Új Ifjúság, 1974. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1974-03-26 / 13. szám
1958-ban a természettudo’ mányi fakultáson, biológia kémia szakon végzett. Ezzé párhuzamosan a bölcsészka ron pedagógiát és pszicho lógiát tanult. Ez a kettő képzettség s az akkor úg; alakult körülmények Juttat ták a tanári pályára. Ere detileg tudományos dolgozó nak készült, még korábbal pedig zenésznek. A kátéd rára ennek ellenére is fé lénk örömmel lépett. Taná lett az ógyallai gimnázium ban. Kezdő tanárnak nagyszerű volt. Ezt abbo gondolom, amit egykori di ékja mondott róla, ak csaknem másfél évtized tá volából is mint legjobb nárjára emlékszik vissz: Vágvölgyi Évára. Egy év u tán megszabadult a napi u- tazások terhétől, s odahaza, Érsekújváron kapott tanári állást az égészségügyi középiskolában. T Izenhárom éven ke1 resztül itt tanított. Közben férjhezment, fia, lánya született. Férje a helyi dohánygyár igazgatóhelyettese volt, de két évvel ezelőtt a levicei dohánygyárba kapott igazgatói kinevezést. Az ú] állás szolgálati lakással is''“ Járt, ám a lakás komoly tartozást igényelt. Mindez egy kerek esztendeig tartott. Nehéz időszak volt ez Vágvölgyiék életében. A férj kinevezésével egyidő- ben a lévai pedagógiai iskolában felszabadult egy tanári állás. Vágvölgyiné elfogadta az állást, s ettől kezdve férjével s a gyerekekkel együtt, naponta autón tették meg Gjvárból Lévára, s vissza az utat. Több mint száz kilométer... Ez az egyéves bejárás látszott ésszerűbbnek, mert kicsi volt a valószínűsége annak, hogy a lakás rendbehozása után is el tud majd helyezkedni. A hatéves Andrea akkor ment első osztályba, így hát jobbnak látták, ha ott is kezdi el az iskolát, ahol majd befejezi. Vágvölgyi Évával szürke hétköznapon találkoztam. Beszélgettünk Életről, hivatásról, családról, gondokról, örömökről. Ha most valaki nekem szegezné a kérdést, hogy egyetlen szóval mondjam meg, milyen ember Vágvölgyiné, — gondolkodás nélkül rá vágnám: boldog. H ajnali felkeléssel, sok fáradtsággal ez a nehéz időszak, de szerencsére már a múlté. A lakás elkészült, s most itt ülünk, beszélgetünk. — Csendes és nyugodt lakás, sok mindennel felér — mondja a háziasszony. — A csendet nagyon szeretem, a- kárcsak a zenét. Nincs o- lyan nap, hogy le ne ülnék 8 zongorához. Régi, kedves darab. Amolyan családi e- reklye. Százötven éves. A- zonkívül zenét is tanítok az iskolában. Ennek a pedagógiai iskola kínálta lehetőségnek nagyon megörültem mert eredetileg zenei pá-1 lyára készültem. Megszeret-I tem ezt az iskolát. Osztály-J főnök vagyok a IV. C-ben. Rendes osztály. Szeretem, s viszonozva érzem ezt a sze- retetet nemcsak itt, hanem a többi osztályban is. Két nyelven tanítok mindkét tagozaton kémiát, biológiát. Nagyon szeretek módszeresen, aprólékosan magyarázni, mert úgy érzem, pedagógus számára nem lehet nagyobb öröm annál, ha megértették a diákok. Nagyon szeretek tanítani. .. Szeretek olvasni, beszélgetni a gyerekekkel, főzni, takarítani. És nagyon szeretek kirándulni. Ki a természetbe. Szerencsére u- gyanígy gondolkodik a tériem, meg a gyerekek is. Nemrégiben nagy vágyam teljesült, — mondja, de elhallgat, mint ha még korainak találná beszélni róla. F aggatom és vall. — A diákköri tudományos érdeklődéstől nem könnyű megszabadulni, ha mélyen, komolyan él az emberben. Én bizony nem is tudtam. S meg sem tudom mondani mennyire örültem, amikor olyan megbízást kaptam, mely ezzel szorosan egybevág. Megbízóm, a bratislavai természettudományi fakultás öröklödésta- ni csoportja elintézte, hogy az Iskolában úgy osszák be az óráimat, hogy egy ideig szerdai napokon ne kelljen tanítanom. Így szerdánként most a sárói cigányok közé járok. Tudvalevő, hogy ők mindmáig elszigetelve élnek s remek kutatási feltételeket biztosítanak. Szociológiai, társadalmi szempontból persze más megvilágítást kap a helyzetük. Sajnos, még mindmáig, nagyon szűk kereten belül, egymás közt házasodnak ezek az emberek. Ujj- és tenyérlenyomatokat gyűjtök köztük. Nem könnyű feladat, mert