Új Ifjúság, 1974. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)

1974-04-23 / 17. szám

8 új ifjúsúg

GUNNAR MATTCSON'.

Kicsit szégyellem magam, ha eszembe Jut, hogy éreztem magam azon az őszön Huszonhat éves voltam, és túltengett bennem az önbizalom. Jő állásom volt, a munkám mellett Írtam egy könyvet egy apáról, ötéves fiáról és egy csecsemőről. Öriási sikere volt, a lányok elhalmoztak leveleikkel, mindegyik férjhez akart Jönni hozzám és gondozni a gyermekeket.

Most majd élem a világom, gondoltam magamban. írok nehány könyvet, találok egy csinos lányt, aki szereti a mesét, a szaunát, a régiségeket és főleg: Gunnar Mattssont.. A diákbálon találkoztam a leánnyal, akiről a történet szól.

Sokáig ültem anélkül, hogy kiszemeltem volna, kit kérek fel táncra. Amikor a zenekar keringőbe fogott, lassan elindultam egy magas szőkeség felé. Fájdalmas arckifejezéssel ült az asztal mellett.

— Nem találkozott a hercegével? — kérdeztem.

— Nem — válaszolta klmérten.

Megjátssza a hozzáférhetetlent, gondoltam magamban, ős kisajtoltam az arcomra legszebb mosolyomat, amelyet az ilyen „stílusosabb“ lányok számára tartogattam. Ogy látszik, ez sem hatott, mert még jobban magába zárkózott. Mintha túlságosan el lett volna foglalva magával. Mereven táncolt^szándékosan lassította az ütemet. Elmondom neki a legszebb mesémet, gondoltam magamban, hogy egy kicsit felrázzam.

— Volt egyszer egy hercegnő, aki nem tudott táncolni — kezdtem.

— Kissé elmosolyodott, s folytattam:

— Erre megjelent előtte a tündér, és azt mondta, hogy hármat kívánhat. A hercegnő megörült, és azt mondta, először is azt kívánja, hogy o- lyan szép hangja legyen, mint Anita Válkísnek, másodszor...

A leány, akivel táncoltam, hirtelen a gyomrához kapott, valamit mondott az orra alatt, és a kijárat felé futott. Éreztem, hogy követnem kell. Hányt.

— Elnézést — szólalt meg, miután kihányta magát, és hangjában valami szomorúság rejtőzött, amely azt súgta, hogy kövessem.

— Nem valami romantikus — törtem meg a csendet. — Megszökik a bálból, semmi harag, de a hercegnők legalább elveszítik a lépcsőn a topánkájukat, ehelyett maga a gyomra tartalmát hagyta ott.

Kényszeredetten elmosolyodott, de lélekben mintha távol kalandozott volna. Meg akartam sža- badulni tőle.

— Fejezze be a mesét — kérlelt, de a hangja elárulta, hogy csak udvariasságból kérlel.

Kelletlenül folytattam, és lassan a házhoz értünk, amelyben lakott.

— Elnézést, hogy hánytam, de beteg vagyok — nyújtotta a kezét.

— Nem tesz semmit, Hercegnő — mondtam, és örültem, hogy megszabadultam tőle. Futva tértem vissza a bálterembe. Nyomban kiszemeltem egy csinos leányt. Pirjonak hívták, és ápolónő volt, mint a Hercegnő. Könnyedén táncolt, mint ha a levegőben lebegett volna, és, szép volt, de érdekes, nem kívántam különösebben.

Haza felé tartva Pirjo a Hercegnőről beszélt.

— Egy tanfolyamra Jártunk — mondta. — Kár érte. Súlyos beteg.

— Mi baja? — kérdeztem.

— Lymphogranulomatos maligna, a rosszindulatú daganatok egyik legveszélyesebb fajtája. Hodgkins-betegségnek is nevezik. Nem sok napja vagy hónapja van hátra.

Akkor ennek tulajdonítható a bosszantóan személytelen arckifejezése, gondoltam magamban.

— Volt már néhány ilyen páciensünk — folytatta Pirjo. — Sokkal nagyobb kínok között halnak meg, mint a leukémiások. Szörnyű.

