Új Ifjúság, 1974. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1974-05-28 / 22. szám
Öltözködés végezhettük jól a munkánkat, mert az adott körülmények nem tették lehetővé. Egy osztályban sokszor ötven gyereket zsúfoltunk össze, s ez volt a háló, a játszó-, az étkező- és tanterem Is egyben. A szülők pedig járták a nyakunkra, napirenden voltak a viták, mert nem tudtunk minden gyereket felvenni. A falu vezetősége összedugta a fejét. Ideiglenes megoldás született: helyiséget kaptunk a kultúrházban, s ott nyitottunk egy osztályt. A megoldás csak ideiglenes volt. 19é9-ben egy elhagyott, romos telken készen állt az új óvoda. Az emberek összefogtak, és társadalmi munkában, a Z-akció keretében nagyon rövid idő alatt felépítettünk egy olyan ó- vodaépületet, amit bárki megirigyelhet tőlünk. Tantermek, játszótermek, hálóterem, étkező. Irodahelyiségek, mosdók, játszóudvar, van minden, amiről olyan sokáig csak álmodni mertünk. Azóta tökéletesítettük a felszerelésünket, játékparkunkat, könyvtárunkat, s így tökéletesíteni tudtuk pedagógiai munkánkat is. A szülök nagyrésze dolgozik, úgy kellett az óvoda már mint a falat kenyér. Az eltelt öt esztendő alatt kifejez- hetetlenül sokat tudtunk változtatni a munkánkon, s ma már látjuk ennek eredményességét is. Hogy mennyire így van, azt az iskolában tanító kollégáink meg a gyerekek szülei tudnák megmondani. Az óvónők — Rajj Ilona, Raj] Eta, Bobák An- talné és Lelovics Judit egyhangúan állítják, hogy amikor az óvónőképző padjaiból kikerültek 1- lyen óvodáról álmodtak. Jobbat elképzelni sem tudtak volna. S hogy mennyire tudják értékelni az adott feltételeket az legjobban a gyerekeken látszik meg. Okosak, kedvesek, életrevalók. A játék és a mese világa, amelyben élnek — é- letszerű. Olyan, amilyennek lennie kell. RESZELI FERENC Mire megkaptam totyogó kölyökkorom legáhí- tottabb játékszerét, a hintalovat — már iskolás voltam. Nagyobbra nőttem, s a hintaló rövidesen összetört alattam. Most már tudom, hogy nem is jó játék a hintaló, s mindennél többet ért az, hogy hatéves koromban már magam faraghattam fűzfasípjaimat. A mai öt-hatéves gyerekek legtöbbje müanyagsíppal fütyörész, s csak kevesen tudják, milyen a fűzfasíp, ám annál többen tudnak közülük furulyán vagy zongorán zenéint. £s rengeteg dalt; verset tudnak mée akkor is, ha motormeghajtású játékszerekkel játszanak. Rakétamotoros autóm ugyan nem volt, de az nél fontosabb. Beszélgettem hát tanítónővel és szülővel is. A tanítónő összehasonlításokat tett. Amit mondott, meggyőző volt, s nem férhet hozzá kétség. £s nem túlzott, amikor azt bizonygatta, hogy ég és föld közti különbséggel mérhető az óvodát járt és óvodát nem járt elsőosztályos gyerekek közti különbség. Természetesen jó óvodát vett alapul. Az elemi iskolák tanítói éveken keresztül sokat hangoztatták hasonló véleményüket. Nem hiába. Napjaink gyakorlatát idevágó párthatározat húzza alá. melynek értelmében a gyerekek isko Rajj Eta, Rajj Ilona és Bobák Antalné óvónők öregapám faragta fapuska tökéletes volt. Csak célozni kellett, és puffot kiáltani, s már ártalmatlan is volt a támadó. Molnár Ferenctől tudjuk, hogy a gyerekháborúknál nincs korrektebb háború. Ha azt mondom: le vagy lőve, akkor az úgy van, és nem másképp. A mai játékpuskák mások — ma már nem kell puffot mondani. Verset, dalt is tudtam — igaz nem sokat. A mai gyerekek százszor annyit tudnak, s gyerekvers terén nekünk, harmincéveseknek bizony nagy a restanciánk. Természetesen így van rendjén a dolog. Ma a gyerekek legnagyobb része napközibe jár, s joggal mondhatja magát kisiskolásnak, mert a jó óvoda a rossz iskolánál sokszor jóval többet ér. Mitől is jó egy óvoda. Az erényeket hosszan lehetne sorolni. Mindenesetre nem csak attól, ha a jó óvoda jó óvodása ismeri a zenei alaphangokat, furulyázni, zongorázni tud. Nemcsak