Új Ifjúság, 1974. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)

1974-01-15 / 3. szám

9

A közelmúltban, hosszan tartó, súlyos betegség után, 79 éves korában elhunyt Illés Béla kétszeres Kossut h- d()as Író. Elmondhatjuk róla, hogy nemcsak történelmi hősökkel volt találkozása, hanem magával a történelemmel Is. Élete utolsó percéig Mikszáth Kálmán tanítványának vallotta magát. Mikszáth-kultuszával azt a- karta jelezni, hogy ő soha nem volt magányos író, hogy a hangzatos irodalmi példáknál mindig jobban érdekelték a társadalmi és nemzeti sorskérdések. Illés Béla a magyar kommunista irodalom egyik úttörője volt,, a történelmi valóság új és még újabb mozgásainak kutatója, Olyan alkotó, olyan ember, aki nemcsak részt vett a történelemben, hanem vállalta is azt.

ILLÉS BÉLA:

önmagámról, hatvanötödik születésnapomon---------------------- új ifjúság

CSÜRKA ISTVÁN:

Egy nap utolsó szavai

Art a megbízás! kaptam, hogy mondtak vagy írjak magamról egy rövid, de kedves és szellemes történetet. Hát persze, az élet kedves ts, szellemes ts és főleg rövid, így tehát a megbízásnak némi é- letszaga van. Néhány hónappal ezelőtt az Akadémia Kiadónál megjelent az 1918—19-ben írt magyar szépirodalmi írások gyűjteménye. A közönséget talán nem lepte meg (sőt nem ts érdekelte), de engemet meglepett, hogy én már akkor, mint kommunista író szerepeltem. Ennek negyvenkét esztendeje. Hogy azóta Igekeztem következetes lenni önmagamhoz — az természetes. Hogy nem kis erőfeszítéseimnek, hol tollal, hol karddal szolgálni a munkásosztály ügyét, jóval kisebb az eredménye, mint azt a hosszú út és a kifejtett energia Indokolttá tenné — ez részben az én hibám. Sosem számoltam ugyanis azzal, hogy akt sokat markol, az keveset fog. Részben azonban a kor következménye — és munkám eredményeinek hiányossága. A kor gyorsabban halad, mint a toliunk, és nincs az a nagyszerű gyorsíró, akt lépést tudna tartant vele. Ezt akartuk — a forradalmi tempót, — ezt reméltük, azért dolgoztunk,

és hogy reményeink valóra váltak, annak örülni kell, arra büszkéknek kel'1 lennünk még akkor ts, ha pártunk és a munkásosztály nagyszerű teljesítményeihez viszonyítva, a ml egyéni munkánk e- redménye elenyésző, szinte észrevehetetlen. Bizonyos mérföldköveknél az ember elhatározza: munkaerejét és Idejét ezentúl jobban fogja felhasználni, mint eddig tette, hogy minél több tapasztalatot adhasson át a fiatal generációnak. Az én tapasztalataim azonban azt bizonyítják, hogy a tapasztalatátadás nem Is olyan egyszerű dolog, mint az ember gondolná. Nem elég ehhez a tapasztalatot átadó jó szándéka és igyekezete! Ahogy az én fiatalkoromban sem becsültük valami sokra azt, aki ránk akarta tukmálni a tapasztalatait, úgy a mi Ifjúságunk sem értékeli sokra ez irányú törekvéseinket. Természetesen azért valamicske haszna mégis van az ilyen kísérletezéseknek. Es mivel, ha akarnék, se tudnék mást csinálni: tovább fogok menni a megkezdett Úton, ameddig a lábaim bírnak. Hacsak egy másodpercre vagy csak egy centiméternyire, vagy tikár csak álmomban ts letérnék erről az útról, menten szörnyet

