Új Ifjúság, 1974. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1974-05-14 / 20. szám
I „A szenvedő embert szeretném támogatni...**. Beszélgetés Déry Tiborral Az idén októberben lesz Déry Tibor 80 éves. Ezt az ünnepet még jelentősebbé teszi, hogy Déry az elmúlt években igen sokat dolgozott, évről évre jelentek meg új könyvei, s a maga nemében mindegyik remekmű. A hányatott sorsú fró nyugalmas alkotó pillanatokat talált: új regényei mintha már az ellentétek feloldásának jegyében születtek volna. Válaszait is ez a megfontolt nyugalom jellemezte, lassan mondta ki a szavakat, csak néha tartott hosszabb szünetel egy-egy ítélet előtt. —Első novellái a Nugatban jelentek meg. Később az avantgarde irányzatok képviselői között találhatjuk meg nevét. Cjabban egyre több szó esik a 20-as é- vek avantgarde mozgalmairól. Egyesek szerint az elszigetelt jelenség, mások szerint jelentős korszak volt a magyar irodalom történetében is. On tanúja, részvevője és kritikusa is volt ennek a korszaknak. Hogyan látja ezt a kérdést. Átmeneti korszak volt-e valójában? Hisz a 60-as években az avantgarde újra jelentkezett, és a 20-as években kereste őseit. — Minden korszak átmeneti korszak, magával cipeli a hagyományokat, u- gyanakkor fel is lázad ellenük. Azt hiszem, hogy az irodalomban egy korszak sem múlik el nyomtalanul, vagyis jelentős hatással van arra — mind gondolkodásban, mind formában —, ami u- tána következik. Nevetségesnek tartom, ha valami gondolkodási vagy művészeti irányt kiszakítunk a folyamatosságból, és önálló egészként akarjuk megítélni. Egy másik, ennél talán érdekesebb kérdés, hogy az, amit ma avantgardenak nevezünk, a mai napok irodalma tart-e valami rokonságot a 20-as évek előőrs irodalmával. Én itt inkább a társadalmi állapotot vizsgálnám, mint a formai hasonlóságot vagy különbözőséget. A húszas években született irodalom és egyéb művészetek a világháború u- tán keletkeztek, amely botrányos módon beavatkozott nemcsak az egyének, hanem a közösségek életébe is: a válasz nem maradhatott el. Az ember ki- mozdíttatott látszólagos nyugalmas helyzetéből, gesztusai szinte már a vízbe- fúló kétségbeesett kapkodáshoz hasonlítottak. Nagyjából ma is ez a helyzet, talán még fokozottabban. A száz felől á- ramló jelszavak, amelyeknek nyomása alól az önálló gondolkodás alig tudja kivonni magát, a kétségbeesés, amely a zűrzavar láttán az embereket elfogja, arra sarkall bennünket, hogy szakítsunk rossznak bizonyult múltunkkal, s igyekezzünk valami újat, valami jobbat állítani a helyébe. Talán felesleges említenem, hogy becsületes művészeknek ezzel az igyekezetével könnyen vissza lehet élni; így történhetik meg, hogy olykor nehéz különbséget tenni a szélhámosok és tisztességes emberek között, s ez talán a legnagyobb veszély, amely a mai törekvéseket jellemzi. — Ebben a különbségtevésben On a 20-as években is fontos mozzanatnak tartotta a progresszív társadalmi víziót. Ezért önre vonatkozóan a baloldali a- vantgarde megjelöléssel találkozhatunk. — Általában nem szeretem ezeket a címkéket. Az író a napi politikán túl 1- gyekszik gondolkodni. Ami az én személyemet illeti, azért fogadnám el szívesebben a baloldali jelzőt, mert a szenvedő embert szeretném támogatni kacs- karingós útján. — A Déry-életmű polifonlkus. Egyes hangok búvópatak-szerűen eltűnnek, majd újra megjelennek. A „Képzelt riport egy amerikai pop-fesztiválról“ című regényében visszacseng az Országúton hangja. Vannak, akik azt állítják, hogy Déry újabb műveiben „visszafiatalodik“. A „Kedves Bópeer“ című regényében pedig érezzük a mindennemű megmerevítés elleni szatirikus hangot. Mintha Déry saját mítoszával