Új Ifjúság, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1973-12-04 / 49. szám
áj ifjúság 3 Epegörcs kínoz; kegyetlenül fáj minden pereikéin, kiver a verejték, és mint megváltást várom az első tűszúrást, az orvosságot, de főleg a fájdalomcsillapítót. Beszélgetni, persze, semmi kedvem, és ha mégis kénytelen vagyok a kérdésekre válaszolni, erre dr. Böhmová, a Dunajská Streda-i kórház sebészeti osztályának az orvosnője és az egyik beteg késztet. Az utóbbi ugyanis ilyen burkolt gondolatokat tartalmazó kérdésekkel zaklat kegyetlen fájdalmaim közepette: — Maga fővárosi? És hogyhogy ide, és nem valamelyik fővárosi kórházba ment? Mit, csak nem akarja azt mondani, hogy még hagyja megoperáltatni is magát... A beteg — később jobban is megismerem, Feri bácsinak hívják és hetvenkét éves — csak makacskodlk, és én nem értem. Valahogy nem akarom megérteni a mondanivalóját, hiszen úgy vagyok ezzel, hogy bár tudom, a főváros egyikmásik kórházában jobb lehetőségek vannak a gyógyításra, egyikét jó szakember is akad, mégsem indokolt, hogy éppenséggel én ne feküdjek nyugodtan egy vidéki kórházban, ha már úgy hozta a sorsom, illetve a munkám, hogy hozzájuk kerültem. Különben is az egészség, illetve a gyógyulás nem pusztán az orvosoknak az orvosi kezelésnek köszönhető, hanem a beteg általános egészségi állapotának, akaratának és talán egy kicsit egyéni szerencséjének is. Én mindenesetre bízom nemcsak a szerencsémben, hanem az orvosokban is, akik befogadtak, akik anélkül, hogy egy szóval is utaltak volna arra, nem az ő körzetükbe tartozom, hozzáfogtak az egészségem helyreállításához. . A betegnek azonban, mégha meglehetősen nehezemre is esik a válasz, elmondom, hogy munka közben, riportúton ért utol a baj. Feri bácsi hümmög, aztán napirendre tér az esetem fölött, — de ha észreveszi, hogy valamicskét csökkent a fájdalmam, saját gondját-ba- ját meséli. — Nekem már semmi bajom; nem is tudom, hogy miért nem engednek haza. Már nem kapok semmi orvosságot, és mégsem engednek el... Hogy miért nem engedik haza, ezt az orvosok tudják a legjobban. Az ugyan igaz, hogy Feri bácsinak az egyszerű és szigorú diétás koszton kívül nem adnak más orvosságot, de az is igaz, hogy tegnap, tegnapelőtt még az ágyról sem kelhetett fel, és hogy a gyomorvérzést tüzetes kivizsgálás az általános egészségi állapot feljavítása, majd pedig fgyomormütét követi. Addig persze legalább egy hónap eltelik majd. Hogy milyen érzés lehet maga a műtét, azt egyelőre nem tudom, hanem inkább csak sejtem. Józsi bácsi, akit épp tegnap szabadítottak meg az epeköveitől, megadóan fekszik az ágyon, és mintegy félálomban alussza végig a napot. Egész nép meg sem mozdul, s amikor másnap felkeltik, hogy legalább két-három lépést tegyen a kórteremben, látom széles, nagy ragtapasz fedi a hasát. Alóla apró csövek kandikálnak ki, és itt-ott furcsa zöld folyadék csepeg ki belőlük. Nem olyan türelmes beteg a másik, akit alig egy negyedórája hoztak ki a műtőből. — Hol a fiam? Mondják meg neki, hogy azonnal jöjjön ide! — parancsolgat és valamiféle furcsán sértő öntudat bujkál a hangjában. Elvárja, hogy az ápolók állandóan mellette legyenek, és a kedvében járjanak. Még jó, hogy az ápolók nem fogadnak szót, és sem felkelni, sem pedig vizet nem adnak neki. Különben aligha hagyhatta volna el tíz nappal a gyamorműtét után a kórházat... Most, így utólag értékelve a betegeket — magamat is beleszámítva — a fenti két típust, akár csoportmeghatározónak Is mondhatom. Az egyik megadja magát, tűri a fájdalmat, a másik pedig kidühöngi, kikönyörgi, kisírja magát. Sajnos, magam is az utóbbi típuscsoportba tartozom, nemcsak azért, mert a műtét utáni éjszakát végig- üvöltöttem, hanem mert nagyon irtózom a fájdalomtól. Igaz, mondhatom, szinte habosra injekcióztak már, de a fájdalom csak hajnalra csitult valamelyest... NÉMETH ISTVÁN: KÖVEKKEL ÉS KÖVEK NÉLKÜL I. rész 1973. augusztus 2-án szolgálati útra indultam. Az volt a szándékom, hogy szép nyári riportokat írok. Ebből a- zonban nem lett semmi, mert eperohamot kaptam, és a Dunajská Streda-i termálfürdőből egylnest a kórházba vittek. A kórházban sok jót tapasztaltam, és ezért köszönetképpen szeretném