halnék, és megérdemelten a poklok fenekére kerülnék. Különben, ha józanul nézem életemet és annak eredményeit, nincs okom panaszkodni. Enyhe számítás szerint is jó néhány száz lehetőségem volt arra, hogy erőszakos halál tegyen pontot életem mögé, és én élek és dolgozom. Ami pedig az írásaimat illeti, ha ezt nem ts nagyon hangoztatom, de a szívem mélyén mindig tudom, hogy sokkal több elismerést kaptam, mint amennyit megérdemlek. Tudom, hogy ez az elismerés-többlet nem nekem szól, hanem az eszméknek, amelyeket hirdetek. Ezek az eszmék fényt vetnek mindenkire, akt terjeszti őket akár szóval, akár tollai, akár tettel rendületlenül és meggyőződéssel. Eszméknek hálás lenni — meglehetősen zavaros frázis, hanem érzésnek igen egyszerű és jóleső. En hálás vagyok, nagyon hálás azoknak az eszméknek, amelyek jegyében több mint négy évtizedet éltem át, és amelyek embert faragtak belőlem.

Ha ez a történet nem Is rövid, és nem ts szellemes, egy jó tulajdonsága bizonyára van: Igaz is, való is.

1960

Mát- az Is szokattam voilt, hogy Éva megszólalt. Ezeket a perceiket a meleg otthon kellemes csöndjébe takarózva és a belső vórhullámzás, zsibbadás, zsongás lassan halkuló, a végtelenségből szóló zenéjére figyelve szokták voilt eltölteni. Az egyesülést élték tovább mindig a hallgatással és a testhelyzettel: Éva feje Zoli felkarján, s még hálakifejezésül Is csak apró mozdulatok, odatapadások, kis szorítások szolgáltaik. Zoli azt nem értette, azt nem tudta átélni, hogy honnan veszi a felesége azt az erőt, azt az összpontosító képességet, ami ebbem a pillanatban a moudatfü- zéshez szükséges.

— Másoknak ez nyög, rémüldöznek az Ismétlődéseiktől, az állandósult szertartásoktól, a „mindig ugyanaz“- tól, én pedig attól félek, hogy valami megváltozik. Nem, nem is attól

— folytatta szünetet sem tartva és felgyorsulva —, hanem, hogy szétrobban, megsemmisül, elpusztul, mert olyan tökéletes. Hihetetlen, elképzelhetetlen, hogy ez mindig így legyen.

Zoli kihűlt a felesége gondolatainak követése és utolérése közben, de nem neheztelt, s karját nem vonta ki a feje alól.

— Miről beszélsz? — kérdezte engedékenyen, gyöngéden, de mégis kissé szárazon.

— Nem tudom, talán a boldogságról. Olyan boldog vagyok, hogy félek. Te nem vagy így?

— Nem. Ez rajtunk múlik.

— Igen, természetes, s én mégis úgy érzem, ajándékba kapom valakitől, valamitől.

A férfi kihúzta a karját, de egyszersmind elmosolyodott, és az asz- szony fölébe hajolva homlokon csókolta.

— Maradjuk az előbbinél: tőlem. Te tőlem, én tőled.

— Igen, Igen, de az egész mégiscsak nagyobb, sőt óriásibb, végtelenebb, mint amekkorák ml vagyunk. Legalábbis én. Ezt te nem érzed?

— Ismersz, földhözragadt vagyok.

— Én is, és éppen ezért félelmetes ez számomra, éppen a földhöz- ragödtságom jelzi, csenget, cibálja bennem a vészféket, hogy túlszaladtam önmagámon, kiterjedtem önmagámon túlira, hogy ez az egész képtelen állapot, egyszer csak föl kell robbanta, és aztán nem marad utána semmi. Csak egy nagy űr.

A férfi Agyából a felajzottság, a gyönyör csMlagsalakjánaik utolsó hullámait ts kihajtotta ez a hosszú, szenvedélyes és kissé zagyvának tűnő beszéd, színjézanul most már azon kezdett el gondolkodni, hogy voltaképpen mit Is akart mondani a felesége. ÜJraforgatta, visszahallgatta magában az egészet, elölről és most már még kevésbé értette. Két megállapításig azonban mégiscsak eljutott: Éva közölni akart valamit, amit nem tudott pontosan kifejezni, ez volt az első megállapítás, s valaminek történnie kellett vele, ami kiváltotta, kilökte belőle ezeket a zavaros, de nem bántő, sőt szeretet- és szerelemtartamú érzéseket, gondolatokat. „De mii?“ Most már csak az érdekelte, ennek eredt utána.

