Új Ifjúság, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1973-11-13 / 46. szám

DENES GYÖRGY VERSEI:

Már szennyesedik

Már szennyesedik a té], a vastag köd alól liheg-libeg az ősz szíve, s rekedt furulya szól.

Hallgatod, csönd a szádon, bámul az ég, kihamvad, az erdők csipkés ereszén megbillennek a varjak.

Ml ez a hús, hervadt világ? Rezdülnek nyirkos árnyak.

Vadvíz vájta partok alatt riadt borókák sírdogálnak.

FORGATAG

Rút gépfolyam. Mint lomha kin sajog az ustca kövein a félbemaradt gondolái,’ viszek féligéit arcokat.

Cipelem az őrületei, a nyíló, csukódó eget felhók szürke cigányhaját, magaméval a más baját.

Viszem magamat kirakat csufomdáros arca alatt.

Mint a lovak: csüdtg sárban gázolok az ingoványbán.

Oktassatok csak

Jól van. Oktassatok csak. Hallgatom.

Ha fontosabb a látszat, mint a lényeg.

De tudjátok meg, fegyverkezni késztet • szavatokból burjánzó vadon.

Én nem akarok papja lenni másnak, ki latra mért csillogó igéit, és hidegfényű templomokat épít, hogy osírájában fojtsa el a vágyat.

Kenyér leszek, tán annál is esendőbb, fogyasszanak a jókedvű szegények, és így keljen ki testemből a lélek, mely megsejtett a bátrabb jövendőt.

Kiáltsd a napot

Kiáltsd a napot. Keserű szájjal is kiáltsd.

Két sötét szemgolyódban gyökeret vert a fű.

Két sötét szemgolyódban madarak raja rebben.

S főikéi az út porából a hontalan derű.

PAP KAROLY:

MÁRIA

PANKOV:

Ismeretségek

Mindenkelek megvárnák a maga ismeretségei. Egyiknek a színházban — így mindig kap jegyet —, a másiknak valamelyik nagyraktárban, $ ezáltal hozzájut minden hiánycikkhez, a harmadiknak meg a fogorvos az ismerőse. Így van ez általában. Az 0 kezében vannak a város legszebb fogai... Mindenkinek van ismeretsége, csak Hah- lovnak nincsen.

— Becsületszavamra már szégyenkezem valahol is mutatkozni. Mert hát ki vagyok én, hogy engemet mindenki elkerül? Miért nem akar velem senki se ismeretségbe kerülni? Hiszen, müveit, olvasott ember vagyok... Mtért nem tudok hát egyetlen ismeretségemmel sem eldtcsekedni? I

Egy féli napon Hohlavnak fagylaltra támadt kedve. Mert hát az embernek néha ilyen hívságos kívánságai is vannak. Azt tartja a mondás is, hogy amit az ember nem kapott meg gyermekkorában, később ts csak azt szeretné enni meg inni!... Hoh- lovnak most például fagylaltra támadt kedve. Oda ment hát az elárusítónőhöz:

— Van fagylaltjuk? — kérdezte.

— Van, a citromosat ajánlanám — mondta az elárusítónő. — Ilyen fagylaltunk nincs túl gyakran. Meglátja, ízleni fog!

Hohlov megvette és odahaza szépen elfogyasztotta.

—- Igazán kitűnő. Holnap munkából jövet is veszek belőle.

Es másnap újra oda ment a fagytaltosnőhöz.

— Van citromos fagylaltjuk? — mosolygott rá.

— ö, már mindet eladtam — felélte az elárusítónő —, de miért nem szólt tegnap, eltettem volna magának...

— Tegyen el akkor holnap kettőit... vagy hármai..,

Másnap meg is jelent.

— ö, maga az? — mosolygott rá az elárusítónő. — Eltettem magának hármat...

Hohlovnak megdobbant a szíve az új, titokzatos, eddig ismeretlen érzéstől.

— fantasztikus! Éltették nekem a fagylaltot. NekemI Nekem egy Hohlovnak. Csodálatos érzés! Ezt valamiképpen meg kell köszönnöm a fagylaltosnőnek. Holnap veszek néki egy rubelért virágot...

Hohlov megjelent a következő napon ts

— most azonban már virágcsokorral a kezében.

— Ezt, ezt magának hoztam — mondta.

— Hálás vagyok magának a fagylaltért. Es köszönöm a kiszolgálást.

