Új Ifjúság, 1974. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1974-03-12 / 11. szám
DÉNES GYÖRGY VERSEI: Fölkaptatok a dombra Fölkaptatok a dombra, 6n kitárul a világ, fölöttem habzó, drága ég, alattam mandula fák tavaszi násza, boldogan repdes a fény az ágakon; hát én megkopott kedvemét kinek tartogatom? ö, de szép a világ, ez a buja virágzás, lágy selyem, .csordul] csak iikrás, ősi fény hűs homlokomon, kezemen, mint hajdanán, mikor a fák lombjukkal rámhajoltak s zengett a tá], a szívemre madarak szálltak és daloltak. CSÖND, CSÖND Csönd, csönd. Ej]élbe hajtó Óra. Néztük egymást. Vágyunk a szóra. Nézzük egymást. Arcodon árnyék. Csak szemed ét. Szemed kiált még. Emlékszem. Zajír volt. Zúgott a nyár. Két csillagát ki hozza vissza már? Nö, nő a csönd. Belül Is árad. Lelkűnkben letarolt ágak. Amerre az idegek futnak Amerre az idegek futnak a fájdalom, fájdalom fölneszei és pörzsöli a csontot, pörzsöli egykedvű láng, amíg elhever a test, amíg a párnán földereng a kék erekkel hálózott csoda, a gondolkodó hűs, az iszonyattal körülhatárolt kaloda, a fájdalmakban lüktető, gonosz én, amely a haldoklás utolsó percében is kandi szemekkel figyeli a túlvilágra sodró jégzajlást, a létet elsöprő végső vereséget. ÉJ, SZERELEM A Mthály-kapu alatt ődöngö árnyék, éj varázsa, falmélyedésben flű, lány összetapadva parázna vágyban, szinte élő szoborként lámpádé rengésben, ölelve egymást, be is telve szégyentelenül, a szégyen elnyűtt gúnyáját lehányva, pőrén, mint első pár az Éden vissza sóvárgott útjain, az éjszakában Is fehéren. lába! Nem emlékszem egyetlen télH re sem, se a hóra, se a szélre, semmire] Ha azt mondom: Ifjúságom. .. a Nap ragyog. Erős sugarak oldják, bontják a levegőt; a zöld fűvel borított lankák, emelkedők nevetve futnak a láthatárig, ahol ezüstös felhők bámulnak reám. Meztelen karom, nyakam pedig úgy sül a forró napon, hogy anyám azt mondja, olyan ez az Ottó, mint egy sült malac... s öreg Mámikánk, a cseléd, ki liszttel púderozza az arcát vasárnaponként, a képembe csíp: — Ejha — mondja —, finom falat. Erre nekem meg kell feszítenem az Izmomat, és centimétert kérni, ős feljegyezni egy naplóba, amelynek az élén Johnson néger bokszoló muszklimérete van feltüntetve, hogy mennyi centi és hány kilő szükséges ahhoz, hogy világbajnok-izmaim legyenek. Mondom, sehol sincs árnyék, sötétség. Mintha éjszaka sem lett volna számomra a korban. A folyó visszatükrözi a hőséget, és a sugarak fénye nem huny ki emlékezetemből soha. Én pedig megyek a Bécsi úton, keményen, gyorsan, mintha valami célom lenne. Pedig nincs semmi, csak versenyzek önmagámmal. Aztán megállók a Kenyeres utca sarkán egy szemetesládánál, mert egy kerítés mögött három leány hajlong, kukucskál kifelé. Nevetnek, s én gondolom, mit nevetnek ezek — megyek arrébb, mikor egyszerre az egész lelkivilágom elmosolyodik, s tudja a csoda, hogyan, de nekem Is nevetnem kell. Ök erre még jobban nevetgélnek, és én jobb híján megvakarom a fejem, és én is még jobban nevetgélek. Ekkor az egyik kék ruhás leány kinyitja a kerti kaput, és bátran megnéz. Majd. kihajlik a két barátnő is, és ők is megnéznek. Állok, mosolygok, gondolom, bolondok, mit bámultok rajtam. — Erre, mintha eltalálnák a gondolataimat, becsukják a kaput, ráfordítják a zárat, s mennek