Új Ifjúság, 1974. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)

1974-03-05 / 10. szám

fii

SZABÖ BELA:

Régi kéziratok közt lapozgatva, akadtam rá ezekre a jegyzetekre, amelyek úgy vélem, ma ts érdeklődésre tarthatnak számot, mert a régi világ elevenedik meg bennük.

Katarina, a háziasszonyom, engem gyakran a szűzlányokra emlékeztet. A legvadabb történeteket, amelyek általában a szerelemről szólnak, félig mosolygóvá, szemérmesen mondja el, mintha felvilágosítást várna tőlem. Katari na már nem fiatal, sőt azt hiszem az ötvenen is túl van, biztosan azonban nem merem állítani: mégis néha az az érzésem, hogy olyan öreg és magányos, mint Prága régi templomai. Foglalkozását tekintve Katarina vénlány, kisasszonynak is szólít- taitja magát, holott az udvarban mindenki tudja, hogy van egy felnőtt fia, sőt unokái is vannak, de mindez nem tartozik Kafiarinához, neki semmi köze a fiához, soha eddig még nem beszélt róla. Azt hiszem nem is gondol rá, végzetes tévedésből hozhatta a világra s mindjárt utána örökre elfelejtette.

Katarina mellékesen kicsit biceg is, akár egy veréb, fürgén, ügyesen, alig észrevehetően úgy, hogy az embernek inkább az a benyomása, hogy kecsesen táncol. Alakja vékony és hajlékony, mint a nádszái, keveset alszik, viszont sokat eszik és sokat beszól. Mihelyt virradni kezd, 6 már talpon van, teljesen fel van öltözve, ez annyit jelent, hogy a haja ki van sütve, arcát vékony pirosító borítja, előtte a párolgó kávé, dagadt zsemlyedarabokkai teleaprítva. Amikor a kávéscsészébe mélyeszti a kanalat, szürke gyermekszemét félig behunyja és mohón, majdnem ellenségesen bekapja a kanál tartalmát. A kávéscsésze és a konyha ki9sé hasonlít egymásra, amennyiben az előbbi kimeríthetetlen és az utóbbi végtelen. Katarina ugyanis soha ki nem mozdul a konyhából, megszakítás nélkül biceg, ugrál apró léptekkel fel és alá a háromméteres síkon. Folyton rendezget, rakosgat, fényesíti az edényeket olyan buzgalommal, mintha várna valakit. És tényleg, ha a csengő megszólal, olyan izgalom fogj« el, hogy arcát elborítja a pír, szürke szeme kifényesedik az e- mésztő belső várakozástól. Am idegen ritkán teszi Ide a lábát. Leginkább a postás csenget és akkor Is a lakóinak hozza a postát. De Katarina rendkívül türelmes lány, pillanatnyilag azzal is meg van elégedve, ha másnak adhat át egy levelét. Természetesen a levelet nem továbbítja azonnal, először alapos gonddal kibetfizi a feladót, majd megtiapogaja és a napfény felé tartja, és amikor Így közelebbi Ismeretséget kötött a levéllel, remegő kézzel, kissé fontoskodva adja át tulajdonosának, mintha a levél s főleg annak tartalma az ő érdeme lenne. Gyakran az ajtó elótt marad állva és nagyon elégedetlen, a ha a lakótól nem kap a levéllel kapcsolatiban kielégítő és kimerítő választ. ,

Nem lehet állítani, hogy Katarina kiváncsi természetű, inkább azt mondhatnám, hogy komoly érdeklődéssel kíséri lakói életét s így természetes, hogy tudnia keli mindenről. És Katarina e téren nem ismeri a lehetetlent, miután minden lakójáért szívvel-lélekkel felelősséget vállal, addig forgolódik, kedveskedik a lakó körül, amíg az beszélni kezd. Egyszerűen lehetetlen neki ellenállni, olyan mint a gyermek, ha kérdez valamit, lesüti a szemét, karját leereszti, és olyan tehetetlenül és szomorúan áll az ember előtt, mintha szenvedne. Ha az ember hazudni próbál, ő azt azonnal megérzi, tágra nyitja szürke, fájdalmas szemét, szája sírásra görbül és a lakó azonnal kapkodva elmondja az igazságot, hogy enyhítsen fájdalmán. Katarina érdeklődése valóban az önzetlenséggel határos, mert kérdem, mi van neki abból, hogy ily buzgó és komoly, és micsoda anyagi haszon származik neki abból, ha ismereteit, politikamentes híreit ártatlan közvetlenséggel tovább adja?

