Új Ifjúság, 1974. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1974-05-07 / 19. szám
új ifjúság 9 \ i SZÉKELY DEZSŐ: A BÉKE ELSŐ NAPJA Az iskolába lövedék csapott, kivágédtak a sötét ablakok, azután csönd lett: Aznap délután kllestem, mikor vízért ment apám, s elszöktem — hova sírva mentem nemrég —: osztályunk kormos, még füstölgő termét térdig lepte a könyvek halmaza; fölkaptam egyet, s szaladtam haza. A kapunk előtt puskás emberek! Nyafogni kezdtem: Anyuka, mama...! de ölbe vett egy kucsmás aktona, és megtörölte sáros könyvemet. Könyv: A magyarok bejövetele. Nézte, s nem tudta, mit kezdjen vele, hát íőllapoztam, s mutattam neki, hogy milyen szép könyv: színes képei fantáziámat izgatták nagyon — A katona csak állt, hallgatagon, s egykedvűen nézte a képeket; az egyiken — tán Árpád lehetett, a Honfoglaló, ösmagyar vezér — egy lovas volt, a kardja csupa vér... A katona még nem sejtette ott, hogy az a lovas meg ő: rokonok, bár elválasztja őket ezer év, s a szülőföld, az anyanyelv, a név, egy se azonos, mégis rokonok: az hazát talált, ő békét hozott a hazának, mely akkor lett szabad, s az embernek, ki élve megmaradt... Én.se tudnám, csak lapoztam tovább a romok közt lelt képes krónikát, mutattam neki, nézze, mennyi huszár, de ő letett; a puskáját nézte már, nem ért rá tovább, Ment, mert menni kellett, javítani a világtörténelmet! ROBERT ROZSGYESZTVENSZKIJ: REKVIEM (RÉSZLET) Hideg Miszál, sötét kőszál, miért hallgatsz, sötét kószál? Te akartad? így kívántad? Nem panaszlod mire szántak: könnyek köve — sírköve légy ismeretlen katonának? Hideg kószál, mért nem jajgatsz, sötét kószál? Hegyre kaptattunk utánad, ledöntöttünk sziklaszálat. Mozdonyok veled dohogtak, mesterek érted virrasztottak, testedet döngetve verték, tenyerüket fölsebezték, hogy te, szikla, görgeteg kő, légy örök kő, néma emlék... Talán a kő tehet róla, hogy alatta oly sokáig alusznak a katonáink, nevük-sincs már katonáink? Egy se ébred, jaj, mióta! És fölöttük fü kisarjad, és fölöttük csillag hallgat, és fölöttük gyors ijjyü száll, és sugárzik napraforgó, és fölöttük reng fenyöszái, szél jajong, szitál a porhó, új nap sáfrányszínü fénye fröccsen égnek... És fölöttük — évek... évek... Rab Zsuzsa fordítása —o—o—o— CSONTOS VILMOS: A SZABADSÁGHOZ Szabadság — harcunknak drága ára, Oj tavaszunknak legszebb virága, Tiéd az ének, levegőm ki vagy, S egy szebb életre dajkálod, fiad. Szabadság, e szót necsak mondd ajkam, Nem szó ez: Fény, mely itt ragyog rajtam. Nem szó ez: Béke, munka és kenyér, Nem sző ez: Élet, áldott két tenyér. Szabadság: Május, győzelem dala, Cél, mit feldereng sorsom hajnala. Vetés, mit apám, vérrel öntözött, S már aránylik a barázdák között. Szabadság, lángod ahogy bennem ég. Gyújtsd fel úgy a föld minden emberét, S nekik még sokkal szebb légy, mint nekem: Boldogság útja, amely végtelen! K edves rokonom él Prágában, kislánya, Katka 12 esztendős. Az általános kilencéves iskola hatodik osztályának legjobb tanulója. A félévi bizonyítványosztáskor a példás tanulók közt a hangszóró az ő nevét is hirdette az iskola udvarán. Erre különösen büszke volt, elragadtatással beszélte el otthon az ünnepi esemény legapróbb részleteit. Péter, a hat évvel fiatalabb öccse, aki még nem lépte át az iskola küszöbét, csodálattal, tágra nyílt szemmel, igen komolyan hallgatta. Amint ké sőbb kiderült, volt ebben a hallgatásban jó adag féltékenység. Egyrészt mert Katka lett a család szemefénye, másrészt