Új Ifjúság, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1973-12-18 / 51-52. szám
IT. — Én tudom, — válaszolt a hölgy, hamisításán mosolyogva, — miért érdekül ez önöket, de nem tudom megmondani. Már aludtam. Marianna ébresztett lel, mert valaki hívta telefonon. — A lánya már aludt? Ml volt rajta? Az ágyban volt már, vagy csak akkor érkezett haza? — A felügyeld pontosan akarta tudni, mi történt azon az éjszakán. — Nem, nem — válaszolt a hölgy — nem mondok Inkább semmit. Nem szeretnék hibát elkövetni Nincs áttekintésem az egészről. A felügyelő nevetett. — A lánya tanácsolta, hogy nem mondjon semmit? — A lányom tudja, hogy ennek nem lenne sémi értelme. Nagyon önfejű vagyok. Marianne még mindig nem érkezett meg. — Nem tudom, hol lehet Ilyen sokáig. — Hívott valaki, mielőtt jöttünk? — kérdezte Grabert. — Igen, Tilmann Róbert. — Robert Tlllmann? — Talán nem kellett volna erről szólnom. De állandóan együtt vannak. Kissé könyörögve nézett a felügyelőre. — Higgye el, felügyelő úr, ez a férfi nem érdemel szót. Elbúcsúztak a hölgytől. A lépcsőkön Grabert a felügyelőhöz fordult. — Azt hiszem, főnök, a dolog kezd világosodni. Ez a Tlllmann és Marianne egy takaró alatt vannak. Állandóan együtt tárgyalnak. Bizonyára latolgatják, mit tehetnének. Minden lépésünket figyelik. — Valóban úgy fest a dolog — mormogta a felügyelő. Többet nem mondott. Ezután, látszólag minden óéi nélkül, órákat ült az Irodájában. Munkatársa! már Ismerték ezt — Ogy látom, mondta Grabert Hel- nesnek, — hogy rövidesen kihúzza a gyilkost a kalapból. Hirtelen Ismét mozgásba jött a felügyelő. — Grabert, szeretném még egyszer megnézni magamnak azt a fiatalembert, aki olyan nyíltan mutogatja a cinizmusát. A grünwaldl villába hajtottak. A villa mögött úszómedence volt. Innen jöttek a hangok. A medencénél Ingét, Robert Tillmant és Manfred Biegert találták. Inge fehér bikiniben állt, és éppen a haját tűzte fel. A kutyafáját, gondolta magában Grabert, akinek gyöngéje volt a szép lányok. Végig nézte a három fiatalt, és megborzongott arra a gondolatra, hogy valamelyik közülük talán a gyilkos. — Van valami újság — kérdezte Róbert, most az egyszer gúny nélkül. Megkínálhatom valamivel? — a medenoe mellett álló zsúrkocslra mutatott, amely üvegekkel, poharaikkal és gyümölccsel volt megrakva. Ennek megérte Steiner meggyilkolása, gondolta Grabert. A felügyelő semmit sem akart. — Szabad egy kicsit leülnöm? — Tessék felügyelő úr — válaszolt Robert, és zavartan nézett e- gylkről a másikra. — Csak egy pillanatra — mormogta a felügyelő, és szemügyre vette a fiatalokat. — Dohát valamit mégis osak a- kar? — és most először lehetett látni, hogy Róbertét elhagyja a hidegvére. — Gondolom, nem azért jött, hogy a medence szélén üljön. A felügyelő komolyan ránézett. — Nem, ebben a pillanatban rájöttem. — Hogy tol a gyilkos? — mosolygott Robert Tlllmann. — Nem — a felügyelő megcsóválta a fejét — azt már tegnap óta tudom. Arra Jöttem rá, hogyan fogom beugratml. Grabert rábámult a felügyelőre, atol felátlt, és mintha kicserélték volna. Hirtelen élénk és Jókedvű lett. — Gyere Grabert, ne zavarjuk a fiatalokat szórakozásukban. — Amikor elindultak, visszafordult. — Ma este még eljövünk, kérem, legyenek Itt. Magu'k mind. A délután komoly munkával telt el. A felügyelő tudni akarta, hány taxinak volt szolgálata a gyilkosság éjjelén. Meg kellett találni azt a taxist, aki a Keleti Pályaudvar könnyé-^ kére vitt