Új Ifjúság, 1974. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1974-04-02 / 14. szám
Béla Felszabadulás Vojtech Kondrót versei BETONRA Az épület beton, mi brikettként pereg (Pillér lesz belőle — vastartalék télre) Befröcskölt gerenda: belülről omlós és fehér, mint a csirkecomb Acélvesszők (Akár az izmok csupán vas által hajlanak) Fehét tekintetű téglák vörösétől lebarnult \ kőműves — ez az épület AZ ELSŐ MŰSZAK 0) ráncot ástunk a Fold homlokába Heten fiúk — krampácsok heten lányok — lapátok Csövet fektetünk bele — ütőeret Szovjet olaj folydogál, forrrásvíz csordogál ás egyáltalán: minden folyadék ml olyannyira kell a boldogsághoz, olyannyira, mint a felnőttnek az öt liternyi vér kell a nászhoz Betakarunk és elsimítunk: minden ráncot a Föld homlokán Mindenki homlokán MANIFESZTÄC1Ö (1948 FEBRUÁR) Borostás éhes férfiak vonulnak Egytől egyig szétgombolt kabátban Meséljl A tavasz ifjú tanár elvtársnő Sugarasan kezdődik az új iskolaév KÉK Kékes képeslap: vörös tintával írva Lesült atléta a nap piros nadrágban (barna barettkában) tüzes talicskát tol: borús borút Hét óra alatt nem hűl ki az éj Meztelen a tenyerem. ., Nem érzem Nem érzed Érezzük Meztelen a szivem. piros képeslap kék tintával írva Zalahai Zsigmond fordításai E mlékszem, 1944 őszén, amikor a németek bevonultak Szlovákiába, fogtak el azok a szédülések, amelyek az utcán arra kényszerítettek, hogy hirtelen a falhoz támaszkodjam. Így vonszoltam magam a házak mentén. A tárgyak mintha elvesztették volna szilárdságukat, a forró hullám borította el az agyamat, és szememet be kellett hunyni, fogamat összeszorítani, hogy fel ne kiáltsak elhagyatuttságombao. Mert tökéletesen elhagyatott voltam, mint az üldözött vad, és a környezet is, mint a vad terepe, ahová kétségbeesetten menekültem üldözőim elől. Ezt a terepet el nem hagyhattam, mert itt volt az öreg édesanyám, akinek én voltam az egyedüli támasza és éltető forrása; éppúgy nem hagyhattam őt el, mint ahogy ő sem hagyott volna el engem csecsemőkoromban. Többé nem restelleni, őszintén bevallom, a világszabadság nékem akkor ez az öregasszony volt, aki engem emberségre tanított, aki elrejtve, rántott levesen és babon élt, s soha panasz el nem hagyta ajkát; és tudom, hogy inkább két kezemmel fojtogattam volna meg őt, semhogy a német fasiszták kezébe jusson. Ilyen helyzetben elképzelhető, mit jelent nekem a felszabadulás! Ki tanúja voltam a szovjet hadsereg bevonulásának Bratislavába, hatványozott szeretettel és hálával gondolok vissza erre a napra. Emlékszem, szép tavaszi nap volt, a német fasiszták délcegség, fegyelmezettség nélkül futottak, menekültek. Gyűlölet és á- tuk kísérte útjukon, s a városban egyetlen ember sem akadt, akiből részvétet váltott volna ki e kegyetlen gyilkosok fejvesztett futása. Ám akkor már senki sem törődött a menekülőkkel, az udvarban az apróságok, mint ť fűszálak a réten, dugták ki gyerekfejüket a pince ajtaján, lesték már a verőfényes tavaszi napot, az eperfa halványzöld, fiatal leveleit, amelyek alig észrevehetően remegtek a dübörgő ágyúlövésektől és a szovjet katyusák fülsiketítő harci zajától. Ez a zaj azonban már a szabadságot jelezte, a gyermekek arcán pajkos derű virított, és nagyokat szippantva a tavaszi levegőből, titokban, a kaland izgalmával futottak át a nagy széles udvaron és a kapuig merészkedtek. Már türelmetlenül várták a szovjet katonákat. Egy négyéves kisfiúcska ragyogó arccal, izgatottan és lelkesen hozta hírül a szovjet hadsereg bevonulását. Annyi időnk sem volt, hogy felocsúdjunk a kábulatból, a börtönből, a kalodából, az üldözöttségből, a- mikor hirtelen megjelent egy orosz tiszt borotváltan, fényes csizmában, mint egy csoda a pergőtűz közepette. Pincelakásunk ajtajában áltam soványan, betegen és el- kínzottan, A