mert Katka mesélhetett az iskoláról, a hangszóróról, meg mindenről, neki pedig némán hallgatnia kellett. mert olyan jelentéktelen kis féreg ő, aki még iskolába sem jár. Mindenki beláthatja, hogy Péter e mustoha helyzetbe nem nyugodhatott bele. feltétlenül tennie kellett valamit, hogy előtérbe kerüljön, újra elfoglalja a családban az ót megillető rangját, és hogy elhomályosítsa a család mostani szemefényét. Nem is habozott soká, eltökélt szándéka volt, hogy ezentúl mindenben túl szárnyalja Katkát. Amikor Katka este számtanfeladatát írta, abba a ragyogó tiszta füzetbe, amely csupa egyestől hemzsegett, Péter is önszorgalomból az asztalhoz ült, a „feladatot írni“. Már volt saját tolla, füzete, és e- zen az estén különös gonddal elmerülve írta fgörbe vonalait, alaktalan áknmbákomjait, aztán mindezt aláhúzta és ősz- szeadta akárcsak Katka. Péter nagy buzgalma nem ismert határt, nem hagyta magát zavartatni, nagyon ügyelt arra, hogy kitüntetett nővére ténykedését szem előtt tartsa, elsajátítsa jól ismert techniká iát és fogásait. Ha Katka feladatírás köze potte történetesen kidugta nyelve hegyét, akkor ő a vi légért sem mulasztotta el, hogy kövesse a jó tanuló példáját. Arra is figyelt, hogy Katka mikor mártja be a tollát a közös tintatartóba. Néha a két toll találkozott, i- lyenkor a két ellenfél elszántan, ellenségesen egymásra nézett, hogy aztán Katka, az idősebb meghátráljon, különben Péter arra is képes lett volna, hogy feldöntse a tinta tartót. Ezért aztán őt, az idősebbet vonták volna felelősségre, mert szülei minduntalan orra alá dörgölik „szerencsétlen éveit“. Szerencsére ezen az estén Kafkának sikerült kitérnie Péter dinamikus tettvágya elöl, viszont Péter éles megfigye lőképességét nem kerülte el az a körülmény, hogy Katka, amikor bemártja a tollát a tintatartóba, kissé megrázza. A megfigyelés után, nagyol sóhajtva ő is rázni kezdte a tollát, még pedig olyan hév vei és szakértelemmel, hogy a tintát ráfreccsentette Katka féltve őrzött tiszta füzetére. Nos, elképzelhetjük, micsoda vihar, sírás, támadt ebból. Mindketten egyszerre kezdtek bömbölni, ordítani, Katka, a jó tanuló joggal sírt, ezért ezt a műveletet is oly kiválóan végezte, akárcsak a feladatát. Péter viszont, aki már előre érezte, hogy pufók kis arcán pofon fog csattanni, ha kevés könnyel is, de ugyancsak okkal bőgött, és ebbeli ténykedésében felvette a versenyt a jó tanulóval. Katka a család szemefénye így hal ványodott el a kiapadhatatlan könnyektől, amelyek állandó an raktáron voltak nála. Kafkánál ezt az eleven könnyforrást csak úgy tudtam megállítani, hogy egy töltőtollat ígértem neki ajándékba. Erre — noha bájos arcocskája még fényes volt a könnyek áradatától — nyomban abbahagyta a sírást, fájdalmas tekintetét rám emelte, mint egy mártír és azt válaszolta, hogy töltőtolla már van neki, csak itthon nem használja, mert mindig meggyűlik a baja Péterrel, aki el akarja tőle venni. Aztán köny- nyes mosollyal értésemre adta, hogy valami mást szeretne. Még szipogott ugyan, de könnyeit már gonddal letörölte apró zsebkendőjével, és fájdalmával vívódva kinyögte, hogy a Národní tíídán egy kirakatban ezüstnyakláncot látott, amelyen egy ici-pici vö rös csillag függ. Ezt a csillagot az ezüstlánccal szeretné. Majd szerény és kitűnő számolóhoz híven megjegyezte, hogy az egész csak negyvenöt koronába kerül. En a békesség kedvéért megígértem, hogy megveszem, de feltételként hozzátettem u gyanúsak szerényen, hagy