Engem például mosakodás közben szokott meglepni, amikor nagy sietséggel magamra kapom ruháimat és a munkába készülődöm. Lábujjhegyen, csöndesen szokott bejönni, halkan becsukja maga mögött az ajtót, megáll karbafont kezekkel, szeme lázasan csillog és beszélni kezd folyékonyan, zavartalanul, mintha nem Is lennék hiányos öltözetben. Hírei általában jelentéktelenek, és értelmüket inkább szigorú magatartását adja meg. — „Hallottam-e?“ — „Mit szél hozzá?“ — „Bizonyára önnek is tudomása van róla“, — Így, ilyen közönségesen kezdi, de később, amikor belejön, színes és változatos fordulatokkal adja elő a napi eseményeket, amelyeket a második emeleti konyha ablakából lesett meg.

Pihenés közben, amikor valamit, meg akar tudni, ilyeneket mond: — „Nézze, maga egy megbízható úriember“. — Iyen- kor természetesen zavarba jövök, és amennyire lehet Illedelmesen tiltakozom, ö azonban nem enged, mert hisz tegnap Is levelet kaptam egy professzortól vagy talán tévedett volna?.., Ml?... Ismétli a kérdést, miután nem válaszolok a- zonnal, a csönd oly nyomasztó lesz, hogy majdnem sértő. Ilyenkor már tudom, hogy hatalmában vagyok, és nem szabadulhatok tőle egyhamar. És Katarina kitűnően ért hozzá, hogy ezt a kínos helyzetet ugyancsak jelentéktelen, de találó célzásokkal még fokozza. Például... „Tegnap megfoltoz- tatm az alsónadrágját.“ — A kínos csöndben ez úgy hat rám, mint egy bomba. Ártatlanul, minden átmenet nélkül értésemre adja, hogy hát nincs mitől tartanom, neki úgy is mindenről tudomása van. Az első hetekben persze vallottam dühösen és tehetetlenül, később azonban rájöttem, hogy Kaitarinának van egy gyönge oldala, mint minden embernek és ez: az ő élete. Az ő módszereivel és fegyvereivel kezdtem ellene dolgozni, hogy meg tudjak valamit róla, de semmi sem használt. Némán és rejtélyesen állt előttem és hallgatott. A kínos, sértő csönd nem zavarta őt, szürke szemét szigorúan rámszegezte, majd anélkül, hogy válaszra méltatott volna, memegetődzés nélkül kiment.

Azóta Katarina nem beszél velem, ha találkozunk rideg és ünnepélyes fejbólintással köszön csak vissza, leveleimet nem adja át személyesen, reggel nem látogat meg többé, és múlt vasárnap, amikor a lakók éjjelt szekrényére helyezi virágos kis tányérokon az elmaradhatatlan sovány süteményt, felém is jött, de lehajtott fejjel és a következő szavakkal adta át nekem a süteményt: „Nagyon csalódtam önben uram“. Nem volt sem Időm, sem lehetőségem megkérdezni csalódása o- kát, mert gyorsan a konyhába bicegett. Az egész jelenetben azonban volt valami megrendítő, ahogy mondta, ahogy méltő- ságosan elbicegett, ahogy bezárta maga mögött a konyhája ajtaját. Az ember érezte, hogy Itt komoly, megváltozhatatlan csalódásról van szó, amit nem lehet többé helyrehozni. Ka- tartnának gyakorlata volt, harminc év óta egyebet sem csinált, mint a vénlányok makacsságával és szívósságával csalódott az emberekben, de különösen a férfiakban.

CSŐ ŐRI SÁNDOR:

Faggatódzó óda a nőkhöz

A föld alól nézzek vissza rátok?

A jóvátehetetlen éjből,

midőn kő és virág egymásnak támad

valami ősi gvtílölségböl?

midőn a tenger kosarából

szétpereg a mélységek gyöngye

s kezem se lesz már, hogy kedvetekért összeszedje?

Agyag-homályból? Gyökér-függönyön át?

A földbe süllyedt tavasz templom romjai alól? Lódögök s kecske-csontvázak léckerítését szétfeszítve, míg kntyatej sárgul fönt s vadkapor?

Elmerült tank csöve lenne a távcsövem s hajatok, mint gyakorlatozó vadászra), szállna fölöttem kihívó snhanással.

Hétköznapok és háborúk fenyegetnek örökké. Mosolygástok az egyetlen fegyverszünet.