— Hogyan jutott mindez eszedbe

— kérdezte egyenest a közepébe vágva.

— Nem tudom — mondta az asz- szony. Az elmúlt beszéd- és érzésszünet alatt maga ts jócskán lehíg- gadva. Kicsit meg Is bánta a kitárulkozását, de annak felismeréséig, hogy nem beszélt világosan, nem jutott el, mert az érzései világosak és önmaga számára érthetőek voltak. Nagyon boldog volt, nagyon szeretett, és túlterhelt, túliizgatott modern idegei nem bírták el ezt a megterhelést, öröklött tapasztalatai is azt súgták, hogy a jó állapot nagyon ts múlandó, a béke törékeny,

— Valaminek lennie kell, az efféle... — majdnem kimondta: magasröptű — gondolatokat egy élmény, egy sző, egy másik gondolat váltja ki az emberből általában.

Az asszony megérezte az elnyelt szót, s végképp bánta a dolgot. Harag nélkül ugyan, de mégiscsak hátat fordított a férjének. Kicsit sajnálta önmagát, mert úgy érezte, egye-' dűl maradt.

— Szóval? — hangzott fel a háta mögül már kétségkívül némi éllel.

— Nem tudom, öregem, nem tudom. Talán aludjunk most már.

— Ez felháborító, kérlek, már bocsáss meg! Az Imént még élet, halál, szerelem, boldogság végső kérdései, és hogy oldjuk meg azonnal, most meg már az alvás. Légy szíves, vegyél magadnak annyi fáradságot, bármilyen álmos Is vagy, hogy megmondd, mi váltotta lei belőled mindezt. Tudni akarom.

Az asszony megérezte, hogy eltúlozta a dolgot az elfordulással és az alvásra való felszólítással, s azt is, hogy nincs is ő egyedül, megpende- rült, édes kucogások közepette átölelte a férje nyakát és megpuszil- gatta az arcát.

— Te már réges-rőgen kitaláltad és megfejtetted: te. Mindig te váltod ki belőlem ezeket az érzéseket és e- zeket a gondolatokat.

Zoliban egyszerre három felismerés született meg, s törekedett, mindegyik a további cselekvés alapjává válni. Az első, hogy Éva most hazudik, de legalábbis blöfföl, tehát le kell leplezni, a második, hogy édesen hazudik, s tulajdonképpen megbánta az elfordulást, és most bocsánatot kér, és szereti őt, szereti, és nagyon kedves, a harmadik pedig, hogy mindennek ellenére, s mindezzel együtt takargat valamit, van, igenis, van valami kiváltó oka az előbbi szokatlan kitárulkozásnak, tehát a nyomozást folytatnia kell. Az utóbbi (nem Időben, csak a felsorolásban) felismerésből lett vezérlő eszme: Zoltán tovább kérdezett, de most már ismét gyöngéd hangon és egy-két cirógatással viszonozva a felesége újrafelgyűlt kedvességét.

— Lehet, de eddig soha nem mondtad kt őket. Azt minek köszönhetjük, hogy most megszólaltál?

— Azt is neked.

— Én tehát ma különösen viselkedtem? Netán különleges produkciót nyújtottam?

— Undok vagy.

— Bocsáss meg, ebből ez következik.

— Miért, hát nem beszélhet az ember?

— Éppen, hogy Igen! És ne nyelje le a lényeget és mondja végig.

— Végigmondtám, drágám, és nem tudok semmit hozzátenni.

— Mert lusta vagy. Ha egy kicsit magadba szállnál, rájöhetnél, mi váltotta ki belőled ezeket a szavakat.

