Új Ifjúság, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1973-11-20 / 47. szám
BELLA AHMADULINA Igéző Értem ne sírjatok! Majd megleszek. Szelíd fegyencnő, boldog koldusasszom. délszaki lány, kit jeges szél csap arcon a sárgalázas Délen — megleszek. Értem ne sírjatok! Én megleszek! Magas párkány szélén botolgö sánta, korhely, ki roggyan kocsma asztalára Szűzanya arcát festegető, árva Istenpingálö mester — megleszek. Értem ne sírjatok! Én megleszek! Tudós diáklány, fején vörös boglya az én viharzó fürtjeimet hordja, s betéve tudja mind, a kis bolondja, a verseimet — benne megleszek. Értem ne sírjatok! Én megleszek! Irgalmasnővér-lrgalmas magányban, Halálos-harci egy-nap-a-világban, a magam porzó cslllagsugarában, vagy így, vagy úgy — valahogy megleszek! GENNAGYIJ AJGI Tengerentúli madár Egy madár láthatatlan visszanyllallé fénye sebzi társam nyugtalan életét Ember ezt a tényt nem rezzenthett el van mint a föld törvényeiben ■ madarat égbelökő erő mint a halálhessentés a szavakban: vessző — szív — északi szél köröl: csupa indulás csupa érkezés meglátjuk a pihét meg a karmot ismerjük a szög kampóit az oszlopokat és nem félünk egymással összebotolnl és nyakunkba kell vetnünk reggel az ntcán a falak meg a höbuckák hidegét titokzatos kis mondatával a cinke dícséretét diktálja mindeneknek dicséret a fénynek — istennek a kétség kedvéért rejtekbe bujónak — a szegény városnak — a század koldns ragyogásának dicséret a hónak — mint virágtalan isten szúrja az arcot — dicséret a félelem és a fény a fehérség Sugaras szemű angyalának SZILVA KAPUT1KJAN Feltételes megálló Mint ódon könyvlapok, úgy zizegnek a fák. Tolsztoj vén erdeje, fenséges, vad, magányos. Balzsamot hint reám a hűvös, zöld világ, messze az ördögi, az eszeveszett város. Megyek, nehéz az öt, ólmosan lépkedek a te vidékeden, ó Karenina Anna! Koloncneház szívem botlasztja léptemet, vagy a te hajdani bánatod üszke-hamva? Fájdalmas áldozat, Anna! ... Ml haszna volt? Azért töretted szét büszke fejed a fémen, hogy esendő szívünk, ez a szegény bolond, vergődjön csak tovább, füstölgő szenvedélyben? Megint — a szűk világ, egysejtű ösztönök, megint — a férfi: ész, akarat, vágtató ló, megint — a női szív, az oktalan, örök szeretetszomjazó, láb alatt hánykolódó, s megint — az állomás, sínek ollóival, kísértő telefon, úton-űtfélen ránk les, elég egy mozdulat — valahol felrlvall, és beleszól egy hang, mosolygó-győzedelmes. . . ' Taníts meg, Anna hát — inkább a sínre hullni, semmint győztes elé megadón leborulnl! Ä területi székvárosban meghalt egy öregasszony. Férje, a hetvemeszten- dős nyugdíjas munkás, elballagott a postahivatalba, és a köztársaság legkülönbözőbb távoli csücskeibe hat azonos szövegű táviratot küldött: „A- nyád meghalt, jöjj azonnal. Apa.“ Az idős postahivatalnoknö sokáig számolgatta a pánit, tévedett, s reszkető kézzel megírta a nyugtát, lebélyegezte. Az öreg vörösre sírt szemmel, szelíden követte a nő mozdulartaiat a faikeretes kis ablakon át, és szórakozottan gondolt valamire, hogy elhessegesse szíve bánatát. Ügy érezte, hogy az Idős postásnő szíve Is összetört, lelke örökre fe Ilka vart — talán özvegy, a- vagy a sors gonosz játéka folytán mindenkitől elhagyottan éldegél. S most íme, piszmogva dolgozik, mindent összekever, téved a számolásban, az emlékezete kihagy, a figyelme lankad: lám, az emibemek még az egyszerű hétköznapi munkához Is szüksége van belső boldogságra. Az öreg feladta a sürgönyöket, s azután hazament; a zsámolyt odatolta a hosszú aszta1! végéhez. boldogult felesége kihűlt lábához, leült, együk cigarettát a másik u- tán szívta, bánatos szavakat motyogott, elnézte a kalitka farüdján ugrándozó szürke kis madár magányos életét, olykor-olykor elsírta magát, ettől lecsillapodott, felhúzta zsebóráját, ki-kinézett az ablakon: odiakiinn változott az idő — hol a nyirkos, ernyedt h 6 pe