Új Ifjúság, 1974. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1974-01-29 / 5. szám
miuer vendég — Ha ttzenharmadiíka péntekre e- silk, mindig valami jelentős dolog történik az életemben — mondta útitársam. Azoikna az Időkre emlékeztet, amikor még vendéglőm volt a Quartier latinban, Párizsban. Ha ugyanis a péntek tlzenharmadikára esett, bérbe vették tőlem a vendéglőt a 101-es klub tagjai. Igen érdekes társaság volt ez. Akadtak közöttük iparosok és kereskedők, ügyvédek és orvosok is. Ez a klub egyfajta játékbarlang volt, amelyben az emberélet a tét. A tagokat ugyanis születésükkor apáik íratták be, s egyúttal rögtön le is szúrták a jókora tagsági díjat. Megállapodtok, hogy csak férfiakat vesznek be a klubba. A szabályok szerint az óriási összegre rúgó tagsági díjat az örökli, aki túlélt a többieket. Száz évvel ezelőtt Is volt Franciaországban egy hasonló klub, a Tontin. Talán halott is róla? A 101-es nevet azért kapta, mert megalapításaikor ennyi tagja volt. A- milkor azonban ón megnyitottam az éttermet, már csak vagy egyharma- duik volt életben, s valamennyien meghaladták már a hatvanöt. A beavatotton okát mindig meghatotta, hogy milyen aggódva érdeklődnek egymás egészségi állapota felől, én azonban tudtom, mi rejlik a kérde- zősködés mögött. A klub elnöke — egy korzikai — ugyanis szívesen elbeszélgetett velem. Egy pohárka bor mellett mindent elmondott klubtársairól. — Annlpou’llsznalk dohányboltja van — mondta. — Egyszer leesett a lóról, s azóta sántikál. Észrevette, hogy milyen csúnyán köhög? Fogadni mernék, hogy nem ért meg a következő összejövetelt. Rompel, az a magas férfi ékszerész. Magas a vérnyomása. Nagyon ügyelnie kell arra, hogy mit eszik, miit Iszik. Két évvel ezelőtt súlyos rohama volt, kis híján elpatkolt. A pénztáros már át akarta Imi tagsági diját a közös bankszámlára, amikor egyszer csak megjelent. Nézze csak Zummtttet a vén rókát 1 Egyre azon mesterkedik, hogy meghasson egy pohárka pálinkát Fortunl- óval, tudja, hogy az alkohol azonnal végezne vele. Súlyos szívbeteg, de mondom magának, hogy túl fog élni sokunkat. Emlékezzen rá, hogy mit mondtam magának! Egy napon megkérdeztem az elnököt, hogy mennyi pénzt fog az utolsó életben maradt tag örökölni. — Kis híján hatmillió frankot — mondta. A tizenharmadlka csak nagy ritkán esik péntekre, ezért ritkák voltok a klub összejövetelei Is. S minden ú- jabb találkozás alkalmával egyre több szék maradt üresen. A megmaradtak hetvenévesek múltak, alig álltak már a lábukon, és csak tejet ittak. S aztán eljött a nap, amikor már csak öten voltak életben. A nagyterem helyett a legkisebb szobát bérelték ki, mert az elnök azt mondta, ha az tires székeket látja, összeborzong. Néhány nappal a találkozó után azt olvastam a lapokban, hogy, Rom- pcl ékszerészt megölte egy szívroham. Nem sakkal később Annopouiisz Is meghalt. Lezuhant a lépcsőről. — Hallom, hogy ön Is jelen volt a szerencsétlenségnél — mondta a három életben maradt tag egyike az elnöknek a következő összejövetelen. — Igen — bólintott búsan az elnök. — Nem fór a fejembe, hogyan zuhanhatott le, hiszen fogta a korlátot. Szörnyethalt szegény. Ez volt az utolsó találkozó, mert Blumel és Sayks két hónappal később meghaltak. Az elnök vitte éppen őket az autóján, megállt a dohánybolt ©lőtt, hogy cigarettát vegyen. Abban a pillanatban, hogy ellépett a gépkocsitól, egy teherautó teljes sebességgel nekifutott az autónak. A bennülők szörnyethaltak. A lapok természetesen széltében- hosszában foglalkoztak az eseménynyel meg a furcsa klubbal. Híre kelt, hogy az elnök jelen volt a klub három utolsó tagjának halálánál. Gyikossággal