Új Ifjúság, 1974. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1974-05-14 / 20. szám
9 Nagy Menyhért két verse: JÖ VÁRNI ... tág ablak előtt. Lesni minden arcon egy másikat. Jó várni, s tudni jöttöd, nem-Jöttöd bizonytalanságát. * TÉL ÉS TAVASZ KÖZT Ahogy minden tegnap elmúlt, törvény: a holnap ts úgy tűnik el. Lehajtok, jobban lássam: a fal tövén, köré között apró levél zöldell. A nap még félve simogat.... Ránevetek: az olvadó jég pocsolyája tükrén észrevettem a tisztuló eget. Marián Kováčik két verse: PÉTER ÉS LÜCIA Fennköltan hasad síét a szentelt oltár A hűvös dámba vérszfn tény szivárog Ami most lün, az nem ránk tartozik már Megrészegiilten szédetegve állok. Áradj belém, a bérűm kivirágzik Használd ajtónak szemem, keblem s számat Vines semmi baj, csak a vak kántor játszik A fémsípokból ábrándképek szállnak Ml szembekötősdizzünk önfeledten Hidd, hogy a szerelem sehezhetetlan S Pétert s Lnclát a szentek fogják fivni A Föld elszakad saját tengelyétől Törmelék pereg bűnbánó fejéról S nem Is sejti, hogy életeket olt ki «*» RÖMEÖ ÉS JÜLIA Elfojtják a fáklyalángot Az árnycsata véget ér Csomagoljunk csepűrágók Ez a darab merő vér Bódénk dőljön önporába Hull] le rólunk ölomsflly Szép Júlia fehér álma szögön lógjon ezentúl Egyik család gyilkos láza költözzön az ólpadlásra a másikét földbeásd Hajítsd el a gyászt és kócot Itt vannak az ember-gondok Minket várnak, senki mást Veres János fordításai ír POTYEMKOVSZKIJ: SÉRTÉS Csengett a telejonom. — Író úr? — Igen, az vagyok. — ön írta a „Valamennyien sógorok vagyunk“ című darabot? — En. — Gratulálok! Nagyszerű írás. — Honnan ismert a darabomat? — csodálkoztam. — Ez valami félreértés lehet. A darab még csak kéziratban van meg. Egy példányban. — Ez a jó benne — nevetett a telefonáló. — Az az egyetlen példány nálam van. Egy szemétládában találtam meg a Kókusz nevű presz- szó teraszán. Valamilyen faragatlan alak dobhatta el, olvasatlanul. Kivert a veríték, hő- és hideghullámok futkostak rajtam keresztül- kasul. — Hol találkozhatnánk? — kérdeztem. — El sem mondhatom, mennyire hálás vagyok... Egy pillanatra elnémult a telefon, de aztán ismét hallottam a hangot: — Bárhol találkozhatunk, ötezerért. — Milyen ötezerért? — Egészen közönséges ötezerért. Ennyiért adom vissza a darabját. Egy percre elgondolkoztam. — Ötezret ezért a gyenge darabért? Uram, ön viccel! — A színdarab nagyszerű — szögezte le határozottan. — Az első felvonás még hagyján — magyaráztam. — A második már semmire sem jó. a harmadik — egyenesen katasztrofális. Kétezer! — Uram, ön téved. A második felvonás sziporkázóan szellemes. A pályaudvari jelenet egyenesen remeklés. Négyezerötszáz. — Kétezer — jelentettem kt. — Kétezer és semmivel se több. Az e- gész pályaudvart jelenet elhibázott. Hol látott maga, uram ilyen embereket? — Mindenütt — hangzott a válasz. — Kitűnő jellemrajzok. Élettől duzzad az egész. — Ezt maga csak hiszi. — Elhiheti egy átlagnézőnek — próbált meggyőzni. — A harmadik felvonásban van néhány 'olyan feszült-pillanat, hogy alig álltam meg sírás nélkül. Négyezer. Ez az utolsó szavam. — Csak nem akarja azt mondani, hogy ennyire meghatotta az öreg takarítónő jelenete? — kérdeztem. — Hiszen az egész, sajnos, olyan lapos... — Nekem tetszikl — Kétezerötszáz! — Háromezerötszáz! A pénztáros szerepe egyedül többet ér! — Sematikus. Minden darabban szerepel egy ilyen figura — tiltakoztam. — Háromezer. — Na jó, legyen háromezer — hangzott a beleegyező válasz a vonal túlsó végén. Aztán tisztáztuk az átadás helyét, majd letettem a kagylót, sebzetten, sértetten. Ogy látszik mégsem tetszik neki eléggé a darabom. Dilettáns! valentyin popov: A szerelem szeszélyei Harizanov docens éppen befejezte egy bizonyos disszertációs munka véleményezését, amikor valaki hosszasan csengetett. Harizanov félretette a Hippokratész-idézetet, tenyerével végigsímítot- ta ritkuló haját és az ajtóhoz ment. A folyosón Pesa