Új Ifjúság, 1974. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1974-06-11 / 24. szám
ISZAK BABEL: Egy ló története Annak idején Szavickij, a hadosztályparancsnak elvett egy fehér mént Hlebnyikov- tól, az első század parancsnokától. Pompás külsejű 16 volt ez, de kissé darabos 1- domokkal, úgyhogy én nehézkesnek láttam. Hlebnyl- kov cserébe egy hollófekete, telivér, sima járású kancát kapott, de rosszul bánt a kancával, bosszúra szomjazott, várta, hogy üssön az ő órája, és ki is várta, A kudarcba fulladt júliusi ütközetek után, mikor Szavickijt leváltották és elvezényelték a hadtápkiegészítőparancsnoksághoz, Hlebnyikov kérvénnyel fordult a hadseregtörzshöz, hogy adják vissza a lovát. A törzsparancsnok a kérvényre rá is Irta a határozatot: „A szóban forgó mént visszajuttatni eredeti tulajdonosához.“ Hlebnyikov ujjongva vágtatott száz versztét, hogy megtalálja Szavickijt, aki akkoriban Radzivillovban, ebben a feldúlt, toprongyos koldúsasz- szonyhoz hasonló kis városkában állomásozott. A levál tott hadosztályparancsnok magányosan élt, a törzs talpnyalói nem ismerték többé. A törzs talpnyalói a hadseregparancsnokok mosolyánál sütögették a maguk pecsenyéjét, és szolga- lelküen hátat fordítottak a sok dicsőséget szerzett hadosztályparancsnoknak. Illatszerrel mosdottan, a Nagy Péterhez hasonló termetű kegyvesztett Szavickij ott élt egy Paula nevű kozák lánnyal, akit egy zsidó géhás kezéről ütött le; ott volt vele még vagy húsz telivér ló, s ezeket mindenki az 6 jogos tulajdonának tekintette. A Nap megfeszülve és epekedve vakított sugaraival az udvarban, a- hol a kis csikók nagy hevesen szívták az anyjuk emlőjét, ahol a verejtékező hátú lovászok tisztogatták a zabot a napszítta szelelő rostákon. Az igazság sebeitől vérző és a bosszútól vezérelt Hlebnyikov egyenesen berontott az elbarikádozott udvarba. — Azt hiszem, jól ismer engem? — kérdezte Szavic- kijtól, aki ott hevert a szénán. — Mintha már láttalak volna — vetette oda Szavickij ásítva. — Akkor fogja, itt a törzsparancsnok határozata — mondta Hlebnyikov —, s arra kérem a tartalékos elvtársat, szíveskedjék hivatalos formában beszélni velem... — Ezt lehet — motyogta békéltető hangon Szavickij, felállt, elvette az írást, szokatlanul hosszú Ideig olvas ta. Aztán magához intette a kozák lányt, aki ott sűrűz- te a haját az árnyékban, a fészer alatt. — Paula — szólt rá —, hála az Istennek, már reggel óta fésülködsz... jobban tennéd, ha alágyújtanál a szamovárnak... A kozák lány félretette a fésűt, marokra fogta a haját, és a hátára vetette. — Ejnye, Konsztantyiiy Vasziljevics, ma egész nap belém akaszkodsz —mond ta lomhán, egy uralkodónő mosolyával —, hol ez kell, hol az... S megnidult Szavickij felé, magas sarkú cipőjében, mellét emelve, amely ügy mozgott, mint egy zsákba szorult állat. — Egész nap belém a- kaszkodsz — ismételte a lány, arca ragyogott, odament, és begombolta az inget Szavickij mellén. — Hol ézt add nekem, hol azt add nekem — nevetett fel a volt hadosztályparancsnok, I átölelte Paula hozzásímuló vállát, majd hirtelen Hlebnyikovhoz fordult, akinek szinte holttá vált az arca: — Még élek, Hlebnyikov — dörögte, és magához szorította a kozák lányt — lábam még mozog, a lovam még ugrik, a kezem még elér, és a pisztolyom is itt melengetem a testemen... Meztelen hasáról előhúzta a