A lakásotnban szendvicset ettünk és sört Ittunk hozzá. Pirjo szenvedélyesen csókolt, éreztem, hogy könnyű lenne levetkőztetni, de most egy cseppet sem kívántam. Megegyeztünk, hogy másnap találkozunk a Sand-strandon.

ooo

A Hercegnő ruhástul feküdt az ágyon. Nem vetkőzött le, mert félt, ha megmozdul, hányingere lesz. Csak reggel felé bújt a takaró alá, s az idegei a félelemtől a pattanásig feszültek. Érezte, hogy ismét az egész testén viszket, a hálóíng a testére tapadt, pedig fázott. Ide-oda hánykolódott az ágyon. Annyira sem nyugodt meg, hogy egy pillanatra elszenderedjen. A fejében egymást kergették a gondolatok, időnként egy szörnyű betegség neve tűnt fel köztük. "Már hónapok óta üldözte, érezte, hogy lassan kiszívja minden életnedvét, erejét. Ilyenkor nem létezett számára semmi. Tudta, hogy már nem sokáig kínlódik.

Időnként az öngyilkosság gondolatával foglalkozott. Egyszerűnek tűnt az egész. Lenyel egy doboz tablettát, és véget vet a kínoknak. A tabletták ott hevertek az éjjeliszekrényen, csak ki kellett nyújtania értük a kezét. Az öngyilkosság gondolata azonban sohasem volt annyira erős, hogy teljesen a hatalmába kerítse. Érezte, hogy másnap ismét az emberek között akar lenni, normális emberek benyomását kelteni, pedig szenvedett, a szörnyű kór egész testét kínozta.

Heggel felé elszenderedett. Mielőtt elnyomta volna az álom, úgy tűnt, hogy a sötétből égő szempár figyeli.

Reggel Jókedvűen ébredt, s ezen maga is meglepődött. Jobban érezte magát. Az öngyilkosság világába tett kalandozása után most minden o- lyan reménykeltőnek tűnt. Gondolta, hogy meglátogatja a szüleit, végül azonban úgy döntött, hogy lemegy a Sand-strandra. Forró nap volt. A többi ápolónő hívta, és 6 csatlakozott’ hozzájuk.

Lefeküdt a homokba, a nap 8rősen tűzött, a homok égette a testét. A többi leány törölközőt terített le, arra feküdt, de 6 nem bánta, hogy az egész teste ég a homoktól, a naptól. A bőre megéledt, a viszketés megszűnt. Egész délelőtt nem hányt, és Jól érezte magát. A mosolya sem volt olyan távolinak tűnő.

Imádta a meleget. Órák hosszat elüldögélt a kádban, és olyan forró vizet engedett magának, amilyet csak elviselt.

Lefeküdtem a lányokhoz. Pirjoval érkeztem. Hüyéskedtünk, viccelődtünk. Hercegnő csak egyszer nevette el magát. Nyilván azt hitte, senki sem figyeli. Mosolya arra a virágra emlékeztetett, amelyet megérintett a fagy, még mielőtt kt- virult volna. Később néhány szót váltottam vele, már nem volt olyan kimért, mint előző este.

Pirjonak csodálatos alakja volt fürdőruhában, a többiek a nyomába sem kerülhettek, kivéve a Hercegnőt, ö szebb volt, de nem Jöhetett számításba, holt szépségnek tűnt. Alkalmasint csak szoborhoz hasonlíthattam volna.

Ogy tűnt, hogy semmi sem érdgjjll, csupán egyszer kapcsolódott be a beszélgetésbe. Akkor, a- míkor a gyermekek neveléséről beszéltünk. A szeme mélyén tűz pattant, a gyermek szó hallatára. S nem szörnyű, hogy sohasem lesz gyermeke. Szülhetne, mint ezer és ezer más nő; és talán nem szülnek Időnként azok a nők, akiknek nincs hozzá elég erejük? Igaz, számára nem sok, legfeljebb néhány hónap van hátra. És még ha csoda történnék Is, s legfeljebb egy-két évig élne, nem lenne Jó világra hozni egy gyereket, aki elveszti az anyját. Tudat alatt azonban sohasem mondott le a 'gondolatról, hogy nő és egyszer gyermeket fog szülni.

Meg akartam fogni a kezét. A homok alatt átfúrtam az enyémet, de gyorsan viszahúztam. E- rős. vágyat éreztem elmenni messzire, és soha sem látni a Hercegnőt.

Pirjoval megegyeztünk, Ij?gy elmegyünk ebédelni. A többiek ottmaradtak. Haragudtam saját magamra, a tarkóm égett, amikor távolodtunk a társaságtól, de nem fordultam vissza, bár legszívesebben ezt tettem volna.

Két nappal később egyedül voltam Hercegnővel a strandon. Pirjoval szakítottam, tulajdonképpen sosem volt vele komolyabb szándékom. Gondolkodás nélkül élveztem kettőnk kapcsolatának gyümölcsét, és most erős vágyat éreztem, hogy a lelktismeretemmel vívódjam.