megírni mindazt, amit átéltem és láttam. Ennyire nem is szabad előre szaladnom, hiszen egyelőre piég csak arra várok, hogy megszűnjék az eperoham, és csillapodjék a fájdalom. Másnap-harmadnap aztán már én sem szorulok állandó felügyeletre, s addig amíg meg nem operálnak, elvisznek a sebészet férfiosztályára. Ez most már egészen más világ. Szobatársaim, Izidor bácsi és S. Árpi bácsi, valamint G. Károly is, aki a szomszédos szobából jár át egy kis te re fenére, már vidámak, gondtalanok, pedig nem is könnyű dolgok vannak mögöttük. Egyikük például, bár csak lábtöréssel van itt, de majdnem vérmérgezésben pusztult el. S a másik nem is tudom hányadik műtétje után várja, hogy végre hazaengedjék, ö az, akivel most már saját kilátásaimat Is meghányhatom-vethetem, hiszen a mostani sérvműtét előtt „átrendezték“ a gyomrát és vagy hat évvel ezelőtt kiszedték az epeköveit is. Bejár még a szobánkba Géza bácsi is. Segít itt, segít 'ott, de természetesen leginkább arra vár, hogy hazaimehessen. Akármennyire várja szabadulásának napját, majdnem elrontja az egészet, mert nagy vidámságukban már csak a bort keresik. Mondom is Géza bácsinak: — Nem tudom, hogy mit szólna az orvos, ha látná, .hogy maguk bort isznak... — Semmit! Semmit sem szólna. A bor az nem árthat meg az embernek... De még be sem fejezi a mondatot, fájdalmasain tapogatja a bal karját. Mint utólag kiderült, valamiféle trombózis, éreldugulás, idegbénulás vagy micsoda — azaz, ü- jabb három nap a szabadulásig. Szerencsére e- gyelőre ezzel a három nappal beéri... Másik szobatársam, S. Árpád az egyik Somor- ja melletti faluból való, és most már nem is tudom hányadszor veti magát alá a szokásos sérvműtétnek. — Reggel felöltöztem, mondtam a feleségemnek, hogy akkor megyek, és eljöttem. Valahogy ilyen egyszerű és sima a műtét lefolyása is. Elviszik egy fél órára a szobából, elaltatják. és aztán visszahozzák. Ha nem tudnám, hogy műtétre vitték, talán el se hinném, pedig valóban megoperálták, és már ébredezik is. Kicsit olyan részeigség-félálomszerű állapot. Jegyzem a szavait, összefolynak benne é- letének mozzanatai és kórházi élményei. Természetesen csak az elaltatásig, mert ami utána következett, arra épp ügy nem emlékszik, mint a többiek. És még valami: állandóan a feleségével és a gyerekeivel viaskodik. A műtét után sem érdeklődött utána senki. Az elhagyatottság fáj az embernek a legjobban, és ezt itt a kórházban kétszerte jobban érzi az ember. A látogatók u- gyanis szinte elözönlik a kórházat, hozzák a virágot, bort, csirkecombokat, s ha éppenséggel valamelyik betegről, mint például S. Árpádról megfeledkeznek, a szomszédjának is nagyon elszorul a szíve. Az ő műtétje valóban „könnyű kis műtét“. Estére felkel, másnap már nemcsak teát, hanem egy kis ennivalót is kap, és pár nap múlva már haza is engedik. Nos, így lassan alakul ki bennem a- kép — azaz, már nemcsak a betegek alkata, viselkedése szerint osztályozom a sorstársaimat, hanem betegségeik alapján 4s. Így a fenti betegségek olyan népbetegségszerű- ek, Legalábbis itteni tapasztalataim alapján. Az egyik régi baj: öreg, megdolgozott emberkék küszködnek vele, a másik kettő — a gyomorbaj és az epefájdalmak — pedig, modem, tipikusan mai betegségek... Az egészségtelen, mohó táplálkozásból erednek. És ami a legrosszabb, évről évre szaporodik a sújtottak száma. Különösen a nők körében „divatos“ kór, de legújabban nem ritka a férfiaknál sem. Persze, hogy végső soron má okozza, azt egészen pontosan még nem határozták meg. Annyi biztos, a zsíros, sült kacsák, kirántott húsok valahol már a tányérunkon kikacagnak bennünket. (Folytatjuk: A következő számban a kórház g vermek betegeiről, a balesetekről és az ápolók- , ról, valamint ápolónőkről lesz szó.) Jó lesz a bor az idén is A Maiy Hores-Í (kisgéresi) pincék visszacsalogatják az embert. Aki egyszer megízlelte az Itteni bort és élvezte a borosgazdák vendégszeretetét, ha csak teheti, visszatér. Az akácos rozsdásllla fényt á- raszt, leveleit elfújták az ősz szelei, mint a pillangókat. A pincék, ezek a csak Itt látható jellegzetes kövekből megépített pincék ott lapulnak a kis domb oldalán, némelyik' nyitva Is van. Lám, Itt