Új Ifjúság, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1973-11-06 / 45. szám

IX. Autóba szálltunk, és a nanyukt úton följebb hajtottunk néhány kilométert. Célhoz érve gyalog meneteltünk a felé a lapos rét felé, ahol elejtettem első bivalyomat. Előttünk nem sokkal ele­fánt járt Itt, Erről tanúskodtak a ki­csavart fák, a letépett ágak, az alig hervadozó levelek, no meg az elefánt hulladéka is. Várakozáson felül sok vadat láttunk. Majd minden száz méteren felvertünk valamilyent. Hol varacskosdísznót, hol duikert, hol egy bozótl antilopot. Hirtelen megmerevedtem. Előttünk öt­ven lépésnyire, félig a sűrű lombozat takarásában, nagyszarvú vízi-antllopbika figyelt bennünket. Dinklage nem vette észre a vadat, így egy kissé elibém lépett. Meg ts bánta, mert a következő pillanatban eldördült lövésem célbajutását ő jelezte egy ha­talmas szökelléssel, nem pedig a vízi­bika. amelyik átlőtt vállappal menekült, mintha ml sem történt volna. Köztudott, hogy az afrikai vad cspk nagyon ritkán jelzi a találatot. Az eu­rópai ember még akkor Is, ha csak rá­ijesztenek. Dinklage nemcsak megijedt, hanem bül fülére pár órára meg is .sü­ketült, csengésen-bongáson, fütyülésen, fülzúgáson kívül nem hallott egyebet. Bocsánatát, kedves elnézését kértem. Lássa be, ezt a bikát nem hagyhattam az „elkávézott“ sorsára jutni, Mert ha elszalasztottam volna, kötve hiszem, hogy Diana Istenasszony még egyet pus­kám elé terelne a ritka vadból. Dinklagetól — bár a fülét fogta, ami másról tanúskodott, mint amit mondott, hogy t. 1. nem történt semmi — meg­kaptam a teljes penltenciát. Most már elindulhattunk a rálövés helyére. Két csepp vért találtunk. Mást sem­mit. Ennyi jelezte, hogy a bika nem úszta meg ép bőrrel a találkozást. Első nekirugaszkodásunk a sebesült csapáján nem járt eredménnyel. Nem leltük a bikát abban az irányban, a- merre menekülni sejtettük. Gyerünk hát vissza a rálövés helyére. Én mentem. Dinklage maradt. Én a rálövés helyét sem találtam meg újra. Dinklage vi­szont megtalálta a kimúlt bikát, s lele­tét azonnal füttyjellel hozta tudomá­somra. Nosza, lett öröm, boldogsági Az utol­só a kontinensen, mert ezután már csak bosszúság és keserűség következett. Most még persze örülök, és nem tudok betelni az áhított, számomra elérhető, legkülönb antilop szarvainak a csodála­tával. Örömömet csak tetézte, hogy a szarvak nem akármilyenek. Vastagok, szépen gyűrüzöttek, karhosszúságúak. Talán nem is túloztam, amikor „haza­térve“ boldogan jelentettem vendéglá­tómnak: — Bandi, bátyám, meglőttem a leg­erősebb vízibikátl Ö már persze nem örült 'annyira a hír hallatára, de ez nem tudta kedvem szegni. Szinte sajnáltam fejét venni a gyö­nyörű vadnak, amelyik valóban nagyon hasonlít a mi szarvasunkra. A szőre u- gyan kissé finomabb, hosszabb is, de éppen olyan deresszürke, mint a téli szarvasbunda. Azt az egyet még hozzá kell fűznöm az elmondottakhoz, hogy elsősorban a- zért örültem a különösen szép trófeá­nak, mert elejtésekor, megszerzésekor senki sem „fogta“ a kezemet, teljesen önállóan, magam erejéből jutottam az áhított vad birtokába. BÜCSÜVADÄSZAT A MERDN Felzaklatott kedélyemnek, elcsüggedt, nekikeseredett lelkemnek mi, lehet kü­lönb gyógyír