Az elárusítónő nagyon zavarba jött:

— ö, de ma nincs citromos fagylaltunk.

— De hiszen én nem a citromos fagylaltért hoztam — jött zavarba Hohlov ts —, én ezt szívből... Fogadja el kérem...

Attól az Időtől kezdve, ha Hohlovnak a jagylaltárusnö közelében vitt el az útja, mindig vitt neki valamit. Egyszer egy olcsó ótókirót, máskor kölnit vagy valamilyen cukorkát...

Persze citromos fagylaltot már nem kapott. Megszüntették ugyanis a gyártását. Hohlov azonban mindenképpen meg akarta őrizni ezt az ismeretségét. A fagyldltárusnö jelentette számára azt a bizonyos .szükséges embert“, aki eddig annyira hiányzott az életéből.

Így aztán továbbra is elhalmozta apró a- jándékaival, figyelmessége jeleivel. Igaz, ünnepi alkalmakra mindig valami jelentősebb ajándékkal lepte meg. Ez persze a- nyagi helyzetét kissé szétzilálta, szidta is magát miatta, de már nem visszakozhatott, feleségül venni meg mégsem akarta (az a- jándékok miatt): a feleségét ugyanis az ember mégsem nevezheti „a szükséges embernek".

Így aztán ismerőseinek mindig mondogatta:

— Van nekem egy tó emberem. Az üzleti hálózatban dolgozik. Nagyon hasznos és szükséges ismeretség, különösen a nyári hónapokban. A forró nyári napokon nagyon sokan keresik a kegyét. Képzeljétek csak el micsoda összeköttetésem van nekem...

Am esténként, amikor egyedül üldögélt o- dahaza, sokszor megfordult a fejében: szereztem egy fagylaltárusnőt... De nem a fagylalt miatt, 6, nem, nem... Hanem az ember miatt... Igaz, hogy egy kicsit sokba kerül...

—tó— fordítása

JERZY NOWOSAC:

Összetűzés

Az egész nap azzal kezdődött, hogy egy vén fráter a Ford-Taunusszal udvarolni kezdett egy fiatal lánynak, aki Moszkvicsban ült. Meg kell hagyni, elég primitív módon integetett a lánynak, nyissa ki egy kicsit az ablakot, de az zavarában a ködlámpát és a dudát próbálta ki. Egy idősebb nó, aki a tizenötödik Sy- rena kocsiban ült, mérgelődött, mert neki már nyolc hó napja senki sem udvarolt. Mit tehetett mást, szünet nélkül az autókürtöt működtette. A legkellemetlenebb az volt, hogy a fiatal lány (a Moszkvicsnál) éppen az iskola előtt állt, amelyet hat hónapja szerveztek meg egy autóbuszon. A tanítónő is dudált, így akarta figyelmeztetni a Ford Taunust, és a Moszkvicsot, hogy ne mutassanak rossz példát a gyerekeknek. De ez sem használt.

Rögtön összehívták a szülői értekezletet az autóbusz tete jén. Tiltakozó határozatot fogalmaztak meg. Ezt a szülői munkaközösség elnöke átnyújtotta a Ford-Taunus tulajdonosának, aki tüstént elolvasta, és hangosan nevetni kezdett. Kijelentette, hogy esze ágá2000-ben

ban sem szándékozik tágítani a Moszkvics mellől, először is, mert unatkozik, s kocsijában sem tranzisztorlévé, sem vi- lágvevő-rfidió nincs. Másodszor: már körülnézett, de száz méteres körzetben egy autóvezetőt sem talált,.aki tud brid- zseznl. Harmadszor: senkinek nem engedelmeskedik, punk tum. A gyerekek, mindezt az ablakon át élénk érdeklődéssel figyelték, s a tanítónő elpirult.

Végül is arra a következtetésre Jutattunk, hogy értesítjük a megkörnyékezett Moszk- vicsos lány udvarlójfit. Az ud varló egy régebbi évjáratú Mercedesben volt, bét kilométerre a mi kereszteződésünktől. Egy ismert sportoló, a tavaly 100 méteres futébajnok vállalkozott rá, hogy üzenetünket elviszi az udvariénak. Az meg is érkezett másnap reggel, s közölte, ö már el- jegyzettnek tekinti a lányt, kinyitotta tehát a Moszkvics ajtaját, s az időközben beüli Ford-Taunus-vezetővel szóváltásba keveredett, mondván, ha nem hagyja el azonnal menyasszonya autóját, misziikbe aprítja őt. Erre a szoknyavadász kiugrott a Moszkvicsból, oda

szaladt a saját kocsijához, t a franciaknlcsnt lóbálva tört rá az udvarlóra. Most lett aztán igazán cirkusz! Az udvarló villámgyorsan előhúzta a kurblivasat és az aszfaltba- tyár fejét kereste ülve.