attól Jó, ha a kis óvodás félszáz verset és még több dalt énekel, vagy harmincfajta villanyautóval játszadozhat. Nem e- lég, ha csak a sárga és feketerigó közt tud különbséget tenni. Nagyon sokat kell tudnia — sokkal többet, mint amennyit az élet hátralevő évtizedeiben megtanulhat és meg kell tanulnia. Mert akkor jó a jó óvoda, ha mindinkább a mesében, a játék világában élhet az óvodás. És a meséhez, a játékhoz nem elég csupán a játék meg a mese — ha ez nem hihető és nem életszerű. Rengeteg óvodánk van és egyre több. Mi újságírók meglehetősen elhanyagoljuk ezt a területet, mondván, hogy nem elég komoly. Pedig mennyire az. S bizony komolyan kell venni — nem is lehet másként. Ha beletekintünk az óvodai módszertan berkeibe és az óvodák legnagyobb részének hétköznapi gyakorlatába — láthatjuk, hogy sokszor és sokban komolyabb ez az intézmény, mintsem gondolnánk. Jók az óvodáink — úgy is mondhatnánk: jó az óvodaremd- szerünk. Az ember nem is gondolná milyen fontos, mennyire életbevágó események folyhatnak le egy óvodai tanterem, Játszóterem vagy játszóudvar világában — s milyen lehet ezeknek az eseményeknek jellem meghatározó ereje. Mondom: komoly Intézmény az óvoda. Az óvónők, nevelőnök, módszertani dolgozók tudnák megmondani, mennyire így igaz. Nem is beszélve a tanítókról, a gyermekük értelmi, szellemi fejlődésére lelkiismeretesen és gondosan figyelő szülőkről. Az ő véleményük mindeniára való óvodai előkészítését fontosnak és szükségszerű jónak kell tekinteni, s az általános gyakorlatban bevezetni, érvényesíteni kell. A vágkirályfai óvoda jónak, példásnak mondható. Egy a sok közül. Igazgatónője Rajj Ilona három képesített óvónővel és ötven gyerekkel dolgozik A falu nem kis falu — az óvódáskorú gyerekek ötvenes létszáma alacsony, de hát ennyi 6- vodáskorú gyerek van a faluban — eggyel sem több. — Nem könnyű utat tettünk meg — mondja Rajj Ilona — amíg idáig eljutottunk, öt évvel ezelőtt még a régi Iparoskor épületében nagyon nehéz körülmények között dolgoztunk. Rossz visszagondolni is rá. Nem is tudom, hogyan tudtuk csinálni. Annyi biztos, hogy legnagyobb igyekezetünk ellenére sem Megyünk a játszótérre Életszerű mesevilág gyermekotthon életét nem kell leírni. Államunk mindent megtesz, hogy az emberi mivoltukból kivetkőzött szülők — akik elhagyják gyermekeiket — helyett meleg otthont biziasítson az elhagyott emberpalántáknak, de a legfontosabbat, a szülői szeretetet nem tudja biztosítani. Hiába a szakképzett személyzet, egy-egy nevelő nem tudja kielégíteni a gyerekek szere- tetéhségét. Így van ez a Vráble (Verebély) mellett levő tajnái gyermekotthonban Is. Akadtak a- zonban emberek, akik megpróbálják helyettesíteni a szülőket: ilyenek az érsekújvári Elektrnsvit 547-es műhelyének dolgozói. Ez a kollektíva Tonka Lajos mester vezetésével már 11 éve kapcsolatot tart fenn a gyermekotthonnal. A kollektíva egyik tagja, Molnárné 11 évvel ezelőtt kórházba került. Pár nap múlva feltűnt neki egy kislány, akihez nem jöttek látogatók, és aki senkitől sem kapott csomagot. A kislány barátkozó természetű volt, és így tudta meg Molnárné, hogy az egyik gyermekotthonban nevelke dik. Közeledett a karácsony, a szeretet ünnepe és ez arra késztette a fiatalasszonyt, hogy az esetet elmondja Tonka Lajos mesternek. Aztán már minden ment, mint a karikacsapás. Rüpgyűlés a kollektíva tagjaival, rövid telefonbeszélgetés a gyermekotthon igazgatónőjével, s máris megszületett az elhatározás: még karácsony előtt megA kórházban kezdődött látogatják a tajnái gyermekotthont. így is történt. Tizenhárom felnőtt csomagokkal megrakva elindult a szeretetre vágyókhoz. A megérkezést, a gyermekek örömét nem is lehet leírni. Habár már tizenegy éve történt, Tonka Lajos elvtárs még ma is frissen emlékszik az eseményekre: — Megérkezésünk után egy hároméves kislány odajött hozzám és azt mondta: „Ugye, te vagy az én apukám? Mondd, hogy szeretsz! Mondd, hogy elviszel anyukához!