a vadászatnál? Ma végre „szabadj napunk van, nincs idézés a rendőrségre, a hekusoknak ma nincs szükségük ránk. Habozás nélkül kihasználom az Időt, mert ki tudja, lesz-e még alkalmam Afrikában mint vadász szerepelni? Vendéglátómra is már igen ráfér a kikapcsolódás. Velem éli át a keserve­ket, velem és miattam bosszankodik, mérgelődik, hanyagolja el üzleteit és kedves vadállatait. Keskeny arca beeset- tebb, szikár alakja soványabb lett az elmúlt héten. Mint mondja, aludni sem tud, s ha végre elszenderedlk, nyomasz­tó álmok lidércnyomása zaklatja, bor­zolja, tépázza már amúgy is megviselt idegeit. Ma felejteni akar — éppúgy, mint én — gondot, bajt, kellemetlensé­get. Erre egy lehetőség van: vadászni menni! Nem a szokásos társaságban indu­lunk, hanem díszkísérettel, testőrség­gel. A velem történtek után vendéglá­tóm is kénytelen bizonyos fenntartá­sokkal venni területének eddigi fene- vadbiztonságát. Pontosabban: a megsebe­sített fekete kiterjedt rokonságának e- setleges bosszújától tart. Lehet, hogy nem is alaptalanul. Mindenesetre mai kirándulásunkat két hivatásos vadőrrel biztosította. Egyikük, az idősebb, magas, szikár, ráncosképü; sokat átélt, sokat tapasztalt vadász. Szájából a pipa ki sem esik. Rá nem gyújt, csak szutykát szí- vogatva élvezi. Terepszínű, bokája fö­lött összefogott néhat katonai nadrág­jához kék inget és sárga szandált vi­sel. Fejébe kajla kalapot nyomott. A másik vadőr, a fiatalabb, jobban öltö­zött, de kevésbé jeles vadász. Lábai a- latt több ágacska roppan, törik, mint az enyém alatt, pedig én sem vagyok mindig nevezetes csendes erdőjárásom­ról. Az idősebbik —■ már megkopottnak vélt — látása a sasé, hallása a dene­véré. Minden vadat elsőként lát meg. minden neszt elsőnek hall meg. Olyan csendesen jár csámpás szandáljában, mint a friss havon surranó hiúz. Ilyen emberrel öröm vadászni! Mégsem kísért szerencse bennünket. Felcserkésztünk elégszen a Bibó legte­tejére anélkül, hogy vaddal találkoz­tunk volna. Pedig bejártuk a hegy min­den. bivallyal kecsegtető zegét-zugát, megkerestük legjobb rétjeit és legelőit, átfésültük legsűrűbb bozótosait. Elefán­tot sem láttunk. Bozótl antilopot, dul- kert annál többet. Meg majmokat, ame­lyeket már említeni sem érdekes, de hörgő rro-rro-rro-zásuk mégis olyan jel­legzetes a merül őserdőre. Kölcsönpuskát szorongatok. Az enyém, a dédelgetett valahol árván raboskodik, rozsdásodik. Ettől a szépséghibától el­tekintve elememben érzem magam. Bút feledek, és otthonosan mozgok az erdő­ben. Rabul ejt az erdő suttogó és ri- koltozó ezerhangú varázsa, százféle fű­szerillata, kiismerhetetlen tengernyi lát­nivalója. Ebédelni ülünk le egy tisztás köze­pén. Nem a szélén, nehogy váratlanul zúdulhasson a nyakunkba valami vesze­delem. Két kísérőnk szemérmesen odébb húzódik, pedig elemózsiás tarisznyánk tartalmát testvériesen megosztjuk ve­lük, és igazán nem érezzük őkét nem közénk valóknak, idegeneknek. Ennek ellenére jobban érzik magukat a saját társaságukban. Halk hangon szórakozó, nak, nevetgélnek: szemlátomást gondta­lan emberek. Olyanok, amilyen én is szeretnék lenni. Mert amióta leültünk pihenni, ismét küszködni kell önmagám­mal, hessegetni a kétségbeesés vissza­visszatérő