pisztolyt, és odalépett az első század parancsnokához. Hlebnyikov sarkon fordult, sarkantyúja szinte fel- jajdult, úgy hagyta el az udvart, mint egy sürgős ü- zenettel megbízott, küldönc.' és ismét lóhalálban megtett száz versztét, hogy e- gyenesen a törzsparancsnokhoz menjen, de az elhessegette magától: — Az ügyedet elintéztem — jelentette ki. — Én visz- szaítéltem a méned, eriggy, nélküled is épp elég a gon dóm... Meg sem hallgatta Hleb- nyikovot, s visszaadta az első századnak elszökött parancsnokát. Hlebnyikov egy egész hetet volt távol. Ezalatt századát átdobták a dubnói erdőbe, és itt állomásozott. Felütöttük a sátrakat, és kellemesen éldegéltünk. jól emlékszem, Hlebnyikov tizenkettedikén egy vasárnap reggel érkezett vissza. Tíz ív papírt és tintát kért tőlem. A kozákokkal simára gyalultatott magának egy fatönköt, aztán rárakta a pisztolyát meg a papirost, és addig írt, míg be nem esteledett, egyik lapot a másik után firkálta tele. — Kiköpött Kari Marx — mondta neki este a század politikai megbízottja. — Mi a csudát irdogálsz, a fene vinne el? — Különböző gondolatokat vetek papírra, a katonai eskühöz híven — válaszolt Hlebnyikov, és a politikai biztosnak egy beadványt nyújtott át, amelyben az állt, hogy kilép a bolsevikok kommunista pártjából: — „A kommunista pártot — állt ebben a beadványban —, úgy hiszem, az emberek örömére és a határtalan kemény igazság érdekében alapították, és éppen e- zért a pártnak tekintettel kell lennie a kisemberekre is. Most pedig rátérek a fehér ménre, amelyet az egylk legkonokabb ellenforradalmár paraszttól szedtem el, a ló csont és bőr volt, és a bajtársak közül sokan egész fesztelenül mulattak is rajtam, de bennem volt erő, s álltam a csipkelődő nevetésüket, és a_ közös ügy érdekében, Össze-' szorított foggal, addig ápoltam a mént, amíg a kívánt változást el nem értem, mert hát, elvtársak, nagy kedvelője vagyok a szürke lovaknak, s nem is kíméltem azt a kevés erőmet, a- mit az imperialista meg a polgárháború még meghagyott, de az ilyen lovak megérzik a kezem, és én is megérzem szavak nélkül is, hogy mi a baja és mi kell a lónak, de ennek az undok, hollófekete kancának semmi haszna számomra, nem értem meg, ki nem állhatom, amit bizonyíthatnak a barátaijn is valamennyien, s végül még bajt hoz a fejemre. S minthogy a párt nem tud érvényt szerezni a határozatnak, nem képes visszajuttatni nekem az én jogos jussom, nincs egyéb választásom, mint hogy könnyes szemmel megírjam ezt a beadványt, pedig ez nem is illik, de hát a köny- nyem szakadatlanul omlik, a szívem is majd megszakad, véresre szakad a szivem...“ Ez állt Hlehnv'knv beadványában. ni"" sok egvéh ehhez hasonló. Egész nap ezt írta, és jó hosszúra nyúlt. Több mint egy óra hosszát böngésztük a politikai biztossal, míg a végére jártunk. — Nagy marha vagy — mordult rá a politikai biztos, és darabokra tépte a papirost —, vacsora után gyere el hozzám, beszédem lesz veled. — Nem kell nekem a beszéded ‘— berzenkedett Hlebnyikov —, elvesztettél engem, politikai biztos. Ott állt egy helyben, 'kezét a nadrágvarráson tartva, egész testében remegett, körös-körül nézett, mintha azt méregetné, merre meneküljön. A politikai biztos egész közel lépett hozzá, de elvétette a lépést, Hlebnyikov ugrott egyet és teljes erőből futásnak eredt. — Eljátszottál! — ordított fel