egyik a másik után, fel a kertoldalba bújó veranda felé. Haladnak kék, piros és fehér ruhában, bebújnak a veranda homályába, a zöld vadszölőlevelek mögé, s- mintha én már semmi lennék, az egyik hímez, a másik valamit ír, a harmadik kibontja a haját, mintha fiatalasszony lenne, amint ezt csinálja, hirtelen azt mondja a benső hangom: — Szeretem. — S erre közelebb utazik hozzám a képe, mintha rám lehelne, rám nézne melegen. Aztán a képábrázat elhagy és én veszettül szerelmes vagyok. Vagyis azonnal fellépek a városi szemetesládára, a kezem a hátam mögé vetem, s ringatom a testemet, mint valami brigadé- ros. A szememmel beszélek, pedig ilyen távolságból nem lehet látni a tekintetet, és azt se tudom, hogyan szólítsam meg őt, a- kit olyan nagyon szeretek. Hintázom magam, közben alattam elgördülnek a téglásszekerek, kétkerekű úri kocsik, sőt rám köszön az apám borbélya is, akinek minden haja szála ősz már, de a bajuszát koromfeketére festi. Én pedig nem tudom, mit csináljak. Hintázzam-e tovább magam; mint egy brigadéros, tartsam-e hátul összefonva egybezsibbadt ujjaimat? S egyáltalában, szálljak-e le a városi szemetesládáról, s próbáljak meg választottam felé közeledni? Majd ha ilyen módon elértem a kerítést és becsöngettem, mivel kezdjem, mit mondjak, mit akarok, kit keresek? Nagy, igen nagy problémák voltak ezek akkor! Egy rossz sző, egy sértő válasz vagy ügyetogyott kopogtatás, s vége mindennek! Hirtelen egy sovány kutya tűnt e- lém, amint ügetve futott utcáról utcára, szagolgatva itt és ott, s aztán Ismét tovább ügetett, és a pillanatban rájöttem, hogy ez a szegény hetekkel ezelőtt látott kutya a szerelem bolond vándora volt, ős ilyenné válhatok én is, ha most butára nyitom a szájamat. Leszálltam hát a városi szemetesládáról, s kettőt-hármat köhögtem, hogy a torkom nyitva legyen. Megnyomtam a kilincset is, noha biztos voltam abban, hogy a höl- gyecskék bezárták az imént. Aztán jobbra néztem, mintha valakit várnék onnan, pedig amonnan nem lájszott más a fényövezte úton, mint a lengyel szódagyártó kordája s ô maga, amint ezüstös hajjal, fur- kósbottal a szamara mellett ballagott. Ez a szamár nagy kedvencem volt, mert olykor meg-megáilt egy kocsma előtt, s utána a gazdája hiába űzte, hogy menjen tovább, csak állt, reszkettette a bőrét a súlyos fur- kósbotcsapások alatt, de nem mozdult, bár a gazdája magyar, német, lengyel nyelven nógatta. De egyszer csak a szamár fülére szállt egy picike légy, s az elkezdte egymásba törölgetni az ujjacskáit vagy a szárnyával azt mondta, hogy süsüsü.. s erre a szamár mintha megőrült volna, futni kezdett, s az ezüsthajú gazdája utána furkós- bottal, s a szódásüvegek négyszögű ketreceikbe zárva, a rázástól összekoccanva, hasas üveghangon röhögtek. Sőt olyik-máslk szódásüveg még pisszentett is egyett, sőt volt egy szódásüveg, amely kacagtában szétpukkadt. — Nem nevetek — felelte oly visszahúzódó, engedelmes hanggal, mint aki nem akar velem haragot, hanem rém-lésem szerint Inkább az örök szerelmet. — Ugyanis láttam itt magát — kezdtem el. — Csakugyan? — kérdezte, s már ismét olyan gúnycstkladós volt a hangja. — És hogy én miért jöttem ide? — folytattam titkosan — azt találja ki? Hát ennél jobbat igazán nem mondhattam volna neki. Amennyit mostig értek a nőt nemhez, arra