Új Ifjúság, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1973-12-18 / 51-52. szám
úi ifjúság 15 Egri Viktor köszön tése Egri Viktor, állami és nemzetiségi díjas 1* rönk 75 éves. Sokszor köszöntöttük, sokszor vallattuk már lapunk hasábjain egy-egy megjelent könyve kapcsán, hogy minél többen o- kulhassanak gazdag írói és emberi tapasztalataiból. Mert elég egy pillantást vetni a könyvespolcon sorjázó Egri-művekre, hogy lássuk, valóban gazdag és dolgos 79 év Ül Egri Viktor mögött. Nem hisszük, hogy olvasóink között a- kadna akár csak egy is, aki ne olvasta volna valamelyik regényét, novelláját, vagy ne látta volna valamelyik színdarabját, s ne szűrte volna le magának azok tanulságait. Egri Viktor 75 éves. E születésnap aükalmából köszöntjük most az írót, mindnyájunk kedves Ismerősét, és mind a magunk, mind az olvasóink nevében további töretlen alkotókedvet, erőt, egészséget kívánunk neld. ■ Egri Viktor esetében az Írót nem kell külön bemutatnunk, hiszen müvei, önéletrajzi Ihletésű regényei és novellái bőségesen megvilágítják írói arculatát Ettől függetlenül mégis fel kell tennünk néhány talán szokványosnak tetsző kérdést, hogy jobban megismerhessük az alkotásban és az alkotás mögött rejlő embert. Elsősorban az érdekelne, mi volt az a pont, az a pillanat vagy élmény az életében, amely az írás felé Indította? — Kritikusaim mondják, de életrajzomban is utalok rá, hogy a háború adta a tollat a kezembe. Ez valóban így van. írói pályámon éppen ötven évvel ezelőtt a háború indított el. Erről a kezdetről a „Felkél a nap" című regényemben próbáltam vallani, talán nem is sikertelenül, hiszen akkoriban, 1928-ban Illyés Gyula a Nyugat hasábjain úgy jellemezte könyvemet, hogy a „front borzalmairól s a hinterland életéröl kevesen írtak megrázóbb erővel s nagyobb őszinteséggel.“ Sok novellám arról tanúskodik, hogy az első világháború vérzívatara elhatároló tényezője lett írói pályámnak. Megírni a magam és a körülöttem rajzó kisemberek háborús nyomorúságát, ez hajtott és ösztönzött. Mondhatnám az emberiség parancsszavára írtam, mert a háború, amelyben részt kellett vennünk ránk kőnyszerített Igazságtalan háború volt, s célja nem a szülőföld, az otthon, a haza védelme volt, mint a Nagy Honvédő Háború a szovjet katona szemében. Én a bajtársiasság és kötelességteljesítés példáiról írtam, és arről a szenvedésről, amelyen a számmá degradált ember átesett. Az „Emberközelben" című kötetemben, Füst Milánra emlékezve, írtam erről a kezdetről, az ösztönzésről. Hadd idézzem fel Itt ennek az ösztönző találkozásnak az emlékét: Tizenkilenc tavaszán, a proletárdiktatúra hónapjaiban többször jártam Pesten és Ilyenkor mindig orvos fivéremnél szálltam meg. Egy alkalomma] Füst Milán volt a vacsoravendége. Nem Ismertem még akkor a nálam tíz esztendővel Idősebb költő verseit, de gyönyörködtetett pompás magyarsága, meglepő hasonlatokkal telitüzdelt beszéde. Csengett és szikrázott körülöttem a sző, talán altkor éreztem meg először a mágiáját, az elmét és szívet betöltő eleven szó hatását. Shakespeare Lear Királyiról beszélgettek; nem tudnám pontosan Idézni szavaikat, de még ma is bennem ól az est hangulata, az a szenvedély, amely kettőjüket, a gondolat kardpemgélt forgató vívókat elfogta. Talán az egyenruhám, a kitüntetéseim késztették a költőt arra, hogy megszakítva a vitát megkérdezze tőlem: hol éltem eddig, miféle frontokon jártam, megcsapott-e valahol a halál szele, mi volt a legnagyobb háborús élményem? Aztán váratlanul olyat mondott, amire ma Is úgy emlékszem vissza, mintha tegnap hallottam volna: — Irigylem azokat, akik a harctereken jártak. Magát azért, hogy eljutott Verdunig, és sértetlenül vetődött haza. Bizonyára nagy élményed vannak. Kivált azok helyében szerettem volna lenni, akiket a fogság Szibériába sodort... 