szállt volna szembe? — Az volna tehát a szemrehányás, Illetve a dicséret, hogy sokféleképpen tudok szólni? Nem ítélhetek a magam helyéről az irodalomban, annak értékéről, értéktelenségéről. De ami úgynevezett kaméleon mivoltomat Illett, azt hiszem, hogy természetrajzom állandó, s csak külső megjelenésében változik, a szerint, hogy milyen nyomást kell elviselnem, a külvilágnak miféle változásaira kell válaszolnom. Divatmajmolás- ban nem érzem magam bűnösnek. De nyilvánvaló, hogy a Horthy-korszak a- latt másképpen kellett védekeznem, vagy támadnom, mint a 19-es kommün- ben, vagy a mai nyugalmasabb Magyar- országon. Nagy általánosságban összegezve, rossz véleményem van az emberiség értelmi képességeiről, még rosz- szabb az emberi vadállat eredendő agresszív hajlamairól. Persze, hogy az intő szó, a felemelt mutatóujj bármin ké- pes-e változtatni, nem tudnám eldönteni. De én szólok vagy kiabálok — mondjuk a pusztába —, mert ez a természetem. — Az ítélet nincs-nek lesz-e folytatása? — Nem lesz, már, ami a műfajt illeti. Mert hiszen tulajdonképpen minden soromban, amit azóta Írtam és Írok, u- gyanazt mondom el, mint abban a könyvben: személyes vallomásaimat a világgal való ütközéseimről.. — Lukács Györggyel való barátságáról szeretnénk kérdezni. Tudjuk, hogy az ő javaslatára hagyott el a Befejezetlen mondatból egy részletet... — Jelentéktelen kis részről van szó. Arról, hogy az eredeti változat szerint a regény hőse, Parcen Nagy Lőrinc részt vett volna a spanyolországi polgárháborúban: ezt azért hagytam ki Lukács tanácsára, mert valóban több kezdeményező és cselekvőképességet feltételezett Lőrincben, mint amennyit az addig bemutatott alakja elbírt. Ebben Lukácsnak teljesen igaza volt. — Egy mélyebb szellemi rokonságra is gondolunk. A Befejezetlen mondat proletárhősei mintha a Történelem és osztálytudhtban tárgyalt munkásöntuda- tosság irodalmi példái volnának... Az nsztályöntudatnak ez a nagyfokú kiemelése, úgy vélem, közös élménye a kommün-generációnak. A hatás nyilván nem is közvetlen ismeretség által jött létre, hanem ettől függetlenül egy azonos korélményben látjuk a barátság a- lapjait. — Igen, gondolkodásunk sok mindenben megegyezett, s ez nyílván a történelmi légkör nyomásának tudható be. De meg kell vallanom, hogy Lukács nálam hűségesebb volt a maga gondolatrendszeréhez, amelyet akkor Is védelmezett, amikor én már sok tekintetben szembekerültem vele. Sokat is vitatkoztunk egymással, de minél határozottabban éreztem a magam igazát, annál jobban szerettem őt. — Lukács azt vallotta, hogy az ember válaszoló lény... — Lukácsnak, aki gyakran politikus is volt, az emberről szóló meghatározása valóban úgy szólt, hogy az ember válaszoló lény. Én Inkább kérdező lénynek vélem az embert, aki nem tud eligazodni saját kérdései között. — Három évvel ezelőtt beszélgettünk, és akkor azt kérdeztem, min dolgozik. Azt válaszolta, hogy csak A napok hordalékán. Nemsokára olvashattuk a „Kedves Bópeer“ című regényét. Újra feltenném a kötelező kérdést. Olvashatunk-e a közeljövőben új Déry-regényt? — Újra csak A napok hordalékán dolgozom... De a közeljövőben Balatonfü- redre utazom, s minthogy nem tudok munka nélkül élni, talán ott megint rá- fanyalodok valamilyen terjedelmesebb dolgozatra. —6— MOST JELENT MEG a Madách Könyv- és Lapkiadó gondozásában, és a napokban kerül a könyvesboltok polcaira a két világháború közötti időszak csehszlová kiai magyar színjátszását és drámairodalmát feldolgozó tudományos munka, KOVATS MIKLÓS „MAGYAR SZlNjÁTSZÁS ÉS DRÁMA IRODALOM CSEHSZLOVÁKIÁBAN“ című könyve. A fiatal kassai tanár kellő felkészültséggel és alapvető tárgyismerettel megírt