sötét árnyát. Érdekes ez az állapot. Amíg vadász­tunk, kutyabajom se volt, de mihelyt megszűnt a gondüzö cselekvés, és már nem működött tovább az idegállapot fe­szültségén enyhítő jótevő szelep, men­ten újra érzem minden gondom-bajom. Ilyen lelkiállapotban igazán nincsen kedvem beszélgetni, de társamnak sem. Némán szemlélem a tisztást körülöle­lő faóriásokat, a buja bokrokat, a ku­sza liánokat, az ugra-bugra, csivitelő, tarka madarakat. Szemem átsiklik az er­dő lábam alatt elterülő haragoszöld, bolyhos szőnyegén, a hegy talapzatánál hullámzó tar és bozóttal fedett bucká­kon, és pillantásom valahol a felhőbo­rította Kilimandzsáró derekán akad meg. Aztán ugyanolyan gyorsan tér vissza a nagy távolságból a rét mikrovilágába. Oda és vissza. Nem talál kiutat, Mába keres. Végtelenbe leső pillantásomat az afrikai természet ejti rabul, hazavágyó jómagámat pedig a pártoskodó hivatali gépezet. Felkerekedünk, összeszedjük kevés motyónkat, és folytatjuk az erdőjárást, a tisztások látogatását. Elhaladunk az elefánt áldozata lett Blumenthal tragé­diájának helyét jelölő szikla mellett, majd ismét az erdő nyirkos homályába merül kicsiny csapatunk. Olyan neszte­lenül járunk az ázott talajon, hogy még egy csapat éber mebegát is sikerül meglepnünk. Egészen pihenőfájuk alá jutunk anélkül, hogy észrevennének. Le is fényképezhettem volna őket — elő­ször nyílt ilyesmire alkalom —, de a felénk boruló lombsátor gyér fényében most sem sikerült. Amikor észrevették, uccu, lett mene­külési Egymás hegyén-hátán tolongva, egymást átugrálva, hangosan rikácsol­va tűntek el a lombok áttekinthetetlen útvesztőjében, A délutánt sem kíséri nagyobb sze­rencse, amint a délelőttöt. Menetelünk, baktatunk, bóklászunk, de nagyvaddal nem találkozunk. A gépkocsinál vissza­hagyott Wilson pedig csak heverészik. és mégis találkozik. Szundikáláséból ret­tentette fel egy öreg, kivert kafferbika. Egészen az autóig merészkedett, meg­szaglászta, aztán Wilson boldogságára otthagyta. Dehát Ilyen is szokott lenni a vadász szerencséje. Lejárhatja akár térdig a lábát, és mégsem találkozik a kívánt vaddal. Másvalaki illetéktelen meg rögtön belébotlik. Pár évvel ezelőtt, májustól augusztus elejéig fondorkodtam szinte naponta egy kiváló őzbak körül, de sehogysem tudtam puskavégre kapni. Meghívott ba­rátom. aki életében még nem járt azon a területen, s akit lesbe ültettem le, már tizperccel elválásunk után megszó­laltatta puskáját. Mondanom sem kell, a kapitális bakot ejtette el. Nem sajnáltam tőle a trófeát, dühös csak a bakra voltam, hogy ilyen ügyet­lenül már kora délután mutogatta, go­lyófogónak kínálgatta az oldalát. Most csak bozóti antilop kínálgatja a szügyét. Felénk áll, de oldalt néz. Nem vett észre bennünket, hanem az öreg vadőr sasszeme már régen a ba­kot. Meglövésre kínálja fel a terület tulajdonosának, és ő él is a jogával: ledurrantja a szép, hosszú szarvú anti­lopot. Mikor pedig közösen gyönyörkö­dünk a remek trófeában, elnézésemet kéri, mert nem engem juttatott a lövés­hez. — Ne haragudj, olyan régen vadász­tam utoljára, kívántam már a lövést. Ta­lán neked is jut még a mai napon va­lami. Kísérőim vállra vették vendéglátóm zsákmányát, és lassan elindultunk