valakit. Este lett. A grünwaldl villa ablakai világosak voltak. A felügyelő mindenkit itt gyűjtött össze: Robert Tlllmannt, Inge TU1- mannt, Manfred Biegert, Marianne Rothet és az édesanyját, Rothe urat és Vogel házvezetőnőt. Marianne mamája csodálkozva nézte a gyülekezetét. — Mit jelentsen ez, felügyelő úr. — Csak türelem — mondta a felügyelő, majd Manfred Blegerre mutatott, — ez a fiatalember egy telefonbeszélgetést bonyolított le. Ezzel kezdődött minden. Agyonlövéssel fenyegette meg Stelnert, ha elviszi magéval Ingét a bankettre. Marianne meglepetten emelte fel a fejét — Inge? — Igen — folytatta a felügyelő, — önnek viszont nem szólt, hogy Ingéről van szó. Ogy mondta, mintha általában megfenyegették volna. A felügyelő Ingéhez fordult — ön tudta, hogy ki hívta? — Nem — Inge habozva válaszolt. — Mit tett ezután? — akarta tudni a felügyelő, — felhívta a bátyját u- gyebár? — Igen — válaszolt Inge, — elmondtam netol, hogy valaki megfenyegette Stelnert. A felügyelő Roherthez fordult. — Tehát most már tudta, hogy valaki egyonlövéssell fenyegette meg Stelnert. Micsoda alkalom, nem? — Ezt hogyan gondolja? — horkant fel Robert durván. A felügyelő nevetett. — Egyszerű. Itt volt a fenyegetés. Többen tudták róla, és azt le tudták, hogy nem ön telefonált, mert az ön hangját megismerte volna Steiner. Kész alibi. — Kezdem érteni — Robert arcára torz vigyor Olt kJ. A felügyelő tovább fordult és szeme Mariannen akadt meg. — Maga és Steiner összevesztek. Kínozta, nevetségessé tette magát — a felügyelő beszéde lelassult, szemel Marian- nééba fúródtak, — természetes, hogy hirtelen minden gondolat megfordult az agyában. Átgondolta Steiner fogyatékosságait, cinizmusát, Iróniáját, azt a képességét, hogy mindenkinek parancsoljon, mindenkit függő viszonyba kerítsen. De gondolt a Kelet! Pályaudvarra is, Anna Kopekere. az utcalányra, akit Steiner néha meglátogat. Ssaemére vetette-e egváltalán egyszer ezt a nőt? Megmondta neki, hogy tud a viszonyukról? — Igen — bólintott bizonytalanul Marianne. Arca fal fehér volt. — Engedjen meg egy kérdést — folytatta a felügyelő — a banketten lezajlott veszekedéskor nem került szóba ez a Kopeke is? — De igen. A felügyelő minden kérdésnél egv lépéssel közelebb került Maríanné- hez. — Nem azt mondta Steiner: menj csak, én majd Kopekénél fejezem be az estét? Marianne bólintott. Képtelen volt beszélni. Arca megszürkült. — Maga mit tett ezután? — kérdezte tovább a felügyelő, — várjon majd én elmondom magának. A veszekedés összetörte. Szomorú és tanácstalan volt. Hazament, felébresztette az édesanyját, és elmesélte neki, hogyan viselkedett Steiner. A felügyelő egészen hozzá hajolt. — így volt? — igen. — Azután felhívta Robert Ttll- mannt. így volt? — Igen — susogta Martaimé. — Le a kalappal felügyelő úr — •zó! közbe Robert nevetve. A felügyelő könyörtelenül folytatta: — Azután találkozott Róberttól és beszéltek vőlegényének furcsa Jelleméről. A helyiségben halálos csend honolt. Minden szem Marianne feléforA felügyelő hangja halkabban csengett. — Az ön édesapja hivatásos tiszt volt. Volt tehát alkalma megismerkedni a fegyverekkel. Tud bánni a revolverrel? És található valami ilyesmi a maguk lakásán? Válaszoljon. Van maguknál otthon fegyver? — Igen — kiáltott fel Marianna keserűen, — de én nem gyllkoütam meg! — Ezt senki sem állítja — mondta csendesen a felügyelő, majd utána hatásos szünetet tartott. Azután hangja ismét megtörte