munkája nagy érdeklődésre tarthat számot, mert az Irodalom- és kultúrtörténet mindmáig meglehetősen elhanyagolt területét, a két világháború közti csehszlovákiai magyar színjátszás és drámairodalom útját tárja fel. Monográfiája három részre tagolódik. Az elsőben a szlovákiai magyar színjátszás négy jelentős Igazgatójáról — Polgár Károlyról, Faragó Ödönről, Földes Dezsőről, Iván Sándorról — rajzol találó portrét, és Ismerteti működésüket. A második fejezetben a drámairodalom legjelentősebb művelőinek munkásságával foglalkozik behatóan. A munka harmadik része jelentős kapcsolattörténeti feladatot teljesít: feltárja a cseh dráma térhódítását a csehszlovákiai és magyarországi! színjátszásban. A szintén Kassán élő, fiatal csehszlovákiai magyar költő és újságíró harmadik verseskötetét teszi az ol vasó asztalára. BATTA GYÖRGY: HUSZADIK VILÁGHÁBORÜja nem keres új utakat a líra nagy, kiaknázatlan terüle tein, a harmadvirágzás egyéni hangú költője megmarad addigi, kialakult hangjánál, melyet a könnyű, játékos stílus, a szertelen ötletek, s a dolgokra, az emberre, a világra való naiv rácsodálkozás jellemez. Ami színt és feszültséget ad lírájának, az maga az emberi, er kölest magatartás, a tiszta éberség: a háborúval, a há ború veszélyével, lehetőségével szembeszegezett végte len optimizmusa. MÓRICZ ZSIGMOND ŰRI MURIja, mely a Kiskönyvtár népszerű sorozatában látott napvilágot. A regény a magyar ugar tragédiája, dzsentriélet teljes csődje, annak az embernek a végzetdrámája, aki képtelen kitörni egy életforma keretei közül, noha érzi, tudja, hogy az halálra ítéltetett. Az Űri muri a bekerített sors és a más horizont után való sóvárgás felodhatatlanul tragikus konfliktusára épült. Móricz hőseinek nincs ereje hozzá, hogy a jövő ígéretében múltjával és jelenével szakítson: fölgyújtja a tanyáját és agyon lövi magát. A tűz, amely a tanyát elemészti, a- kárcsak az író más müveiben, jelképes itt is: egy embertípus, egy magatartás pusztulását jelképezi, így lesz az Űri muri egy múló történelmi pillanat tökéletes rajza. A másik könyv, WISNIEWSKA*—ROSZKOWSKA: A NŐK MÁSOD- ÉS HARMADVIRÁGZÁSA nagy érdeklődésre tarthat számot a testtleg-lelkileg ö- rökké fiatalnak lenni vágyó nők körében. A könyv egyszerű, érthető stílusban beszél arról, mikor hogyan és miért öregszünk meg, hogyan kell ezt megelőznünk, a táplálkozásról, a koplalás fiatalító, gyógyító, élethosszabí- tó hatásáról, a csodatevő nevetésről, az előnyös és e- lőnytelen szokásokról és további megszívlelendő dolgokról. A szerző a bevezetőben többek közt így ír: „Nekünk, nőknek... nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy az ember testi-lelki egység, ha meg akarjuk tartani fiatalságunkat és egészségünket, nemcsak testünkkel kell törődnünk, gondolnunk kell szellemünkre is..." A harmadik könyv VARGA KATALIN: ÉN, TE, 0 című gyermekkönyve. A népszerű írónő most nagyobb, nyolc-tíz éves gyerekekhez fordul; Pitt és Patt, a bohócikrek, és Dinó meg Dónó, a két cirkuszi oroszlán Izgalmas és mulatságos kalandjain vezeti végig a kis olvasókat, melyek során bejárják a szófajok szigeteit. A vidám nyelvtani ismeretszerzést a fordulatos mesékben és a mulatságos verseken túl érdekes rejtvények, fejtörők teszik szórakoztatóvá Görög Júlia pompás színes rajzok sokaságával elevenítette meg az írónő elképzelte mesevilágot. új ifjúság 5 Legkedvesebb könyveim? Az embernek sok szempontból lehet kedves könyve. Míg úgy is, hogy a könyv nincs birtokában, csak olvasása maradandó élményt jelentett, és úgy Is. hogy megvan könyvtárában a könyv, egy bizonyos példány, ami talán nem la irodalmi értéke, mint inkább a hozzáfűződő élmény miatt