tiszt egyenesen felém tartott, én tétován és tanácstalanul mosolyogtam, jótevőm, felszabadítóm volt, akihez szólni is alig tudtam. Ö sem szólt egy szót sem, csak nézett rám; szeme világoskék volt, tekintete nyílt és derűs, aztán hirtelen minden átmenet nélkül kezet fogott velem. Abban a pillanatban leszakadtak rólam a súlyos rabláncok, a világosság, a szabadság bűvkörébe kerültem. Remegtem a meghatottságtól, és mint aki évekig a föld alatt elrejtve élt, és egyszerre a magas hegycsúcs ózondús levegőjébe került, a süvítő srapnellek és ágyüdörgések közepette az o- rosz irodalomról kezdtem vele beszélni. A- gyonkínozott arcomat könnyek mosták, de hangom gondtalan és felszabadult volt. Az orosz előharcosok, az orosz Írók, Puskin, Nyekraszov, Goncsárov, Tolsztoj, Dosztojevszkij, Erenburg, Solohov segítségemre siettek, hogy hálámnak és örömömnek értéket és fedezetet adjanak. Orosz irodalmi ismereteim révén sikerült megnyernem a szovjet tiszt bizalmát, aki ellátott orvosággal, élelmiszerrel, ruhaneművel, egyszóval a szabadság összes kellékeivel. Ám senki se higgye azt, hogy az orosz tiszt abban a pillanatban, ahogy megemlítettem az orosz írók nevét, azonnal a barátom lett. Nem! Az ő magatartását a rendkívüli óvatosság és körültekintés jellemezte. Először is oktató módon kezdte... felhívta a figyelmemet, hogy nem helyes Szo- lohov, mint ahogy én kiejtem, hanem Snln- hov. Majd hirtelen megkérdezte tőlem teljesen ártatlanul, hogy mit olvastam Lev Tolsztojtól. Erre felsoroltam néhány művét. Kis tűnődés után megkérdezte tőlem, hogy mire vagy kire emlékszem a „Háború és béke“ című regényből. Erre felsoroltam pár regényalakot: Andrej herceget, Natasát, Lizát, Anna Pavlovnát. A tiszt szemmellát- hatóan elégedetten bólintott, vágigmért, majd enyhe mosollyel Goncsárovra, Puskinra terelte a szót. És pincelakásunk ajtajánál, ágyúlövések és katyusák vonftása mel lett pontosan feleltem a feladott kérdésekre. A tanítvány engedelmességével és izgalmával beszéltem Oblomovról és Anyeginről. Puskin életének és halálának körülményeiről. A „vizsga“ e döntő pillanataira pontosan emlékszem, soha még ilyen eletpnnek nem éreztem e regényalakokat, iniutjiakkor, nők selyemrnháinak a susogását hallottam, s egy-egy herceg italtól rekedt udvarias hangját, éreztem a pornódé és illatszer széjjeláradá illatát. E vizsgánál közben e- gyetlen szó sem esett a háborúról és mindarról a szenvedésről, amelyen keresztül mentünk. Az orosz tiszt ugyancsak tapintatosan hallgatott a háború borzalmairól. Ünnepi, meghitt pillanatok voltak. Bemutattam neki az anyámat és két hugomat, s miközben anyám kérges, ápolatlan kezét tartotta a kezében, sóhajtva mondta: — Milyen jó, hogy neked van anyád. új ifjúság 9 Ez volt az egyetlen félreérthetetlen utalás az utolsó esztendők vérözönére... Gorkij Anyájára terelődött most a szó, az Éjjeli menedékhelyre, a Gyermekéveimre, az Ar- tamanuvokra... Mint régi ismerősök beszéltünk Gorkij alakjairól, akiknek életét és sorsát módunkban volt hajszálnyi pontossággal követni. Anyám ez idő alatt egyetlen szót sem szólt, mert ő járatlan volt az irodalomban. Soha életében egyetlen könyvet nem olvasott a Biblián és imakönyvöu kívül, mégis, meghitt mozdulatait, ahogy leszűrte és tálalta a teát, mintegy bebizonyították, hogy csakis neki, állhatatos és kitartó munkájának köszönhettük azt, hogy megismerhettük az orosz irodalom legkiválóbbjait. Később Giorgij — így hívták az orosz tisztet — amikor megérkezett a szovjet hadsereg kórháza, azonnal a főorvoshoz vitt, mint beteget. Ott azonban, amikor megláttam a láb- és kéz nélküli sebesülteket, egyszerre makkegészséges lettem. Ott maradtam nálunk és felcsaptam beiegápoló- nak. Tizenkét-tizennégy órát dolgoztam naponta. Nos, annyit mondhatok, csak szerény