Új Ifjúság, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1973-12-04 / 49. szám
új ifjúság 9 MILAN Repes VERSEI: KORATAVASZ Szürkés még, dobrámára feszített szamárbőrként döng márciusban a föld. IMÁDSÁG TERMÉSÉRT Nem vágtatön, lépésbe csaJc, lépésbe csak, a kanca-jöld rakosgatja itt lábát. ■ Nem gyorsít ostorcsapásra, és imára ügyszintén nem. Mint egy dob, olyan üres. Látni se lát még. Tapogat a sötétben, zsarátnokként világit. Pislog, sarladó mártllapu-sárgás fénnyel. Inget sző a lémpafénnyel. Zöld dolmány, dolmány-zöld, bokréta — égszínkék. Naponta ezerszer hallod a harangot, istenem, s az ostort, mondogatván: Magányos mind, isten, ember, fiam. Magányos mind. S hited-hitetlenséged haragot is, imát is szalmazsákként terít a pőre lélek alá, a túlkemény földre. Nyit az ég. Nyit az ég. Cselényi László fordításai ZAB A köves föld is dalolhatnék olykor, s kieszeli: bohócot szül, víg kenyeret. Mint a bolond csörgfisisakja, csengettyűznek virágai. És a karcsú mag. a toklászba-zárt, suttogja, hogy érintetlen halad át, akár egy búvópatakon a ló hasán, s hogy mint mazsolát a kalácsból a téli utakon, felcsipedik nővérei a dalnak, tulajdon nővérei. Dalol, szegénységet dicsérve, lócitrom az őszi szélben. A szegénységet, amely mindig tudta, hogy bélből készül a hegedű húrja. Hogy alszanak a jóllakottak, s többé nem dalolnak. Csendes kékes sötétség telepedett a tájra. A faluban elültek a zajok. Nyári estéken nagyon ritkán látni Itt világosságot a házakban; a felnőttek ugyanis a határban felvert sátrakban éjszakáznak, a gyerekek és az öregasszonyok meg korán lefekszenek. Csupán a falusi szovjetben és a kolhoz Igazgatóságán világítottak az ablakok. Alighogy a határból visszakerültem, máris az állattenyésztő telep keresésére Indultam. Haza sem mentem a lakásomra. Az utcán szembe velem egy fürge kamasz közeledett: Vállalkozott rá. hogy megmutatja az utat. — És kit keres a telepen? — fordult hozzám hirtelen, és feljebb rántotta magán bő, kissé hosszú nadrágját. — Csak nem Buzajev lóápolót? Beleegyezően bólintottam, hogy 1- gen. tényleg Buzajevet keresem. A kamasz nekividámodva jegyezte meg: — Mindjárt gondoltam! Buzajev az én nagyapám. Együtt harcolt Csa- pajevvel. A tüzérek parancsnoka volt. De igazán! Nem hiszed? A fiú keményen nézett rám. Átfogtam a vállát, és azt mondtam neki: — Elhiszem! Már miért ne hinném. De ismerkedjünk meg talán. Hogy hívnak téged? — Cj barátom tekintete hirtelen meglágyult, és készségesen felelt: — Koljánakl Kis Idő múlva már lelkesen beszélt a jövő terveiről. — Ha elvégzem a tízéves Iskolát, katonaiskolába megyek, tüzérnek fogok tanulni. Kitanulok tisztnek és minden tüzérségi alakulatnak vezé nyelek majd, amilyen a hadseregben csak létezik. Én Is olyan leszek, mint Csapajevl Aztán Kolja egészen bizalmasan elárulta nekem, hogy a nagyapja tud Csapajevről egy olyan történetet, a- mlt el sem mond akárkinek. Mire az állattenyésztő telepre értünk, öreg este lett. A karámban nyargalésztak és nyerítettek a csikók. A lóistálló nyitott ajtaján hatalmas fénysugár dőlt ki. Kolja hangosan szólította a nagyapját. Fedor Boriszovlcs kijött az Istállóból. Köszöntöttük egymást, aztán elmondtam