majd május elsejére, mert ehhez az ünnephez nagyon illik a vörös csillag. — Jó, nagyon jó... — felelte Katka egy kicsit fontoskodva, de ugyanakkor ellenállhatatlan bájjal aggodalmát is kifejezésre juttatta, attól tart, hogy addig valaki más is megveheti. Megnyugtattam, hogy ettől nőm kell félnie, mert bizonyára több ilyen, vörös csillagos lánc van a boltban. Így egyeztünk meg. Azóta én erről a megállapodásról már teljesen megfeledkeztem. Katka viszont érthető módon nem feledkezett meg róla, sőt... akkoriban levelet is kaptam tőle, amelyben nagyon udvariasan emlékeztetett ígéretem megtartására. Első gondolatom az volt, hogy elküldöm a pénzt, és megkérem rokonai mat, vegyék még Kafkának az ígért ajándékot. Később azon ban úgy alakult a helyzet, hogy Prágába mehettem. Megérkezésemkor nagy volt az öröm. Első dolgom természetesen az volt, hogy kézen fogva a két gyereket elmen tern a Národní tfídára az em lített boltba, ahol Katka a vörös csillagos láncot úgy kérte, olyan magától értetődőn és határozottan, mint aki a bankban a betétjét akarja kivenni. Természetesen megkapta. En egy ötvenessel fizettem. Nem is figyeltem arra, mennyit adnak vissza, egyszerűen zsebrevágtam a visz- szaadott bankjegyeket, és Pétert figyeltem, aki szédült a láztól, szédült Katka örömétől, és látni lehetett rajta, hogy itt a boltban idegen emberek előtt fékezi magát, de otthon egész biztos megmond ja majd a véleményét, mert ha Kafkának van vörös csil laga, akkor neki is lehet. Amint kiértünk a boltból, Katka, mint egy felnőtt igen komoly és tárgyilagos hangon így szólt hozzám: — Negyvenöt koronába került. — Igen — válaszoltam röviden. — Csakhogy... — folytatta habozva. — Mi az, kevesied talán? — kérdeztem kissé ingerülten. — Csakhogy — folytatta Katka zavartalanul. — Te többet kaptál vissza. — Többet?... — ámuldoztam, és nyomban a zsebembe nyúltam. — igen, öt helyett tizenöt koronát kaptál vissza. A saját szememmel láttam. így is volt. Kideyiilt, hogy Katka nemcsak az iskolában, hanem a boltban is igen kitűnően tud számolni. Ám nemcsak számolni, hanem agitálni is elsőrangúan tud. — Ezt a pénzt — folytatta ellentmondást nem tűrő han gun — vissza keli adnod, mert ha nem, becsapnád a pénztá rés nénit. — És ha nem adom visx- sza? — Akkor — válaszolta lehangoltam — visszaadom a vörös csillagot. Nekem ilyen csillag nem kell. — Hát én bizony nem viszem vissza. Katka szája a megdöbbenéstől sírásra gördült. — De add vissza te — folytattam kárörömmel. Kafka erre ugyan megköny- nyebbült, okos, barna szemében felcsillant az öröm ténye, de azért ellenkezett. Azzal érvelt, hogy a csillagot nem ő vette, hanem én, tehát nekem kell a jogtalanul hozzám került tíz koronát visz- szaszármaztatni. En viszont azzal mentegettem magam, hogy a tévedést ő vette észre, tehát neki kell mindent rendbe hozni. A parázs vita még soká elhúzódott volna, ha meglepetésszerűen bele nem avatkozik a kis Péter. Akkor már Péter arca 'derűs volt. A tíz koronáról szóló vita annyira lefoglalta érdeklődését, hogy személyes sérelmeiről teljesen megfeledkezett, és bölcs Sa iámon módjára döntést hozha tott a kérdésben. Azt mondta, hogy majd ő adja vissza a pénzt. Katka erre boldogan l'elka- cagott és az idősebb testvér fölényével a kis Péter pirospozsgás arcát többször meg csókolta, majd tanítónő módján megmagyarázta neki, hogy mit mondjon a pénztárban ülő néninek. A mondanivalót többször megismételtette Péterrel, utána jóságos