Új Ifjúság, 1974. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1974-04-23 / 17. szám
9 Simkó Csaba versei Kövek döngetik MAGAM ÁLLOK a homlokom lelőtt madarak £ csak a húr menekülnek o tudna most szemem gödrébe 2 elszakadni Reggel bárkára szállnak O Kiürültek nélkülem U bennem a terek nyomaid VlZBE DOBOTT KŐ ^ a hegyek mögé estek 1^3 Vízbe dobott kő < Még két sas az arcon — van az arcomon riadt halak ívében karmuk között csapódik be * a mozdulatlanság megkegyelmez neked Vízbe dobott kő hullámét teremtett A számban a part elveszett, rácsok mögé bújt a csend de a víz összezárt újra kisimul, fogak közt álarc marad derengek az ég GYURCSÖ ISTVÁN Tavaszi szonáta Hallgatom, hallgatom, sír a szél, hallgatom: mit sirat, mit sirat ez a szél, mit sirat! Fekete jegenyék zokognak, hallgatom: cimbalom sirat így zokogó húrokon. Sír a szél, sír a szél, hallgatom, sír a szél: könnye hull, földre hull, mit sirat ez a szél! Telefon-, villanyosdrótokon sír a szél: hallgatom, hallgatom, sír a szél, hallgatom. Ne sirasd a telet, zokogás, ne sirasd! Lobogás veri már, veri már a telet, hiába siratod, én már azt hallgatom, arany szél muzsikál valahol, valahol. Hallgatom, hallgatom, arany szél muzsikál valahol, valahol a tavasz nevet már. Fák alól, fák alól, feketerigó szól, feketerigó szól fekete fák alól. Hallgatom, hallgatom a tavasz énekét, sír a szél, sír a szél, nevetve hallgatom. VLAGYIMIR POLJAKOV • Talán el sem hiszik, pedig a saját szememmel láttam öt. Becsületszavamra. 0- lyan negyven, negyvenöt évesnek látszott, középtermetű, kissé hajlott hátú, haja de- resedö, arca átlagarc, egyszerű drapp öltönyben és szandálban volt. felszállt a trolira, amelyen számára teljesen ismeretlen emberek ültek, és feléjük fordulva hangosan így szólt: , — Jó napot, elvtársakt Az egész kocsi úgy nézett rá, mint az Őrültre. Ugyanaznap este a mozi bejáratánál találkoztam vele. Véletlenül, alig észrevehetően meglökött egy nőt, és mentegetőzni kezdett: — Bocsásson meg, kérem... A nó csodálkozva nézett rá, semmit sem értett. Másnap az áruházban találkozturijc. Ismeretlen Ismerősöm elém került a sorban a tejtermékek osztályán. Az eladónő levágott egy darab sajtot, és lemérte: — 0, rosszul vágtam lel — kiáltott fel. — Egy dekával kevesebb. — Annyi baj legyen — szólt 0. — Akkor visszajár önnek három kopejka... — Hagyja csak, — mondtd, fogta a sajtot, és valamennyiünk legnagyobb csodálkozására teljesen nyugodtan hagyta el az üzletet. A cipöboltban valóságos szenzációt keltett. Bejött és megkérdezte: — Van önöknél negyvenkettes könnyű férftcipó? Az eladónő így felelt: — Nincs. Bs erre ez az ember (valamennyien Jól hallottuk) ezt mondta: — Köszönöm szépen. Bámulatost Később a postán találkoztam vele. Valami ajánlott leeelet adott fel. — Messzire küldi? — kíváncsiskodtam. — Az Urálba. Anyámnak. — Szokott írni az anyjának? — Elég gyakran. — Ml az, csak nem Jótékonysági hetek vannak? — Nem. Kijöttünk a postahivatalból. At akartam menni az úton, de 6 megállított. —■ Ogy látszik nem nézett szét, hiszen a ptros lámpa ég. — Csak nem közlekedési hetek vannak? — Nem. Cigarettát vett elő, sercent a gyufa, rágyújtott. Majd így szólván „Bocsánat, egy pillanat", és az elhasznált gyufát elvitte és bedobta a sarki szemétgyűjtő ládába. — Csak nem tisztasági hét van ma? — Dehogy. Többet nem találkoztam vele, de még most ts a fülemben cseng az a mondata, amelyet a tettesen ismeretlen embereknek mondott a trolin: — Jó napot, elvtársakt Nagyon különös egyéniség. A síkról tompán hangzott fel a gép 11- hegése. A férfi nem látta, pedig nem a sziklák rejtették el a szeme elöl. Éppen alatta magasodott a masina, majdnem o- lyan hatalmasan, mint a domb. Hanem mert vak volt. De nem volt mindig az: azokban az I- szonyatos napokban