Az asszony mélyen, őszintén felsóhajtott. Tudta, hogy most nem lesz nyugta jó darabig, mert a férje makacs, és mindenképpen kigyötör be; tőle valami magyarázatot. „Miért keli mindent megérteni?“

Zoli rágyújtott egy cigarettára. A mozdulataiból is az harsogott: hagylak gondolkozni. Évának azonban semmi elfogadható nem jutott eszébe. A férfi a második szívás után megszólalt: Segítsék? — az asszony pedig azonnal rávágta — Segíts! — és aztán mégis sokáig hallgattak mind a ketten. A férfi egyáltalán nem volt felkészülve a felajánlott segítségnyújtásra, s most sietve kereste azt a pontot, ahol megragadhatja az egészet, ahonnan bedobhatja a mentőkötelet a feleségének. A kapkodásban, a gondolatkergetésben kihagyott az időérzéke. Végigszívta a cigarettát, elnyomta a végét, és egyre kínzőbbá vált benne, hogy magára vette a felelősséget, elvállalt valamit, amit nem tud megoldani. Megpróbálta még egyszer visszapergetni az a- lapfeltételt, de már nem sikerült, a dialógusok összekeveredtek az utóbbiakkal és némely sokkal előbbiekkel, valamint soha el nem hangzott, csupán elgondolt mandatokkal. Végül már egyszerűen nem ts tudta mit keres és mit akar tudni.

Az asszony pedig örült a csendnek, megsejtette belőle a fölménté- sét. Megnyugodott, fölengedett, gondolatai elkaladoztak a probléma elúszott a semmibe.

Észre sem vették és visszasüly- lyedtek abba a csöndbe, melyből nemrég kiemelkedtek. A megszokott, gondolattá lan és mégis Izzó képekkel telt csöndbe, a testközl, lélekközí csöndbe, a megfejthetetlen teljességbe. Egyikőjük sem érzékelte, hogy a másik mikor aludt el.

OnCletrajz

Ezenkilencszázhúsz május elején (később olvastam: 6-án) Csapra utaztam. Osvárics Elek suszternél szálltam meg, a volt vöröskatonánál, aki akkor nagyon vidám, bortisztelő ember volt, és a- ktt nyolc-kilenc hét múltán agyonvertek a csendőrök. Kora reggel érkeztem, de csak délután kellett előadást tartanom a gőzmalom és a téglagyár munkásainak a nemzetközi helyzetről. Déltájt teljesen egyedül sétáltam a Tisza partján. Mindenkinek azt mondtam, hogy a délutánt előadásra készülök, de a valóságban sokkal nagyobb fába vágtam a fejszémet: egy regényt, vagy egy drámát szándékoztam írni, olyant, amely egy csapásra világhírt és halhatatlanságot biztosít számomra. Minden második vagy harmadik fiatal értelmiségi valami Ilyesmire készül (hitvány tollforgatő az, akt huszonöt esztendős korában a halhatatlanságnál kevesebbel Is beéri), de én egy, vagy talán néhány lépéssel előbb jártam a többi huszonöt esztendősnél: tisztában voltam azzal, hogy regényemnek vagy drámámnak izgalmasabbnak kell lennie a legnépszerűbb de- tektívregénynél, monumentálisnak, mint a Háború és béke, mélynek, mint Dosztojevszkij, szellemesebbnek, mint Maupassant novellái, bölcsnek és bájosnak, mint Mikszáth írásai, humanizmusban Romáin Rollanddal kell versenyeznie, és lépést kell tartani Maxim Gorkijjal és Andersen Nexövel a proletariátus Ismeretében és szerete- tében. Mindezzel teljesen tisztában voltam, csak azt az egyet nem tudtam, hogyan kezdjek hozzá ennek a [világhírt és halhatatlanságot biztosító) remekműnek a megírásához.

Ezen törtem a fejem, magányosan sétálva a Tisza-part aranyszínű homokján, a lendületesen lombosodő füzek között, amikor váratlanul megzavarták elmélkedésemet.

— Segítség! Segítség!