neki, miért Is keresem. Kolja közben már denevért fogott, és aztán mindhárman leültünk az e- resz alá. Kolja nagyapja így szemre még egészen fiatalos volt. Élénk, nevetős tekintete volt, és sűrű szakálla 1s még( csak ltt-ott őszült. ízesen, színesen beszélt, veleszületett humorral. Följegyeztem a Csapajevre vonatkozó emlékeit, és megkértem, hogy mondja el nekem is a róla keringő mondát. Buzajev eleinte nem akart kötélnek állni; de később, hogy Kolja is kérte, mégiscsak engedett. — Nos, hát akkor figyeljetek Ide — nevette el magát Fedor Boriszovlcs. — Ogy írjon fel mindent, a- hogy mesélni fogom! Aztán belekezdett a történetbe. 1. Nem. Csapajev nem fulladt bele az Ural- folyóba, ezt csak kitalálták. ö átúszta az Uralt, hiszen nem véletlenül tartották kitűnő úszónak! Aztán a fehér kozákok vadászatot rendeztek rá. De Csapajev fürge volt és Ugyesl A fehér kozákok lovakon üldöz- I ték. ö az erdőbe menekült előlük. A golyók csak ügy fütyültek mellette, de rájuk se hederített. Kissé összehúzta magát, és ismét megszökött előlük. De újra beérték, mér- már a sarkában voltak. Mit tegyen? Körülnézett. Az apró dombon levő nyírfaerdőcske mögött mocsár húzódott. Abba vetette bele magát. A fehérek oda vágtattak a mocsár szé lére. de ott elvesztették Csapajev nyomát. Azt hitték, hogy Csapajev- nek sikerült átvergődnie a mocsáron és tovább nyargaltak a mocsár mentén. Csakhogy sehol se találták. A- hogy elmentek Csapajev kimászott . a mocsárból a kis dombra és a bok- ' rok között kanyargó ösvényen eljutott egy hatalmas szálerdőbe. Hogy mennyi Ideig haladt ebben az erdőben. nehéz lenne megmondani... Tény az, hogy amikor az erdő szé lére ért, a nap már nyugodni készült. Viktor Banikin: CSAPAJEVRÖL... Csapajev megállt, körülnézett és látja ám, hogy jobbra tőle sátor áll, a sztyepp messzeségében pedig lovak legelnek. Odaballagott a sátor hoz.; — KI Itt a gazda? — kérdezte. A kérdésre azonban nem felelt senki. Körös-körül csend honolt. Hallani lehetett a fű susogását, és a magasban a pacsirták egymásba fo nódó énekét. Csapajev újra beszólt a sátorba: — KI Itt a gazda? Jöjjön kll A sátorban valami megmozdult, és nlcsak, kilépett belőle egy kopott apóka, egy öreg kazah. — Mit akarsz, fiú? — kérdezte az öreg. — Mondd csakl Csapajev elmondta az öregnek ki ő, ml ő és azt Is, hogy milyen baj érte. — Hallottam már rólad, bizony hallottam — vágott Csapajev szavába az öreg. — Te nagy hős vagy, ismer az egész ország. A szegények mindenütt szeretnek, legyenek bár oroszok, kazahok, tatárok vagy csu- vasok. Az öreg ekkor letérdelt és a fülét a földhöz nyomva hallgatózott. Az arcán nyugtalanság látszott. — Hát — mondta aztán —, az üldözőid keresnek, és már nincsenek Is messze. — Bement a sátorba, kihozott egy darab sajtot és egy korsóban kumiszt. — Egyél, igyál! Aztán majd meglátjuk, mit teszünk! Csapajev jóllakott, ivott a kumiszból, megtörölte a száját és a bajuszát, és várta, hogy mit mond az öreg. Az meg újra lefeküdt s a fülét a földre szorította, és hallgatózott... — Most az üldözőid már egészen közel vannak. Nézd csak, már kiértek az erdőből Is... Lovaik gyorsak, akár a szarvasok; csakhogy a mieink még gyorsabbak. Olyan