“ Nem tudtam ellenállni. Elvittem őt haza, habár jómagam is családos apa vagyok. Tettem követésre talált. A szív parancsának nem lehet ellenállni. Tudjuk, hogy nem teljesíthetjük mind a 80 gyermek vágyát, de legalább pótolni tudjuk azt, amit a szívtelen szülők elmulasztottak. Azóta mind szorosabbra fűződött a kapcsolatunk. Rendszeresen ellátogatunk a gyermekotthonba. Természetesen ők is felkeresnek bennünket, ha útjuk Érsekújvár felé vezet. Ezenkívül mindig nálunk töltik a műhelyben a nemzetközi nőnapot, hogy köszöntsék asszonyainkat, a dolgozó anyákat. Még nem történt meg, hogy a műsor láttán egyetlen anya szeme is száraz maradt volnál És mit kapnak ők cserébe tőlünk? Szívből jövő szeretetet és segítséget. Kollektívánk az üzem vezetőségével karöltve segíti őket, s ennek tudható be, hogy a régi kastélyban már új lámpák ontják a fényt, hinta került a játszótérre, többször eljutottak az üzem Poöú- vadlón levő üdülőházába egy kis kikapcsolódásra. Kollektívánk az idei nemzetközi gyermeknapot is a tajnái gyermekotthonban tölti. Az említett kollektíva tagjai szívből és odaadással végzik a brigádmunkát a kastélyban, nem várva anyagi ellenszolgáltatást. Nekik többet ér a boldogan ragyogó szempár és a kipirult arcokon végigguruló örömkönnyek. Bárcsak minden ember így gondolkoznék! Nagy András " új ifjúság 3 A közöny vámszedői A vandálokról, erről az ógermán törzsről jegyezte fel a történelem, hogy hor dái, amerre elvonultak, l- szonyatos pusztítást végeztek valamikor az ötödikhatodik században — hiteles források szerint — B- szak-Afrikában telepedtek le, idővel ctotltzálódtak és beolvadtak a többi népek közé. Hogyan futottak el akkor hozzánk, arról a történelem nem szól, de hogy kései leszármazottaik itt vannak közöttünk, az kétségtelen. Különös Ismertetőjelük nincs, meglapulnak a többi tisztességes polgár között, s ha csak módját ejthetik, igyekeznek kiélni ataviszti- kus ösztöneiket. Különös előszeretettel választják beteges hajlamaik célpontjául a vasúti jármüveket. A vasúit alkalmazót tak a megmondhatói, muyen borzalmas látványt nyújtanak az egyes járatok végállomásain a vasúti kocsik. A vandálok pusztítása oltári csendéletnek tűnnék mellette. A lelkiismeretlen utasok felhasogatják a székek huzatát, megrongálják a belső berendezéseket vagy éppenséggel eltulajdonítják az elmozdítható tárgyakat. Nyugodtan tehetik, mert kevés ember akad, aki szóvá teszt elítélendő viselkedésüket. Még kevesebben vannak, a- kik közbe is lépnek, hogy megakadályozzák a közvagyon rongálását. Az emberek azt tartják: ne szólj szám, nem fáj fejemI Elvégre nem a vagyonomat rongálják. Es mennyire tévednek. Csupán az utóbbi öt év a- latt a Csehszlovák Államvasutak több, mint 30 millió koronát fordított a lelkiismeretlen utasok által megrongált vasúti kocsik javítására, a hiányzó berendezés pótlására. Képzeljük el, hány vasúti kocsival bővíthette volna a kocsiparkot a vasútlgazgatóság 30 millió koronából. Mi mindenre tellett volna ebből az összegből a kulturáltság javítása érdekében. Tavaly mintegy 1500 vasúti kocsit kellett kivonni rövidebb-hosszabb ideig a forgalomból, hogy a javítóműhelyekben helyreállítsák. Ezek a vasúti kocsik bizonyára hiányoztak a forgalomból. Rövidebbek voltak a szerelvények, zsúfoltabbak a kocsik. Ezért mielőtt szidnánk a vasutasokat, kifogásolnánk az utazás kultúráltságát, nézzünk jól a lelkünk mélyére. Vajon minden körülmények között hozzájárultunk e ahhoz, hogy lelkiismeretlen személyek ne okozzanak kárt a berendezésekben? Hisz ezek az elemek csak azért merészkednek rombolni, pusztítani, mert nem kell tartanlok az emberektől. Számolnak közönyös magatartásukkal, pedig e közönynek végső soron ml valljuk a kárát. Palágyi Lajos s