A gyerekek az autóbuszban úgy megrémültek, bogy jajveszékelésük még az örökös dudálást Is elfojtotta. Egy mezőgazdasági dolgoző, aki motor- kerékpárjával egy teherkaml- on kerekei között vert szállást, fogadást ajánlott, öt az egyhez adta az udvarló győzelmét. Ki tudja, hogyan végződött volna a rettenetes e- set, ha az államügyész, aki egy új Simcában lakott a közelben, be nem avatkozott volna. Vádat emelt a Ford- Taunus ellen a közrend megsértése miatt. Mindenki egyetértett ezzel. Összehívták a bíróságot, amely a Ford-Taunus tulajdonosát súlyosan elítélte: tízszer leengedték az an- tógnmlját, s emellett köteles volt 100 méteres körzetben megmosni valamennyi antó szélvédőjét.

Kölcsönösen gratuláltunk egymásnak társadalmi tevékenységünkért, s azt kívántuk, hogy vajha megszűnne a közlekedési dngó, amibe nyolc hónappal ezelőtt kerültünk ennél az átkozott útkereszteződésnél. Ezután odamentünk a kis járdaszigethez, hogy átvegyük napi élelmiszer-adagunkat. amelyet általában ebben az Időben szokott hozni a he iikopter.

Nagy virágcsokrot babusgatott karjaiban. — KI lehet? — kérdeztem magamtól. Sose láttam még a beszélgetőik folyosóján. Melyik rabhoz' jött? Hóimét? Félté- kenykedtem a mezőre, amitél a csokrot kapta, és arra, akinek adni fogja. U- gyan kinek?

Háta mögött a folyosó vaspántos ajtaja állott, mint valami hatalmas, gyászos le- vélboríték. Ahol a keresztpántok összefutottak, olyan volt, mint egy pecsét.

Mikor Mária — mert ezt a nevet adtam a csokros leánynak — hejött, éreztem, hogy feltört a nagy levél: a Rabság, és Itt állott e- lőttem az értelme: Mária.

Rám nézett, aztán a csokrára mosolygott.

Ha egyszer az enyém lesz, gondoltam, addig fogjuik egymást szeretni, míg olyan porhanyók nem leszünk, mint a fekete föld; olyan ( boldogok. És gyermekeink ilyen virágok lesznek. — Esküszöm — mondtam magamnak...

Szuronyok álltak az örök hátán, és fényességük Márta mosolyához hasonlított.

— Mártához, a virágok anyjához — ismételtem hal- ' kan, igen halkan, mert nagyon rettegtem az öröktől.

Hogyne, hiszen bűnöm nem volt: kerestem a bűnömet, másfél éve kerestem, míg megtudtam, hogy az ő-. rök az én bűneim. Hát ezért rettegtem télüík. És amióta Mária bejött, tízszeresen féltem.

Tudtam, oda kellene menni Máriához, és elkérni tőle a virágokat, amelyek most egyetlen mosolyától felébredtek. De nem sírtak, hanem komolyan néztek rám. Nem mertem.

Háromszor nyújtottam ki a kezemet a csokráért, de sentkl se látta. Aztán elment. Nem beszélt senkivel sem.

Mária Izmos volt és magasabb, mint én. Ha elgondoltam, hogy meglátná börtöntől, éhségtől elszáradt testemet, megijedtem, és vinnyogva vakartam a meszes falat.

Ha elgondoltam, hogy gazdag, megállt a lélegzetem, .. és gyűlöltem a pénzt; ölni fogok, ha kimegyek — pénzt fogok ölni —, gondoltam. Máskor azonban szegénynek, igen szegénynek láttam őt. És úgy láttam, hogy hét nővére van odahaza, és egyik csúnyább, mint a másik. És csodáltam a természetet, amely előbb hét csúfságon ment át, hét szőnyegbe törölte a sáros

lábát, mire Mániához érkezett, és hetet zihált, mire kimondta a nagy szót: -Mária.