vadul, felugrott a fatönkre, leszaggatta magáról a zubbonyt, és körmével a mellébe vájt. — Üss, Szavickij! — kiáltotta földre rogyva. — Üss, ahol érsz! Becipeltük a sátrába, a kozákok segítettek. Teát főztünk neki, cigarettát sodortunk. Egyiket a másik után szívta, és egyre csak reszketett. Csak estefelé csillapodott le a parancsnokunk. Többé szóba se hozta a hóbortos beadványát, de egy hét múlva elutazott Rovnó- ba, orvosi vizsgálatra jelentkezett, és mint hatszor sebesült rokkantat leszerelték. így vesztettük el Hleb- nyikovot. Az eset nagyon elszomorított, mert Hlebnyikov csendes ember volt, természete hasonlított az enyéméhez. Az egész században egyedül neki volt szamovárja. A nyugodt napokban forró teát iszogattunk kettesben. Azonos szenvedélyek háborgattak mindkettőnket. A világot mindketten egy nagy májusi rétnek tekintettük, egy rétnek, ahol csak asszonyok meg lovak járnak. ALEKSZEJ KOLCOV: Mikor ifjú a lány Mikor ifjú a lány, csak eped valahány, szíve majd kiszakad, érzi, hogy nem szabad. Ölne csak párosán, ahol zúg a folyam, előttük szép világ, zöld sztyeppe, vadvirág. Éjszaka, éjszaka akkor se lesz maga, szerelemmel teli a legényt öleli Reggelre a legényt elengedi szegényt, s este újra oda várja a kapuba. Szép Ernő fordítása ANDREJ VOZNYESZENSZKIJ: Mozdulatlanul Vállam simogasd tenyereddel, kedves. Számon csak a szád könnyű szele repdes, a tenger zsong, csak a tenger. Hátunk csukódik, mint az a két kagylóbéj, fénylik a holdban. Ülünk, egymásra hajolva, szótlan, a lét kettős egyenleteként. Bohóckodó világ szele ér? Ügy védje a vállam, a vállad mindazt, ami köztünk támadt, mint lángot óvja tenyér. Minden sejt, mondják, lélekkel telített. Sejt-ablakaid ma tárd kil Hagyd fecskeröptű lelkedet pórus-falaimba zárni! Valóság lett most mind a titok. Hinnéd-e: fütty-zuhatagban szétválunk majd, s mint néma, nyitott kagylók, heverünk a homokban. Hátunk rugalmas héjai még feszüljenek addig rajtunk. Egymásba-csukódni ennyi elég. ALEKSZANDR SZERGEJEVICS PUSKIN: Elalszunk. ^ Rab Zsuzsa fordítása FJODOR IVANOVICS TYUTCSEV: Szeretem nagy szemed Szeretem nagy szemed ezerfényű játékát: égi csillám ragyog elő és tűnik el, ha felütöd, s a röpke villám egyszerre mindent átölel. De még vonzóbb, ha szűrve árad fénye hunyt pilláid közén, s csók közben, mint komor varázslat, csak lassan izzik át belém vad tüze vágyad parazsának. Szabó Lőrincz fordítása LÁNYOK ÉNEKE Szép leányok, társaink, kedves lány pajtásaink, táncban fürgék legyetek! Fújjatok csak éneket, régieket, szépeket, s hogyha legényszem figyel, csalfátok csak jó közel. Es ha aztán lépre ment, szedjük rá a szemtelent: fussunk szét, meg ne várjuk, marék meggyel dobáljuk, málnával is, édessel, riblzlivel, veressel. Ide ne járj fülelni, régi nótát figyelni, játéklesni Itt ne járj, utánunk ne kóricdlj. Äprily Lajos fordítása KURLANDSZKIJ-H A JT: A természet rendje A szülőszoba előtti váróteremben, feszült légkör u- ralkodott. A jelenlevő férfiak rengeteget dohányoztak, Idegesen fel-álá jártak, és lopva egy-egy türelmetlen pillantást vetettek a szülőszoba ajtajára. Végre kinyílt az ajtó, és kilépett rajta az ápolónő. A váróteremben halálos csend lett. — Kérem, elvtársak őrizzék meg nyugalmukat — mondta. — Kit hívnak önök közül Szergejevnek? A székről köpcös ember emelkedett fel, és lassú mozdulatokkal