öntudatos harcosok, miután elvégezték kitűzött feladataikat, tudnak annyi béketurés- sel szenvedni, mint ők tudtak. Amikor lemostam megcsonkított, sebzett és fájó testükről a harctér szennyét és piszkát, egyetlen jajszó sem hangzott el. Osszeszoritott fogakkal, némán tűrték a fájdalmat, mintha a világra nehezedő szenvedések összes terhét nekik kellene viselni. Egyetlen halott után nem hangzottak el sirató hangok, a gyász elnyelte a hangokat, mint u fekete szín a többi szint. Csöndesen és elszántán tudtak ők meghalni, kezüket, lábukat és szemük világát elveszteni érettem, éretted, érette... Emlékszem, egyszer megnéztem egy halottat, mert megrendítő volt a halála. Ragyogó szál ember volt, keze, lába ép; ágyékába kapta a lövést, és nem lehetett rajta segíteni. Lehúztam róla a takarót és néztem azt a pusztítást, amit a halál végzett rajta. Sárga színnel vonta be a halál ezt az acéltestet. A hatalmas mellkas, a test hibátlan izomzata hideg és merev volt. A halál merevítette meg, a varázslatos csoda, a szépség tűnőfélben volt rajta. Már nem fájt neki semmi, a béke nem érdekelte többé, a napfény sem, a szabadság sem, amelyért harcolt, amelyért életét áldozta. Es ahogy kiterítve, mozdulatlanul ott feküdt, fiatal feleségére gondoltam, aki két gyermekkel az urát várja. .. aki nem ura többé, nem is ember, több az embernél, a világszabadság hőse. A Nagy Októberi Forradalom fiai ők, a szovjet hadsereg e névtelen harcosai, akik öntudatos áldozatkészséggel tudtak élni, dolgozni, harcolni és szenvedni a világszabadságért. Szívem mélyéből hálával adózom nekik. Dicsérje, magasztalja őket a jövő, a kérges emberi kéz, az építő, az alkotó munka és mindaz, ami az emberi mélté- ságával és halhatatlanságával rokon. ( 3 A felszabadulásnak ez a képe, amely az elmúlt, közel bárom évtized során alakult ki és érlelődött meg bennem, úgy vélem még a következőkkel kiegészítésre szorul. A szovjet állam mindjárt születésének másnapján kibocsátotta a béke-dekrétumát, és azóta is szakadatlan erőfeszítéssel harcol a világ népeinek békéjéért. A Szovjetunió fennállásának több mint fél évszázada a- latt — miközben dolgozói páratlan szívóssággal és önfeláldozással építették hazájukat — szakadatlanul a tartós béke útját e- gyengette. Amikor a Honvédő Háborúban a szovjet harcosok a fasizmussal vívták a világtörténelem legnagyobb csatáját, akkor is a világbékéért harcoltak. Éppen ezért a szovjet ember jellemét, csak a munka és a béke iránti ragaszkodásával és szeretetével lehet feltárni. Nem felejthetem el 1945 május 9-ét. azt a napot, amikor a gyilkos fasiszták kezéből kiütötték a fegyvert. A hírt azon a verö- fényes májusi délelöttön egy szovjet katona a Stefánia úton közölte velem. A szovjet katona amolyan ötvenes lehetett, tehát nem volt már fiatalember, bizonyára a tizenhete* polgárháborúra és az intervenció- sok garázdálkodásaira is emlékezett, mégis amint meglátott a túlsó oldalon, egy húszéves ifjú fürgeségével jött át az úttesten, hogy testvérként szoríthassa meg a kezemet, és örömtől ragyogó arccal közölje velem, az ismeretlennel a fegyverletétel hírét. Kezemet erős szorítással fogva tartotta, és lelkesedéstől remegő hangja, amint kiejtette azt a szót, hogy „mir“ úgy hatott rám, mintha valami nagy, nagy kinccsel ajándékozna meg. Hangja, szava és az e- gész jelenet, amely villanásnál nem volt több, megvilágította az életemet, és annyi év távlatából is olyan élénken él a szovjet katona hírközlése az emlékezetemben, mintha ma történt volna. A villanásnyi jelenet mindennél világosabban feltárta, hogy a szovjet katona békeszeretete, a szocializmus iránti hűség eleven forrásaiból fakadt. Ez a töretlen hűség adja meg igazi fényét a felszabadulás — közel három évtizedes évfordulója — ünnepi légkörének.