kedves. Be kell vallanom, hogy nincs hatalmas könyvtárszobám, mennyezetig érő könyvállványokkal. Nemcsak azért, mert pajkos kezekkel széthordta egyéni történetem és a világtörténelem Persze már bőségesen nyílt volna alkalmam új könyvtár összegyűjtésére, de közben maximalista lettem: kézlkönyvtárammá vált az a közkönyvtár, amelyben dolgozom. kiismerem magamat, és mindent megtalálok. Otthon Ilyen mélységben lehetetlen lenne könyveket gyűjteni. Csak kis lexikonok, szótárak, a gyors tájékozódáshoz szükséges kézikönyvek vesznek körül. Es néhány kedves könyvem. Csak azért, hogy emlékekkel töltsék meg a szobám. Ügy, mint egy kedvenc kép, egy régi hamutartó, külföldi ót emlékeként egy „semmitmondó“ kavicsdarab. Ott áll közöttük Roblnzon ifjúsági kiadása. Az ismert társasjáték szerint, hogy „milyen könyveket vinne magával egy lakatlan szigetre“, elsőnek bizonyára ezt említeném. Másodikként pedig — ha jól emlékszem. B. B. Shaw-t követve — egy barkácskönyvet: „Építsünk könnyen, gyorsan vitorlást“. Picinyke könyvtáramban ott van a Szerb Antal által ösz- szeállftott „Száz vers“, Beverley Nichols „Házam“ efmü könyve, amelyben az író elmeséli, hogy megvesz egy ősi falusi házat, s azt hogyan rendezi be. Legelőször agy bristoli kék vázát vásárol, s minden darabhoz, minden színhez ennek a véleményét kérdezi meg. Nemrég melléjük került egy újabb könyv. Lánárd Sándor: „Völgy a világ végén s más történetek“. Az egy esztendővel ezelőtt Brazíliában meghalt magyar frónak az a könyve, amelyhez ma még könyvkereskedői forgalomban Is hozzá lehet jutni. Írójáról sokáig semmit sem tudtunk. Mint orvos, az Anschluss idején menekült át Bécsből olasz földre. Ott húzódott meg és éhezett félig illegalitásban a felszabadulásig, aztán átment Dél-Amerlkába. „Voltam kukta, mértem házról házra vérnyomást“ — írja magáról — koldultam a Vezúv festői táján s Machiavelli szőlőhegye tövében, mint az amerikai hadsereg antropológusa csontvázakat raktam össze apró darabkákból... Egy ideig két zongorán játszottam egy bankigazgatónál vacsoráért, s nála megértőbb szakácsnője krumplit lopott részemre a spájzból. hogy másnap Is legyen mit ennem... Voltak pácienseim: egy börtönőr egyszer elküldött egy isiászban szenvedő zsebtolvajhoz, aki tovább ajánlott zsebtolvaj- és betörőkörökben... Brazíliában mint egy ólombánya mindenesorvosa kezdtem... Csak hogy főbb foglalkozásaimat említsem.“ És közben író is volt, mélyen hománus és nagyon művelt (ró. Evés helyett Is inkább a könyvtárakat bújta Rómában. Ottani éveiről szóló beszámolója, a „Római történetek“ is megvan ebben a kötetben. Sok, részletes forrástanulmányokon alapuló elemzése jelent már meg a fasizmus bukásáról, de olyaon szemléletesen talán senki sem írta meg, bogy mit érzett Réma Mussolini bukásakor, mint ő. Hogy repültek ki gipszszobrai, képei az ablakokon, s másnap nem vérben, hanem bokáig gipszben gázolt a járó- Re'ö ......Talán az egyetlen épen maradt, de merőben szokatlan, barna fejdíszt viselő szobrát a San Sílvestrn téren láttam másnap — írja —, s a történetet is elmesélték. Talicskán vitte oda egy idős úr. A szobrot vászon takarta, leleplezése nem ment egykönnyen. Az öregúr fekete öltönyében rendkívül elegáns volí, s júliusban szokatlanul, még fekete mellényt is viselt, ómódian vastag, arany óralánccal a hasán keresztben. Olyan ünnepélyes volt, mint egy meghatott nagybácsika kíshúga esküvőjén. Utána gondosan rendbehozta önmagát és öltözékét, s a művelet közben hirtelen összeszaladt tömeg előtt meghajolt. — Uraim! Elnézésüket kérem! Bocsánatukat kérem. VI prego. Fogadalom volt! Un votn.