azt hiszik, a rendőrségnek dolgozom, s nehezen állnak kötélnek. Ha meglesz a kétszáz lenyomat, statisztikai összegezést készítek belőlük, s öröklődéstani szempontból tudományosan értékelem. Nagyon izgalmas feladat. A továbbiakban még sok mindenről szó esik. Mielőtt elbúcsúzom, sikerül őt rávenni, hogy odaüljön kicsit a zongorához. Közben hazajön a fia, aki odaáll kottát lapozni az anyja mögé. Chopint, Csajkovszkijt, Beethovent, Bachot játszik... # —kszl— 01 AUTÓTULAJDONOSOK — Negyedmagammal dolgozom, összejött a pénz a kocsira — mondja idősebb Svec Ferenc, az új citromsárga Moszkvics tulajdonosa, amikor Nové Zámky (Érsek újvár) szélén első hazavezető útjuk alkalmával felvesznek a vadonatúj autójukba. Elégedettség és titkolt büszkeség, mégha a kétkezi munkás- emberek nemes szemérmével palástolja is, .érezhető a szavaiból. — Fejő vagyok. Tizenkét éve dolgozom az udvardi szövetkezetben. Azelőtt — tizenöt évig — a Bajcsi Állami Gazdaság alkalmazottja voltam. De valahogy nem boldogultunk;, pedig mennyit kellett naponta kerékpároznom. Mindig csak költözködtünk. Olyanok voltunk, mint a vándormadarak. Mondtam is, csak egyetlen egyszer legyen saját házam, fogom én tudni, hogy hogyan kel! élni, takarékoskodni. Aztán lett is. Nyitottak a számunkra egy új utcát és ott építkeztünk. Amikor telket kaptunk, azt kérdezték, van-e pénzem az építkezéshez. Hétezer koronám — szűrtem a fogaim között. De miből is lett volna több pénzem? Három apró gyereket neveltünk. Aztán azt válaszolták, hogy nem baj, majd csak felépítjük valahogy. Fel is építettük a házat. Van ho-zzá nyárikonyha, gazdasági épület, kert... Közben a gyerekek is felnőttek. Tibor, a legidősebb asztalos lett. Feri — s bök a kormánykerékre hajló fiára — kocsivezető, Lajcsi pedig kőműves. Most már mindnyájan keresnek .. . Ifjabb -és idősebb Svec Ferenc, a citromsárga Moszkvics tulajdonosai. Azt akarom, hogy mindegyik fiamnak meg legyen a kedve. Feri aki most katona, azt írta az anyjának, hogy nagyon szeretné, ha egyszer nekünk is lenne autónk. Ka-ptam tízezer korona osztalékot. Eladtuk a kukoricát és hozzátettük', ami otthon volt, és megvettük ... Míg az apa szavait hallgatom, titkon a fiát, ifjabb Svec Ferencet figyelem. Szeretném kideríteni, mit gondol, mit érez. Ogy ráhaj- lik a kormánykerékre, hogy még az arcába se tudok belenézni. Az apa sorsa, élete, a kétkezi munkás hétköznapjai annál szemléletesebben kidomborodnak: — Fél négykor kelek, négyre kimegyek a majorba, a tiszta öltözőben felveszem a munkaruhámat. Adok az állatoknak e-leséget, kitakarítom alóluk az almot, megtisztítom a gondjaimra bízott 17 tehenet, aztán hozzáfogok a fejés- hez. Géppel fejünk', de minden tehenet kézzel is ki kell fejni: Ez úgy hét — fél nyolcig tart. Mikor hogyan. Van, hogy Jobban megy a munka, van, hogy rosszabbul. Akad olyan tehén is, amelyet két oldalról kell megfejni, ez lassabban megy. Amikor befejeztük a munkát, akkor levetjük a munkaruhát, letussolunk, majd pedig felvesszük, amibe munkába jöttünk. Este úgyan így. Délután háromtól, fél hétig, tart a munka. Szombat-vasárnap Is, mert az állatoknak nem lehet szabadnapot adni... Megérkeztem, kiszállok az autóból. Amíg elhajtanak, nézek utánuk: A fiú, akárcsak az előbb, ráhajlík, a kormánykerékbe, az apa pedig kiegvenesedik és mesz- sze maga elé néz. —nth — IV. Dr. Slávik megyefőnök fogad bennünket. Csak egy kérdést teszünk fel neki. — Igaz, hogy beszüntetik a munkanélküliek állami segélyét? Ha mi röviden fogalmazunk, 6 is kurtán válaszol. — Erről nincs tudomásom. Ilyen nagy úr, és ne tudná, milyen parancsot adtak ki az alárendelteknek? — A gyár szeptember óta áll, azóta nem dolgozunk! — Hat hónapja kapjuk az állami segélyt. Hát már ezt is el akarják venni tőlünk? — Már nemcsak a kamránk kong, hanem a gyomrunk is korog az ürességétőll — Alamizsna helyett becsületes munkát akarunkl — Mi is Zvolen város polgárai vagyunkl Ha a hivatalok nem törődnek velünkl... Csak mondjuk, hadarjuk a magunkét, a megyefőnök pedig