a csendet. — Megtaláltuk a taxist, akii emlékeztt rá, hogy azon az éjjelen valakit szállított a Keleti Pályaudvar közelében Anna Kopeke háza elé. Nem okozott gondot neki emlékezni — a felügyelő hangja szinte szomorú lett — egy jól ápolt Idősebb hölgyre. Még csodálkozott, mit keres ilyen hölgy éjjel a Keleti Pályaudvar környékén. Mindenki az Idős hölgyre szegezte tekintetét. A hölgy egyenesen a felügyelő szemébe nézett. — Kérem — mondta világos, tiszta hangon, — mindig az ellen volt, hogy eltitkoljuk azt, amit jő okból tettem. Én lőttem le. Ez az ember nem érdemelt mást. —Vége— ■ „Tagora“: Sem nyelvileg, sem gondolatilag nincs , még azon a szinten, hogy mások számára is érdekeset tudjon mondani. Csak a felszínt fogalmazza meg verseiben és nem a mély, belső tartalmat. Ami a Gan- geez-partot illett, úgy gondoljuk, hogy előbb saját „partjainkat és vidékét" kellene felfedeznünk, s aztán, amikor már ott szilárdan állunk, nézni ki a világba. Különben ez a verse még valamit elárult, éspedig azt, hogy olvasás élményeiből próbál velős élményeket „kovácsolni". Itt veszti «1 hitelét minden próbálkozása. Élményeit n- gyants képtelen magán átszűrni, égvén! és egyedi jegyeivel ellátni. Egyelőre a tanulást alánlluk! ■ „S. H. F.“: írásai naív, gyerekes próbálkozások. Hiányzik belőlük az Irodalom. Alakjai minden esetben é- lettelen kltaláctóként hatnak. Indításai silányak, laposak. Nézzük talán néhány próbálkozásának első mondatát: „Április elseje és október elseje az Ifjúság körében nagy nap.“ „Megkezdődtek a hosszú téli esték.* ..Péntek! nap volt. Na végre itt a hét vége, leteltek a dolgos hétköznapok.“ sfb. Ez bizony kevés! Bóka László mondja: „A novella könyörtelen raűforma. Nem hágy Időt az frónak, mint a lassú áradásé regény, hogy helyrehozza, feledtesse ihlete fáradtabb perceit, * - nem nyújt olyan látványos, kápráztató segedelmeket, mint a színpad szem; fényvesztő keretében virágzó dráma. Még a kötött formájú versnél Is kegyetlenebb: éppen azzal a kevéssel, amivel kötetlenebb: ritmus nem segíti, rím nem díszíti, s nincs olyan törvény, mely határát megvonná. Az a kicsi szabadság, ami a novellatró »aiátla, csak arra 1ú, hogy örök bizonytalanságban maradiunk a novella törvényei felől. Minden novellának más a törvénye, magát a törvényt nem ismerjük, de halálos biztonsáseal megérezzük mégis. ha vét ellene az tró Ha nem rajiad mag első szavával, ha második szavára ellankadt a fievelmüuk. ha nem nerev. mint a rokka kereke, ha nem vészi úgy, mint családi peroat- vart a beváenft altó rsatta- nása. akknr rsa'ánál többet vesztett az fró." melyek meg akarták változtatni világot 2. A VÉRENGZŐ ROMAI CSÁSZÁROK Tibérius már öreg volt és beteges: foldoklott. Nem segített rajta Capri-szigetek paradicsomi környezete sem. Az a hír járta, hogy az é- lete végéhez közeledik. A mikor a Nápolyi-öböl nyugati partján tartózkodott, állapota még rosszabbra fordult. Szobáját a császári udvar tagjai és taipnyalói vették körül. Az ellenségei is megjelentek, mert azt hitték, hogy végre elérkezett az ő idejük. Régen vártak erre a pillanatra t- Tibérius már hetvennyolc éves volt. Eljött a „trénörkös“ Caligula is, hogy a közelben legyen. Éppen a teraszon tartózkodott a taipnyalói körében, amikor a szolga friss hírt hozott a beteg á- gyától. Tibértosr állapota váratlanul jobbra fordult — ismét látott és hallott, sőt enni kért. Kellemetlen hír volt ez, de a jövendő uralkodónak