Gatyev karbantartó állt a ház- kezelöségről. — Jó napot! — köszönt zajosan a látogató. — Jó napot! Kerüljön beljebb! Foglaljon helyet nálam! Mivel lehetek a szolgálatára? Csak nem beteg? — Már, hogy lennék beteg doktor úr! Kutya bajom. — Hát akkor az unokaöccsét akarja talán protekcióval bejuttatni valamelyik fakultásra? — nevette el magát a docens. — Ö, hiszen nekem egyetlen unokaöcsém sincs... Szerelmes vagyok doktor úr!... — Szerel... Hogy mi van magával, kérem, ismételje csak meg, nem értem... — Szerelmes vagyok... — Igen, a szerelem, nagyszerű érzés — mondta Harizanov rövid gondolkodás után. — Hatalmas erő. Hatalmas titok... Ha szerelmes vagy, mindjár jobb is vagy. És okosabb is. — Nem tudom, nem tudom — rázta a fejét ta- máskodón a látogató. — Szép legalább? — Mit szép, gyönyörű, becsületes, okos. És elbűvölő, vigye el az ördög. Diáklány. Az idén végez. — Azt akarja talán, hogy itt maradhasson a fővárosban? — Isten őrizz! Csakhogy ma estére szeretném meghívni egy kávéházba. — Nagyszerű ötlet. De, bocsásson meg, valamit nem értek, miért kever bele a dolgoba engem is? — mondta Harizanov és közben azt gondolta: — Hej, Pesa, ha én lennék a te helyedben! — Egyedül ön segíthet rajtam, doktor úr! Maga az utolsó reményem, a sorsunk a boldogságunk a maga kezében van.. Kölcsönözze nekem ma estére a Záporozsecét! A docens sokáig hunyorgott a kék szemével. — Ogy látszik, ma valahogy sokat dolgoztam, ki vagyok merülve. Hiszen magának gyönyörű szürke Mercédesze van! — Éppen erről van szó doktor úr! Említettem már, hogy milyen okos és rendes lányról van szó, hát szeretném ha jó véleménnyel lenne rólam. Szeretnék rá hatni. Mert képzelje csak el, mit gondolna rólam, ha a Mercedesszel mennék érte? Mert mi vagyok én, valami bnrzsuj vagy mészárszékvezető? Tudja a Záporozsecban mégiscsak szolidabban hatok, akár valami mérnök vagy professzor. ARKAGYIJ KURLANDSZKIJ: Egy fedél alatt Reggel, amikor kiléptem a fürdőszobából, a- pámba botlottam. — Hogy vagy, fiú — kiáltott rám örömtől repesve. — Szia, apa! Szívélyesen kezet fogtunk. Talán már egy éve is van, hogy nem láttuk egymást. De az is lehet, hogy több. Mindketten dolgozunk ugye... £n építészmérnök vagyok, apám meg színész. Mindig valamilyen próbája, előadása vagy vendégjátéka van. Nekem meg értekezleteim, gyűléseim, műszaki továbbképzős tanfolyamaim, és más nyilvános tisztségeim vannak. — Mi újság az Iskolában? — kérdezte apám. — Köszönöm, nincs semmi különös. Már egy éve mérnök vagyok. — Igazán? — ámult el. Gratulálok, nagyszerű gyerek vagy! A küszöbön ott állt Lenka. — Hát ez meg kicsoda? Kié ez a gyerek? — kérdezte apám. — Ez az én kislányom, Lena. — Micsoda, te már nős vagy? — Persze, még a főiskolán megnősültem. — Példás gyerek vagy, mondhatom. A feleségedet még csak be se mutattad apádnak! — És mikor mutattam volna be? Hiszen soha sincs itthon. Orvos. Napközben a körzeten dolgozik, este meg ápolónői tanfolyamokat vezet. — És ma, vasárnap, szintén dolgozik? — Nem, ma nem dolgozik. Vasárnap ő jár továbbképzésre a klinikára. — Kár — sóhajtott fel apám. — Szerettem volna megismerni. — Hűm, nem megy olyan könnyen, ahogy te hiszed, apám. A lakodalmunk óta jó ha háromszor láttam. — Akkor hát magad se ismered valami nagyon, mi? — Olyan rosszul azért nem állunk. Van róla egy fényképem. Mindig magamnál hordom, mindig meg-megnézem, s olyankor életnagyságban látom magam előtt... — Akkor mutasd meg legalább a fényképét. Hohő, hiszen én ezt a kislányt már láttam. Vagy két héttel ezelőtt a lépcsőket súrolta. Azt hittem, hogy anyád hívta valahonnan. Meg is akartam tőle kérdezni, de féltem, hogy megsértődik. — Anyut kellett volna megkérdezned. — És anyád tudja, hogy megnősültél? — Talán tudja —, mondtam kissé bizonytalanul. — Annak idején megírtam neki. — Micsoda? Hát személyesen nem mondhattad meg neki? — Mikor mondtam volna meg neki, mikor? Soha sincs itthon. Egyszer az