Új Ifjúság, 1974. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1974-03-26 / 13. szám
i NYIKOLAJ JELIN Intelligens emberek--r-—rí i in rm hűi ii ■■■ win ————— Szergej Mihajlovics Sirokov kényelmetlen helyzetbe került a minap. Munkahelyén összejövetelt hirdettek, de az összejövetel elmaradt. Ezért Szergej *Mihajlovics korábban indult haza, mint jeleségének előzőleg megígérte. Amint belépett a lakásba, látta, hogy a jelesége legszebb, fodros ruhájában egy számára teljesen ismeretlen férfival az asztalnál ül és teázik. A férfi az ő pizsamájában feszít, és kedvenc teáscsészéjébe veri cigarettájáról a hamut. Az asszony pokoli zavarba jött, és apró sóhajokat hallatva kisietett a konyhába. A vendég is zavartan köhécselni kezdett. — Bocsásson meg — mormogta. — En itt egy helyen rá- pöttyintettem a dzsemet a térítőre. Bizonyára nagy baj? Sirokov csak állt, mint a bálvány, s nem tudta, mit mondjon. „No csak —- gondolta micsoda furcsa szituációi Fogalmam sincs róla, mit kell mondani ilyen esetekben. Az asszonnyal persze majd később annak rendje—módja szerint megtárgyalom a dolgot, legvégül el is válók tőle, de mit csináljak ezzel a fajankóval? Nem csaphatok botrányt, mintha a piacon lennénk? Bármit mondanék is most neki, nem jönne ki Intelligensen, i. Hosszan hallgatott, majd valósággal bűntudatosan elmosolyodott, és önmaga számára is váratlanul, félszegen így szólt: — Nem tesz semmit, nem tesz semmit. Ne izgassa magát emiatt. A térítőt ki lehet mosni.. Sírokon töprengett, töprengett, és érezte, hogy a hallgatás olyan hosszúra nyúlik, hogy hovatovább illetlenség lesz belőle. Kigombolta a zakóját, majd újra begombolta, halkan köhécselt, aztán megszólalt: — Mi minden fehérneműt a tisztítóba viszünk. Ott jól kimossák. — Igen, igen, kitűnő dolog — bólogatott helyeslőén a vendég. — Nagy könnyebbséget jelent. Szünet után megint Szergej Mihajlovics kezdte el a társalgást: — Megengedi, hogy töltsék egy csésze forró teát? — Köszönöm, nem kérek — felelte a vendég —, már nagyon sokat ittam. Igyekeznem kell hazafelé... — Már? — kérdezte Sirokov. — Igen, legfőbb ideje, hogy menjek — magyarázta a vendég. — Otthon várnak... A helyéről azonban nem mozdult. Szégyenkezett. — Kutya időnk van mostanában —■ mondta elgondolkodva. — Mintha a tél nem akarna véget érni. — Igen — helyeselte Sirokov. — De vajon hogy hat mindez a termésre? Aztán újra hallgattak. Szergej Mihajlovics az ablakra meredt, a vendég a mennyezetet fürkészte. — Hogy van mostanában? — érdekldődött hirtelen a házigazda. — Köszönöm, minden rendben. A múlt évben a szívem rakoncátlankodott egy kicsit, de most . mintha elmúlt volna. Es ön hogy van? m > KRÚDY GYULA ASSZONYA NAGYBŐGŐBEN ben is észrevette, hogy a tarkaszoknyás asszony egy egész sült kacsát dugott el hátul a kályha csövére, amelyet csak Szlabóczky látott. A kacsapecsenyét pedig világéletében nagyon szerette, mert minden embernek van valami gyengesége. — Kel] fel arról a ládáról, mert feleséges embernek nem ott a helye — pörült tovább az asszony a nagybőgőből. — Csend! — dörmögte Szlabóczky, és megint csak ]ó erősen végigvont a nagybőgőn, hogy elcsititsa odabent az asz- szonyt. Mert azt is észrevette, hogy ládába bújt asszony mindenféle nagy üvegeket rakott a hideg ablakba, amely üvegek nem is voltak üreseknek mondhatók. Szlabóczky az üvegek közül a hideg üvegeket szerette. — Hát csak mérgesítsél — mondta az asszony a bőgőből, — te adod meg az árát! A lagzinak ezenközben vége volt... A