A duzzadt, sebes rohanásé Tisza közepén felfordult egy csónak. Kiborult utasa kétségbeesetten csépelte a sárga hullámokat, és nagyokat nyelt. Mint később megtudtam, egy nyugalmazott, enyhén szenilis tanító volt a pórul járt, aki — bár sem az evezéshez, sen; a horgászáshoz nem értett — bérelt — csónakon horgászni indult.

— Segítség! Segítségl

Pillanatok alatt ledobtam a ruhámat, lerúgtam a cipőmet, és habozás nélkül a vízbe ugrottam. A víz szörnyen hideg volt, a sodrás 1- jesztő. És amikor az ember már a vizet szeli, a folyó sokkal szélesebb, mint a partról nézve. Bár nem rosszul úszók, nehéz volt az utam a pórul járt halászhoz. Szerencsére, egy irányba — szinte egymás felé — sodort minket a víz: egyazon

örvény felé. Antiikor végire, pár méternyire az örvénytől galléron ragadtam, az öreg már félhalott volt. De még maradt benne annyi életerő, hogy mindenáron át akarta ölelni a nyakamat. Ha ez sikerül neki, mindketten elpuszitulunik. Most már nemcsak az öreg életéért, hanem a saját életemért Is verekedtem. Hat-nyolc perc múlva — pont amikor végre sikerült eloldani a csónakot, amellyel a segítségünkre akartak jönni — partot értünk.

Ott akkoráira már húsz-huszonöt kíváncsi verődött össze, többségükben öregek. A Tisza partján felserdü'lve, értették a módját. Én a ruhámat és cipőmet kerestem. Eredménytelenüll Mindenemet ellopták. A Verhovlna felől hószagú szól fújt. Vizes, kissé hiányos fehérneműm, mint Jégkéreg tapadt a testemre. Dideregtem, vacogott a fogam.

— Nna!

Egy rendőr közeledett, a négy csapi rendőr közül a legtekintélyesebb. Ez talán vissza szerzi a ruhámat...

Nem szerezte vissza. Ellenben felírt közszeméremsértésért és közbotrány okozásáért. Ez nem volt kellemes, de még kellemetlenebb volt, egyenesen kínzó a délutáni előadás. Ösztövér testemen lötyögött a kölcsönkapott ruha, sűrűn tüsz- szentettem, krákogtam és köhögtem.

Három hónappal később, augusztus elején, a- miikor (osztályellenes izgatásért) a kassal rendőrség egyik magánzárkájában ültem, egy becsempészett újságban, amelyet az első betűtől az u- tolsóig átböngésztem, azt olvastam, hogy Masa- ryk köztársasági elnök Kutka József nyugalmazott tanítót kitüntette — életmentésért. A derék öreg tanító (tudtam meg az újságból) ezeriklilenc- százhúsz május 6-án, déltájt, Csapon, élete kockáztatásával megmentett egy sem úszni, sem e- vezni nem tudó fiatalembert, aki csónakon kimerészkedett a duzzadt Tiszára, és akivel felborult a csónak. A könnyelmű fiatalember kétségkívül vízbe fulladt volna, ha kétségbeesett se- gélykiáltását nem hallja meg a Tísza-parton sétáló Kulka, aki azonnal segítségére sietett a fulladozónak.

Amikor ezt elolvastam, sőt kétszer is elolvastam, olyan hangosan röhögtem, hogy a folyosón sétáló őr (aki a demokráciát védte velem szemben) rám nyitott — azt hitte, hirtelen megőrültem. Felszólítására a nálam krónikus bőbeszédűséggel elmondtam, hogy miin röhögök. Türelmesen, sőt érdeklődéssel hallgatott végig, aztán undorodva elfordult tőlem.

— Hogy nem szégyell Ilyen gyalázatos hülyeségeket kigondolni?! — rivalít rám őszinte felháborodással.

Ami pedig a tervezett remekműve) illeti — nem adtam fel a tervet. De, sajnos még most sem tudom hogyan fogjak hozzá a megírásához.

W

t