üzleteket Járja, máskor a mosodákat, aztán meg szolgálata van a művelődési házban... — Ebben igazad van, fiam. Az én helyzetem se jobb elhiheted — mondta apám szomorúan. — Mikor láttad utoljára? — Talán egy hónapja. — Hogy van? Nem öregedett meg nagyon? — Hogy őszinte legyek, ilyen aprólékos vizsgálódásra nem volt időm. Éppen mentem le a lifttel, ő meg a lépcsőn jött fölfelé táskákkal megrakodva. — Apuka! — bömbölte Lena. — Nekem pisilni kell!... Oda hoztam neki a bilit. — Hallod-e fiam — kiáltott fel ijedten apám. — Hiszen ez nem kislány, hanem fiúi — Honnan tudjam, hogy mi? Egész héten a bölcsődében van. Csak vasárnapra hozzuk haza. Az óra éppen elütötte a tízet. Apám megrezzent. — Már tíz óra? Elkések a színházból! — Úristen, nekem is vizsgám van! — Hát akkor minden jót — mondta apám. — Neked is. És ha valami, akkor írj néhány sort. Ha pedig találkoznál a feleségemmel, add át neki az üdvözletemet, de ne felejtsd el! — Te meg add át üdvözletemet anyádnak! Így váltunk el. Mindenki ment a maga útján. ARKAGYJÉVBERKOLAJKO: „Egy pillanat...“ 07 — foglalt... 07 — foglalt... Végre égy két Arányi tárcsázás után, Idegileg teljesen kimerülve, megkapta a régen várt feleletet: — Központ! — JA napot kívánok, kisasszony — mondta. — Egy pillanat — mondta a lány. Várt néhány pillanatot, a gondolatait rendezgette, s közben fel-alá sétált a szobában, már ameddig a telefonzsinér engedte. A kagylóban pisszenés se hallatszott. — Halló, kisasszony — szólt bele. — Ne tegye le — mondta a lány, A repülőgép indulásáig volt még ha rom órája. A tenyerét végighúzta az ál: Ián és elhatározta, hogy megborotválkozik. Bekapcsolta a villanyborotváját. elöreszegte az állát. ho^y az arcán a bfír jobban kifesziiljön. de aztán észébe jutott, hogy borotválkozni, s közben a vállával a füléhez szorítani a kagylót, nem valami kényelmes dolog. — Kisasszony, sürgős hívásom lenne — mondta. — Egy pillanat — felelte a lány. Felsóhajtott, kikapcsolta a villanybnrotvát, visszahelyezte a bőröndjébe és közben elábrándozott. Arra gondolt, hogy a telefonkagyló mindjárt megszólal Kátya gyöngéd, kedves hangján, és mennyire fog majd Kátya örülni, ha jöveteléről értesül, menynyire igyekszik majd valami finomsággal fogadni. Kitakarítja a lakást, és ekkor hirtelen eszébe jut, hogy nincs rendben a haja, s azzal már szalad is a fodrászhoz. Ott tölti az egész napot, és a végén még a röptérre is későn érkezik. Ö ott fogja várni, ideges lesz és dühöngeni fog rá; végül is összevesznek, ő szállodába megy, Kátya pedig sírva haza rohan, s szinte magánkívül habzsolja magába mindazokat a finomságokat,* amelyek miatt tulajdonképpen ez az egész elkezdődött... — Köszönöm kisasszony, már nem fogok telefonálni — mondta. — Ne tegye le — mondta a lány. A kagylót a másik füléhez szorította, és újra elábrándozott. Elképzelte, hogy mivel Kátyát nem értesítette a jöveteléről, a lakásán lepi meg egy csokor virággal: Kátya amint őt megpillantja, abbahagyja a pad lósúrolást és a nyakába ugrik aztán hirtelen eszébe jut, hogy nincs rendben a haja, s már szalad is a fodrászhoz. Ott tölti az egész estét; ő meg otthon fogja várni, egyre idegesebb, egyre mérgesebb lesz, végül Is csúnyán összevesznek, ó elrohan egy szállodába, Kátya meg otthon marad, és a sírástól magánkívül befejezi a padlósúrolást, a- mellyel az egész elkezdődött. — Kisasszony, már megúntam a várakozást, fáj a fülem — mondta. — Egy pillanat — felelte a lány. Az órájára nézett és felsóhajtott, a repülőgép Indulásáig már csak egy ó- rája maradt. — Kisasszony, nekem indul a gépem, nem várhatok tovább! — kiáltotta a kagylóba. — Ne tegye le — mondta a lány. Amikor egy hónap múlva visszatért, csodálkozva látta, hogy a kagyló a készülék mellett hever. Vissza akarta helyezni a villára, de hirtelen minden e- szébe jntott és elnevette magát. — Kisasszony, már vissza is tértem — mondta. — Egy pillanat — mondta a lány, —tő— fordításai
