Új Ifjúság, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1973-12-04 / 49. szám
8 „77-1 78“: Idézzünk talán néhány sort a leveléből (eredeti helyesírásban): „Gondoltam, hogy én is megpróbálkozol, nem mind- ha nagy tehetséget éreznék magam iránt, csak úgy kiváncsi vagyok, hogy mégis mine vagyok képes.“ stb. Elég a levelét elolvasni, hogy megállapíthassuk saík- rányi tehetség sem szorult önbe. A nyelv tökéletes ismerete nélkül verset írni nem lehet. Ennek ellenére a verseket is elolvastuk, s néhány sorát idézzük is, hogy ráébresszük, ez amit ön tesz, még kezdetnek is nagyon, de nagyon kevés. Nézzük a verset: / Írod, hogy szeretsz, / S bennem kételykedsz. / Szeretsz-e i- gazán? / Ha nékem nem hiszel? / Nem bízol magadban, / S engem hitegetsz. / Ha újból itt leszel / Ká- jösz, hegy irántad lángoló a szerelmem. / Az írásról lebeszéljük! a tanulásról, az önművelésről azonban nem! a „D. S.—30“: Verseiben sok a szirup, az édes-bús magyar nóta íz, s ez a költészethez bizony kevés Majdminden versszak egyben óriási logikai bukfenc is. Talán nézzünk egy példát: / Gondolataim lelett ülök elmerengve / mint féltő anya beteg gyermeke ágyánál, / mégsem jut eszembe semmi, semmi érdekes / mit leírni csak másoknak volna érdemes. / stb. Ha a gondolatai fölött ül, hogyhogy mégsem jut semmi az eszébe?! Ogy érezzük tartozunk önnél: annyival, hogy világosan kimondjuk — ezekben a versekben nem látunk tehetséget! 5! „Reflex“: Három verse közül az ,,Áiom“ című a legsikerültebb. A többiben kevés a gondolati erő, s így nem hat. Küldjön több verset! ■ „Mókus“: Amit ön versként hozzánk beküldött, inkább anatómiai értekezésnek felelne meg valamelyik orvosi szaklapban. A „megjelenítésnek“ nem ez a legszerencsésebb formája. Az írásról lebeszéljük!... merénylet azonban csak kezdeti lépése volt egy bonyolult terv végrehajtásának. A fiatal hölgy ugyanis azzal számolt, hogy letartóztatása után azonnal átviszik a rendörparancsnok- ságra, ahová máskülönben nem juthatott be. Ugyanis nem mindennapi cselekedetre szánta el magát. A ru^. haja alá tizenöt kiló dina- mitot rejtett, és magával e- gyütt levegőbe akarta röpíteni az egész rendőrparancsnokságot. Azonban megmotozták, s így nem hajthatta végre a tervét. Halálra ítélték, s búcsúlevelében ezt írta: „A halál semmit sem jelent, de szörnyű rágondolni, hogy nem hajtottuk végre, amit magunk elé tűztünk.“ Ragoznyiková- nak hívták, és húsz éves volt, amikor felakasztották. Chaltnrin, Karokazov, Orsink Szofja Perovszká és a romantikus Charlotte Cor- day — mindannyian egytő- ről fakadtak, mindannyian felkészülték a legnagyobb áldozatra. A merénylő cselekedhet meggyőződésből, de lehet, megszállt őrült, pszichopata vagy öngyilkos, aki a reflektorok fényében akar magával végezni. Politikai gyilkosságok vagy merényletek előfordultak már az emberiség őskorában, és ma is előfordulnak. Ma induló sorozatunkban azokat válogattuk ösz- sze, amelyekkel meg akarták változtatni a világ sorsát. JUDIT ÉS HOLOFERNES A bibliai judit politikai meggyőződésből szánta rá magát a merényletre. Nebu- kadnécár asszír király seregeinek főparancsnokát, Ho- lofernest küldte a másvilágra, hogy megmentse a zsidó nemzetet a pusztulástól. judit akkor lép a történelem színpadára, amikor