való hivatkozással is csak helyeselhetem, hogy ilyen fondorlatosán, a női rejtélykedvelést kielégítően tettem fel a kérdésemet. Hogy ő találja ki, mert akkor lealább nem kell nekem megmondanom. Erre a szamaras fogatra nézdeltem, s valahogy a lengyel szódás, valamint a szama-. ra látása felbátorított. Csöngettem a hölgyecskéknek azon akis harangon, aigely ott függött a veranda árnyékában. S a kék ruhás hölgy elindult felém, a hosszú margaréták, mint a kopasz agglegények, meg-megfogdosták a szoknyáját, a zöld füvek is utána-utánahajoltak, csókolgatva szép, barna lábszárait. Megállt a kertajtóban, s oly vékony volt a szemöldöke. Pillái, mint hajlékony tűn dérlándzsák, rám szegeződtek, s mögülük mint két külön élőlény, a szeme nézett rám. — Tetszik? — kérdezte, s e szó szisszé- néséből rögtön tudtam, hogy helyes lehet a nyelve vége, nem olyan gömbölyű, mint általában, hanem kígyóeredetű. S a fogai, bizony, mintha egymás kezét fogó, táncoló porcelán babák lennének. Nagy baj nem érhet — gondolta a szívem —, elmondok neki mindent, megkérdezem, akar-e a feleségem lenni? Mást nem is kérdek elsőre, a többit majd aztán. — Hát — mondtam, és sohase hittem volna, hogy Ilyen kőgombőc lehet egy szó. Nagyot sóhajtott, s ebből rögtön láttam, hogy igen okos, finom elméjű lehet s jóságosán gunyoros. Ö, éppen nekem való. — Melyik iskolába jár? — kérdőm. — Most... a semelyikbe — és kinevetett. Hű, de mérges lettem. — Ne tessék nevetni — mondtam pipa- csosan. Olyan fülledt, lázas, sőt süket állapotba kerültem, annyira csak a kék ruhás lányka válaszára hegyeztem a füleimet, hogy meg sem hallottam, hogy mögöttem kordé- kerék recseg, s megreszketnek ama, előbb látott szódavizes üvegek Is. Nem láttam, amint a lengyel szódás éppen a hátam mögött fogta a szamara fülét, s cibálni akarja arrébb. Csak arra eszméltem fel, hogy a kék ruhás leányka szája felnyílik, kiömlik rajta a féktelen röhej, „hühü“, s megint csak azt neveti, hogy „hühühü“, és erre kirepülnek a társnői a verandáról, s azzal ök is elkezdik, „hihihi, hühühü“, s mikor kérdezni óhajtanám: min kacagnak úgy a tisztelt hölgyek, egyszerre csak keservesen, hogy majd megreped a fülem, beleszól a női kacajba a szamár azzal. Megfordulok, s a szamár merevgörcsben direkt csak engem néz, az orrlyuka felém reszket, hajlott fogait nekem mutatja, s mind a négy lábát megfeszítve, újból azt nyögi: „1-i-iááá!“ Nekem ordítja, kizárólag az én tiszteletemre. A lengyel pedig a furkóst forgatja, és morog rám, fekete fogakkal, és a lányok kacagnak, a szamár pedig egyre rám ordít, emberek gyűlnek, ismerősök, látják, miképpen állok Itt három lánnyal szemben, hátam mögött a boldogtalanul ordító szamárral. Pirulok, ellépek a kerítéstől, a kaputót, hol egy angyalt véltem látni, akis kék ruhában sétált felém a fű között. Megyek, ó, csak ordíts, nyomorult szamár, csak nevess, utcai nép. csak kacagj, női nem, 6, csak ne szeretném őt annyira, kinek még a nevét sem tudom. A homlokomról dűl a veríték, bemegyek a hűvös lépcsőházba, még a csontjaim is szomjasak, s ezért hát a vízvezeték alá tartom a számat, s ügy i- szok, úgy hűtőm magam, hogy majdnem a csap is lecsúszik a torkomon. Majd a magányos pincelépcsőre ülök, öklömre támasztva csalódott fejem, nézem a méla homályt. Nézem, és