0, Dosztojevszkij Szlbérlájal... Milyen hatalmas élményeket hozhattak magukkal] Magamban megmosolyogtam szavainak pátoszát, mert hogyan lehet Irigyelni a tűzben járt katonát, akit meghalni küldtek, és a véletlen jóvoltából hazavergődött, fogy ínségről, nyomorúságról, az ember megalázó kiszolgáltatottságáról tanúságot tegyen. De később megértettem, amikor már én Is megpróbáltam kifejezni valamit abből a rosszbői és jőből, az églből és pokoliból, amelyre az ember ítéltetett. Megértettem, hogy kell a szenvedés Is, mert a felhőtlen ég, a sima tengertükör nem lazít, nem gerjeszt haragra, s nem Indít vallomásra: így volt, csúnya és torz volt, Irgalmatlan és Igazságtalan, én megéltem, kilábaltam belőle, és megmutatom, hogy sorsunk soha többé Ilyen nem lesel ■ Az eddig megjelent könyvei közül melyiket tartja a legtöbbre és miért? — Van olyan könyvem, amelynek a megírását az Idő, a hasznosság elve diktálta. Újbóli megjelenését még átdolgozott formában sem kívánom. Ezzel szemben szívesem látnám újra a könyvesboltokban „Szívet cserélni nehéz’ című Ifjúsági regényemet. A fiatalok minden író-olvasó találkozón beszélnek róla, keresik, s a községi könyvtárakban Is alig akad belőle. Szeretik ka- jandosságát, ám meg azért szeretem, mert oktatói jellé« nélkül kifejezi a mottóját: „Szívet cseréljen az, akt hazát cserél." Legtöbbre az „Egö föld" című történelmi regényemet becsülöm, s a kritika java Is egyetért velem. Stílustö- rekvésetmben ebben a munkámban Juthattam a legtovább. Szeretem azért Is, mert mindössze öt oldalnyi dakumanturoanyag állt a rendelkezésemre, képzeletem szabadon csaponghatott, mégis hiteles történelmi regénnyé kerekedett — a kritika szerint — a szocialista realizmus szellemében. Első színjátékomat, a Gedeon házat közel négy évtizeddel ezelőtt írtam, s úgy érzem, hogy ma is frissen hat a színpadon, nem kell „portalanltaná". Vonatkozik ez teljesebben az Ének a romok felett re, amelynek életképességét és talán ma- radandóságát is Jelzi, hogy a Kossuth-adó az elmúlt esztendőben több alkalommal sugározta hangjáték-vál- tozatát. ■ Milyen emberi és írói tettére a legbüszkébb, és van-e olyan pontja az életének, a- melyre kevésbé az, vagy amit esetleg szégyell? — A világháború utolsó hét hónapját a hegyekben, a Nagy Javortn* alatta! erdőségekben éltem át. 1945 januárjában néhány magasabbrangú SS-0ber és Unter- Sturmbannführer vagy egyéb hasonló rangú halál fejes — gyakran járt a Borsdka-hegy iskolájának fiatal tanítónőjéhez. Német fogságba esett partizánférjét szerette volna az ígérgető tisztek segítségével a fogságból kiszabadítaná. Egy este & ml partizánjaink meglepték • halálfejeseket, és a közeli erdőben sorrá agyonlőtték éket. A megrémült falusiak elhatározták, hogy • reggel meginduló nyomozásnál mindent letagadnak. Fel kellett világosítanom őket, hogy a tagadás csak súlyosbíthatja helyzetüket, gyanússá tenné őket, inkább vallják mind egyértelműen, hogy a tisztek ott jártak a tanítónőnél, de este szánra ültek, és valamerre elhajtattak. Másról nem tudnak. Így is történt, vallatásnál sem esett hiba, s elmaradt a szokott megtorlás: emberek elhurcolása, megtizedelése, házak felégetése. Nem volt semmi hősi abban, amit tettem, csupán a Józan értelem diktálta tanácsokat adtam, s hogy embermentő szerepük lett, mindig jól esik rá visszagondolni. A történeteket megírtam a Tűrj üllőben — ezt érzem jutalmamnak. Megtörtént olykor, hogy nem tettem azt, amit az adott helyzetben nagyobb áldozatok nélkül megtehettem volna. Miért? Sok ilyen miért van az ember életében, nem is tudok rájuk Így futtában, néhány sorban válaszolni. Talán lesz még alkalmam, hogy ezekről a mulasztásokról is vallhassak, őszintén és keresetlenül, ahogy a miértek megkövetelik. — Illyés Gyulát hívom segítségül. Feleljen 6 helyettem „Teremteni“ című verse néhány sorával: „haladó szemmel fölfedezni az örök végezni valót: megszólaltatni, a Jövendőt, mely már a halállal vitáz, ügyesen és értelmesen. babrálőn és parancsaién. Elvégezni egy munkát kedvünkre, egészségesen...