a nemzete halálos veszedelembe került. Százhúszezer asszír gyalogos és tizenkétezer lovas meghódította e- gész Kisázsiát, és tábort- vert Bethulia falai alatt. E- gyelőre pihentek, számba vették a gazdag zsákmányt, javítgatták fegyvereiket és széttaposott saruikat — egyszóval, készültek a támadásra. Amikor a szidok számba vették, milyen nagyszámú ellenség tanyázik a város kapni előtt, elszomorodtak, hogy semmi reményük sincs a győzelemre. Ennek ellenére — mi mást tehettek volna — készülődni kezdtek a háborúra. Megszállták a város körül a stratégiailag fontos magaslatokat, kijavították erődítményeiket, köriilsáncolták a vá— Gyorsan meg fogja állapítani, — kezdte a fiatalember, — hogy semmit és senkit nem utálok úgy e- zen a világon, mint a mostoha apámat. Nincs semmi indokom, hogy ezt tagadjam. Bevallom, szívesen láttam volna ma éjjel az esőben, a csatorna- lefolyón fekve, holtan. Valamiféle megnyugvás csengett a hangjából. A fiatalember azt mondta, amit gondolt. — A mostohaapám, — rámosolygott a két rendőrrel, — majd megismerik, ha nagyító alá veszik az életét,.erkölcstelen, egoista, uralkodó típusú, cinikus volt. Csak ellenségei voltak. — arca gúnyos mosolyra torzult. — Én is egyik ellensége vagyok. • — De nem maga lőtte le — fűzte hozzá Grabert. — Nem. — És hol volt ma éjszaka fél egykor? — Sétáltam — mondta lassan és mosolyogva — néha sétátok éjszaka. Az utcák üresek, megyek és gondolkodom. — Miről? — szólt röviden Grabert. — Midenféléről — válaszolta Robert és Grabert szemébe nézett. Te kintetében nem volt félelem, nem a- kart szépnek tűnni, nem sütötte le a rendőrök kutató pillantásai előtt a szemét. Reggelre elállt az eső. A szél széthajtotta a felhőket a város felett. Grabert, Heines és Harry egész délelőtt azzal voltak elfoglalva, hogy összeállítsák Steiner doktor „jellemzését.“ — Tudjátok, mondta Grabert, — annak a fiúnak részben igaza volt. Rettenetes ember lehetett ez a Ste,- ner. Jól képzett, vezető típus, ahogy mondani szokták, cinikus, mindenkitől tökéletes alárendeltséget kívánt. Az alkalmazottjai csupa kis mitug- rászok voltak. — A mostohafia nem volt mitug- rász! — Nem — mondta Grabert — elhagyta az anyja házát, pénzét, a családot. Szegényesen élt, de úgy ahogy ő akarta. Steiner és mostohafia halálos ellenségek voltak. — Igen, — szólalt meg a felügyelő, — ezt egyébként már az éjjel elmondta nekünik, és ügyelt arra, hogy világosan fejezze ki magát. Grabert folytatta. — Steiner behá- zosodotf a feleségéhez. Nem volt semmije. A ház, a gyár a vagyon az asszony tulajdona volt. Felesége halála után minden az övé lett. MlnAz államférfiak, hadvezérek, miniszterek minden i- döben féltették az életüket. Az emberiség történelme tele van politikai gyilkosságokkal. Már a bibliai időkben is előfordultak merényletek. És akik elkövették valóban hittek abban, hogy megváltoztatják a világ sorsát? Igazán hittek benne, hogy egyetlen ember meggyilkolásával — legyen az bármilyen hatalmas, nemes vagy gonosz — megfordít hatják a történelem menetét? Kellett, hogy higgyenek benne, mert különben nem lettek volna képesek gyilkoni. A merénylők ugyanis nem mindennapos gonosztevők. Kik az áldozataik? július Caesar, John F. Kennedy, Nagy Sándor gonosz édesanyja, Lincoln Ábrahám, a Dominikai Köztársaság diktátora, Trujillo. Vannak köztük olyanok, akiket senki sem sajnálta, és vannak olyanok, akiket az egész emberiség meggyászolt. És a merénylők? 