Új Ifjúság, 1974. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1974-04-09 / 15. szám
9 9 • «I Petrik József két verse ARANY KAPU Bolyongásaink sorompóját felbillenti a leáldozó nap, elindulunk az éjszakába, repít a gép, rabol a csónak. Viszlek, rabollak, szabadítlak mindenkitől csupán magamnak, falánk szőrös karoktól féltve az éj posztójával takarlak. Rohan a gép, rohanunk egyre a legsötétebb éjszakába... Nyílik, babám az aranykapu az aranykapu sarkig tárval Török Elemér két verse MIELŐTT Vártalak, nem jöttél, vártál, nem jöttem, mégis együtt függünk a kereszten, segítenék, de már késő segítenél, nincsen erőd, bizony elvérzünk a fekete lepel alatt, mielőtt kiérdemelnénk fájdalmukat. % GOMBOD Tekintetem a gombodon, szürke acél lágy sárgarézen, szikla nézi Így tőfenékről táncos sugarak lábait. Mohón tapad tekintetem a csőszre, sárgaréz lakatra, amint vigyázza, félti, zárja kabátkád kapuszárnyait. Ha most váratlan pattanás... s a kapu nyílna, tárulkozna. — Csalóka ábránd, vagy remény ez? Oh, vágyfűtötte képzelet! Nézem a gombod önfeledten, szinte nem is zár, úgy hiszem: kapocs, mely kebledhez csatolta gyulladozó tekintetem. MÉG Még mindent újra kezdhetünk csecsemő-mosollyal mindent bevallhatunk, még fel kell állnunk a port leverni és elindulni, mielőtt elfelejtenénk a búcsú pillanatában tett ígéretünket. Nemrég láttam egy színdarab bemutatójával kapcsolatban, hogy a kritikus külön részt szentelt a közönség magatartásának. Kutatta az elfojtott ásítások, egy nemtetszést kifejező felkiáltás okát, sőte lemezte a tapsok eredetét is. Ez volt az indíték, hogy elhatároztam: közönség-kritikus leszekI Íme itt az első bírálatom. A premier közönsége? Ott volt. Egészen ott. Az első pillanattól kezdve. Mindenekelőtt megállapítható, hogy e közönség fejlődőképesnek bizonyult, az est folyamán előrehaladást ért el, biztosabbá, rutinosabbá vált, megtanult differenciálni, S mindenekelőtt: mindvégig fegyelmezett volt. Igaz, eleinte mutatkozott valami kezdeti idegesség, de hát ez már régi jelenség a színházakban. Nemsokára azonban a h£ző legyűrte a kedvetlenségét, s összpontosította figyelmét. Ez különösen a második felvonásban tűnt ki, akkor is főleg a támlásszék hetediktől tizenegyedik soráig tűnt ki a publikum. Persze, a zsöllye is dicséretet érdemelt. Csalódást éreztem az első képet követő tapsnál. Csak vontatottan indult, elég határozatlan volt, s hamar elhalt. Ezen a tapson a közönségnek még dolgozata kell. Sajnos, a hatodik kép alatt többször téves helyen tört ki a nevetés, csaknem mindig a bal oldalt támlásszéknél, hiába ez a társulat Achtlles-sarka. Meg kell hagyni, hogy a főhős monológjánál, a hetedik képben, példamutatóan szerepelt a támlásszék (a huszadiktól a huszonegyedik sorig/, amelyet fentebb meg kellett rónom. É közönség — legfőbb pilanatait figyelembe véve — nagyobb feladatok megoldására is képes, például a megdöbbenés elég jól megy. Amikor a színdarabban Alma, közvetlenül a szünet előtt bevallja anyjának, hogy 0 verte agyon az apját, a sorokon halk, fájdalmas sóhaj futott végig, amely azonban sohasem terebélyesedett ki általános, tömeges elszörnyülködéssé, hanem mindvégig egyéni maradt. Fájdalom, nem mondható el ugyanilyen dicséret az első felvonást követő tetszésről. Egy árnyalattal korábban tört ki a taps. Mintha nem lett volna eléggé átgondolt, ezt még próbálni kellett volna. A szünet után eleinte bizonyos fáradás jelei mutatkoztak. Egyes hölgyek és urak — a bal oldalt sorokbanI — jobban tennék, ha előbb vidéki színházakban szundikálnának el, mielőtt fővárosi színházban hagynák ülni őket, Tegnap este semmi esetre sem tudták betölteni a szerepüket. Elsősorban vonatkozik ez a zsöllye negyedik sorában ülő kopasz úrra, s három sorral mögötte a vörösesszőke hölgyre. Őket már hallottuk — legutóbb a Hamletnál — finomabban köhécselnt, ez a 17. képben egészen kétségbeejtő volt. A mi városszerte ismert zavaró kórusunkból fa földszint hátsó soraiban), ezúttal hiányzott az egység, az elhatározottság. Ez minduntalan megmutatkozott egyes széteső, szemtelenkedő megjegyzésekben. Az utolsónak szánt erőteljes lehurrogás nyílt kudarc volt, elyeszett a mindent egybevetve fényesen szereplő közönség fülsiketítő tapsviharában. Egyébként mellékesen megemlítem, hogy a színházban ez este a „Banánhéj“ ment, az én művem. M egyek a napokban az utcán, éjszaka. Barátaimtól hazafelé. Az utca néptelen. Fülledt meleg van. Valahol dörög az ég. Megyek az utcán. Leveszem a sapkámat. Éjszakai zefír lengedzi körül a fejemet. Nem tudom, hogy vannak ezzel maguk, Igen tisztelt polgártársak, de én szeretem éjjel az utcákat róni. Az ember valahogy szabadnak érzi magát. Lengetheti a karját. Senkise lökdös;!. Lépegethet a kedvére. Szóval, megyek az utcán, és egyszeresek furcsa nyögést hallok. Nem is nyögést, inkább elfojtott kiáltást. Körülnézelődöm — senki. fülelek — megint hallom azt a nyögést. Hirtelen, mintha a föld alól, ezt hallom: „Édes fiami Édes fiam!