vádolták és letartóztatták. A börtönben meglátogattam. Beletörődött sorsába, de az utolsó pillanatig tagadta, hogy köze lett volna a három ember halálához. Mégis halálra ítélték és kivégezték. — És mi történt a pénzzel? —■ kérdeztem útitársamat. — Az enyém lett — mosolyodon el. — Én ugyanis a klub tiszteletbeli tagja voltam. Nem volt könmyü kiharcolnom jogaimat, mert kétségbevonták, hogy enyém lehet az örökség. Mivel azonban az ügyvédek nem tudtak mit kezdeni a pénzzel, az én nevem pedig benn volt a klub könyvében, a végén csak én maradtam egyedül. — Mondja, hogy tudta meg a rendőrség, hogy klub elnöke ölte meg azt a három tagot? — Eleinte nem tudták, de egy névtelen levél nyomra vezette őket. Gyanakodva néztem az esetlen emberre, akinek gömbölyű pocakján nevetségesen feszült a méregdrága szövetből varrt öltöny. Egy cseppet sem tetszett. — Igazam van, ha azt állítom, hogy ön Irta a névtelen levelet? — kérdeztem hidegen. — Természetesen — vihogott fel. — Ilyen remek el kaimat csak nem mulaszthattam el. Az elnök egyébként sem tudott voLna már mit kezdeni a pénzzel, olyan öreg volt, hogy alig döcögött. Az ablak felé fordultam. A vonat berobogott az állomásra, örültem neki, hogy hamarosan megszabadulhatok kellemetlen útitársamtól. Felálltam, és lassan azedelőzködnl 'kezdtem. Ebben a pillanatban a szerelvény hirtelen megrándult, s a csomagtartóról egy óriási, kitömött bőrönd útitársam fejére zuhant. A pocakos férfi összeesett, és az orvos, akt kiáltozásomra előkerült, már csak a halált állapíthatta meg. A rendőrök kikérdezték, aztán megállapították, hogy véletlen szerencsétlenség volt, és utómra engedtek. Hazafelé bandukolva egyre csak tragikusan elhunyt útitársamra gon- goltam. Ogy véltem, megérdemelte sorsát. S csak később jutott eszembe, hogy aznap péntek volt, tizen harmadiké. mikor néhány nappal ezelőtt hazafelé tartottam, az utcán egy pénztárcába botlottam. Egyáltalán nem örültem meg a dolognak, mert mint becsületes ember tudtam, hogy ez Inkább pech, és nem szerencse. A pénztárcát ugyanis át kell adni a megjelelő hivatalnak, ahol az embert kihallgatják, aztán aláíratják a jegyzőkönyvet, egyszóval semmi mást, csupán kellemetlenséget jelent. Csakhogy valami szerencsés véletlen folytán a pénztárca tulajdonosa a szomszéd utcában lakott, így hát elhatároztam, hogy a hivatalos hercehurcák megkerü lésével intézem el az ügyet. Fehérköpenyes férfi nyitott aftót, mint később kiderült fogorvos. — No, de Üyetl — nem tudott hová lenni a csodálkozástól. — Az ember olyan ritkán akad ilyen becsületes megtalálóraI — Es azzal beljebb invitált. — Kérem, tegyen szíves olvassa meg a pénztI — javasoltam neki. Gyorsan a szavamba vágott. — Minden megvan. Leginkább az Irataim elvesztése miatt bánkódtam. Bizonyára el tudja képzelni, mekkora gonddal jár amíg az ember újakat szerez... De hiszen, most jut eszembe — nézett rám meglepetten — magának ezért jutalom járj — De, kérem! — mondtam restelkedve. — Bocsásson meg, kérem, nem akartam megbántani — mentegetőzött. — Egyszerűen csak szeretném valamiképpen leróni a hálámat. Talán megírna velem egy pohár konyakot? FÉLIKS DEREOKI: Keserű tanulság — Köszönöm, de nem iszom. Amikor látta, hogy • készülök elmenni körbe pillantott a rendelőben, aztán hirtelen felragyogott az arca. — Es a fogai rendben vannak? — Hát ügy-ahogy, de nem panaszkodom... Védekeztem, de minden erejét latba vetette, hogy a székébe ültessen. — Ez még maradhat, ez fó állapotban van — dtlnsnyögte az arra alatt —, hanem ezt ttt ni, ki kell húzni, hogy később ne legyen vele baj. — Talán majd valamikor máskor, mert most nem vagyok rá