“ Aztán jött Dél-Amerika. Milne „Mici mackó“ művének latinra fordítása nagy könyvsiker, majd egy Bach-vetélkedő első díja: otthont teremt magának egy völgyben a világ végén, telepeseket gyógyít történetekért és Bachot játszik a templom orgonáján. „Egyszer felballagott egy távol élő kolonista, aki véletlenül éppen akkor jött a faluba, amikor az orgona jókedvében minden sípjából szólt. Egy ideig csak hallgatott, figyelt, aztán megkérdezte: — Hogy tanult meg ezen a gépen zenélni? — Megmondom: most nemrég vette az egyház, s vele adták a használati utasítást is. Azt elolvastam. — Könnyű annak, aki olvasni tndl — sóhajtotta hallgatóm.“ Es közben könyveket írt. „Völgy a világ végén“ című könyvét például magyarul, „vllágítóan szép magyar nyelven, jellegzetesen magyar fordulatokkal“ — mint ahogyan Szerb Antainé jellemzi tanulmányában. S hozzáteszi: „Igaz, először németül írta meg a könyvet, világítöan szép német nyelven, és megírta harmadszor is, angolul, jellegzetesen angol nyelvi fordulatokkal.“ Amikor egyik novellája megjelent az Üj írásban, Veres Péter beírt a szerkesztőségnek: „Hadd gratuláljak most a Lénard-novellához. Igazi író, nagy szellem, és bölcs, tiszta embernek érzem. Szégyeilje magát a süket és vak magyar sajtó és könyvkiadás, amely olcsó sikerembereket prezentál nekünk... Ez a novella messze-inagasan fölötte ál) Moravia római történeteinek, pe dig azok még elég jó olvasmányok.“ Egy nap a láthatatlan házban — ez a címe a gyűjtemény ben ugyancsak megjelent másik müvének. A címe is meg mutatja: egyetlen napját írja le, jóízű történetekkel és még jobb ízű étkezésekkel fűszerezve. Az ételeket bejárónője, , Kleinné készíti. „Csak az, aki sohasem éhezett, becsülheti le az ebéd fontosságát! — mondja Lénard. — Sokféle em berfaj van a világon, de csak két fajta ember: az, aki tudja, mi az, hogy éhezni... és az, aki nem tudja. Mi ketten, Kleinné és én, tökéletesen tisztában vagyunk vele, ml a különbség az éhség és étvágy között.“ Lénard tudta, az éhezést hosszú évekig gyakorolta. Es nyilván ebből született meg egyik nagyon érdekes müve a római konyháról „Die römische Küche“ címen. Szakácskönyv, de mégsem az, inkább receptnek álcázott kultúrtörténet, amelyben minden ételhez gondolatokat talál, történelmet, szokásokat, babonákat, az ősi és a mai Rómából. „Humanista szakácskönyv — írja róla Szerb Antainé. — Sőt — s ebben talán egyedülálló a világon — antifasiszta szakácskönyv.“ Magyarul nem jelent meg. De lapuz- znnk bele egy kicsit. Itt van például a „pastasciutta“,. a száraztészta. Rómában amely már az antik időkben is kitűnt törvényalkotásaival, a konyha művészete Is ősi törvények szívós továbbélése. A múlt század elején a száraztészta váratlanul mégis betört a római konyhába és meghódította. (Állítólag a makarónit is római találta fel; először csak lynkat akart eladni, de sajnos tészta nélkül nem vették.) A pastasciutta készítése nem kíván sok munkát — nehezebb enni, mint főzni — inkább csak szakértelmet: kivárni azt a pillanatot a „még nem“ és a „már“ között, amikor egy szál megkóstolása után ki kell venni a forró vízből. De aztán hideg vízzel leönteni éppen olyan halálos bűn, mint késsel vágnil Es mellé a sokféle mártás, amit az anyjától, szomszédtól, barátnőtől és főleg az anyóstól tanul meg a menyecske. Egy valamirevaló római háziasszony ebben már olyan Improvizációs készségre tesz szert, hogy a mézesha- tektöl kezdve az ezüstlakodalomlg mindig másfajta mártással kedveskedhet a férjének... Fogytán a hely, pedig még annyi érdekeset ír a tészták különféle alakjáról, a szószok alkatrészeiről, a sajtokról... Nem tudok mást mondani: vegyék kezükbe Lénard Sándor írásait, és nagyon meg fogják szeretni. K. O.