a völgyben hátra hagyott kocsi felé. To­vább már nem cserkelhettünk, estele­dett. Búcsúzik a Meru a naptól, a nap a Merutól. Csendesen, gondolataink fellegvárába zárkózva gyalogolunk. Látunk, de nem észlelünk, hallunk, de nem tudatosí­tunk. Már nem vadászunk, ismét meg­szűnt a felszabadító varázslat, gondola­taim az elkövetkező napok titkát, rej­telmeit, rám váró meglepetéseit igye­keznek megfejteni. Fokozatosan vissza­lopakodik lelkembe a szorongás, a re­ménytelenség zsibbasztó érzése... Rohamosan sötétedik, ma már aligha történhet valami. És mégis tőrténlkl Ojabb puskalövés tesz pontot a csodála­tosan szép nap végére. Nem is akár­milyen: párducot elejtő! Ott feküdt a ragadozó gondfeledten egy bokor tövében, jókedvében dorom­bolva. Hangoskodni azért mégsem ki­fizetődő dolog, az őserdőben különös­képpen nem. Bőrébe kerülhet a bőré­ben nem férőnek! Abba a szép pettyes­be! Száz méterről eltalálni a heverésző ragadozót igazán nem volt csodálatra méltó teljesítmény. Ennek következtében az élmény is soványka maradt. Nem kellett eléréséhez semmi tudás, izgalom, igyekezet, csak egy kis szerencse. Mint sok minden máshoz...' Mert ilyen is szokott lenni a vadá­szat... Vége V alamikor régen a tégla még puha volt, a vako­lat meg kemény. így annak idején, ha valaki képet akart felakasztani szobjában, elővett egy szöget, beleverte a falba. De manapság a tég­la kemény és a vakolat puha. Aki ma fel akar akasz­tani egy képet, a legjobban jár, ha hirdetést ad fel: „Modern, komfortos tanácsi lakásomat elcserélném Iaházikúra.‘ Van más lehetőség is, de ey rosszabb. Ez a szög-kalapács mód. Az első ütésnél a vakolat korben lehullik. Ha leülepszik a porfelhő, látni, hogy ogy mély kráter mélyén gúnyosan tanyázik a kemény fal, várva a szög befogadását. Okos ember ilyenkor a sarokba vágja az összes szerszámát, s belenyngszik abba, hogy kép nélkül is lehet élni. Ha szilárd az elhatározása, hogy soha ■.ofabe nem vesz kalapácsot a kezébe, máris sokat tett nyugodalmas öregsége érdekében. Sajnos, azonban eDbol legtöbbször semmi sem lesz. Mert a szomszéd mo ern ember, aki a legnépszerűbb és a legször­SIEBECK: FÜRNI, FÜRNI nyűbb módszert ismeri, s felajánlja szolgálatait, hogy ö bizony még a legkeményebb falra Is fel tud a- kasztani egy képet, ez semmiség. Tudniillik bedőlt egy egészoldalas színes hirdetésnek, amelyben olyan lyukfúrót hirdettek, amely fegyverviselési engedély nélkül használható. A modern férfi elolvasta a 40 oldalas prospektust, s miután családját vidékre küldte a művelet idejére, 12.30 perckor megkezdi a fúrást. Pillanatokkal később az egész lakónegyedben kial­szik a villany. Az aberdeeni földrengésjelző intézet 12-es erősségű földrengést észlel (a Richter-skála sze­rint), s a nyugdíjasok, akik feleségükkel napoznak a közeli parkokban, szidalmazni kezdik a közeli repü­lőteret és a Starffightereket. Szerencsére a modern ember nem csügged el. If­jabb, hat és fél perces támadása alatt sikerül neki nemcsak a. vakolatot levernie, hanem szétrepesztenie a betont is, sőt a szomszéd konyhaszekrényét, s ab­ban a délutáni születésnapi uzsonnára elrejtett kug­lófot is. Arról nem is szólva, hogy tégla- és vakn- latpor lepi be a süteményt, amely így némileg kel­lemetlennek tűnik a délutáni tejeskávé mellé. Mialatt a betonfalba, fúrójával együtt beszorult modern férfit a felvert szomszédok által kihívott tűzoltók kiszabadítják nehéz helyzetéből, a szomszéd lakásban a derűs életestében bízó férj megkockáz­tatja a kérdést: „Fiacskám, mit sütöttél fürészpor- hói?