felkészülve. — Ilyen esetekben az embernek nem szabad haboznia. Rengeteg fájdalomtól szabadul meg ezzel. A húzást ugyanis a fogászati tudományok legújabb ismeretei alapfán végzem. Eszre sem veszt, és már kint is lesz. Az orvos megragadta a fogót. — Oly igazán szerettem volna önnek meghálálni — mondta — oly Igazán... — Auúúú! — ugrattam egyet a székben a rettenetes fájdalomtól. — Csak nyugalom, nyugalom — nyugtatott a fogász. — Egy kicsit megcsúszott a fogóm, mindjárt újra ráhelyezem. — Juhuhúfl — ragadtam meg a kezét. — Hogy húz maga fogat? — dadogtam, amikor harmadszor tette a fogamra a fogót. A fog ugyanis még mindig a helyén volt. Már előtte is Idegesnek tűnt egy kissé, de most el is vörösödött. — Ha valakinek olyan agyarai vannak, akár a farkasnak... — sziszegte. Nem felélhettem neki, mert újra megragadta a fogóval a fogamat, és én újra felüvöltöttem. — Nyisd ki a pofádat, hé! — kiáltott rám az orvos egész testében remegve. — Istenem, kiknek adnak ma diplomákat! — nyöszörögtem. Különben már minden mindegy volt. Azt hiszem elegendő, ha csak annyit mondok, hogy mindez közei egy órán át tartott. A fogamat darabokban kellett kiszedegetní, és amikor végre felkelhettem a székből, a lábaim rogyadoztak. S ráadásul még be kellett mennem a kórházba is, hogy a szétroncsolt ínyemet összevarrják. — Durva frátert — kiáltottam vissza bevágva magam után az aftót. — Vén hülye! — sziszegte utánam. — Hát így vagyunk! — bújt belém az ördög. Fogtam a tárcát, amit az orvos az egyik kis asztalkára tett, és egy lendülettel kidobtam az ablakon. Amikor a lépcsőn futottam lefelé, az első emeleten belebotlottam egy szerencsétlenbe, aki felfelé igyekezett. Egy pillanatra visszatért az é- letkedvem, mert észrevettem, hogy a kezében azt a szerencsétlen pénztárcát szorongatja. . —tő— fordítása ■ „Ébredés“: A«t mondja egyik „versében“: Ogy szeretem én azt a szőke strá- cot, / Az ő csókjaira emléékeznl kell, / Nem felejtem el azt a nagy szerelmet / síb. A következő versben pedig már így vall: Oj barátot keresek hát / Egy mást, mint a régi, /Ki nem tudja, hogy koll / Hűtlennek lenni. / Az az érzésünk, hogy ön majd megtanítja erre! Különben a fenti sorokból is látni, hogy verselése még erősen kezdetleges, nehézkes, nyers, gondolat- és érzelemszegény. Tanulnia kell és sokat, nagyon sokat olvasnia, hogy az esetleges gondolatait a mások számára is „élvezhetőén“ tudja elmondani. ■ „Érdemes élni valamiért?“: Valamiért feltétlenül érdemes, s az ember azért gondolkodó lény, hogy azt a valamit mindig, minden körülmények között megtalálja! Ami a versét illett sajnos nem tudott benne a témával megbirkózni. Túlságosan Is kezdetlegesre, naivra sikerült. Ha verset akar írni, először azokon a tájakon próbálkozzék, amelyeket jobban Ismer. Tanuljon, művelje ma gáti ■ „Nem fiatal“: „Szabad időmben gyakran írok verseket, az a legnagyobb baj azonban, hogy szabad időm nagyon kevés van.“ — írja levelében. Ha szellemesek akarnék lenni most azt mondanánk, hogy „talán nem Is baj“, de félre a tréfával, verselőkészsége van, ám versében semmi újat nem tud mondani. Csak azt látja, amit mindenki más Is lát, s így verse nem hat élményként. Nem a felszínt kell megírni, hanem a belső, a mélyebb lényeget. ■ „jégvirág“: Verseiben, sajnos, nagyon sok a Petőfi utánérzés. A „Síromnál“ című verse mindenben a a Szeptember végén-re emlékeztet, de a többiben is érződik az erős olvasmány- élmény. Minden frónak a saját világát keli megtaláil- nia, felépítenie! Dolgozzon, tanuljon, talán sikerüli melyek meg akarták változtatni a világot 7. HÉT LÖVÉS A CÄRRA — Ütötték és verték Bo- gulu bevet! — Ki adott rá