Ív bekkel együtt hullott a falevél, hol az eső eredt meg, majd pedig hidegen, a- kár a csillagok, felvillant a késel nap; az öreg várta a fialt. Másnap elsőnek a leg Idősebb fia érikezelt meg repülőgépen. A többi öt fiú két nap leforgása alatt jött meg egyenként. Egyikük, korban a harmadik, elhozta hatéves kislányát Is, akt még sosem látta a nagyapját. Az anya már negyedik napja várta őket felravatalozva az asztalon, de testéből még nem áradt az enyészet szaga — a betegség kiszárította amúgy is töpörödött testét; fiatnak egészséges, vérhő életet adott, magának pedig csak kis, csenevész teste maradt meg, amelyet vigyázott, féltve óvott, akármilyen szánalmas volt Is, hogy sokáig szerethesse gyermekeit, és büszkélkedhessen velük, mindaddig, amíg meg nem halt. A húsz és negyven év közötti tagbaszakadt férfiak némán állták körül az asztalra helyezett koporsót. Hatan voltak, hetedik az apa, aki termeti« legifjabb fiánál Is kisebb és gyengébb volt. Az öreg ott állt, unokáját kíézen fogva, a halott előtt, akinek félig nyitott szeme mereven fehérlett a világba, s a kislány az Ismeretlen öregasszonytól való félelmében egyre csak pislogott. A fiúk némán sírtak, gyéren peregtek a visszatartott könnyek, arcuk eltorzult, hang nélkül viselték el a bánatot. Az apjuk már nem sírt, kiapasztotta könnyeit, míg egymagában volt, s most titkolt izgalommal, s nem helyén való örömmel nézegette fél tucat hatalmas fiát. Kettő közülük tengerész volt — hajóskapitány —, egyik színész Moszkvában, s az aki a lányával érkezett, fizikus, az egyetlen kommunista közöttük, a legfiatalabb a mezőgazdasági főiskola hallgatója, a legidősebb pedig műhelyfőnök az egyik repülőgépgyárban: munkájának elismeréseként érdemrend díszítette mellét. Mind a hatan — a hetedik az apa — csendben állták körül a halott a- nyét, és némán siratták, egymás előtt Is titkolván mélységes bánatukat, gyermekkort emlékeiket, az Immár elpusztult szeretet boldogságát, amely szakadatlanul és önzetlenül újra meg újra született az anya szívében, és mindig — sok ezer kilométer távolságból is — rójuk talált, a fiaira, akik ezt állandóan, megfoghatalanul érezték, és ez a tudat tette őket erősebbé, bátrabbá, s ettől érték el sikereiket az életben. S í- me, anyjuk most halott, soha többé nem szerethet senkit, s úgy fekszik ott, mint egy közömbös, idegen öregasszony. Az öregasszony a halálos ágyán meghagyta, hogy otthon a ravatala mellett gyászmisét mondjanak érte, de a temetőbe már pőpa nélkül is kivihetik, nehogy a fiait megbántsa, és követhessék koporsóját a sírig. Az öregasszony nem is annyira isten bitből kérte ezt, mint inkább azért, hogy férje, akit egész, életében szeretett, még jobban bánkódjék és szomorkodjék u- tána a halotti ima zsolozsmás hangjai mellett, halott arcát bevilágító viaszgyertyák fényénél; ünnepélyesség és megemlékezés nélkül nem akart megválni az élettől. A fiúk megérkezése után az öreg hosszú ideig keresett pópát, végül estefelé egy magafajta civil ruhás öregemberrel tért visz- sza, akinek arcát rózsásra festette a bőséges növényi és bojtos eledéi, élénk szeme kicsinyes, ravasz gondolatokat sugározott. A pópa járőrtáskával felszerelve érkezett, ebben hozta kegyszereit — tömjént, vékqnv gyertyákat, az imakönyvet, a stólát és egy kis láncon függő füstölőt. A gyertyáikat fürgén elhelyezte a koporsó körül, és meg- gyújtotta őket, és minden előzetes bevezetés nélkül nekifogott az ima mormoló sáliak. A fiúk, akik a szobában tartózkodtak, felálltak, feszélyezve érezték magukat, és valahogy szégyenkeztek. Ott sorakoztak a koporsó két oldalán mozdulatlanul, szemlesütve, egymás háta mögött. Előttük szapora sietséggel, szinte csúfondáiros hangon énekelt és mormogott a vén pópa, apró e- kos szeme fürkészve nézte a megboldogult öregasszony sarjainák gárdáját. Egy kissé félt tőlük, egy kissé tisztelte Is őket, s