kezeügyében voltak mindenre kapható segítőtársai, köztük is elsősorban az őrség parancsnoka Macra, aki az ügyet állítólag úgy oldotta meg, hogy annyi takarót rakott a haldokló Tibértus- ra, hogy megfulladt alattuk. Ezt a változatot Tacitus írta meg. Kollegája Seuto- nius, azonban azt állítja, hogy Tibériust lassan ható méreggel ölték meg, melyet az ételébe kevertek bele. Ki tudja, hogy melyiknek van Igaza, Bizonyos, hogy az öreget nem szerették. Á- mikor meghalt, Róma utcáit elárasztotta a nép, s ezt kiabálta: Tibériust a Tibe- resbe! Vagyis, hogy Tibérius holttestét dobják a Tiberis folyóba. A LEGSZÖRNYOBB ELNYOMÓ Tibérius utóda Caligula o- Ivan rossz hírnevet szerzett, hogy mindmáig emlegetik a nevét. Időszámításunk előtt 41-ben halt meg alig harminc évesen. Természetesen őt is megölték. Kezdetben nagy népszerű ségnek örvendett. Az emberek szerették, mert szabadon engedte a politikai foglyokat, helyre állította a szenátus jogait és békés politikát folytatott. Sokan azt hitték, hogy elérkezett az aranykor. Később mégis pokollá változott körülötte minden. Az a vélemény alakult ki róla, hogy nem normális. Amikor Görögországból Rómába szállították Dianna istennő szobrát, parancsot adott, hogy távolítsák el a fejét, és az 6 márványból kifaragott fejét tegyék a helyére. Istennek tartotta magit, s templomot építtetett a saját tiszteletére, melyben az aranyból készített szobrát mindennap olyan ruhába ől- tötették a papok, amilyent maga öltött magára. Tibérius unokaöccsét meg ölette, anyósát öngyilkosságra kényszerftette. és a saját testvéreivel tartott fenn szerelmi viszonyt. Gyakran rendezett mulatságokat, amelyen a meghívottak feleségeit arra kényszerítette. hogy a hálószobájába kísérjék. Folyton azzal dicsekedett, hogy viszonya van Róma leghírhedtebb prostituáltjával, Pyrallidé- vel. / A szenátoroknak néha 6- rákig kellett a kocsija mellett futniok, hogy ügyeiket elintézhessék vele, a köz- tiszteletnek örvendő polgárok homlokára bélyeget siittetett vagy a cirkusz vadállatjai elé vetete őket. Sok emberi bestiális módon végeztetett ki. Egyetlen év alatt elköltötte hatalmas örökségét, s aztán rablóbandákat szervezett és hatalmas adókat vetett ki, hogy pénzt szerezzen. Kétszer szerveztek ellene össűeesküvést, de mind a kétszer elárulták az összeesküvőket. Harmadszor Cassius Chaeréát bízták meg a megölésével, akit több alka- lomman indoktalanul meg szégyenített. Seutonius két változatban örökítette meg az elkövetett merényletet: „Egyesek ■ . ' azt állítják, hogy Chaerea hátulról döfte le a lándzsájával a színházban, és Cor- nélius Sabinus élűiről szúrta kardját a mellébe. Mások szerint Sabinus parancsot adott a testőröknek, hogy nyissanak utat a tömegben a színházba érkező császárnak, aztán a császárhoz fordult és megkérdezte a jelszót. Amikor Caligula kimondta a jelszól, amely aznap „Jupiter“ volt Chaerea a háta mögött elkiáltatta magát: „Most megkapod, a mit megérdemelsz!“ Caligula -megfordult és Chaerea kardjával szétvágta a homlokát. Amikor görcsökben fetrengett a földön ezt kiabálta: „Még élek!“ Ekkor a többiek is rárontottak és harminc kardszúrássa1 megölték.“ Ilyen dicstelenül végezte életét Caligula, az őrült, a- ki három évig, tíz hónapig és nyolc napig ült a császári trónon. Jellemző, hogy az emberek nem akarták elhinni a halálhíréi. Azt gondolták, hogy csalafinta módon így akarja megtudni, ki miként érez iránta. f Folytatjuk) J 4 9'