parancsot? — Az a lator Trepov! — De Bogolubov főiskolás, politikai fogoly s nem közönséges bűnöző! A törvény értelmében... — A törvény!... A törvény a cárt védelmezi, Trepov tábornok pedig a cárt! — Az a nyomorult Trepov! Akkor még nem tudták, hogy Bogolubov főiskolás a kínzásokba belehalt. Mark Andrejevics Nathan- son forradalmi csoportja elhatározta, hogy bosszút áll a megkínzott elvtársért. A bosszúra azonban nem kerllM sor. Megelőzte őket Viera Zaszulicsová, aki e- gyediil indult harcba. SZENT, ŐRÜLT, BÜNÖZÖ?... Zasznlicsová fiatal, szép nő volt. Nem nevelkedett proletár környezetben: családja a , felső tízezerhez tartozott. 1878. február 7-én felöltötte cobolyprémes ünneplő kosztümét és szánra ölt. — A rendőrparancsnokságra, Misa! — mondta a kocsisnak. A palota kapuja előtt szállott ki, s az őr megkérdezte: „hová méltőztatik?“ Zaszulicsová huncutul rá- mosolygott s azt válaszolta, hogy a nagyságos tábornok úrhoz megy látogatóba. Az őr azt hiszi, hogy a tábornok egyik kedvesével áll szemben, vigyázzba kapta magát és tovább engedte a lányt. Trepov tábornok ismeri a lány apját, s ezért kedvesen mosolyogva fogadja. Kissé, meglepődik, amikor a lány közti, hogy kéréssel jött hozzá, de ekkor már az íróasztalához lépett és átnyújtotta a borítékot. Trepov a levél fölé hajolt, ekkor Zaszulicsová előhúzta a muff- jából a revolverét és kétszer rálőtt a tábornokra. Nem sikerült agyonlőni a tábornokot. Trepov kórházba került, és egy hónap múlva ismét az Íróasztala mögött ült. Zaszulicsovát bíróság elé állították. Óriási volt a botrány, hiszen a merénylő ez arisztokrácia köréből származott, és a tárgyaláson nyíltan vádolta a rendszert: — Szörnyű, ha az ember hozzá közelállóra emel kezét. Még akartam ölni Trepov tábornokot. Mindenkinek példát akartam mutatni, hogy nem maradhatnak büntetlenül olyan szörnyű gaztettek, amelyek az emberiség ellen irányulnak. Az emberek nem tudták, hogy Zasznlicsová megszállott, szent avagy közönséges bűnöző. A botrány csak tovább növekedett, amikor a bíróság a merénylőt felmentette a vád alól. A bíróságnak ez az ítélete hihetetlennek tűnt. Pedig tény. hogy 1878-ban a pétervári bíróság bűntelennek talált egy merénylőt, aki a cári rendőrség fejére emelt fegyvert. Mi volt a háttérben? A hatalmasoknak az volt az érdekük, hogy Zaszulí- csová minél előbb eltűnjön a színről, a titkos szervezet vezetői pedig gondoskodtak róla, hogy minél előbb külföldre szökjön. Zaszulicsová már útban volt Svájc felé, amikor a cári rendőrség ellentámadásba lendült. Titokban halálra ítélték a külföldre szökött merénylőt. Trepov kollegájára, Mezen- cev tábornokra bízta az ítélet végrehajtását. A titkos ítéletről azonban az összeesküvők is tudomást szereztek, és Mezencev tábornokot egy nap holtan találták Pétervár egyik utcáján. A merénylő személye Ismeretlen maradt. Senki se látta a történteket, s a detektívek a leghalványobb nyomra se bukkantak. Csak sokkal később, évek múlva sikerült megállapítani, hogy a merénylő Szergej Mihajlo- vics Kravicsinszkij volt, a- kit a forradalmi mozgalomban Sztyepnyiák néven ismertek. Forradalmi csoportjának tagjait nihilistáknak nevezték. Kezdetben szervezetlenül küzdöttek a cári hatalom ellen, de később megismerkedtek a szocializmus eszméivel, és a harcuk is szervezetté vált. Nem voltak szilárd elveik. Sokan közülük azt hitték, hogy a cár megölésével minden jóra fordul. E naív elképzelés ösztönözte azokat a merénylőket, akik a cárra emelték gyilkos fegyverüket. Oroszországban növekedett a nép ellenállása a cári elnyomás ellen, s valósággal „divatba jött“ a cár ellen elkövetett merénylet. (Folytatjuk)
