Új Ifjúság, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1973-01-30 / 5. szám
új ifjúság 9 ALEKSZANDER SZERGEJEVICS PUSKIN: Téli utazás Fáradtan ragyogva játszik a felhőn a holdsugár, bús, hideg fényében áztk és búsul a néma táj. Trojkám regül a derengő éjszakában a havon... Egyhangúan cseng a csengő... Bóbiskolok, álmodom. És nótára gyújt a jámscsik. Ö, hazai, szép dalok!... Boldogságról szól az egyik, a másik meg sír, zokog. Tűz seholse! Mindenütt csak hó és árny és szürkület; közelednek, maradoznak a csíkos mérföldkövek. Sziráki Endre litográfiáin Megyünk... Nina, holnap, 6, már holnap látlak, kedvesem; ülünk majd a kandallónál, szívünk csordult szerelem. S ha az óra éjfelet ver nagylustán, és a megúnt vendégsereg lassan elmegy — végre ketten maradunk!... Visz a szán... Bókol a jámscstk a bakon. Hallgat a táj. Fáradtan ragyogva játszik a felhőn a holdsugár. Szabó Lőrinc fordítása JEVDOKIJA ROSZTOPCSINA: Száncsengő A síkon szán iramlik csengve zengve, könnyű ezüst trillákkal áradón ... Hivó zenéjét hallgatom: féktelen szilaj kedv sikongat benne, és bolond bánat, árva fájdalom. Ki hajtat ott?... Hová...? Minek?... Ki várja? Kihez siet?... E tájon mit keres?..s Az ó szíve is így repes a csengettyűk trillázó dallamára? Szerencsés otat!... Eg veledl.., Siess! ... A szán a gátra siklik a folyón tűi, elhagyja a házat, kertet, tavat,! majd csöndesen halad, aztán, hogy az öreg fasorba fordul, ostorhegy csípi mindhárom lovat: suhan megint a szán sikongva-zengve, szivem nehéz csendjét riasztja már. Jaj, hogy itt vesztegel sivár életem! Menni, menni valamerre, valakihez sietni, aki vár! ... Rab Zsuzsa fordítása ALEKSZEJ VASZILJEVICS KOLCOV: Most már ne suhogj Most már ne suhogj, ért ka-Iászú rozs! Rétekről, kaszás, most már ne dalolj! Nincs nekem miért gyűjtögetni most, nincs nekem miért gazdagodni már. Gyűjtögettem én még mint fiatal, nem is magamért — szép galambomért. Édes volt nekem nézni szép szemét, jóság tündökölt benne, szerelem. S az a ragyogó két szem kialudt. Sírban aluszík drágám, gyönyörűm! Hegynél súlyosabb, éjnél komorabb sajgó szívemen a fekete gond! 0S* IFW LEONYID MARTINOV: KÖTELÉK Elismerem, el, újra s újra, hogy bűnös vagyok; hallgatag, vita nélkül, egy szót se szólva nyújtom feléd a karomat. 4 ■ Itt a kezem összekötözni, itt a szemem: bekötheted. Értsd meg, nem tudok semmi, semmi fájdalmat okozni neked. l S megkötözted, egybe bogoztad, nem a kezem, a te kezed. Bár nem akartam semmi rosszat tenni én soha teneked. Aprtly Lajos fordítása Illyés Gyula fordítása \ sí.. eveljov ezredparancsnok S haldoklik egy sebesült- szállító kocsin. Egy asz- szony ül a lábánál. Az ágyúzás visszfényétől átitatott éjszaka elterpeszkedik a haldokló felett. A hadosztályparancsnok kocsija, Ljovka, egy csajkában ételt melegít. Ljovka hosszú fürtjei a tábortűz felett lebegnek, a béklyóba kötött lovak füvet ropogtatnak a bokor között. Ljovka egy letört faággal kavarta az ételt a csajkában, és o- “'Uaszólt a sebesültszállító kocsin elnyújtózkodó Seveljovhoz: — Tudod, kedves elvtársam, Tyumrek városában dolgoztam, versenylovakkal, no meg könnyűsúlyú atléta is voltam. Persze az ilyen kisváros merő unalom a nőknek, és ahogy a hölgyecskék megláttak, szinte törték magukat utánam... Lev Gavrilics, fogadja el meghívásom egy jó vacsorára, ne sajnálja a soha vissza nem térő elveszett időt... El is mentem az egyikkel egy vendéglőbe, rendeltünk két adag borjúsültet, rendeltünk egy palaok vodkái ott üldögéltünk kettesben, csendben, és iszogattunk... Egyszer csak látom, odasomf ordát hozzám egy bizonyos jól öltözött úriember, de észrevettem azt is, hogy túlságosan beképzelt lehet, no meg jócskán be is volt csípve... „Bocsánatot kérek — szól hozzám —, milyen nemzetiségű ön többek között?