tündérek módján visszatértünk a boltba. Elöl ment Péter. Amint átlépte a bolt küszöbét, megfeledkezett mindarról, amire Katka betanította és mintha sárkányt eregetne, oly üdvrivalgással futott a libegő papír tízkoronással a kasszához, és kissé lihegve meg dadogva ezt mondta: — Tessék néni, Katka küldi. Katka, Péter udvariatlan fellépését mélységesen elítélte és kötelességének érezte, hogy az idősebb testvér jogán mindent rendbe hozzon. Folyékonyan és nagyon udvariasan, mint aki ilyen ügyekben rendkívül jártas, bocsánatot kért Péter meggondolatlan viselkedéséért. Komoly feinött- höz méltóan megmagyarázta a tíz korona eredetét, de u- gyanakkor nem mulasztotta el felhívni a pénztárosnő figyelmét a számtan szabályaira, a- melyek egy boltban nagyon fontos szerepet játszanak. Az idősebb ősz hajú néni a kasszában kínosan küzdött zavarával. Meghatódott tanácstalanságában, hol az á- mnló Péterre, hol az öntudatosan piruló Kafkára mosolygott. És amint átvette a tíz koronást, hirtelen megérlelődött benne az elhatározás, hogy a gyerekeket meg kell valamivel ajándékoznia. Amint Katka erről a szándékról értesült, hevesen tiltakozott ellene, hivatkozott kötelességére, továbbá arra, hogy éppen most kapott ajándékot. Péter viszont egyáltalán nem tiltakozott, sőt... Ezt persze a ne ni nyomban megszimatolta és miközben többször megsimo- gáttá a rózsás arcát, mosolyogva megkérdezte tőle, hogy mit szeretne, Péter nem habozott, erélyesen és harsányan azt válaszolta: — Vörös csillagot. Így jutott Péter is a vörös csillag birtokába, és miután a néni tűt nem akart neki ad ni, mert amint mondotta, egy kissé babonás és nem akar ja kockára tenni ezt az érté kés barátságot, egy gombszerii vörös csillagot tűzött Péter kis kabátjának gomblyukába Az így kiharcolt vörös csil tagokkal meneteltünk Prága szívében, a Vencel téren má jus elsején, és elragadtatással néztük a pompás ünnepi fel vonulást. A vörös csillag úgy fűtötte a két gyerek lelkét, akárcsak a jókedv, a derű a felvonulók sok ezres tömegét. A két gyermek, akiket kézen fogva vezettem a nyüzsgő vidám május elsejei tömegben, fáradhatatlanul csacsogott, kérdezett én meg fáradhatat lanul feleltem. Kérdést és fe leletet az a varázslatos légkör tette vonzóvá, amit a május elsejei ünnep teremtett körülöttünk. Nem is mentünk haza ebédelni, kint az utcán étkeztünk állva, zamatos virslit ettünk kiflivel oly jóízűen, mintha a legpazarabb ebédet fogyasztottuk volna el. Utána limonádét ittunk, amely a pezsgő ízével vetekedett. Délután aztán besodródtunk a táncoló és daloló emberek közé, és én talán még sohasem éreztem oly mélyen a má jus elseje elbűvölő ünnepi jelentőségét, mint akkor. A fel- feltöró örömujjongásokat, a tarka színek állandóan változó áradatát ünnepi derű hatotta át, amely úgy izzott mint valami vörös csillag. Fáradalmainkat ezután egy cukrászdában tornyos torta és habos kávé mellett pihentük ki. S a késő délutáni órákban, már én is, a gyerekek is kicsit részegek voltunk a májusi ünnep gazdag élményeitől. Amint hazafelé tartottunk, hirtelen, minden átmenet nélkül eszembe jutott az 1938-as Prága fájdalmas gyásza. Akkor is rengeteg ember gyűlt össze a Vencel-téren, és az izgalom a csúcspontjára hágott. Az esernyős Chamberlain tárgyalásai révén o- lyan rendteremtés volt kiala kulúban, hogy az ország va lamennyi öntudatos dolgozója, a fasizmus súlyos bilincseit érezte a kezén meg a lábán. Lord Runciman látogatása nyomán tömegesen