elnyomta a cigarettáját a hamutartóban. — En vagyok Szergejev. — Gratulálok — hajolt meg feléje kissé a nővér —, kislánya született. — Hogyhogy, kislányom? — Gyönyörű kislány. Három kiló húsz deka. Még egyszer szívből gratulálok. — Egy pillanat — mondta a férfi komoran. — Nekem nincs szükségem kislányra. Nekem fiú kell. — Legközelebb majd biztosan fiú lesz... — Es ma? Már egyetlen kisfiújuk se maradt? — Sajnos nem! — nevette el magát az ápolónő. — Már mind elfogyott... A férfi félrevonta az ápolónőt. — Aranyos nővérke, nagyon kérem, nem lehetne kicserélni? — Mit kicserélni? — Hát a kislányt, fiúra... — Hogy képzelt?! Persze hogy nem lehet! — Értem, értem, mindent értek — súgta a férfi —, gondok, kellemetlenségek. De ne nyugtalankodjék. En tudom, mi a hála. — Mit akar ezzel mondani? — Csak azt, hogy ha megegyezünk, a nővérke nem bánfa meg... — Elvtárs, maga komolyan...? — Persze hogy komolyan. — Meg kell mondanom önnek, hogy ehhez hasonlót én még életemben nem hallottam. — Nem hallott? — legyintett a férfi. — Annak a szemüvegesnek ott ni, mégis fiút adtak... Es annak is, akinél a virágcsokor van. Azt hiszi, az emberek nem tudják, hogy megy ez? — Szégyellje magát! Fellőtt ember és...! — Itt nincs mit szégyenkezni! — felelte a férfi. — Inkább azt mondja meg, nővérke, hogy kicseréli-e vagy sem? — Persze hogy nem cseréljük kil — Akkor azonnal kérem a panaszkönyvet. — Hz nem kocsma. Itt nincs semmiféle panaszkönyp. — Akkor, kérem, hívja nekem ide az igazgatót! — Itt igazgató sincs. — Micsoda! Maga itt gyúnyolódik velem, mi? — gurult dühbe a férfi. — Še panaszkönyv, se igazgató nincs, ráadásul még kisfiúk sincsenek! Mit■ tömi nekem az agyamat nővérke ilyen mesékkel?! A szomszédos szobából fehérköpenyes férfi lépett ki. — Miről van szó? — kérdezte. — Mi a baj? — Ez az elvtárs itt, Vincentij Mihajlovics — mondta az ápolónő —, elégedetlen. Nem akarja a kislányt elfogadni. .. — Nem is fogadom el — modta a férfi fenyegetően. — Már több mint három órája várok itt, és akkor csak ide vet nekem akármit.., — Nyugodjon meg, elvtársam. Az ápolónő egylltálán nem hibás — mondta az orvos. — Ismerem én az ilyesmit — kiabálta a férfi, — Senki se hibás! Bele bújnak a fehér köpenybe, és mindjárt fontoskodnak! Azt hiszi magával nem bánok el? Az orvos próbálta megnyugtatni a dühös jár fit. — De, elvtárskám, értse meg, itt senki se felelős a dologért. Egyeseknek lányuk, másoknak meg fsuk születik. Ez már így van, ilyen a természet rendje. A férfi elgondolkodott. — Es önöknél? — Hogyhogy nálam? — Önnek milyen nemű csemetéje van? — Nekem... fiam van. — Világos — mondta a férfi. — Magának persze fiút választ. No, de majd én megmutatom maguknak! Megírom az újságnak! En... Ekkor újra nyílt a szülőszoba ajtaja, és kilépett rajta egy másik ápolónő. — Elvtársak, ki önök közül Szergejev? — kérdezte. — En vagyok — mondta a férfi. — Gratulálok, kisfia született. — Hogyhogy? — csodálkozott el a férfi. — Itt a nővérke, ni, azt mondta, hogy lányom született... — Először kislány, utána pedig kisfiú. Egyszóval ikrek. A férfi büszkén nézett körül a teremben. — Ahá, szóval beijedtek, beijedtek... Es még azt akarták nekem bebeszélni, hogy ez a természet... Ismerjük ml az ilyen természetetI Amíg el nem kapod a nyakát, addig az életben soha, semmit el nem intézel. ... • —tó— fordítása