történt, amelyeket ő túlélt, de a szeme nem. Akkoriban nem volt Ilyen gép, mint ez, amelyik kellemesen pöfögött odalenn. Az akkori gépektől senki sem félt. Engedelmesnek és teljesen ártalmatlannak tetszettek, kivéve persze, ami a rendeltetésüket illette. Csak meg kellett nyomni egy gombot vagy elfordítani egy kart, s a gépelj elvégezték az ember helyett azt a munkát, amit az ember megvetett. Akkoriban még sok ember élt, nem ezrek, hanem állítólag mllliárdok, noha igazán hihetetlennek tetszett, hogy eny- nyl ember nyom nélkül és tulajdonképpen egyetlen jajszó nélkül eltűnt. Nem, nem is volt idejük siránkozni. A vak olykor azt hitte, hogy 6 az e- gyetlen túlélő, akkor pedig azt, lehetetlen, hogy ő lenne az egyetlen, (fajta kívül lehettek akár néhány százan vagy néhány ezren, vakon, Süketen vagy bénán vagy faron csúszva, kimerültén, megfélemlítve, rejtőzködve a bányákban vagy a hegyekben... „És sohasem tudunk találkozni!“ De már azelőtt is voltak ilyen érzései: „Városokban éltünk, e városok házaiban, nemhogy közel egymáshoz, hanem szinte egymás szájában, szinte összenőve, de mégsem találkoztunk soha. Magányos embereknek nevelt bennünket az iskola meg a könyvekben levő ezernyi tévhit, a jutalom és » büntetés — nemes versengés, ahogyan ők mondták — meg a „kenyérkeresés“ szükségszerűsége. Milyen erősek és ügyesek voltak háti“ „A gépek csak később jöttek, amikor — nyilván évszázadokon át — már kellőképpen előkészítették a talajt. Szabad emberekre nem merték volna ráereszteni a gépeket, mint például a görögökre vagy az olyan egységes és erős törzsekre, mint mondjuk Izrael népe... De végül azért mégiscsak megértünk a gépekre. Mert nekik szükségük volt ránk a gépek megszerkesztéséhez. S arra, hogy mi magunk legyünk önnön vesztünk kovácsai. A szerencsétlen önző, magányos ostobákra, akik szörnyeket alkottak. Aztán már minden úgy ment, mint a karikacsapás... az első gép utáni Valamivel több mint három évszázad.... És mi milyen büszkék voltunk, valahányszor egy újabbat találtunk, valamivel bonyolultabbat, valamivel veszélyesebbet, mint az előbbiek: olyat, amelyik sokkal inkább kicsúszott a kezünk közül, mint az előző... Persze elismertük: „Nem vagyunk lángeszek, de ezeket az ismeretlen erőket meg tudjuk szelídíteni.“ Tudatlanságunk épp ügy táplálta gőgünket, mint ügyességünk. Még aki megsejtette is a veszélyt,, (és olykor szenvedélyes vitákat robbantott ki róla), kisvártatva maga is kormányozta vagy kapcsolgatta saját gépeit, teljes lelkiisi|eret- lenséggel. És senki sem akadt, aki a szemünkbe vágta volna ostobaságunkat! Vagy ha mégis akadt, lecsukták, kigyógyították — amint Ök mondták —, mielőtt még mukkanhatott volna. Mert egész nevelésünk csirájában hordta az ember halálos ítéletét — olyan nyilvánvalóan, mint ahogyan az arcot szem nélkül el sem tudnánk képzelni.“ Ilyen gondolatok jártak a fejében. Hónapok óta nem is gondolt egyébre, pedig hónapok óta mást sem tett, mint gondolkozott — miközben várta a végóráját, a- mely majd biztosan eljön, mint ahogyan bekövetkezett az iszonyat és az emberek pusztulása. Csak sejtette, hogy ott lenn, a- latta az a valami a halál, hogy annak a valaminek a mozdulatlansága azt bizonyltja: tudják, hogy ott van, és ez a zaj őt kémleli. Valami barlangfélében feküdt, hason, arcát és immár haszontalan szemét a talajhoz szorította, de a füle reménytelenül működött. Valójában persze mit sem számított, hogy fekszik, vagy áll: ez csak atavísztikus mozdulat volt, még az iszonyat előtti időkből, amikor lövegek és bombák formájában hullott a halál az égből. Most azonban már nemcsak az égből jött, hanem mindenünnen. „És még akkor sem értettük meg, még akkor sem ismertük be, hogy rossz úton járunk. Tovább szerkesztettük a gépeket, és majd meghaltunk örömünkben. A világon egyetlen lény sem óhajtotta, akarta volna ilyen erővel és kitartással önnön vesztéti Odáig merészkedtünk, hogy olyan elveket alkalmaztunk és olyan energiákat használtunk fel, amelyeknek a hatását nem ismertük. Ennek nem lehetett jó vége!