érkeztek Prágába a német birodalom fasisztái. Mint vendégek érkeztek, elárasztották az utcákat, a szállodákat és kávéházakai, de a valóságban öntelt, kihívó magatartásukon meglátszott, hogy mint hódítók máris birtokukba veszik a várost. Ezek a fasiszták úgy beszéltek az emberrel, hogy nem lehetett velük vitatkozni... En gém például a Főnix-büfében megszólított egy ilyen vendég. Megszólított, anélkül, hogy bemutatkozott volna. Egyszerűen váltamra tette a kezét, mintha évek óta ismert volna és réveteg, látnoki tekintettel a következőket mondotta: — Uram, a fegyver az becsület, ezért az a felnőtt, a- ki nem katona, nem lehet becsületes ember. Az pedig, aki sosem volt katona, és aki n- mellett fegyverhez sem ért, az csak gyáva cseh vagy zsidó lehet. Rémület vett rajtam erőt. Szó nélkül otthagytam és menekültem ki az utcára, u nyüzsgő prágaiak közé, akik fegyverek nélkül jártak és az utolsó pillanatig hittek a bé kés megoldás lehetőségében Bennem azonban a kétségbeesés háborgott. Nem tudtam szabadulni a fasiszta gyilkos hangjától, egyszerűen kinyi iatkoztatásként hatott rám mindaz, amit mondott, és úgy tetszett, mintha a fasizmus sze mélyesen háborút üzent volna nekem és minden békeszeretó embernek. Akkor értettem meg csak igazán annak a né met emigránsnak a fájdalmas megjegyzését, aki Runciman megérkezésekor azt mondotta, hogy most már biztos a háború. Runciman jelenti u gyanis a hadüzenet csendes jóváhagyását. Hadüzenet. Mennyi borzalommal, rettegéssel, gyásszal, véres harccal és milliók ha lálos áldozatával zsúfolt esz tendöknek kellett elmúlniuk, amíg a fasizmust, ezt az ein berevö óriásállatot a szovjet hadsereg leteperte és az a rany Prága népe a gyönyörű Vencel-téren újra ünnepelhet te a május elsejét. Szebb és pompásabb volt az idei május elseje ünneplése minden eddiginél. Ámultam és örül tem a gyermekek csapongó és rajongó fantáziájával. Csodálattal telt meg a szívem látva a jólöltözött sok ezer férfit, asszonyt, akik karjukon vit ték apróságukat és akárcsak mi, s az enyhe májusi alkonyatbán békés, ünnepi sétájukat élvezték. Voltak, akik az utcai bódék előtt álltak meg, sokan meg betértek a zsúfolt cukrászdákba, büfékbe, fala tozókba, hogy a zene és dai közepette valamit fogyassza nak. Ez a ragyogó, állandóan változó és hullámzó kép az összhangnak azt a varázslatos légkörét teremtette meg körű lőttem, hogy úgy éreztem, mintha valaki egy tündéri kör nyezet és tündéri cselekmény kellős közepébe röpített vei na Az alkotók játékos kedve ragadott magával, magamban arra gondoltam, hogy színes üveglapokból most óriás ü vegtetőt vonnak a Vencel tér fölé, a gyalogjárón, és a szé les úton pedig szép sorjában asztalokat helyeznek el, a- melyekre fehér abroszt teríte nek, majd a nemzetek színében pompázó virágkoszorúk- kai és csokrokkal díszítenek, és egy varázslatos pillanat a latt ott volt előttem a világ legnagyobb és legszebb vendéglője. Ezután derűs és gondtalan ötlettel tovább szőttem a tarka, elbájoló mese fona lát. Élénken elképzeltem, hogy itt rendezik majd egyszer bé kenapon a világ békeebédjét, amelyen valamennyi ország nép és nemzet küldötte részt vesz. Természetesen én, Katka meg Péter is ott lennénk, birtokában aznap oly boldogok voltak Eddig szól a mese, amely u- gyan gyerekesen naiv lehet, de engem — aki 1938-ban ta núja voltam e város gyászának és fájdalmának — mégis varázslatos módon fogva tartott ez a tündéri kép. És a gyerekek is a vörös csillag