táncosok megkeresték a sarokba állított botjaikat, amelyekre eddig szükség nem volt, de most már kopogtatva vitték őket kezükben, mint akár« az imént táncosnőiket. A táncosnők is útrakeltek ama nagymamás kendőkbe burkolózva, amelyben öregnek látszik mindenki, mintha legalábbis a hajnali misére mendegélne. Nem, a kézilámpnsok, amelyek a lagzi után behintették csalóka fényükkel az utcát, nem árultak el mitsem az iménti vérhevítő táncokból. Ekkor szólalt meg a ládába bújt asszonyság, miután úgy vette észre, hogy mindenki elment a lakodalomból. — Most már kiereszthetsz, zenész, kezdődik a mi mulatságunk. A kályhacsövön odasül a kacsanyapecsenye, a bor Jeges lesz az ablakban... Emeld fel gyorsan a láda fedelét. — Nem bírom — felelte nagy erőlködéssel Szlabóczky. — Ha megszakadok, akkor sem bírom. — Majd én nyomom bévülről — ajánlotta az asszony, és valóban hallatszott is, amint a ládában forgolódik, ami nem lehetett a legkönnyebb művelet ily kövér asszonyság részéről. De akármint erőlködött az asszony: a láda tetejét ő sem bírta felemelni... Be volt csukva a ládába... Valaki bezárta őt, holott a ládához senki sem közeledett. Az asszony most már könyörgőre fogta a dolgot a ládából: — Neked adom, zenész a kacsanyapecsenyét, a kürtöskalácsot, csak eressz ki a ládából, mert már megfájdult minden tagom e szűk helyen. — Én nem bírom a ládát felnyitni! — mondta a zenész. — De a kacsanyapecsenyét és a bort mindenesetre magammal viszem. így szólt a megátalkodott muzsikus, és úgy cselekedett, mint mondá. Utolsónak a nagybőgőt vetette vállára, és ebben a percben ördögi kacagás hallatszott a házban, mintha minden edény összetört volna... Az ördögi, pokoli kacagás még a falakat is megrázta, megrázta a ládát is... Aztán elmúlt. A szomszédok másnap segítették ki az asszonyt a ládából, aki halála napjáig emlegette, hogy az ördög csalta a ládába, amelyet aztán rázárt, hogy kijönni addig ne tudjon, amíg tart a borból és a kacsapecsenyéből. Azzal a Szlabóczkyval történt meg ez az eset, aki zenészember létére, a feleségét a nagybőgőbe zárva cipelte magával éjjeli muzsikálásaiban. Kistermetű asszonyka volt, aki könnyen elhelyezkedett a nagybőgő hasában, amikor annak hátsó falát megnyitotta e- lőtte Szlabóczky. így vándorolgattak együtt az éjszakában, betérvén mindazokra a helyekre, amelyek ajtaján gyaluforgácsot rázogatott a szél, valamint az ablaknak piros volt az arculata az óbortól. A bőgőben kuporogva az aszony vigyázott Szlabóczkyra, hogy a verekedésbe ne keveredjen, kikönyrögte kezéből a teli poharat, hazamenetelre noszogatta, amikor annak ideje elkövetkezett. Nem is volt baj ezz8l a zenésszel, sohasem vitték be csendháborítás miatt a rendőrök, pénze is volt, mert az asszony a nagybőgőből kinyújtotta az ujját, amikor pénzt vett észre Szlabóczkynál. Az persze senki sem tudta, hogy az asszony a nagybőgőben rejtőzködik, mert Szlabőczkyt kigúnyolták volna zenésztársai, sőt némely elvetemedett korhelyek tán meg is ütögették volna a nagybőgő falát. Az asszony, csendben ült rejtekhelyén még olyankor is, amidőn Szlabóczky a korhelyek révén mindenféle pecsenyékhez jutott, amelynek zsírja lecsurgott néha szája két szélén, hogy vadító éhségét érzett az is, aki csak nézte a zenész evését. És még akkor sem szólott az asszony, amikor Szlabóczky olyant csattintott szájával, mint egy zsebkés, mielőtt az első poharat felemelte volna. Mikor szólalt meg Szlabóczkyné a nagybőgőben? A zenészek valamely lagziba voltak