Lementem a Hercegnővel a tengerpartra, de megfogadtam, hogy ez lesz az első és utolsó találkozásunk. Kedvetlenül követett. Keveset beszéltünk, Arckifejezése időnként egészen normálisnak tűnt. Megérintettem, majd erősen megszorítottam a kezét. Hideg keze égetett. Nem tiltakozott, mint gondoltam volna, csak olyan pillantást vetett rám, hogy ereimben megfagyott a vér. Gyermeknek, ügyetlen gyermeknek éreztem mellette magam, pedig három évvel idősebb voltam nála.

Szeme sarkában időnként szikrák gyűltak, de olyan gyorsan kialudtak, amilyen gyorsan felvillantak. Szép teste volt, bár a sok gyógyszer kicsit felfújta. Haragudtam a lelki hidegségére, beteges viselkedése szörnyűnek tűnt, engem Is elfogott az Indulat.

— Megyek fagylaltért, kérsz? — kérdeztem.

Hallgatott, ajkán az örökös szenvedés Jelével.

A szeme zárva volt, keze élettelenül hevert mellette, valóban szánalmasan nézett ki. Dühös lettem, és Ismét megkérdeztem:

— Nem kérsz fagylaltot?

Valamit mormogott.

— Legalább válaszolhatnál — ordítottam. — Ennyi tiszteletet megérdemlek. Miféle mártír vagy te... Kérsz fagylaltot vagy nem?

Nem kért, és nekem sem ízlett. Sajnáltam, hogy így elragadtattam magam. Kendővel átkötötte a fejét, szabaddá tette a nyakát. Szép ívelésű, hosz- szú nyaka volt. A homlokát friss ráncok borították. Megfigyeltem, ha a társaságában vagyok, sokat fecsegek. Lehet, oda sem figyelt, mit beszélek. Számára csak a hang volt fontos, hogy van mellette valaki.

Papírzacskót vett elő, és belehányt.

— Hallottad, hogy mi van velem — mondta — Azért álltái velem szóba, mert sajnálsz? 1- gaz-e?

Szaval elevenbe találtak,’ zavarba Jöttem, pedig már készültem erre a kérdésre. Annyira ismertem az embereket, sejtettem, hogy a Hercegnő már messziről megszimatolja a részvétet. Elmosolyodtam, hogy zavarom palástoljam, elfordítottam a fejem, ďe aztán Ismét találkozott a tekintetünk, és én elnevettem magam. Azt hittem, hogy nevetésem feloldja a hangulatot, ehelyett úgy hangzott, mint amikor kettétörnek egy uborkát.

(Folytatjuk)

Fordította: Tischler Pál Palágyl Lajos

• „MZ/X“: írása csupán elnagyolt krimi; de annak se jó, mert alakjai élettelenek, papírízűek. Próbálkozzon talán maibb témákkal.

Ez a régi, kalendáriumizü csacsogás ugyanis semmit nem bizonyít, legalább is nem az írói tehetséget.

• „Hajé“: Ha Jó lenne szívesen közölnénk „Hárman a hegyen“ című írását, így azonban nem tehetjük. Rossz, elnagyolt próbálkozás, híjával az ábrázolás - legelemibb követelményének is. önnek is Gorkij ö- rökérvényű sorait kell idéznünk; „Az elbeszéléstől megköveteljük a cselekmény helyének pontos ábrázolását, a szereplők életszerűségét, a nyelvezet pontosságát és színességét; az elbeszélést úgy kell megírni, hogy az olvasó lássa mindazt, amit a szerző elbeszél.“ Talán ezen az úton prőbálkozzékl

• „Zümziim“: Levelét figyelmesen elolvastuk, s a művészetre vonatkozó kérdéseit Tolsztojjal Igyekszünk megválaszolni: „...A művészet — a beszéddel e- gyütt — az érintkezésnek, s ezért a haladásnak, vagyis az emberiség tökéletesedés felé való mozgásának egyik eszköze. A beszéd lehetővé teszi, hogy a következő nemzedék ás a kor legjobb, élenjáró emberei megismerkedjenek mindazzal, amit az előző nemzedékek tapasztalata és gondolkodása felhalmozott; a művészet lehetővé teszi, hogy a későbbi nemzedékek átéljék azokat az érzelmeket. amelyeket az emberek addig átéltek, s amelyeket most a legjobb, élenjáró emberek átélnek. S ahogy az ismeretek fejlődése végbemegy, vagyis az igazi, szükséges ismeretek kiszorítják a téves és haszontalan ismereteket, s azok helyére lépnek, pontosan ugyanúgy megy végbe az érzelmek fejlődése a művészet révén, amint az kiszorítja az a- lantas. kevésbé lé és kevésbé szükséges érzelmeket az emberek javát szolgáló, jobb és hasznosabb élelmekkel. Ez a művészet célja. S éppen ezért tartalma szerint annál jobb a művészet, minél inkább megfelel ennek a célnak, s annál rosszabb, minél kevésbé tesz eleget annak.“,

19.