gyorsak, akár a hegyi sólymok! Az apóka fölállott és hirtelen egy nagyot füttyentett. Csapajev csak á- mult, amikor a füttyszóra, a legelésző ménesből kivált egy gyönyörű csődör. Olyan, hogy álmodni se lehetne szebbet. Homlokán fehér csillag volt, és okos, szinte az emberéhez hasonló szeme. — Itt a lovad — mondta neki az öreg. — Minden rossztól megvéd majd téged. És íme, Itt ez az ezüst kard Is. Mától kezdve ez lesz a legjobb barátod... Ülj fel a lóra, és vágtass az erdő mentén. Öt nap és öt éjszaka haladj, mígcsak el nem érsz egy magas hegyhez,, melynek Hegyi Sólyom a neve. Senki a világon nem ismeri. Ott állj meg, és verd fel a sátrad... És ha a bur- zsujok bántani fogják az egyszerű népet, te azonnal indulj harcba a jogaiért, és vezesd ki a nyomorból. Az öreg ezzel odalépett Csapajevhez és búcsúzóul háromszor megcsókolta... — Fuss, vágtass sólymom, az ellenség már Itt van a közelben! Alighogy Csapajev nyeregbe pattant, és kezébe fogta a kantárszárat, a ló vágtatni kezdett, mint a villám. Az utat por felhőzte be mögötte. A fehér kozákok ekkor értek oda az apókához. — Hol bujkál itt Csapajev? — kérdezték. — Nem tudom — mondta nekik az öreg. — Én nem is láttam. — Hogyhogy nem láttad? — ordítottak rá a fehérek. — Hová tűnt hát akkor? — Mindent átkutattak; a sátrat, az erdőt és a hatalmas sztyeppet Is. Csapajevet azonban sehol nem találták. Ekkor a tisztjük kiadta a parancsot:. — Az öreget akasszátok fel egy nyárfáral Amikor az öreget felakasztották, felgyújtották a sátrat is, és visszatértek a tábornokukhoz. Annak azt jelentették, hogy Csapajev az Urat- folyóba fulladt... Csak az uráli sztyeppék tudják, milyen hősi tetteket vitt véghez Csapajev a harcokban. — Néhányszor már-már úgy tűnt, hogy a harcban az egész szakasz elvérzik, már nem volt erő, nem volt lőszer, az a veszély fenyegetett hogy a fehérek felkoncolnak bennünket, amikor hirtelen mintha a föld alól bújt volna elő, megjelent Csapajev. Mint a madár repült tüzes lován, kezében villogott az e- züst kard, s nyakában lobogott a fekete pelerin... — Katonák, utánaml — kiáltotta, és az ellenségre vetette magát. A vöröskatonákat ú| erő szállta meg. A szívük megtelt harci vágy- gyal, és egy emberként zúdultak Csapajev után. És verekedtek, úgy verekedtek, hogy egyetlen ellenség se maradt életben. És aztán a harc után mindenki Csapajevet kereste. De nem találták seholl Szinte el sem akarják hinni, hogy nem vett részt ebben a döntő ütközetben. Mégis sokan azt hiszik, hogy 6 volt az, látták, felismerték, s a mellén nem egy, hanem három kitüntetés ragyogott. 2. Az ablak alatt vörös berkenye nőtt. Az erős szél letépte róla az esőtől csillogó leveleket, és magával sodorta a ködbe boruló, szürkésbarna messzeségbe. Egy ősztől aranyozott levelet pedig az ablak üvegére Is rátapasztott. Vaszil Ivanovlcs gyakran nézett ki az ablakon, ugyancsak szidva az 1- dőjárást. Már harmadik napja egyfolytában esett; mindnyájuknak elegük volt már az esőből. Csapajev eltolta maga elől a szép, nagy, még párolgó krumplikkal teli tálat, s a könyökét az asztalra támasztva fejét a tenyerébe temette. Egy kis Idő múlva a tekintete az ordonáncára, Iszajévre tévedt, aki