“ Mit tehetek még hozzá nagy költőnk szavaihoz? Talán azt — amit nem először hangoztatok —, hogy az írás nem mesterség, nem foglalkozás, hanem hivatás; értelme, célja nem lehet más, mint a nép, a humánum ügyének szolgálata. A harmincas évek végén, amikor a fasizmus kiütötte a tollat a kezemből, nem emigráltam. Emigrációban élhet az ember, de az író elsorvad, mert nem lehet meg népének közelsége és közössége nélkül. Kell a hazai föld a talpa alatt, a hazai égbolt a feje felett. Ezt nem valami lírai ellágyulás mondatja velem, hanem a példák sokasága, amelyeket a múltban tapasztaltam és tapasztalok ma is. ■ Milyennek látja a csehszlovákiai magyar irodalom helyzetét, fejlődésének lehetőségeit? — Annak ellenére, hogy kiadói lehetőségeink kedvezőek, az első köztársaság idejének lehetőségeihez képest szinte eszményiek, az utóbbi időben bizonyos stagnálást érzek, amely könnyen lemaradáshoz vezethet. Nem vagyok borúlátó, de a megtorpanások Jelel felett nem tudok egykönnyen napirendre térni. Hosz- szabb és mélyebb elemzés kellene az okok feltárására, és ugyanakkor arra Is szükség volna, hogy esszéíróink, kritikusaink, Irodalmi életünk Irányitól ne hanyagolják el mozgósítói ténykedésüket. Tapasztalt prózaíróink, de újabban költőink is tanulmányírásra adták a fejüket, tényközlő irodalommal, riportkönyvekke 1 foglalkoznak. Nem tagadható, hogy eredményes munkát végeznek, ám eredeti hivatásuk közben elhanyagölódlk. Nem látnám sok értelmét, hogy neveket és műveket emlegessek, hiszen hónapok, egy rövid esztendő alatt a helyzet a széppróza és líra javára megváltozhat. A Madách 1975-ös előzetes kiadói tervében örömmel olvasom, hogy Rácz Olivér újabb prózai kötettel, Ozs- vald Árpád pedig versgyűjteménnyel Jelentkezik majd. Bereck József novelláinak, Kulcsár Ferenc és Szitásl Ferenc verselnek kiadását Is Jelzi a kiadó. A „Fekete szél" című elbeszélés-gyűjtemény mind a kritika, mind az olvasók részéről jó fogadtatásban részesült Fiatal prózairóink hamarább tapasztalták költőtársalknál, hogy a közéletiség követelménye nem elriasztó mumus, és nem eredményez sematizmust, ha az író tisztában van a tisztaság, a hitelesség és az eredetiség parancsával. ■ És végezetül még egy szokványos kérdés. Mi az amin pillanatnyilag dolgozik, és milyen új könyveket tervez megjelentetni a közeljövőben? — Szeretnék Januárban—februárban elkészülöd kritikai gyűjteményem harmadik kötete anyagának összeállításával, a múlhatatlanul szükséges stilárls csiszolással. A Jövő esztendő nyarán új regényem jelenik meg „Festett világ" címmel. A színház világáról van benne szó, az esszéregény formájában elmondok egyet- mást, amit a drámáról — és amit általában megláttam arról a festett világról, amely talmi és hamis, de u- gyanakkor való Igaz Is. Mint minden esztendőben, Idén Is hosszabb Időt töltöttem az írószövetség hudmerlcel alkotóházában. Ismételten azt tapasztaltam, hogy Idősebb kollégáim — publicisták Is — „emlékiratokon“ dolgoznak, emlékeznek, régi élményeiket elevenítik fel, mintegy magyarázatul, hogy ebből a kezdetiből a későbbi évek során hogy jutottak el, miféle küzdelmek, buktatők és eredmények árán érték e] oda, hogy tollúkkal munkálkodhassanak népük Igazáért és önmaguk életének teljességéért. Ilyen hlstőriás összegező emlékező Irodalmat eddig keveset végeztem, munkáim java az utóbbi esztendőkben inkább afféle számvetés volt: mit tettem és hogyan tettem, volt-e másak számára is mondanivalóm. Összegezésnek tekintem az „Emberközelben" című kötetemet, Ilyen összegezés volt szerintem a korábban megjelent Megmondom mindenkinek Is. Az Eszter, Bella és a többiek“ című kötetemben van egy hosszabb önéletrajzi Ihletésű elbeszélés. Visszapillantó tükörben a címe. Hasonló visszapillantásra gondolk olyan formában, hogy máig érő tanulságokat Is adjon. ■ Köszönjük • beszélgetést. Beszélgetett: TÓTH ELEMÉR ■ Hogyan fogalmazná meg Íról és emberi ars poeticáját?