1907- ben, amikor a cári rendőrség igen kegyetlenül bánt a bebörtönzött politikai foglyokkal, a pétervári börtönben megjelent egy jól öltözött fiatal hölgy, és személyes kihallgatást kért a börtön igazgatójától. Amikor bevezették az igazgatóhoz, szó nélkül előhúzta a revolverét, és lelőtte őt. Ez a rost, élelmiszert tartalékoltak, fegyverforgatásra tanították meg a férfiakat és a nőket. Holofernes tapasztalt hódító és harcos volt. Nagy győzelmek állottak mögötte, és csak kevesen mertek szembeszállni vele. Ezért dühítette a zsidók ellenállása. Készülődéseiket akkora merészségnek tartatta, mint Dávid merészségét Góliáttal szemben. Összehívta a haditanácsot, melyen eldöntötték, miként fogják kiéheztetni a várost. Körülveszik Bethuliát, elzárják a világtól, de legfőképp a vízforrásaitól. Több mint egy hónapja volt körülzárva a város, fogytán volt a víz, az asz- szonyok és gyereke összeestek az utcán a szomjúságtól, és a férfiak kezdték elveszíteni a bátorságukat. A védekezés reménytelennek látszott. Lázadó hangok hallatszottak a város parancsnoka. Oziás ellen. Oziás tapasztalai férfi volt, tndta, milyen reménytelen helyzetbe került a város. A kimerült lakosság elé terjesztette tervét: öt napig fognak vezekelni és könyörögni jahovához, s ha addig se mutatja mag akaratát, feladják a város védelmét. Ekkor lépett színre judit. (Folytattuk) Judit felmutatja az ellenség vezérének Hutaié namek a fejét. 8 új ifjúság ti. _ Valaki megfenyegette Steiner doktort. Ö nagyon megijedt. Nem a- kart elmenni a bankettre. — Volt Steiner úrnak, vagy önnek elképzelése arról, ki lehetett, aki hívott? — Nem, — válaszolt Marianne, — egy férfi hang volt. — Stetner doktor csak nevetett az egészen. Azután mégis elmentek a bankettre. Itt Steiner másoknak is elmondta a titokzatos hívást. Közben kinevette Mariannet, amiért úgy megijedt. Veszekedésre került sor. Erre ő, Marianne, elhagyta a bankettet. A felügyelő elgondolkozva nézett Martaiméra. A nő hangja őszintén hangzott, kétségbeesése nem látszott színész- védésnek. — És hol volt ön mostanáig? — akarta tudni Grabert. Marianne megrándította a vállait. — A veszekedés tanácstalanná tett. Három hét múlva lett volna az esküvőnk. Menjek hozzá? Ne menjek? Hirtelen olyan bizonytalan lettem, hogy... — egy pillanatig habozott, majd egyenesen a felügyelőre nézett, — tudnia kell, hogy már egyszer férjnél voltam. Nem vagyok haragban a volt férjemmel. Mindig jól el tudtam vele beszélgetni. Szükségem volt, — mélyet sóhajtott, — szükségem volt a tanácsára. — — Az elvált férje tanácsára? — csodálokzott Grabert. — Miért nem? — mormogta a felügyelő, és elkérte Rothe úr címét és elefonszámát. Elbúcsúztak és a Belmont utcába íajtottak, hogy felkeressék Róbert Tillmant, Steiner doktor mostohafiát. Amikor megtalálták a házszámot a kapualjából egy árnyék bukkant elő. Egy fiatalember jött ki a lámpafényekkel megvilágított utcára, kutató- an nézett a felügyelőre és Grabertre. — A rendőrség? Róbert Tilknann vagyok. — — Mért álldogálj az utcán? — csodálkozott Grabert. — Gondoltam, hogy