meghíva, egy hegynek kanyargó kunyhójába, ahol széles kedv kerekedett... Még az egyébként komoly és meggondolt Szlabóczky is olyanformán forgatta a nagybőgőt, mintha táncoltatta volna a benne rejtőzködő menyecskét. Az asszonynak eleinte tetszett ez az állapot, mert nem volt irigy természetű, örült, ha a férjének jókedve volt. A táncosok a pédimentumot verték... Ká- posztaszagú tálakat hoztak forró párolgással az asztalra... A bor rezes hangon szólalt meg a férfiakból... De az asz- szonyok is emelgették a fejüket... Legalábbis, a tarkaszoknyás, akiből Szlabóczkyné a bőgő nyílásán csak annyit látott, hogy a cipője felett kövér harisnya feszül — kétszer annyi pamut kellett ennek a harsnyának a kötéséhez, mint más harisnyáéhoz. Azt mondja a tarkaszoknyás a zenésznek: — Itt van egy láda, amelyben én majd elbúvok, amíg mindenki elmegy a lakodalmoból. Akkor aztán majd kieresztesz a ládából, és együtt kettecskén megesszük mind az ételmaradékokat, valamint megisszuk a borokat, amelyeket amúgyis jó helyre dugtam. Szlabóczky az elképedéstől nem tudott felelni, de annál inkább nyújtózkodott a felesége a nagybőgő belsejében. — Hát te csak ülj le a ládára, hogy senki engem ne háborgasson, aztán majd nagyon jól fogunk mulatozni — mondta a tarkaszoknyás, és már hipp-hopp beugrott a ládába, anélkül, hogy valaki észrevette volna. Szlabóczky a parancshoz híven elfoglalta helyét a láda tetején, és a nagybőgőt maga elé állította. — Mit akarsz azzal az asszonnyal? — szólalat meg az izzadó üstökű zenész mellett a hangszere, anélkül, hogy hozzányúlt volna a húrokhoz. — -Nem vagyok én neked e- lég? Más asszonyok felé is forgatni kell a fejedet, a szemedet? — Pszt! — felelt Szlabóczky, és a vonóval jól végíghúzott a nagybőgőn, hogy a feleségét odabenn elhallgattassa. Szlabóczky ugyanis azt gondolta magában, hogy kár volna azért a sok finom ételért, ami a lakodalomból megmaradt. Külön— A vérnyomásom néha ugrándozik. — A feleségem fivérének is magas a vérnyomása... Sirokov ezután a mennyezetet kezdte nézni, a vendég tekintete pedig átvándorolt az ablakra. — Nem lenne kedve sakkozni? A vendég fölsóhajtott, és beleegyezett. Kellemetlen mozdulatokkal állították fel a bábokat, látszani kezdtek. A tizedik lépésben a vendég huszárt nyert. — Mt történt? — ámult el Sirokov. — Az ön gyalogja nem állt itt. . . — Miért nem állt ott? ön azt lépte, én azt léptem, ön azt lépte, én azt léptem... — Nem tudom elképzelni, hogy került oda. En nem láttam. — Hogyhogy nem látta? Hiszen a vezérével is emiatt nem léphetett ide! — Melyik vezéremmel? — Hát ezzel, melyikkel? Emlékszik, még sakkot akart adni nekem? — Na rendben, rendben, lépjen — mondta ingerülten Szergej Mihajlovics. — Még nincs vége a játszmának... Tovább játszottak. öt lépés múlva Sirokov bosszút állt. „Villát“ adott a huszárjával. Az ellenfél azonban bástyájával leütötte a huszárt. — Egy pillanat, egy pillanat, még le sem engedtem a kezemből — berzenkedett Szergej Mihajlovics. — Dehogynem engedte len. — En pedig azt mondom magának, hogy nem engedtem lel Látja, még most is a kezembe van a huszár! — Most fogja, de előbb már elengedte. — Miért akar lyukat beszélni a hasamba? — fortyant föl Sirokov. — Inkább lépjen, maga következik. — Maga pedig tegye le a helyére a huszárt. — Már miért tenném oda, amikor máshová lépek? — Azt nem. Lépést visszavenni nem lehet. — Semmit sem veszek vissza, lépjen, vagy adja fel a játszmát. — Magának kell feladni. — Ha, ha, ha! — nevetett