“ Miféle ördögség ez? Felnézek az ablakokra. Talán ott zajlik, gondolom,, valami kis családi jelenet? Megeshet! Talán egy részeg férj esett neki a feleségének, vagy ellenkezőleg, az nyüvi a férjét? Végigpézem az emeleteket — nem, semmi. Egyszer csak hallom: valaki az ujjaival kocorász az üvegen. Odanézek: egy üzlet. Az üzlet két ajtaja között elagott férfiú ül egy tonetszéken. Láthatóan éjjeliőr. A boltot őrzi. Közelebb lépek. Megkérdezem: — Mi az, bátyó? Az éjjeliőr azt kérdi tompa hangon: — Hány óra, édes fiam? — Négy — mondom. — Ja], azt mondja, még két órát kell itt üldögélnem... Nem hoznál nekem, azt mondja, egy kis vizet? Nyisd ki a csapot a pince előtt, és csurgass ebbe a bögrébe. Igen szomjas vagyok. Meleg van! A kirakat törött felső üvegén kinyújt egy bögrét. Teljesítem a kérését. Aztán megkérdezem: — Ml bajod, talán beteg vagy, hogy nem tudsz magadnak vizet hozni? Azt mondja az őr: — Hoznék én örömest! Szívesen járnék egy kicsit, hogy megmozgassam a tagjaimat. De nem tudok kimenni innen, hiszen be vagyok zárva az utca felől. — Ki zárt be? — kérdem. — HíMihail Zoscsenko: ÉJSZAKAI TÖRTÉNET szén te vagy az éjjeliőr. Minek téged bezárni? Azt mondja az őr: — Nem tudom. Mindig bezárnak. Attól félnek, hogy ítthagyom a boltot, és elkóborgok valamerre, a tolvaj meg azalatt tisztára kihordja a boltot. De ha itt ülök a két ajtó közt, még ha elszundítök is, belém- botlik a tolvaj, én meg lármát csapok. Ez a szabály mlnálunk: egész éjjel a két ajtó közt kell ülnöm. Mondom neki: — Buta szabály. Sérelmes dolog itt zárt ajtó mögött üldögélni. Azt mondja erre az őr: — Én nem táplálok sérelmeket. Nekem is kényelmes, hogy elzárnak a tolvajok elől. Ügy félek tőlük, mint a tűztől. De ha bezárnak előlük, csöppet se félek. Akkor nyugodt vagyok. — Dehát, mondom, mért nem jársz-kelsz legalább a boltban egy kicsit, papácska? Hogy megmozgasd a lábad. Itt ülsz, mint egy madárijesztő, a széken egész éjjel. Utálatos dolog leheti Azt feleli: — Miket beszélsz, édes fiami Hogyan mehetnék én be a boltba? Mennék szívesen, de a bolt ajtaja két lakatra van zárva, hogy be ne. mehessek. — Szóval, mondom, papácska, itt ülsz a két ajtó között és őrködöl? Azt mondja az őr: — Ahogy mondod... De te meg mért nem tágulsz már? Hoztál egy kis vizet, jól van, eridj isten hírével! Nem hagysz aludni. Csörögsz, mint a szarka. Az éjjeliőr erre megitta a vizet, megtörülte a száját a ruhája ujjúval, és lecsukta a szemét, mutatva ezzel, hogy az audienciának vége. Tovább baktattam. Nem minden kíváncsiság nélkül vettem szemügyre más boltok ajtaját. Ehhez hasonló éjjeliőrt azonban nem láttam többet. Későn értem haza. Sokáig forgolód tam az ágyban. Nem jött álom a sze memre. Egyre azon gondolkodtam: nem lehetne-e feltalálni valami elektromos készüléket, hogy az csörögjön, ha valaki besurran a boltba? Mert bedugni két zárt ajtó közé egy eléven embert — ez bosszantó és elkeserítő. Mégiscsak: az ember a teremtés koronája: És begyömöszölni egy résbe, mint valami csapdát — furcsa ötlet... Aztán arra gondoltam, hogy efféle elektromos készülékeket valószínűleg feltaláltak már. Például ha az ember rálép a küszöbre, dübörgés vagy csörömpölés támad. De úgy látszik, ezt még nem vezették be, vagy talán drága, vagy egyéb technikai a- kadálya van, ha egyszer emberi erőt állítanak be helyette. Aztán összekeveredtek gondolataim, és elaludtam. Álmomban eljött hozzám az az éjjeliőr, és bögréjével a vállamra csapott: Azt mondta: „Mit kötsz te bele az éjjeliőrökbe? Béké sen élünk, csöndesen. Őrködünk. Te meg a nyakunkra jössz az ambícióiddal. Tönkreteszed a karrierünket...“ Utána más álmok következtek, mindenféle könnyelmű álmok, tánccal meg énekszóval. És reggel egészen jó hangulatban ébredtem. Rab Zsuzsa fordítása