jönnek. Ha felmennek, becsöngetnek és bemutatkoznak: bűnügyi rendőrség, Buch- raannné, a háziasszonyom elájul, és fuccs a szobámnak. Egy közeli, éjjeli étterembe mentek, levest rendeltek, és a felügyelő beszélgetésbe kezdett a fiatalemberrel, aki gúnyosan nézte a két rendőr- isztviselöt. dent elvett az elhunyt feleség gyermekeitől. Lehet, hogy Robert kereste az utat, hogy jóvátegye azt a hibát, amelyet az édesanyja elkövetett. Vagyis visszaszerezze a vagyont. — Ez egész jól hangzik, — mormolta a felügyelő. De nem vont le ebből a megállapításból végkövetkeztetést. Tudni akarta, hogy Grabert hívta-e Rothe urat, aíkit Marianne Rothe, az exfeleség és Steiner menyasszonya. az éjszaka meglátogatott. — Igen, mondta Grabert, felhívta Rothet és az bizonyította, hogy volt felesége, meglehetősen kétségbeesett állapotban, meglátogatta. Rothenak az a véleménye, hogy Steiner olyan ember volt, akit még fogóval sem volt ajánlatos érinteni — Istenem, — sóhajtott fel a felügyelő, — mennyire nem szerették ezt az embert. Gyere Grabert, keressük fel a fiatalembert. — A Belmont utcán? — Ejnye Grabert, — szólt lágyan a felügyelő, — mit gondolsz, hol lehet most? A grünwaldt villa kivilágított nagyságával az erdőszerű parkból. Robert Tíllmann a házban volt, megszállta, kormányozta, úgymond hazajött. — Lépjenek beljebb, — üdvözölte a felügyelőt, — mivel kínálhatom. Valami Italt, vagy kávét. — Látom, ismét berendezkedett itt, — válaszolt a felügyelő. — Igen. Ismét tulajdonomba vettem, ami az enyém. Csak a Mercedest és az ágyat, amelyikben aludt, ezeket adom el. A felügyelő bólintott, Robert húga felé fordult. — Ö ts így gondolkodik? — Nem, — mosolygott Robert — nincs kritikai ítélőképessége. Neki tulajdonképpen tetszett. És ő Is tetszett Steinennek. Tudja — nem tért ki a felügyelő kutató tekintete elől — fejébe vette, hogy Ingét bevezeti a társaságába. Hízelgett neki ilyen fiatal lány oldalán megjelenni. Ruhákat, ékszereket vásárolt neki. Nagyon nagyvonalú volt hozzá. De mindezt elsősorban az én bosszantásomra tette. Be akarta bizonyítani, milyen könnyen el lehet az embereket csábítani.-f Elcsábítani? — Grabert felemelte a fejét. — Nem úgy, ahogy maga gondolja. Áthúzta magához, az életnek arra az oldalára, amelyikről nekem az a véleményem, hogy hamis. — Hangja lehalkulit és sötét színezetet kapott. — Bevallom, ezzel valóban kínokat okozott nekem. — Ismét felnevetett, — most azzal a képpel vígasztalom magam, amelyet állandóan elképzelek, férfi a csatornalefolyón. Grabert mély lélegzetet vett, a fiú zavarba hozta. — Ne tőrje magát, — szólt Gra- berthez a felügyelő, és átült Ingéhez. A lány kissé félénken nézett a felügyelőre. A kutyafáját, valóban páratlan szépség ez a lány, gondolta magában a felügyelő. Tudni akarta miféle esőköpenyt tartott az éjjeli a kezében, amikor megérkezett. A felügyelőnek kicsit hosszúnak látszott, nem éppen a lányra szabottnak. Igaza volt, nem az ő esőköpenye volt. Egy barátja hozta haza és kölcsön adta a köpenyét, hogy a kaputól a villáig ne ázzon el. A felügyelő megkérdezte barátjának nevét. Azután megfordult, mintha elveszítette volna minden érdekét a ház iránt. melyek meg akarták változtatni a világot (Folytatjuk) Kapocs Tibor illusztrációja