fáj, rettentően fáj először a szívem. Nézem a ptncelépcsőbomályt, és látom a dárdás pillákat, a két élőlényű szemet, egymásba fogódzott, táncoló, csillogó fogsorát. Ah, az egész sorsom a sír fenekéni Pénteken születtem, ah, balsorsnak leszek mindültik a fia! Megszerettem, megvallottam volna, együtt éltünk volna, míg csak hófehér hajunk nem lett volna, s míg csak együtt meg nem haltunk volna. S ekkor jön a lengyel szürke szőrű szamara, és belekiált, és jön még két kisasszonyka is, és kikacag. És jövelnek emberek, marhák, utcai járókelők, állatok, nevetnek, gúnyolódnak, kacagnak, tolongnak majd este anyámhoz, hogy az Ottó, mi a fene, már udvarol?. Sokáig hevertem éberen. A Hold Napot játszott akkor éjjel, csak gyöngyszínűbben, hidegebben. Hosszasan sírtam, s közben megettem egy vederke szilvát, amit lekvárfőzéshez hozott haza anyám. Ha e pillanatokban nagyon undorodtam az élettől, világtól, akkor kiköptem a magot, ej, egye fene, majd összesöpri Mámlka a cselédünk, ha pedig azt hittem, hogy holnap jóra fordulhat minden, akkor óvatosan, gyengéden egy tányérra raktam a szilvamagot. Aztán felmondtam magamnak minden más által írt verset, s úgy éreztem, hogy valamennyi mű az enyém, s felkeltem hajnalban, hogy egyik költőnk müvét papírra vessem, mint sajátomat. Majd a hajnal rózsafénye mellett, megpróbáltam lerajzolni a két csillogó szemet, kicsit később az orocskáját, majd az ajkát, amelyet bűnös hajlamból meg is csókoltam a néma papíron. De később, mikor megkívántam az álmot, s ezzel a szenvedélyem Is lohadóban volt, hirtelen meghallottam a szamár jerikói trombitáját, s ettől szerelmem márványfala leomlott, s búsan áthúzta tündérem szemét, száját s az orrocskáját Is. Majd e- szembe jutva egy leírás, hogy a csalódást enyhíti a pipázás, elhoztam a konyhából lábhegyen nagypapám pipáját, s számba vettem, majd meggyújtottam. Nemsokára, mintha a pipa kék füstje felemelt volna, még az ágyban nem tudott követni, nyilván, mert vasból voltak a lábai. Aztán a pipafüst, mint egy kék színű mackó, elkezdett a hasamba gurigázni, majd elrohant a fejemmel toronyiránt, s egyáltalában e büdös pipafüst szárnyán tagjaim szerte- szálltak, de én csak szívtam rendületlenül, míg egy hányinger kivető számból a pipámat s amit egyébként is benne talált. Reggel, mint egy savanyűkáposztábóí egyberakott boldogtalan lény, ültem az asztal mellé. Anyám mosolygott, jó álma volt neki, s én e mosolyért szörnyen haragudtam rá. Drága apám szintén jókedvű volt, s őrá is nehezteltem. Mint férfi, érez- hetné a másik férfiú baját. Sündisznóként elmentem. A szemetesládához mentem, mogorván, rémes gondolatokkal. Vártam, a lábaim elzSibbadtak a várakozásban, a sok nyugtalan gondolat, mint a tű, ki akarta szakítani az agyam falát. Egyszer csak vállon érintettek engem, s az egyik kislány volt az, a három közül. A fehérruhás. — A Nánikát várja? — kérdezte, mint a róka. A szívem magasat ugrott, ö! — Mert már elutazott. Hazavitte a papája — fejezte be csipkedve a lány. Lebiggyedt a szám — de nem sírtam. . — Hát aztán? — mondtam, és könnyedén zsebre dugtam a kezem. — Na és aztán? a kisasszony talán azt hiszi, hogy ez a hír érdekel? Ugyan! Fütyülni kedztem. .. S fütyülve mentem el az első szerelem elől.. furcsa szerelem volt. Egy szamár ordított mögöttem.