“ Állva vagy fekve, mit számít! De az nagyon is sokat számított, hogy meg ne moccanjon. A férfi mindenütt érezte maga körül a Környezetet, tudta, ha egyetlen ujját is “felemeli, minden akcióba lép, hogy megsemmisítse. Majd úgy tör rá a halál, hogy meg sem érzi — mint ahogyan a többiekre is rátört. Türelmes volt: a gép még nála is inkább. De ő értelmes is volt. Nem hagyja ínagát ilyen könnyen elintézni. Nem; nem hagyja magáti Napjában kétszer, hajnalban és szürkületkor, valamiféle sűrű kód burkolta be a hegyet, a barlangot... Természetesen nem köd volt, hanem valami más — ezzel táplálkozott, és ezzel oltotta szomját. Amikor először megkóstolta, Mózes jutott eszébe meg a sivatagra hulló manna. Ogy gondolta, hogy a pép a géptől származik, talán amikor tisztítják, vagy amikor önműködően tisztul, hiszen alig valószínű, hogy valaki törődjék vele... De ugyan mit számit ez is? A ha- lálmastna táplálta, és életben tartotta. Igazán mulatságos volt, olykor nevetett is rajta magában. Egyszer aztán hirtelen a torkára forrt a nevetés. Nem emlékezett pontosan; vajon álmodta-e? „Valami könyvben olvastuk volna? Atyáink vagy nagyatyáink valaha szerkesztettek efféle gépeket. Az emberek táplálása volt a feladatuk, mert bőséges táplálékra volt szükség, és mindenkinek meg kellett kapnia a maga részét. Akkor már nem a megélhetésért dolgoztunk, hanem az Államot szolgáltuk, amely cserébe minden állampolgárnak biztosította az állami szolgálat jogát és azt a Jogot, hogy éhen ne haljon... Később, a Többieket ugyanígy szolgáltuk, mint a rabszolgák. Miért nem akarunk meghalni? Mihez ragaszkodunk eny- nyire?“ Mióta úgy hitte, egyedül van a világon, sose gondolta, hogy én, hanem mindig: ml, emberek. Ez azelőtt sose fordult vele elő. „Nekünk, embereknek...“ Eszébe jutott az az idő, amikor ő maga a sivatag szélén dolgozott. Kereskedelmi kirendeltsége volt. Ö maga árulta a gépeket, alkatrészeket, a vadembereknek — akik valójában az emberiség utolsó reményei voltak —, s milyen büszke volt, hogy felemeli, s éppen olyan ostobává és gőgössé teszi őket, mint saját maga — és persze halálraítéltekké. Egy napon hallotta, amint az egyik törzs varázslója esedezett híveihez, hogy tartsanak ki és álljanak ellen minden csábító reménynek. „Ha meg kell halnunk, hát szabadon haljunk meg.“ Nem sokkal az eset után ő maga jelentette fel, s a varázsló meg is halt, de nem szabadon: a törvény értelmében . „Mindent megtettünk, amit csak tehettünk, hogy megöljük a reményt. Még csak kiskaput sem hagytunk magunknak...“ A szerelemre is gondolt, elfuserált ötven szerelmére, minden tudósasszony, ügyes lány, minden mérnöknő eszébe Jutott, aki nála is jobban tudott motorokat meg gépeket szerkeszteni és irányítani. Nem szabad megfeledkeznie a nőkről: rossz néven vennék. „Mi férfiak és nők, egy bizonyos pillanatban minden ajtót bezártunk magunk előtt. Nem számít. Néhány napig még kitarthatunk, és ki is tartunk.“ Semmiféle kiutat nem remélt, többé nem keresett megoldást. Az Igazat megvallva, valójában már nem Is várt. Mozdulatlan volt, és ilyesmi járt a fejében: „De hát miért vagyok én, és miért vagyunk mindany- nyian olyan boldogtalanok? Azért, mert é- lünk? De hiszen ez képteleenség. Mitől félhetünk még? Mi rosszabb jöhet még ezután? Ugyan, hiszen a halál sem lehet rosz- szabb!“ Várt, nem tudta, hogy már nem létezik, halott; nem jött rá, hogy a Gépnek, amelyet atyái találtak fel, az a célja, hogy táplálja őt, az egyetlen célja, hogy megakadályozza a vég eljövetelét. Mert a pokol végtelen.