egy kerékpár támaszkodik a falnak, Itt lesz valaki. Meggyörnyedve haladok beljebb, egyszál gyertya pislog a hordón, a gazda, Kispap Albert befelé tessékel. Mennyi tavalyi bor van még a hordókban? És kiforrta már magát az újbor? — Nem panaszkodhatok, jó volt a termés — mondja szerényen Kispap Albert, aki a helyi szövetkezet sertésgondozója. Előkerül a lopó, megtelik a korsó. — Ki-ki járnak a fiamék is a barátaikkal, és elborozgatnak, télen Is, ha kint már hó van. Itt bent jólesik a szalonna meg a kolbász, csúszik rá a bor. Sok pince van a világon, sokfelé terem bor. Vannak világversenyeken aranyérmet nyert kiváló nedűk, palackozottak és hordókban tároltak, pirosak és fehérek, aranysárgáik és vörösek, fanyarak és kesernyések, méződesek és édeskések. A kisgéresi bor jó bor, de vannak sokkal jobb borok is, nem is olyan messze ettől az akácostól, a Tokaj-nyúlvány lankáin. Am sokszor nem Is a minőség és a zamat a legfontosabb. Néha jobban esik agy-két pohár „szürkébb“ Ital, mint a díjazott, akkor, ha a vele adott emberi szó és természetesség is melenget. Sejtjük mór, de még mindig nincs tudományosan beigazolva, hogy a jó közérzet, a jó légkör kialakításában legalább olyan szerepe van a körülményeknek is, mint az italnak. Lám, Itt mindig jól érzi magát az ember, ezekben a kis pincékben, ahová csak görnyedve lehet bejutni. Az akácos rozsdásllla fényt áraszt már, leveleit elfújták az ősz szelei, mint a pillangóikat! (bt) KIT LEHET \ MEG ! KORBA ; CSOLNI? Fönt vagyok a hatodik e- meleten. Süvít a szél, rázza a tetőt, zörgeti a drótokat, s valami vassal ko- lompol. Szóval irgalmatlanul fúj, és aztán még erősít is. Bk- j kor valahol a folyosó másik ; végért ablakcsörömpölés hal- i latszik. Vajon kinek a fejé- i re zuhant? — kérdem ma- i gomtól, és szokatlanul ide- ; ges vagyok. Megvizsgálom '• a fejem fölött álló ablak ; zárószerkezetét, mennék ' máshová ts körülnézni, de t nem mehetek. Különben is, í ha eddig nem javítottuk ; meg, nem hoztuk rendbe, ; akkor már késő. Aztán újra erősít a szél, s amikor lemegyek az utcá- j ra, már orkán. Még itt a i városban Is lekapja az era- i berek fejéről a kalapot. Hogy mit müvei a városon : kívül, azt az autóbuszról Iá- , tóm. Viszi magával a szemetet, tördeli a fákat, le- , szakítja a párkányról a bádogot. Mint mondják, a > sportcsarnok 'tetőzetét is kikezdte. Estére már szinte tartha- . tatlan a helyzet. Kídöntött ] egy kerítést, feldöntött va- , lami provizórikus bódét, j szétcibdlta az öreg nádfö- \ deles ház tetejét. Másnap aztán a még a j vártnál is kegyetlenebb lát- . vány tárul elém mindenütt. Mindenhol halomban a szemét, hegyekbe gyűlt a piszok. Messze 'sodorta a felvonulási épület deszka!(fijatt, letépte az ajtókat. Elkeseredem, hiszen ezeket a károkat mind elkerülhettük volna. Délután aztán megjön az esti hírlap. Szokatlanul nagy terjedelemben foglalkozik a szélvészszel. Orkánnak nevezi, és az írás legnagyobb része felsorolásból áll. A cím is jellemző: Az orkán megkorbácsolta a várost. De hogyhogy, minket csak úgy meg lehet korbácsolni, kérdem magamtól, és e- szembe jutnak gyermekkorom eseményei. A két óriási vadkörtefa is ilyen szeles időben pusztult el. A nagy akácot is szél tépte ki tövestül. Nem is akárhogy! Rádőlt a mögötte álló házra, beszdkította a tetejét. Aztán még arra is emlékszem, hogy mindig az öreg magatehetetlen emberek kerítését fordította ki, hogy mindig az 0 házukat döntötte össze. No meg természetesen a hanyag és lusta emberek kazlát fordította fel, az ő szalmájukat hord- . ta szét. Csak őket tudta mindig megkorbácsolni. Vajon mi is hozzájuk hasonlítunk, kérdem magamtól, és még mindig nem tudok napirendre térni a dolgok felett. Jö lenne, ha minket nem lehetne csak megkcxrbácsolrü, ha még a szél se korbácsolhatna meg bennünket csak úgy kedve szerint. Azt hiszem a megoldás egyszerű: Nem szabad elfogadnunk a hanyag munkát, ügyelnünk kell arra, hogy ' rue öregedjenek el a dolgaink. Az elhasznált, elörege- | dett kerítéseket, épületeket 1 meg kell vizsgálni, s ha szükséges ki kell cserélni. Az öregjeinket sem szabad magukra hagyni, meg kell őket védeni. .. Akkor aztán nyugodtan jöhet a szél, —nth—