És örültem. Aznap éjszaka, máikor erre gondoltam, csöndes voltam. Mikor a lányok cellájuk rácsához tapadva, félmeztelenül felvihogtak a Holdra, és leköptek az őrökre, nem nevettem, és nem kiáltottam át ocsmány szavakat. Hallgattam.

Nemsokára megláttam Mária szüleit Is. De azt hiszem, nagyon szegények lehettek. Ültek a lámpa alatt, és — jaj nekem —, egyszerre csak hallom, el akarják adni Máriát. Kétségbeesetten ültem a szalmazsákomon, és. ekkor történt e- lőször, hogy fejem fölött megráztam az ablakrácsot, és kiáltottam, ö, ő, 61,

Társaim nevettek és kikérdeztek. Hallgattam.

Két nap se múlt el, és Máriát máris úgy meggyűlölte a hét osúnya nővér, hegy aznap már enni se bírtam a ropogós kásáiból.

Vártam, kinek fogják eladni Mártát.

Óvatosságból föliratikoz- tam raportna a gondnokhoz. Legalább egy napra ki kell mennem. Vártam. Nem is hivattak;

Estére már megint együtt ült Mária apja és anyja. Beszélgettek.

Dobogott a szívem, mert

Mária apja egyszer csak ezt mondja:

— Te anyjukom, Márta beteg, bedöglött az ágyba, és teát kér.

— Nézzen kenyér után, akkor majd főzök neki teát. Nézzen utána! '

De én tudtam, mit gondol e szónál: kenyér.

Ledobtam magamról a pokrócot, mert verejtékeztem, és fölültem.

Valaki épp akkor perdült ki a szobánk közepére. Ügy emlékeztem: terhes felesége kedvéért ütötte le a szomszédasszonyát. Kozáktáncot járt, amit az o- rosz fogságban tanult.

Gondoltam, mégiscsak jobb volna Máriának, ha gazdagok lánya volna, mint szegényeké.

Vaksötét lett, mire társaim lenyugodtak. Ma ds mesélt valaki, valami buja és véres történetet, én azonban csak Máriát láttam. A hét nővér közt három á- gyon szorongva és zilálva

feküdt. Nyögött; kinéztem az égre, és azt hittem, meg fog repedni a boltozatja.

— Mit nyögdécselsz? — kérdezték a nővérei, és nekiestek. Ott az ágyon vijjogva tépdesték az ingét, és az a rcát karmol ásztá.k.

Fölugrottam és megráztam a rácsot. Nem engedett.

Máriát mezítelenül kidobták a szoba közepére. Csupa vér volt a teste és sírt.

Néztem a rácsot, hátha szétpattan a sírástól.

A hét nővér visongött: — Na! Nézd meg a szépségedet! Nézd, ott a tükör! — És egy nagytükröt verdestek a fejéhez. A haja is véres lett. Hörgőit Márta:

— Hörögj! Halj meg! —- mondta a legcsúnyábbik. — Miattad lettünk a világ csúfja. Elszívtad előlünk az életet.

Ekkor egy szörnyű sző szállót ki mind a hét ajkán.

A földre zuhantam a szalmazsákról, és mellemet marcangolva kértem a sötét éjszakát, hogy hozza el nekem Máriát. Hozza el. Ide. Ide. Mert meghalok.

Aztán megmeredtem a könyörgésben. Figyeltem, füleltem. Még jobban. Egyre erősebben, és néztem az éjszakába. Bele mind a millió szemébe. Vajon mozdul- e? Vajon? Távoli malmok zúgását hallottam, aztán a tenger moraját.

Morajlott, zúgott, bőgött.

A vaksötétség eltűnt. Mind a millió szeme fényes lett. Egyszerre bőgött a fényesség,. a nagy tenger morajjal.

És láttam, ahogy Máriát fölemelte az éjszaka millió karja. És süvöltve, bőgve, vakítva hozta, hozta Máriát.

Haja a földet söpörte, és sik Oltott.

Hallottam a nevemet. Jaj, jaj. Felém nyújtotta karjait.

Jaj, jaj, hová viszi az éjfél.

Jaj, jaj, magának rabolja el az éjfél Mártát. Jaj, jaj...

A rabot, akinek ennyi gondja volt, már aznap éjjel összetört testtel, fejjel választották el a cella rácsától.

Odakünn willámlott, dór- gött és megeredt az eső.

\