“ Mire a feleség kalapáccsal beveri a fejét. Ez is a fúrótól van. Lehet, hogy gondosabban kellett volna elolvasni a használati utasítást. ■ „A. Z. 100-818“: Versei­ből úgy látjuk, hogy még nagyon fiatal. Tanulnia kell, művelődnie, hogy má­sok számára is elfogadha­tót, érdekeset írhasson. He­gelnek a költészetről vallott egyik gondolata jut eszünk­be: „Mivel a költészet ké­pes a legmélyebben kimerí­teni a szellemi tartalom e- gész gazdagságát, azért a költőitől meg szabad köve­telni az általa ábrázolt tár­gyak legmélyebb és legtar­talmasabb belső átélését is." ■ „Síd 28-48“: / Verset ír­ni nagyon / jó dolog / Mert a vers írás olyan / mint az álom. / írni a szerelemről ' emberekről / lehet nem mondhatom / írhatnák sok mindenről / stb. Ha nem ha­ragszik Arany Jánossal vá­laszolnánk: „Nyelvtant e- lébb, azután verstant, azu­tán még valamit, ami már nem tan.“ Abban bizonyára igaza van, bogy Imi na­gyon jó dolog, de azért né­ha gondoljon az olvasóra is... a „103“: Verseiből hiányzik a mélyebb, igazibb gondo­lati töltet. A vers pedig gondolat nélkül olyan, mint a szárnyát szegett madár. Robert Goffin mondja: „Hogy indulatot keltsünk, mindenekelőtt éreznünk kell önmagukat; így hát a köl­tő első olvasója és első kri­tikusa kel!, hogy legyen önnön magának..Jó len­ne, ha ön is szigorúbban bí­rálná el verseit. Vigyázzon a logikai felépítésükre fs. ■ „Költészet“: Az, hogy a gondolatait milyen forrná- • ban tudja a legpontosabban kifejezni, az ön legszemé­lyesebb ügye. Mindegy, hogy rímmel vagy rím nélkül ír­ja-e verseit, ha a gondolat bennük igazi és mai. Kü­lönben néhány versét szíve­sen elolvasnánk! B „Víz“: Caillois szerint: „A költő semmit sem ne­vezhet meg közvetlenül; így hát olvasóinak tapasztalatá­ra kell építenie, hogy ezek­nek az olvasóknak, a maga tapasztalatából kiindulva, o- lyan személyes, konkrét és sajátos indulatot sugailjon, mint amilyen az övé... Gondolkodjon el ezen! AZ ATOMKORSZAK RABSZOLGANŐI (4.) Ártatlan kaland Karácsony előtt történt. Neumann asszony a svájci St. Moritzba ment üdülni. Ismerősök társaságában sű­rűn látogatta a mulatóhelyeket. Az egyik ilyen mulató táncparkettjén összeismerkpdett agy érdekes, halk- szavú, igen jól öltözött negyven év körüli férfivel, aki Henry de Bour- bonnais néven, mint nagykereskedő mutatkozott be. Anna Neumann, ez a harminchét éves csinos asszony, eddig nem na­gyon dicsekedhetett azzal, hogy sze­rencséje van a férfiakkal. Rövid i- deig volt férjnél, s házasságbúi egy lánya született. Ez után hosszú ide­ig egyedül élt a lányával, és így érte el azt a kort amikor a magá­nyos asszonyok minden gyöngédség­ért hálásak. Henry szavai valóságos balzsamként hullnttak a szívére. — Egész este önt figyeltem, asszu nyom. Az első pillanattól, amint megláttam, tudtam, hogy a sors o- lyan asszonyt vezérelt az utamba, a- kiról eddig hiába álmodoztam. — Mindezt közönséges