“ „Mi az oka annak — kérdezem —, hogy ön Itt, uram, a nemzetiségem miatt faggat, különösen most, amikor hölgy társaságában vagyok?“ ...ö pedig: „Milyen atléta ön? — folytatja. — Francia birkózásban az i- lyenekből egykettőre palacsintát csinálnak. Azt mondja meg, milyen nemzetiségű...“ ,..De még mindig nyugodtan ü- lök. „Nem tudom a becses nevét — mondom neki —, de szeretném tudni, miért provokál ilyen kalamajkát, mert itt valakinek el kell pusztulnia, más szóval ki keli adni az utolsó leheletét.“ — Az u- tolsó leheletét... — ismétli meg Ljovka ujjongva, és az éjszaka dicsfényétől körülvett ég felé e- meli kezét. A tiszta szél, a fáradhatatlan éjszakai szellő dalolva, zengve ömlik és meglebegteti a lelket. Csillagok izzanak a homályban, mint a jegygyűrűk, Ljovkára hullanak, összekeverednek hajában, és kihunynak bozontos üstökében. — Lev — suttogja hirtelen Se- veljov szederjes ajkkal —, gyere Ide. Ami aranyam van, Szaskáé — mondja a sebesült —, a gyűrű, a lószerszám, mind az övé. Éltünk egvtítt, ahogy tudtunk... megjutalmazom érte. A ruha, a fehérnemű meg az önzetlen hősiességemért kanott érdemrend az a- • nyámé, a Tyereken. Küldd el levél kíséretében, a levélben meg írd meg: „A parancsnok üdvözöl, és ne sírj, a ház a tied, öreganyó, élj soká benne. Ha valaki bánt, szaladj Bugyonníjhoz: én vagyok Seveljov anyja...“ Abramka 'lovamat az ezredre hagyom, a lovamat a lelkem üdvösségéért áldozom fel. — Megértettem a lovat illetően — motyogja Ljovka, és int a kezével. — Szasa — kiált az asz- szonyira —, hallottad, mit mond?... Itt előtte fogadd meg, odaadod-e az öregasszonynak az övét, avagy nem adod? — A kacifántos anyátokat — válaszol Szaska, s mereven, mintha vak lenne, elindul a bokrok felé. — Odaadod az árva jussát? — szalad utána Ljovka, és torkon ragadja. — Itt előre fogadd meg... — Odaadom. Eressz! Az ígéret kicsikarása után Ljovka levette a tűzről a csajkát, s a haldokló merevedő szájába kezdte öntögetmi a főetjét. A leves végigcsorgott Sevel jovon. A kanál megcsörrent halott, csillogó fogán, s a golyók egyre bánatosabban, egyre erősebben fütyö- résztek az éjszaka feneketlen sűrűségében. — Puskából lőnek a disznók — mondotta Ljovka. — Eh, a szolgalelkű urak — válaszolja Seveljov —, géppuskával vágnak a húsunkba a jobb- szárnyon... S szemét behunyva, ünnepélyesen, mint egy kiterített halott, hosszú, viaszszerü fülét hegyezve figyelte Seveljov az ütközet zaját. Mellette Ljovka rágta a húst. A hold vonakodva kúszott elő a fellegek mögül, és megállít Szaska térde felett. — Melegszetek — dünnyögte Seveljov —, ő pedig a tizennegyedik hadosztályt szétkergette... A ködös hold úgy kószált az é- gen, mint valami koldusasszony. Távoli ágyútűz szállt a légben, az árvalányhaj zizegett a megbolygatott földön, s a fűbe augusztusi csillagok hulltak. Szaska hozzáfogott, hogy kicserélje a sebesült kötését, magasra emelte a lámpást, az elgennyesedett seb fölé. — Holnapra elmész — mondotta Szaska, s letörölte Seveljovról a hideg verejtéket. — Holnapra elmész, a halál itt ül a beleidben... Ebben a szempillantásban sok hangú, erős csapás zúdult a földre. Az ellenség egyesült parancsnoksága áltail bevetett négy friss dandár, Búsakba irányította az első lövedékeket, és elvágván a közlekedésüket, tűzbe borította a hugi vízválasztót. Engedelmes tüzoszlopok csaptak fel a szemhatáron, az ágyúzás nehéz