Formls holtan, mozdulatlanul feküdt a földön. A szomszéd szobában Edith Karlsbach elájult a rémülettől. Naujocks azonban halálos nyugalommal cselekedett. Kezébe vette a foszforral teli üveget és berontott a szomszédos helységben, ahol a leadó volt. Leöntötte a készüléket, majd az ajtóból égű gyufát dobott rá.

Mindhárman az ablakon távoztak. Edithet maguk ntán vonszolták a havon. Beindították az antét és Prágába távoztak.

AZ ÁLCÁZOTT RÄDIÖ- ADÖ

A nyomozás során a bűnügyi rendőrség a következő megállapításokra jutott: E- dith Karlsbach valószínűleg együtt távozott Formlssal az ebédlőből és behívta a szobájába. Itt már várták rá a társai, akik agyonlőtték Formist, aztán átcipelték e saját szobájába. Amikor lentről felfutott Flieger, revolvert szegeztek rá és visszazavarták a szobájába. Ezután leöntötték ás msg- gyújtották a Ieadőt majd az ablakon keraszttt távoztak.

Flieger föpincár vallomása szerint Formls negyedtl- senegykor távozott Edlthtel. Ezután női sikolyokat hallott, majd lövéseket. Kabátot öltött a pizsamájára, s felfutott az emeletre. A folyosó ki volt világítva és Formls ajtajában egy Ismeretlen férfi állott revolverrel. Azelőtt sohasem látta a szállodában. Amikor tovább ment, maglátta MUUart, s előtte egy mozdulatlan testet. Ekkor pillantotta meg őt a fegyveres idegen, aki revolvert szegezett rá, ás ordítozva a szobájába za varta. Az idegen ráparan- csoh, hogy virradat előtt ki na dogja az orrát a szobájából, mart különben végez vele.

A helyszíni nyomozás kiderítette, hogy Naujocksnak nem elkerült a Ieadőt megsemmisíteni. Formis szobájában ugyanis csupán egy szokatlan külsejű közönséges rádiókészülék volt. A

Formis mérnök

rádiáleadá fenn volt az e- gyik padlásszobában, ahol Formis mesterien beszerelte egy szalmazsákba. A szalmazsák úgy állt az ablaknak támasztva, mintha véletlenül ott feledték volna. Különben az egész helység fakatlannak és alhagyatot- nak tűnt. Ilyen kitűnően maszkírozták a Fekete Front nagyteljesítményű rá- diéleadőját, amely oly sok gondot okozott Hitlernek.

A GYILKOSOK MEGMENEKÜLÉSE A merénylők néhány percre megállották Prágában, a- hol Edithet a pályaudvarra

klsőrték, jegyet váltottak számára Berlinbe, vonatra ültek, aztán folytatták útjukat a német határ felé. 1935. január 24-én hajnalban, körülbelül négy érakor érte el kocsijuk a határt. Egész úton a sebesült Naujocks vezette a kocsit. Az átkelőhely sorompója e- iőtt leállította a motort. Éjszaka ugyanis kocsik számára zárva volt az átkelőhely. Magukhoz vették a legszükségesebbeket és gyalogosan lépték át a határt. Ott már teljes biztonságban voltak.

Reggel a csehszlovák fináncok találták meg a sorompó előtt álló autót. A kocsi csöppet sem volt számukra feltűnő. Gyakran eA titkos leadó

lőfordult, hogy a későn érkező utasok ott hagyták kocsijukat a sorompó előtt és a közeli szállodában töltötték az éjszakát. Az átkelőhelyen ugyanis éjféltől reggelig nem volt szolgáltat. A merénylők azonban másként cselekedtek. Reggel hatkor megjelent az átkelőhelyen egy helyi lakos, akit a fináncok látásból ismertek. Me^fiatal mazást nyújtott át a fináncoknak, a- melyre azok kiadták neki a kocsit, s ő vitte át a határon. A gyilkosok így nyomtalanul eltűntek. Bűnügyi szerveink nyomozása megakadt a határsorompónál, és így kénytelenek voltak az ügyet eredménytelenül lezárni. (Folytatjuk)

I