meglátszott, szívesen elbeszélgetne velük, sőt, kifejtette volina azt Is, mennyire lelkesíti a szocializmus építése. De a fiúk hallgattak, és senki, még az öregasszony férje sem vetett keresztet — csupán a ravatalát megillető díszőrség völt ez, nem pedig vallásos gyászszertartáson valő részvétel, A pópa befejezte a rövid gyásizmásét, gorsan összeszedte a holmiját, eloltotta a koporosö körül égő gyertyákat, és kegyszereit visszarakta a járőrtáskába. Az apa pénzt nyomott a marikéba, s a pópa nem késlekedett tovább, elhaladt a hat fiú között, akik pillantásra sem méltatták, és bátortalanul elhagyta a lakást. Tulajdoniképpen szívesen maradt volna, szívesen részt vett volna a halotti toron, elbeszélgetett volna velük arról, lesz-e háború meg forradalom, az új világ képviselőivel való találkozás bizonyára jó darabig vigaszt adott volna lelkének, hisz titokban csodálta Is ezt az új -világot, de lényegét képtelen volt megérteni; magányban arról ábrándozott, egyszer majd valami hőstettet hajt végre, hogy betörhessen a ragyogó jövőbe, az új nemzedék körébe — e célból be Is nyújtott egy kérvényt a helyi repülőtér parancsnokságához, s kérte engedjék felszállni a lehető legmagasabb régióba, hogy onnan oxigén palaok nélkül, ejtőernyővel le- ugorhassék, de választ nem kapott. Este az apa hat fekhelyet készített a másik szobában, ktsunokáját pedig magához vette az ágyba, ahol negyven éven keresztül a megboldogult öregasszony aludt. Az ágy abban a nagy szobában állott, ahol a koporsó volt, a fiúk pedig a másikban telepedtek le. Az apa ott állt az ajtóban mindaddig, amíg a fiai le nem vetkőztek és le nem feküdtek. Aztán becsukta az ajtót, s miután mindenütt leoltotta a villanyt, megindult, hogy lefeküdjön unokája mellé. ß. kislány már aludt a széles ágyon, a paplant is a fejére húzta. Az öreg egy darabig ott álldogált előtte az éjszaka homályában; kunt a frissen hullott hó, az ég gyér, szétszórt fényét összegyűjtve kissé megvilágította a szoba homályát az ablakon át. Az öreg odalépett a nyitott koporsóhoz, megcsókolta felesége - kezét, homlokát, ajkát, és így szólt: „Pihenj most már.“ Azután óvatosan lefeküdt kisunokája mellé, és lehunyta szemét, hogy szíve mindent felejtsen. Elszunnyadt, de hirtelen Ismét felriadt. A szomszéd szobából az ajtórésen fény szűrődött át, a fiúk újra meggyújtották a villanyt, és hangos besaélegtés, nevetés hangja hallatt- szott. A zajtól a kislány forgolódni kezdett; lehet, hogy ő sem aludt, csak félt kidugni fejét a paplan alól, félt az éjszakától és a halott öregasszonytól. A legidősebb fiú nagy lelkesedéssel és meggyőző elragadtatással beszólt az üreges fém légcsavarokról, hangja vérbőn és e- rősen csengett, érződött rajta az egészség és az, hogy foga ép és ápolt, akárcsak mély, rózsaszín torka. A két tengerész különböző történeteket mesélt külföldi kikötőkről, aztán azon nevették, hogy apjuk azokat az öreg takarókat adta nekik, amelyekkel gyermek-, meg serdülőkorukban takarózták. A takarók alsó és felső szegélyére egy fehér vászon darab volt varrva „fej“, „láb“ felírással, hogy jól ágyazzanak, nehogy a piszkos, áfizzadt végével takarják be arcukat. Majd az egyik tengerész birkózni kezdett a színésszel, ott han- cúroztak a padlón, akárcsak gyermekkorukban, amikor még mind együtt éltek. A legkisebb ftü pedig ugratta őket, s azzal kérkedett, hogy bál kézzel mindkettőjüket felemeli. Látszott, hogy a testvérek szeretik egymást, és örülnek ennek a viszontlátásnak. Már hosszú évek óta nem voltak együtt, és ki tudja, a jövőben mikor kerülnék össze megint. Meglehet, hogy csak apjuk temetésén. A hancúroző két testvér felborított egy széket; ekkor pillanatnyi csend állít be, de úgy látszik, arra gondoltaik, hogy anyjuk halott, semmit sem hall, s folytatták a játékot. Azután a legidősebb fiú megkérte a színészt, hogy halkan énekeljen valamit: bizonyára Ismer