Kezetek ez egyetlen házfal, aminek nskidűlhetek: süsse arcom a nap,.nyárvégi önkívületi.

Amit megérintettem eddig, el is hagytam; csak ti vagytok az egyetlen gyarmat, melyet naponta meghódítanék.

Ügy gondolok a szátokra, akár egy hafjóútra; alul halálos vfz, fölül az ág.

PAUL VERLAINE:

ÁLMODOM EGY NŐRŐL

q Álmodom egy nőről, akit nem ismerek, i forró és különös, áldott, nagy látomás, j akt sohasem egy s aki sohase más, í aki engem megért, aki engem szeret.

J Mert 0 megért. Neki, 6h, jaj, csupán neki, bús, áttetsző szívem többé már nem talány, sápadt homlokomnak verejték-patakán frissítve omolnak az 6 szent könnyet.

Barna, szőke, vörös? óh, nem tudom én, nem. A neve? Emlékszem: lágyan zendűl, mélyen, mint kedveseinké ott lenn, a sírban lenn.

Nézése hallgatag szobrokénak mása, szava messziről jön, komoly, bús, fénytelen, mint elnémult drága szavak zuhanása.

(Ady Endre fordítás»)

*

t ILIYRS GVDLA:

GARAI GABOR:

FELESÉG

Valed jő, veled jő a mező, a folyó, meg a szél, meg as él, meg minden, ami él.

Ha fele nem tiéd, Íztelen az ebéd, a nap, a letűnő, a harag, a jövő.

Amihez csak érek, válik ketté rögtön, két részre a földön; egybefüsni véled.

Ha fele nem tiéd, kevés a föld, az ég, meg a nyár, mag a tél, meg a dél, meg az éj,

a mölt, a kikelet, a kisgyerek.

NŐK

Szeműnkben megnézik maguk, megnézik futtában a nők; alkalmi tükreik vagyunk, fényükön átrebbennek ők.

Es büntetlen mennek tovább, ha elkapták tekintetünk, s mi — vlllogók s fakők,

simák —

szilánkjainkra széttörünk.

Végül homokká porladunk bontő sugaraik alatt, testünkből csak keret: a csont s a fekete foncsor marad.

S a fekete foncsorban is gyilkos tekintetük ragyog, mely főidre vont és sírba vitt s mindhalálig ringatott.

Az Üllői úton történt, korán reggel, a villamos hátsó peronján. Ott, ahol jólesik kinézni az ablakon és lesmi, miképp fut ki lábunk alól az utca, s hogyan siklatnék aló a kerekek alól a sínek.

Száína-slncs utas fér el azon a peronon. Már nem kap levegőt az ember, s még felszáll két katona, a következő megállónál egy kövér néni, kövér lábaikon, kövér cekkerrel, s a rákövetkezőn négy Iskolás lány. Ekkortól fogva egy darabig nincs változás a létszámban, a villamos úgy döcög át a városon — túlcsordulva a két oldalán —, mint egy szénássaeikér.

Aztán kezdenek lefelé szállni az utasok. Az Ollót Út vége táján nincs is más a peronon, mint a lányok, iskolást áskáikkel a hónuk alatt, egy katona meg egy klfutőfiú, aki tíz egyforma színű és egyforma szabású női kartonruhát visz a vállára borítva. És az anya, kézen fogva, a kisfiával.

Magas termetű, szép szál asszony az anya, barna hajú, barna szemű, komoly, megfontolt természetű. Azt, hogy komoly és megfontolt, a nézéséből lehet kitalálni, atobőil, ahogy maga elé tekint, elmélázva, mintha a villamos piszkos fapadlóján etgy gondból és örömből szőtt szőnyeg lenne kiterítve, s 6 annak c tkom vált vizsgálná szoros figyelemmel.., Akta,táskát szőrit a derekához, ő Is munkáiba megy.

A fiúcska kístáskát lóbál a kezében. Nyolcéves forma, surban/kó legényke 6, termete a magasba Igyekszik, hogy megközelítse az anyját. Haja vizes, még viseli a kefe barázdáit; csinos a ruhája, vasalt az úttörő-nyakkendője, s frissen pucolt az a baikanesooska a lábán, mely két számmal nagyobb ugyan a kelleténél, de a- melyet mégis hamarabb fog utolérni növéssel, mintsem hogy a talp leválnék a felső részről. Tűhegyes, turcsi orrán még ott virít két pár halványuló, nyári szeplő, amitől minden gyerek arca — nem tudom miféle esz- mekapcsolás tévén — valamiféle életrevalóságról és ármányosságról tesz tanúbizonyságot. Szeme, barna, minit az anyjáé.