erőltetetten Sirokov. — Hiszen maga pancser! Na lépjen1 — Maga pedig tegye a helyére a lovat!' — En nem változtatom meg az elgondolásomat. Mert ma- ^ gának valami felködlött az agyában, azért én nem veszítek egy figurát. Ha rosszul lát, vegyen föl szemüveget! — Mert nem tud játszani, ezért nem kell mindjárt a torkomnak esni! — En nem tudok játszani? — horkant föl Szergej Mihajlovics. — AnalfabétaI Taknyos! Gőzöd sincs a sakkról! Takarodj innen! — és széles mozdulattal az ajtóra mutatott. A vendég lesöpörte a bábokat a tábláról, és sietősen öltözködni kezdett. Közben epésen morogta magában: — Te csak ugatod a sakkot, neked csak dominó való a kezedbe. Amikor becsapódott mögötte az ajtó, Szergej Mihajlovics remegő kézzel szedte össze a sakkfigurákat, majd a sakkdobozt a polcra tette, kiment a konyhába, és magából kikelve mondta szipogó feleségének: — Nesze neked, sakkozó! A futót tisztnek hívja! Pfuj, micsoda semmi ember! Felháborodva gyürögette kezében a vendég által tevetett pizsamát, és megvető arckifejezéssel a konyha sarkába vágta.-------------- új ifjúság 9-------------------------------------------------------------------, Kulcsár Ferenc versei: OLTALOM Csillandó út, magas éji hullám, te akard, hogy nekem könnyebb legyen vak méhedben ma vak ágyat vess meg, ne lássam, kik holnap értem esnek. Megölne engem az az arc. Két szeme átjárná testem, mint a boldogét • járja át a végső láng heve. Mit vérrel, könnyel el nem oltanék. Végy magadhoz mára Oltalom. Messzi kövek, ütődjetek nekem. Az elcsavargó, kósza jelenést, béklyózza a rokon értelem. Fákon a mély, a tiszta hallgatás húsos virága nyíljon értem, lépjen be, mtnt az altatás erős dala nagy vadat az éjben. Olts rám töretlen, fémes formát, nem bánom súlya homlokom törje, öltöztess márvány-erejű éj talpig vak sötétbe, ránts ökölbe. Kegyelmedből rontó erejű szót küldjön rám, ki él és fojtogat, s ismeri, mert roppant a hatalma a sehol nincsen égő dolgokat. Es tetten érj a kezdett igében, ha felnyitom, mint kés a vak fekélyt, s árad a látás (hold ezüstje): belepnek a bölcs, kezdeti mesék. Könyörgés a hitért Vérfa, ág-bog mért kényszerít, szóra engem mért könyörít. Vérfa, vérfa, éjben sápadt, lettem ember, tiéd, sápadt. Testvér soha, páncéltsten, kristály lettem, vérfaisten. Intő vessződ mennyi ezer! Ki vagy, ki vagy, kié leszel? En, ki ember, így neveltek. Mennyköágad, csended ver meg. Vér fa, Ág-Bog, Atomsámán, hallgatsz aljas, Tudós Sámán. Aki fut, jaj, keze felleng: idomít, int boldog ellent. Összefűzve bölcs mosollyal, lehetetlen vén sikollyal vársz és dalolsz, hullnék hozzád: hideg, pontos, rossz menyország. Hullt szemem véd, komor szemem, vér, vér, vér, vér, ellenkezem. Holnap, nem, nem... enyém lettél, vén fa, vérfa, vérem lettél. Száguldó, nagy... ember-arany, tudlak, vér ja, ember-arany. Holt kéz, néma, kizsebelnél, sorsomból, fa, kiemelnél. Vérfa, vérfa, éjben sápadt, gyönyörfészek, örök sápadt, lehetetlen űrlomb, örök, segíts meg, élj, reád török, gyöngéd Vezúv szürkeséged éltet, táplál, mégse véd meg, mindig a múlt, jövő, a vér... tüzgombolyag, vérfa, ígérj! Szigoromból kihajolok, kőfa-vércsé bennem zokog, vérfa, mindig forradalom, égő gyümölcs, hús-vér-halom, Ki égsz, ki örök Csillaglélek vagy közöttünk, táltosének, fenyegető lángos ág-bog, hozzád ütöm koponyámat, halhatatlan föld szegénye aki vagyok, ág-bog vére. húsos, fülledt némaságban döntöm hozzád húsvér vállam: én, ki ember, így neveltek, mennyköágad, hited vert meg.