türelmesen hallgat és tehetetlenül vonogatja a vállát. Ilyen lehet az isten is, amikor elér a mennyekbe a földi kínok, sóhajok, jajkláltások áradata. — Ha elveszítjük az utolsó reményt is! — kiáltok fel. A megyefőnök úr hirtelen felemelt kézzel figyelmeztet, hallgassak el. Már így is túl sokat engedtünk meg magunknak, visszaéltünk a türelmével. Vagy parázs hangommal az elevenébe martam volna? Nem kívánja végighallgatni az iszonyatot keltő szavakat? Mert mit is mondhatnék még az elhangzottak után? Hogy elkeseredésünkben nem marad más hátra, minthogy felkössük magunkat?! Valóban iszonyatos kép lenne, ha az ősrégi város egyik napról a másikra az akasztottak városává változna. De ilyen gondolat csak a megyefőnök agyában születhet, azokat az urakat látva maga előtt, akik vagyonukat vesztve végelkeseredésükben a halántékukhoz emelik a pisztolyt. Nekünk nincs pisztolyunk, mi csak kötelet köthetünk a nyakunkra... Intésére hallgatok is, hadd marcangolja képzeletét az akasztottak rémképe és lelkiismeretét az a gondolat, milyen véleménnyel lennének róla a még nagyobb urak, az országot kormányzó miniszterek, ha ilyen tragikus helyzetbe sodorná a várost, ahol ő a teljhatalmú ür?l Nekem azonban más járt az eszemben, de nem mondhattam ki, csak magamban morgom a dühös szavakat. Ha elveszítjük az utolsó reményt is, akkor sem rogyunk térdre! Ezt vegye tudomásul a megyefőnök úri Még nem veszti el a háborút az, aki csatát veszíti... Talán jobb is, ' hogy nem öntöttem több olajat a tűzre, így talán előbb kiböki azt, amit tőle, első kézből akarunk hallani. — Csak arról van szó — kezdi magyarázni dr. Slávik —, hogy július kilencedikéig leállítják a segély kiutalását, hogy tekintet nélkül a családok nagyságára, a hat hónapon keresztül kiutalt segélyekből levonhassanak öt koronát... — És utána? — kérdem. — Ha levonták azt, amit már megettünk, nem szüntetik be végleg az állami segélyt? — Már mondottam, erről nincs tudomásom. Már az is gyanút kelt, hogy nem mond sem Igent, sem nemet. — Ha elterjed a nép körében, hogy valamiben spekulálnak!. .. — szólalok meg ingerülten. — Megint uszítani szándékozik? Tompa úrt... — Börtönnel engem nem fenyegethet. Csak tegnap eresztettek ki! Bedutyizhatnak újra, ott legalább kapok enni. Nem gondolja, hogy Jobb lenne, ha börtönné változtatnák az e- gész várost?... — Hogy beszélhet így? — Az éhes embernek élénk a képzelete, igaza van, jobb ezt nem bolygatni. Ha megengedi, feltennék egy kérdést. — Tessék. — Főispán úr, ön bizonyára tudja, milyen ebéddel várják odahaza... Várakozva nézek a szemébe. Beszédes a tekintete, nagyon beszédes, de nem szél egy szót sem, csak nyel egy nagyot. — A kedves felesége biztosan jóízű falatokkal rakja tele a tányérját — folytatom. — De mi azt sem tudjuk, kapunk-e legalább híg levest... Egyszerre: ellágyul dr. Slávik arca. Talán maga elé képzelte a tányér híg levest. Talán egy pillanatig az járhatott az eszében, hogy is élne ő a két hetente folyósított állami segélyből. — Tudják mit? — szólal meg békülékeny hangon. — Elárulok valamit. A hét végén ellátogat hozzánk doktor Kállay miniszter. A szlovákiai ügyek minisztere — teszi hozzá, hogy jobban megértsük, milyen nagy úrról van szó, mintha csak azt mondaná, az ő kezében a döntés hatalma, ezzel végleg áthárítom a felelősséget magamröl. — Pénteken jöjjenek ide... Nekünk is megvan a magunk esze. Ha már a miniszterhez kell fordulni, csak egyet jelenthet: beszüntetik a segélyt! Futótűzként terjed el a hír a városban. Nehezen sikerül lecsillapítanunk az elkeseredett munkanélkülieket. — A zsupán úr megígérte, hogy beszélni fog a miniszterrel! — Tán azt beszélik meg, ki vágja szemünkbe az igazat?! — Ezt akarjuk megtudni, vagy nem?l Pénteken ml is megyünk hozzá... — Ne halogassuk, tüntessünk már most! így előbb megtudjuk az Igazat! — Korampán Is tüntettek az éhezők, és folyt a munkásvéri Emlékezzetek csak! — Akkor ml is tüntettünk, az igazgató ablaka elé vonultunk, amikor megtudtuk, mi történt a testvérüzemben. KöL