a kemence tetején bevert: — Miért nem mászol le? A krumpli kihűl, és már nem lesz olyan jó ízű... — És te, Vaszil Ivanovlcs, te miért nem eszel? — felelt kérdéssel az or- donánc és újra a párnára ejtette a fejét. — Nincs étvágyam — legyintett a kezével Csapajev, és újra kinézett az ablakon. — Valami egészen más jár nekem most az eszemben, Pé- tya... — A megkezdett mondatot a- zonban már nem fejezhette be. Az ajtó ugyanis sarkig tárult, és a szobába Loszkutov és Gyemin parancsnokok léptek be. A széles vállú, hatalmas termetű Loszkutov az asztalhoz sietett, és Csapajev elé tett egy darab Összegyűrt, piszkoszöld színű papírlapot. — Olvasd el, Vaszil Ivanovlcs, mit írnak a fehérek — mondta a nyomaték kedvéért. Oldalra lépett, s közben sapkájáról rázogatta a csillogó esőcseppeket. — Rossz időnk van... csak esik meg esik, mintha dézsából öntenék — mondta Gyemin mérgesen. Csapajev a tenyerével kisimította a nedves röpcédulát, és az asztal fölé hajolt. A fehér kozákok parancsnoksága felhívta a vöröskatonákat, hogy álljanak át az ő oldalukra az úgynevezett „népi hadseregbe“. „Álljatok át a népi hadseregbe, s ezzel megváltjátok rettenetes bűnötöket a Mindenhatónál“ — olvasta Vaszil Ivanovlcs. „Már nemsokára szétzúzzuk a vörös fertőt és a kommunista antikrlsztus Csapajevet, az ördög cimboráját. Jézustól és az ls- tenanyátől elátkozottat felakasztjuk az első oszlopra, amely az utunkba akad.“ Vaszilij Ivanovlcs felállt, a kezében összegyűrte a röplapot és Idegesen járt fel-le a szobában. — A hazugok! — mondta mérge sen a szemével hunyorogva. — Ogy tűnik, hogy a fehérek parancsnokságán csupa hosszú szakállú, hazu- doző szerzetes vanl A katonáinkat — a csapajevistákat — csak hírből Ismerik... Hát Jő, egy kissé akkor megtanítjuk őket... Csapajev megállt a szoba közepén és magához Intette Loszkutovot. Az ezredparancsnok közelebb lépett és vlgyázzba merevedett. — Kiválogat negyven-őtven embert a legbátrabbak közül — mondta neki Csapajev. Aztán az órájára pillantott és folytatta. — Egy óra múlva felderítésre Indulnak! — Parancs, Vaszilij Ivanovlcs! Loszkutov máris menni készült. A lócáról felvette a sapkáját, de Csapajev még megállította: — Ha a csapat felsorakozott, szólj. A felderítést magam vezetem. Loszkutov Csapajev szemébe nézett: — Szükség van erre? Szükséges, hogy te személyesen menj Vaszilij Ivanovlcs? Döntő támadás előtt állunk... Éppen elég a gondod enélkül is. — No látod; éppen ezért akarom megismerni az elleaíeg szándékát... De menj már! Loszkutov után becsukódott az ajtó. Iszajev fürgén lemászott a kemencéről. Ahogy a felderítésről hallott, hirtelen felélénkült. Nyoma sem maradt benne a fél napot a kemencén heverésző ordonáncnak. Hatalmasan, kihúzta magát, ragyogó csizmában rohant Csapajevhez, menet közben csatolva fel a kardját. Vidáman mondta: — Vaszil Ivanovlcs, elmehetek Loszkutovval? Ha minden készen áll, majd, jejpntem. Csapajev végigmérte, aztán elnevette magát és azt mondta: — Menj csakl A vidékre már kezdett leszállói az este, és a parancsnokságon egyre sötétebb lett. A szél Időnként felerősödött, és keservesen rázta az ablaküveget. Gyemin meggyüjtotta a lámpát, és ettől kint, az ablak