madarai repdestek ki a tűzből. Busák lángokban állt, Ljovka, a hatodik hadosztályparancsnok imbolygó fogatán nekiiramodott az erdőbe. Erősen húzta a piros gyeplőt, s a fényezett kocsikerekek oda-oda- ütődtak a fatönkökhöz. Seveljov kocsija mögötte száguldott, a gondos Szaska hajtotta a hámban ficánkoló lovakat. így érkeztek meg az erdő szélére, ahol a kötözöhely ütött tanyát. Ljovka kifogta a lovakat, elment a kötözőhely parancsnokához pokrócért. Bement a szekerekkel teli erdőbe. A szekerek alatt az egészségügyiek feküdtek, a hajnal háborítatlanul lebegett a katona.bundák felett. Az alvók csizmái ott hevertek szanaszét dobálva, a szemgolyók az ég felé fordulva, s a fekete szájüregek elferdülve. A parancsnoknál akadt pokróc; Ljovka visszament Seveljovhoz, homlokon' csókolta, és betakarta tetőtől talpig. Ekkor Szaska lépett oda a kocsihoz. Megkötötte fejkendőjét az álla alatt, s ruhájáról lerázta a szalmát. — Pavlik — szólalt meg, — Jézus Krisztusom — oldalt rádőlt a halottra, és eltakarta mérhetetlen nagy testével. — Kesereghet — mondta ekkor Ljovka —, nem panaszkodhat, jól ólt vele. Most aztán újra gondjába veheti az egész századot. Nem lesz édes az élete... S továbbhajtott Buszk felé, ahol a 6-ík lovashadosztály törzse állomásozott. Ott a várostól tíz versztányira folytak a harcok Szavinkov kozákjaival. Az árulók Jaikovlev kozákszázados parancsnoksága alatt harcoltak, aki eladta magát a lengyeleknek. Bátran küzdöttek. A hadosztályparancsnok már második napja ott volt a seregben, s Ljovka nem találta meg a törzsnél, visszatért hát a faluba, megtisztította a lovakat, lemosta a kocsikerekeket, és lefeküdt aludni a pajtába. A pajta tele volt friss szénával, amely úgy felbl- zsergeti az embert, akár az illatszer. Ljovka kialudta magát, s leült ebédelni. A gazdaasszony a- ludttejjel leöntött főtt krumplit tett eléje. Ljovka még ott ült az asztalnál, amikor az utcául felharsant a kürtök gyászsiráma és sok- sok pata topogása. A század a kürtösökkel meg a lobogókkal ott vonult a tekervényes galíciai utcán. Seveljov ágyútalpra helyezett testét zászlók borították. A koporsó mögött Szaska lovagolt Seveljov ménjén, a hátsó sorokból kozák dalok szivárogtak elő. A század végighaladt a főutcán, és lekanyarodott a folyó felé. Ekkor Ljovka mezítláb, hajadonfőit a távolodó csapat után szaladt, s megragadta a századparancsnok lovának kantárszárát. A hadosztályparancsnok meg a törzs ott állt az útkereszteződésnél, hogy megadja a halott parancsnoknak az utolsó tisztességet, de egyikük sem hallotta, mit mondott Ljovka a századparancsnoknak. — ... A fehérneműt... — hozta felénk a szél a szófoszlányokat... A gyerekre, anyjának... — hallottuk Ljovka összefüggéstelen kiabálását. A századparancsnok végig se hallgatta, kiszabadította a kantárszárat és kezével Szaskára mutatott. Az asszony bólogatott és tovább ment. Ekkor Ljovka felugrott a lány nyergébe, megragadta a haját, hátrarántotta fejét, és öklével arcába vágott. Szaska szoknyájával letörölte a vért, és tovább lovagolt. Ljovka leugrott a nyeregből, hátravetette fürtjeit, derekán meghúzta a piros övét. A harsogó kürtök tovább vezették a századot a Bug csillogó vonala felé. Ljovka hamarosan ott termett közöttünk és ragyogó szemmel felkiáltott: — Tisztára szétvertem a pofáját... Azt mondta, elküldöm az anyjának, ahogy illik. Az emléket, azt mondja, magam is őrzöm. Ha pedig őrződ, akkor ne felejtsd el, te gonosz csont... Ha pedig elfelejtenéd, újra eszedbe juttatjuk... Ha pedig másodszor is elfelejtenéd — másodszor Is eszedbe juttatjuk. 1920. f