frázis volt, de reggel háromkor, a hangulatosan ki­világított mulatóban, lágy zene mel­lett a legbanálisabb szavak is szé­pen hangzanak. Még egy üveg pezsgőt rendelt, az­tán taxit fogadtak és az egyik hegyi szállóba hajtattak, ahol az elegáns gavallérnak szépen berendezett lak osztálya volt. Neumann asszony el­feledte a hosszá magányos éveket, úszott a boldogságban, hogy Ilyen udvarias, érdekes és gazdag fran­ciával hozta össze a sors. A szerel­mi regény csak néhány napig tar­tott, mert a francia elutazott üzleti Ugye! után. De néhány héttel később a francia kereskedelmi utazó megje­lent Neumann asszony linzi lakásán. Nagy volt az öröm. Az asszony be­mutatta neki Helga nevű tizenhat éves lányát, aki éppen odahaza tar­tózkodott. SZÖRNYŰ KIJÓZANODÁS Helga vonzó, szőke hajú, kék sze­mű lány volt, s azonnal beleszeretett a vonzó idegenbe. Amikor Henry nr elbúcsúzott, az anyát és a lányát meghívta látogatóba Párizsba. A lá­togatás előtt azonban távirat érke­zett, amely izgalomba hozta mindkét nőt. Henry úr értesítette őket, hogy kereskedelmi ügyben Közel-Keletre utazik, és nagyon boldog lenne, ha mindketten vele tartanának. Termé­szetesen mindenről ő gondoskodik. Melyik nő utasítana vissza ilyen a- jánlatot? Zímankés februárban a me­leg Közel-Keletre utazni? A két nő nem sokat gondolkodott. Repülőgép­re ültek, és megérkeztek a mesés Keletre. A többi esemény úgy zajlott le, mint egy jól rendezett filmben. Hatalmas amerikai kocsi sofőrrel, gyönyörű villa a város szélén, amely állítólag Henry barátjának a villája, szfnes ruhába öltözött szolgák — mindez a két nő szemében a meg­valósult mesének tűnt. Minden érde­kes és egzotikus volt. Henry olyan csodálatos tortával kínálta őket, a- mely jobban Ízlett, mint a manna, jómaga azonban meg sem kóstolta az édességet mondván, hogy férfi nem eszik tortát. Az anya és lánya vígan falatozott, míg mindketten el nem vesztették eszméletüket. Összekötözött kézzel s lábbal éb- rendtek egy teherautó padlóján. A szájuk be volt tömve, mozdulni se tudtak. Hosszú órákig vitte őket a teherautó a forró sivatagban. Végül egy kicsi kikötőbe érkeztek. Mint a csomagokat, egy sátor alá vitták ti­kéi. ahol kivették szájakból a zseb­kendőket. Nem voltak egyedül, fél­tucat európai nő várt a sorsára. A többi úgy zajlott le. mint az „Ange Ilka“ című filmben. A nőknek vizet adtak, és rájuk parancsoltak, hogy szedjék magukat rendbe. Nemsokára jacht állott meg a kikötőben, a melyből egy jól öltözött ár szállott ki fegyveres kísérőkkel. Belépett a sátorba és megnézte a nőket. Nem bízta magát csak a szemére, a nő­ket meg is tapogatta. Amikor alapo­san megvizsgálta őket, bólintott, és az üzlet meg volt kötve. Egy közeli villában kifizették Neumann asszony és Helga árát a halkszavü Henrynek. Nemrég riport jelent meg egy francia lapban az egyik gazdag sejk­ről, akinek a Perzsa-öbölben van a villája. Itt bukkantak rá a két sze­rencsétlen nő nevére. A gazdag sejk háremében élnek, a helyi törvények értelmében mindketten a sejk fele­ségei lettek. így a rendőrség se te­het semmit a két osztrák nő érde­kében. (Folytatjuk) A hárem nem mindig elegáns épüte'

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents