Új Ifjúság, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1973-11-06 / 45. szám

Dohányzó

autók

„Az én autóim nem dohányoznak'“ — ezzel a gúnyos hangú kijelentéssel tudatta a szakvilággcd az Őszülő mester, Enzo Ferrari, a vl- ' tághírű versenyautó-kon- stvktőr, hogy nem hajlandó „gladni magát" a Grand Prix sportban hatalmat jeleníts cigarettagyáraknak. Ezzel szemben az a valóság, hogy á Ferrari versenyistál- , ló főnöke tárgyalt a Marlboro cigarettagyárral, de a „vérdij" összegében nem tudták megegyezni. így aztán a kevésbé eredményes angol BRM versenyistálló adta el magát 60 000 angol fontért, és az egykor zöldre fényezett BRM versenyautók új, piros-fehér karosszériát kaptak. Olyant, mint a Marlboro cigarettadobozok.

Ismeretes, hogy a cigarettagyárak nem hirdethetnek az angol televízióban, ezért — ésnem merő sportszeretet- böl — a propragcmdára szánt fontjaikat a Grand Prix sportra költik. A John Players cég Jobb üzeletet kötött, mint a konkurrense: az ugyancsak angol Lotus versenyistállót „támogatja“ így lett aztán az idei angol Forma-1 Grand Prixből John Player Grand Prix, és ennek mintájára kapta az osztrák Grand Prix a Memphis Grand Prix nevet, mert az osztrák cég kétmillió schiltnget adott a verseny rendezőségének.

Hogy mire kell ez a sok pénz?

Nos, a tavalyt osztrák GP kereken két és fél millió schíllingbe került, ráadásul a „Forma-1 Konstruktőrök Szövetsége“ által meghatározott raftpénz is igen magas. Idén „csak“ 65 000 angol fontot kérnek egy verseny ráfijáért, ezért huszonöt F-l versenykocstt indítanak. De már azt is bejelentették, hogy jövőre 76 000 font lesz a GP-mezöny ára. és 1975-ben 87 000 font alatt nem állnak rajthoz.

Szélesedik a nikotinipar hatalma az autóverseny- üzemben. A volt világbajnok, az angol Graham Hin, aki mellesleg nem dohányzik, most hároméves szerződést kötött a Wilts dohánykonszernnel, amely egy Embassy-Shadow nevű Forma-1 versenyautót bocsátott HtU rendelkezésére.

II

A legnagyobb „istállóval" a nem ts eredményes Marlboro rendelkezik, nem kevesebb, mint fiz F-l pilóta és öt motorkerékpár GP-ver- senyzö kap tisztes fizetést a fflst-gyártál ftöbbek közt: lokx, Reqazzoni, Beltoise és a motorkerékpáros Agostini, Read, sőt az elhunyt Saarinen is közéjük tartozott /. A Forma-1 versenyzőknek ts van érdekképviseletük, a | Grand Prix Drivers Association. amely kimondhatja — a pálya esetleges alkalmatlansága miatt — a rajtttial- mat. De ha a kenyéradó gazda érdekei úgy kívánják, akkor mégis indulni kell a GPDA által veszedelmesnek tartott pályán Igaz, nem csekély az a pénz, amit a neves volánművészek egy- egy verseny után zsebre vágnak, hiszen nemcsak a

I

hiicot Ingyárosok fizetnek, ha- hanem mindazok, akiknek emblémáját, védjegyét a lángmentes overáljukra varratják.

Mégsem a versenyzőké a nagy üzlet, hanem a ciga- ’•ettakonszerneké, ugyanis a száguldó sztárok nemcsak a \ bankokban járnak beváltani | csekkjeiket. Salnos elöfor- I dúl, hogy őket viszik — a temetőbe.

R. Gy.

Mert ilyen Is volt, ha ritkábban is, mint az ellenkezője. 1964-ben történt, a tokiói o- llmpla napfénytől és sikertől forró napjaiban. A vívőcsamok győzelmi emelvényének legfelső fokán Rejtő Ildikó állt, és én boldogsággal, diadalm&mor- ban úszva, egyenes adásban közvetítettem legfrissebb a- ranyérmesttolk döntő csörtéjét és az ünnepélyes pillanatot, a- miikor tőrvívőlnk nyakába a- kasztják az aranyérmet. Jól emlékszem mindmáig: lelkesedésemben a rádióhallgatók millióinak fíile hallatára még azt is felajánlottam Ildikónak, hogy tegeződjünk össze, — a- mi különben azóta sem történt meg. Ebben a mámoros hangulatban találkoztam á kijáratnál Csanádi Árpáddal, aki megkérdezte, hogy nem megyek-e vele az uszodába, ahol éppen a magyar — jugoszláv vízilabda-mérkőzést játszották.

— Nem érünk oda — legyintettem —, majdnem húsz kilométerre van innen.

— Próbáljuk meg — mondta Csanádi és ezzel beültünk a rá várakozó kocsiba. És csoda történt: az ördöngős japán so főr azt az utat, amelyet a számtalan szűk tökiői sikátoron keresztül általában másfél óra alatt tettünk meg, egyéni olimpiai csúccsal, húsz perc a- tatt száguldottá végig.

Amikor beléptünk az uszodá- a, már az utolsó perceket játszották. Az eredményhirdető táblán ez állt: Jugoszlávia — Magyarország 4:3. Egyszóval vezetett a nagy ellenfél. Leültem a hatodik emeleten a Magyar Rádió állandó mikrofonállásába, és a megszokott mozdulattal, szinte automatikusan bekapcsoltam a mikrofont, fejemre tettem a fülhallgatót. Valamit motyoghattam is, mert ebben a pillanatban a fülhallgatóban megszólalt a budapesti stúdió.

Szepesi György!

A LEGSZEBB BUKÁSOM

— Jő, hogy ott vagy, úgyis vonalban vagyunk. Közvetítsd az utolió perceket!

Szabadkoztam, hogy nem készültem a mérkőzésre, nem Ismerem a csapatok felállását, innen pedig a hatodik emeletről amúgyis édeskeveset lehet látni. A mikrofon iránt érzett örök szerelmem és az iménti lelkes hangulat azonban legyőzte tartózkodásomat:

— Jó — válaszoltam a pesti kollégáknak —, tíz másodperc múlva Indulhatunk!

A szomszédos mJkrofonállás- ból Werner Eberhardt, az NDK riportere közvetített. Csak any- nyít tudtam megkérdezni tőle, hogy milyen sapkában játszanak a csapatok.

— Feketében a magyarok, fehérben a Jugoszlávok — kaptam a választ, és ebben a pillanatban — rádiós nyelven — már ki is voltam „adva“, azaz minden szavamat hallották a hallgatók.

Csak annyit tudtam elmondani, hogy még egy perc van hátra a mérkőzésből, amikor az osztrák Dimweber négyméterest ítélt a feketesapkások ellen. Ellenünk.

— Végünk van! — hördülök fel. A jugoszlávok amúgyis egy góllal vezetnek már, négyméterest nem lehet jól védeni, csak rosszul dobni. Ezt a szívességet pedig nem teszik meg .nekünk régi ellenfeleink. . És már Iátok is egy fehér sapkás fejet, amint kiemelkedik a vízből. Ebben a pillanatban sípszó. Dimweber visszarendeli a négyméterest. Újabb idegölő pillanatok, mialatt én lassan öngyilkosságba kergetem a hazat hallgatókat.

Aztán... aztán mintha rémálmot látnék. Az előbb már kiállított Gyarmati Dezső, a csapat nagy taktikusa, a medence széléről valamit mutogat a fehér sapkás jugoszláv fiúknak. Talán még tanácsot is ad.

Újabb éles sípszó, és a labda élesen vágódik a tehetetlen kapus mellett a hálóba.

— Gől suttogom elhaló hangon, de ebben a pillanatban már ordítom is: Góóól! Mert a vízből kiemelkedő fehér sapkás alakban hirtelen felismerem Rusorán Pétert.

— Kiegyenlítettünk, 4:4. Nincsen semmi baj! Legfeljebb annyi, hogy Werner Eberhardt rosszul informált. Fehér sapkában nem a jugoszlávok, hanem ml játszottunk...

Legőrvendetesebb rádiós bukásom óta közel egy évtized telt el. A történetet mégsem felejtettem el. Annál kevésbé, mert akkor megtanultam, hogy sem diadalmámarban, sem előkészület nélkül nem szabad közvetítésre vállalkozni.

Sőt ma már azt a tanulságot Is le merném vonni a tokiói esetből, hogy nincs vesztett mérkőzés, — csak jobban oda kell .figyelni.

RENDET ÉS FEGYELMET !

A legtöbb szakember úgy véli, hogy a közönséget a gől érdekli a legjobban. Én soha nem osztottam ezt a nézetet. Az angol — lengyel mérkőzésen csak két gél e- sett, mégis, aki látta, elragadtatott hangon nyilatkozott róla, mint sportlátványosságról. Nem gólokra, hanem izgalmas, jó játékra van elsősorban szükség ahhoz, hogy a közönség igényeit kielégítsük.

Az NSZK-beli „Kicker“ című sportláp vette azt a fáradságot, hogy megállapítsa 27 európai ország bajnoki gólátlagát. Első helyen Luxemburg áll 3,76 góllal. Az NSZK a harmadik. Itt 3,41 volt a gólátlag az elmúlt bajnoki idényben. A lista legutolsó helyén, tehát a huszonhetediken Olaszországot látjuk 1,87 gólátlaggal. Mit mutat ugyanakkor a nézőszám? Azt az érdekességet, hogy az NSZK-ban lázasan keresik a közönség elég gyors ütemű elfordulásának az okát, ugyanakkor a góliszonyban szenvedő Itáliában (talán Európában egyedül) állandóan növekszik a nézőszám! Megírtam már, hogy a Franciaországban kipróbált gólprémiumrendszer nem hozta meg a várt eredméoyt (az a csapat, amely 3 gólt lő, külön egy pontot kap, még akkor is, ha elvesztette a mérkőzést, vagyis ha A nyer B ellen 4:3-ra, akkor A 3, B pedig 1 pontot kap). Ugyanez mondható a görög bajnokságra is, amelyet már évek óta komplikált gólprémium-rendszerrel bonyolítanak le. Nem emelkedett a gólok száma a Szovjetunióban sem, pedig a döntetlenül végződő mérkőzések győztesét tizenegyesrúgásokkal határozzák meg. Vagyis nem lehet döntetlen. És mit látunk? Azt, hogy az idegenben foggal-körömmel védekező csapa tok „parira“ játszanak, s így még ll-esek révén meg is nyerhetik a mérkőzést. Nem csoda, ha minden harmadik találkozó döntetlen eredménnyel fejeződik be!

És vajon milyen nevelés az, amikor a vezető (gazdasági vagy sportvezető) a játékos cinkosa az edzővel szemben? Ez pedig mindennapos jelenség!?

Igen — rend és fegyelem. Most ez legyen napirenden! De megalkuvás és megingás nélkül. Mert különben egy centiméternyit sem megyünk előre. Csak süllyedünk tovább.

Barcs Sándor

ÓRIÁSOK PÁRVIADALA

(VISSZAPILLANTÁS A SZOVJETUNIÓ —USA ATLÉTIKAI PÁRVIADALÁRA)

\ „gigászok versenyében“ a futás volt az egyik legérdekesebb szám

Az oroszok rendkívül sikeresen szerepeltek. Megérdemelték a győzelmet. Annak ellenére, hogy mi veszítettünk, elégedettek vagyunk a Minszkben eltöltött napokkal, a meleg fogadtatással és a verseny megszervezésével.

jim Bush, az Egyesült Államok atlétikai válogatottjának főedzője mondta ezeket a szavakat, amelyek jól összegzik a szovjet és az amerikai atléták immár hagyományos, tizenegyedik találkozójának legfőbb eredményét.

A világ két legerősebb csapatának a belorusz fővárosban megrendezett viadala az év jelentős sporteseménye VDlt. A kétnapos, igen feszült verseny a szovjet atléták impozáns 216:163 arányú győzelmével végződött. De talán még fontosabb a találkozó másik vonatkozása: sikerült képet kapni arról, milyen lehetőségei vannak a két csapatnak az o- limpiára. A szakemberekre Igen mély

benyomást tett a 14 éves iskoláslány, Decker győzelme a 800 méteres síkfutásban, Wiliiamsnek, az USA 20-éves rövidtávfutó bajnokának a szereplése, valamint a szovjet Poduzsnij és Szaveljev sikere távolugrásban, illetve gátfutásban.

Új nevek tűntek fel a válogatottakban, s ez azt jelenti, hogy az edzők bátran keresnek űj tehetségeket és intenzíven készülnek az 197B-OS olimpiára.

Szólni kell az idei találkozó még egy sajátosságáról: az őszinteség, a barátság és a versenytársak iránti tisztelet légköréről. Egyet kell értenünk William Toomeyval, az 1968-as olimpia tfzpróba- bajnokával, aki jelenleg egy amerikai Tv-társaság sportkommentátora, s aki a versenyek után azt mondta: „Tanulunk kell egymástól, és úgy vélem, tapasztalatcserénk a jövőben még intenvívebb lesz.“ B. Bazunov

Baráti találkozók, jelvény- és emlék- tárgycsere kísérte az amerikai és a szovjet atléták viadalát.

' - ------- mi. ii nmmi« jm.

.......

;

Williams amerikai rövidtávfutó első lett a 100 és 200 méteres síkfutásban