sok szép moszkvai dali De a színész kijelentette, hogy kapásból, csak úgy egv- szerrél valahogy nehéz elkezdenie. „Takarjatok be valamivel" — kérte a többit a moszkvai színész. Arcát betakarták, s most már félszegségét leküzdve, a lepel alól é- nekelol kezdett. Ezalatt a legkisebb valamit csinálhatott, amitől egyikük leesett az ágy.röl, és ráesett a földön fekvő harmadik fiúra. Mindnyájan felnevettek, s rá- parancsolfak a legkisebbre, hogy bal kézzel emelje fel a bátyját, és fektesse vfszsza az ágyba. A legkisebb halkan mondott valamit a többieknek, mire ketten hangosan, hogy a kisunoka kidugta a fejét a paplan alól a sötét szobában, és megszólalt: — Nagyapa! Nagyapa, Alszol? — Nem, nem alszom, nincs semmi baj — és félénfken köhécselt. A kislány nem tudta türtőztetni magái, és szipogva hüppögött. Az öreg végigsimogatta arcát, egész nedves volt. — Miért sírsz? — kérdezte suttogva az öreg? — Nagyanyát sajnálom — mondta az unoka. — Mindenki él, nevet, csak egyedül ő halott. Az öreg semmit sem szólt, ő ts szipo- got meg krákogott. A kislányt szorongatta a félelem, felült, hogy jobban lássa a nagyapját, és biztos legyen benne, hogy nem alszik. A kislány végigtapogatta az öreg arcát, és megkérdezte: — Hát te miért sírsz? Én már abbahagytam. A nagyapa megsimogatta a kislány fejét, és suttogva felelte: — Csak ügy... Nem sírok, csorog rólam a verejték. A kislány odaült az ágy szélére az öreg fejéhez. — Az öreganyó után bánkódsz? — szólalt meg. — Jobban teszed, ha nem sírsz: öreg vagy, te is hamarosan meghalsz, s azután úgysem fogsz többé sírni. — Nem fogok — válaszolt halkan az öreg. A szomszédos, zajos szobában hirtelen csend támadt. Ezt megelőzően az egyik fiú mondott valamit. Erre a többiek mind elhallgattak. Egyikük halkan ismét valami megjegyzést tett. A hangról az öreg felismerte a harmadik fiát, a tudós fizikust, a kislány apját. Mind ez ideig a hangját sem hallotta: a harmadik fiú nem beszélt, nem is nevetett. Ügy látszott, csdtítja a fivéreit, akik még a beszélgetést is abbahagyták. Hamarosan kinyílt az ajtó, és kilépett a harmadik fiú, teljesen felöltözve, nappali ruhában. Odalépett a koporsóhoz, anyja sápadt arca fölé hajolt, amelyen már senki iránt sem tükröződött többé semmiféle érzés. Már beállt a teljes késő éjszakai csend. Az utcán senki sem járt, jármű se gördült. Az öt fivér sem moccant a másik szobában. Az öreg meg az unokája lélegzetüket visszafojtva figyelték a fiút, illetve az apát. A harmadik fiú hirtelen kihúzta magát, kezét kinyújtotta a sötétben, megragadta a koporsó sarkát, de nem tudott megfo- gózfkodni benne, csak egy kissé félnetolta az asztalon, s azután elvágódott a földön. Koponyája mint valami idegen tárgy ütő- dött a padlóhoz, szájából egy hang sem hailattszott, csak a kislánya kiáltott fel. Az öt fivér ailsóruhában ktrohant a másik szobából, felemelték testvérüket, s vitték, bogy magához térítsék és megnyugtassák. A harmadik fiú hamarosan felocsúdott, de addigra már a többi is felöltözött, ki egyenruhába, ki civilbe, pedig még csak egy óra múlt éjfél után. Azután egyenként titokban szétszéledtek a lakásban, az udvaron, s egész éjjel ot jártak a ház körül, ahol gyermekkorukat töltötték, és ott sír- dogáltak valamelyik zugban, panaszosan suttogták a szavakat, mintha anyjuk ott állna mögöttük, hallaná, és együtt bánkódna velük, hogy meghalt, s hagyta, hogy gyermekei sírjanak utána: hisz ha teheti, örökké életben maradt volna, hogy senki se bánkódjék utána, ne eméssze szívét és testéből szakadt testét miatta. De az anya nem bírta ki a hosszú életet. Reggel a hat fiú vállára vette a koporsót, és megindult elhantolni; az öreg meg unokáját kézen fogva, ment mögöttük: már megszokta az öregasszony utáni bánkódást, megelégedett volt és büszke, mikor arra gondolt, hogy őt Is ez a hat erős ember fogja eltemetni, és nem Is rosszabbul. <*