A most következő megállónál a kisfiú leszállt. Ez úgy történt, hogy az anyja megállt a legfelső lépcsőfoknál, és megsimogatta a kisfiú tejszín fehérségű arcocskáját. A gyerek lelépett a lépcsőn, megállt a járdaszigeten, és fölnézett az anyjára, az meg vissza rá, s a jobb kezével kétszer, alig észrevehetően Intve, azt mondta gyöngéden, csendesen:

— Lacika, szervusz.!

— Szerbusz, anyu — mondta a kisfiú.

Az anyu kihajolt a villamosból, végigtekintett az Ollói úton mind a két irányba és azt mondta:

— Most átsnehetsz, Lacika.

A villamos csengetett és elindult, a kisfiú pedig állva maradt a járdaszigeten. A megálló távolodott, lá bunk alól fényesen futottak elő a sínek, s Lacika állt és várt, és egyre kisebb lett, ahogy nőtt közöttünk a távolság.

Anyu csak nézett utána, a villamos ablakából. Épp átellenben feküdt az Iskola. Nem látszott sehol semmiféle Jármű, de a kisfiú mégsem mozdult a helyéről. Állt és nézett a villamos után.

Anyu aggódva támaszkodott neki az ablak üvegének. „Miért nem megy át az a gyerek?“ — töprengett magában. De ebben a pillanatban egy füstokádó motorbi- clkli fordult be a szemközti kis utcából, az Iskola mellől. A motorblciklit mi nem láthattuk jönni, de a kisfiú Igen. Ezért állt és várt.

Egyre gyorsabban robogott a villamos. A motorbí- oikli már régen eltűnt, de a kisfiú még mindig nem mozdult a helyéről. Meg sem mozdult arról a helyről, ahol búcsút vett az anyjától — de ahogy nőtt a távolság, egyre kisebbedett és kisebbedett az a pöttömnyi figura. Most már egészen kicsire zsugorodott, és látni sem lehetett olyan tisztán, mint az előbb. Nemcsak a távolság nőtt köztünk peroről percre, de egyre több jármű hajtott be a képbe, szekerek és teherau- tómobilok, szembe jövő villamosok és az úttesten átkelő járókelők — mind közénk furakodtak, anyu és Lacika közé. De hát miért nem Indul az a gyerek? Csak áll és áll, mintha megbabonázták volna... Ekkor azonban megint kihajtott egy jármű a keresztutcából, egy rohanó jármű, melyet ml nem láthattunk közeledni, csak ő.

Harmadszor Is megállt a villamos. Leszállt a kifutógyerek, s mi csilingel ve folytattuk utunkat. Néztem én is, erősbödő kíváncsisággal, ott-e még a gyerek, de már nem láttam. Anyu még látta. Anyu a hideg üvegnek döntötte homlokát, és nézte Lacikát állhatatosan. Nézte, s én még nem láttam soha Ilyen nézést. Nemcsak a szemével nézte, hanem homlokával és orrával, bőrének minden pórusával és a bőr alatt feszülő Idegekkel. Egy nagy szemmé vált ez az asszony, kiszállt önmagából, suhant végig az úttesten a fiához s csak nézte. Csak nézte, nézte, bepólyálta szeme barna bársonyába, körülvértezte szeretete váspáinoéljával, úgy nézte, nézte, nézte azt a gyereket... így csak ők tudnak nézni, az anyák. Szere Hetük átlát a hegyeken, hétmérföl- des csizmával képked a szeretetük, s egy léghajót elkormányoznak e . szeretet erejével, ha rajta ^utazik a fiuk...

Már a negyedik megállóhoz közeledtünk. Már el Is fordultunk az Üllői útról, s azt a járdaszigetet régen leradírozta a távolság, és még el is takarta a kanyarulat. De ekkor az anya lassan fölemelte fejét, két barna szemöldöke fölszaladt a homloka közepére, két ajka elnyílt egymástól, s köztük előbukkant a nyelve hegye: Lacika lelépett a járdaszigetről.

Mosolygós szemmel kísérte nyomon. Ebből rögtön tudtam, hogy a gyerekeket nem fenyegeti veszélv, semmiféle jármű nincs látóközeiben. Tudtam, hogy Laolka nyugodtan megy át az úton, s tudtam — mert írva állt anyu homlokán —, hogy szerencsésen átért a túlsó partra. Egy pillanat múlva fölrezzent az asszony, és hátat fordított az ablaknak.