mögött egyszerre olyan sötét lett, mint az éjszaka kellős közepén. — Vaszil Ivanovlcs engedd meg. hogy veled menjek a felderítésre — kérte Csapajevet a barna arcú Gyemin a lámpa kanócát Igazgatva. Vaszil Ivanovlcs elgondolkodott, bólintott a fejével és azt mondta: — KészüljI Csapajev mintegy háromnegyed 6- ra múlva találkozott a felderítésre felsorakozott katonákkal. Egy ideig csendben vizsgálgatta az arcukat. Aztán hirtelen felemelte a kezét és messzehangzón mondotta: — Fiúk!? Amire most vállalkozunk, nem lesz könnyű dolog. Ezért csak bátor emberekre van szükségem. A- ki fél, álljon ki a sorból! A vöröskatonák felsorakozott alakulatén suttogás hullámzott végig. Aztán Itt is, ott is megszólalt né hány hang: — Nem félünkl — Nincfe köztünk gyáva! Éjfél körül Csapajev szakasza megközelített egy falut, ahol fehérek voltak elszállásolva. Amikor Csapajev suttogva éppen az utolsó parancsokat osztogatta, mintegy kilométer nyíre előttük lovasok tűntek elő a domb mögül. Az éjszaka sötétjében nem tudták megállapítani, hogy barátok vagy ellenségek. Iszajev rájuk kiáltott: — Melyik ezredből vagytok? — És ti melyikből? — feleltek a lovasok kérdéssel. Egy-két percre csend szakadt közéjük. — Bekerítjük őket és rajtuk ütünk — határozott Csapajev, és Gyemin továbbadta a parancsot az osztagnak. Csapajev a lovasok elé ment. Ami kor már egészen a közelükbe ért. látta, hogy fehér kozákokkal állnak szemben. És legalább kétszer anv- nyian voltak, mint ők, de nem I- jedt meg. Előhúzta a pisztolyát, és rájuk kiáltott: — Csapajev vagyok! Dobjátok el a fegyvereiteket, körül vagytok vé ve! A katonái rohantak segíteni parancsnokuknak... A kozákok között, akiket elfogtak, két tiszt Is akadt. Bizalmas párán csókát, térképeket és más iratokat vittek magukkal. — Ez aztán a jó fogás — jegyez te meg Csapajev az Iratokat vizs- gálgatva. Már virradt, amikor Podsibalovkára visszaértek. És bár az eső ugyanúgy esett, és a szél ugyanúgy fújt, mint mikor elindultak, mégis jó kedve volt az egész csapatnak. Amikor a parancsnokságra értek, Csapajev elsőnek ugrott le a lováról'az őszi sárba, és megindult be az épületbe. Alig ért fel azonban a verandára, amikor Gyemin megállította a lovát és egy nehéz szíjjal átkötött csórna got nyújtott át neki. — Ezt az egyik fehér kozák nyergéhez kötözve találtuk — mondta — Mi van benne? — kérdezte tőle Csapajev. Gyemin széttépte a csomagolópapírt, és néhány piszkoszöld színű papírlapot húzott elő belőle. — Röplapok... Ugyanolyanok, míDt amilyent tegnap Loszkutovval hoztunk. Csapajev az elfogott kozák tisztekhez fordult, akiket éppen kihallgatásra vezettek és gúnyosan megjegyezte: — Hát hogyis van csak fehérgárdista urak! Ki kit fogott el? TI Csapajevet, vagy Csapajev benneteket? Elhallgatott, de kis idő múlva erősen megmarkolta a kardja markolatát: — Rövidesen hatalmas fürdőt ké szítünk majd nektekl Aztán az ablak alatt növő vörös berkenyefára pillantott. A levelei már alaposan megritkultak, s így az ágak között láthatóvá vált az égbolt bolondul rohanó felhőivel. Vaszilij Ivanovics hirtelen elnevette magát: — Nlcsak, eláll, az eső. Ogy lát szik, hogy rövidesen jó idő lesz! —tö— fordítása i : i / 9
