Új Ifjúság, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1973-10-30 / 44. szám

A

zlatovcei gyermekvárosban az egyik „családi ház“ előtt 7-8 kisebb-na- gyobb' gyerek játszik. Hintáznak. A hinta alkalmi játékszer: egy alacsony támasztó bak, amilyent a kőművesek használnak az épületeken és egy malteros palló. Már üzemel a gyermekváros, de még nem készült el teljesen. Elkészültek a csinos házak, friss falaik közé beköltözött az élet; kész a kazánház, az iskola, az óvoda, a szolgálati lakások, de a további épületeket csak ezután fogják befejezni az építők.

XXX

Augusztus elsején, amikor kétéves gondos mérlegelés, megfigyelés és megfontolás után megérkeztek a gyerekek a Stará Turá-i üdülőtelepre, az egyik fiú a következő szavakkal fordult a leendő nevelőapjához:

— Ki jön ma?

— Hát ki jönne — válaszolta fölkapva a fejét az apa, majd hozzátette: — én leszek veled.

— És holnap? — makacskodott az apróság. — Holnap este?

— Holnap este Is én leszek veled. Én most már mindig veled leszek. Mindig, amíg csak nagy nem leszel —• tetté hozzá.

Hogy hitte-e a gyerek az előbbi szavakat, azt nem tudni, és azt sem, mit gondolt a hallottakról. De annyi biztos, hogy az üdülés ail^tt meggyőződhetett a szavak igazáról. Arról ts, hogy nemcsak a nevelőapja, hanem nevelőanyja, azok lánya, íia, és a többi gyerek is vele maradt. Reggel együtt keltek, együtt reggeliztek, egész nap együtt játszottak, szórakoztak, és este Is együtt bújtak a takarók alá. Sőt, úgy ahogy mondták, együtt költöztek át a gyermekvárosba, közösen foglalták el a családi házat. Még azok is, a- klk először megijedtek, vissza szerettek volna menni a korábbi nevelőotthonba.

— No, ki akar visszamenni? — kérdezte akkor a leendő nevelőapjuk.

■— Én,.. é...n.

— Én... é...n.

— Én.

— Jó, üljetek be az autóba —

és mint ahogy -mondta, el is indult velük. Autókáztak vagy egy félórát, s ki tudja, hogy mi mindenről beszéltek, de annyi tény, hogy amikor kiszálltak, már mosolyogtak és jó barátok voltak.

Az előbb idézőjelbe tettem a családi házat, de nem azért, mintha kétségbe vonnám, vagy rossz kifejezésnek találnám, hanem mert a gyermekváros értelmezése szerint magyarázatra, pontosabb körülírásra szorul. Először is, ezt a családi házat mintegy 24-26 személy Is lakhatja. Elüt a szokványostól. Sokkal nagyobb, mint a mai modern, tágas, emeletes családi házak és a beosztása is más.

A földszinten található a család lakása és a közös társalgó jebéd- lö). Az emeleten pedig az állami gondozásban lévő gyerekek szobái. Kettesével, hármasával laknak. Jobbra a fiúk, balra a lányok. Bár most és majd később sem fogja meghaladni az állami gondozásban levő gyerekek száma a tíz-tizenkettőt, a sok fekvőhely arra jó, hogy akkor Is visz- szatérhessemek, hazajöhessenek, amikor már kirepültek a családi fészekből, amikor már középiskolába, egyetem-re járnak, esetleg családot alapítottak.

Amiben a gyermekváros különbözik más nevelőintézettől, az hogy a ziatovcet gyermekváros lakosai nem más község Iskolájába, óvodájába járnak, hanem a két szomszédos község, Zlatovce és Záblatie gyerekei járnak hozzájuk óvodába, iskolába, színházba stb. A jövő iskolájába, a Jövő óvodájába.

Az első szakaszban nyolcvan gyerek került a gyermekvárosba. Többnyire testvérek. Két-három, négy, öt gyerek, akik bár testvérek voltak, már majdnem csak levelezés útján ismerték egymást. Van itt olyan kis gyermekközösség is, amelyről Itt deiftilt ki, hogy még további tagjai vannak.. Legközelebb már ők is a többiekkel lesznek, hiszen ennek az új nevelési formának, és ezen túl a

gyermekváros vezetőségének az a meggyőződése, hogy az árva, vagy az elhagyott gyerekek között fönn kell tartani, meg kell őrizni a családi kapcsolatot, hiszen ez nemcsak a gyerekeknek jó, hanem a nevelőknek is.

— Azt szeretnénk elérni, hogy összetartozzanak a gyerekek — mondja a gyermekváros szépí modern iskolájának az Igazgatója, Viktor Chovanec elvtárs. Majd

A PAUÖ PONTOSAN EGYENSOlYOZ

így folytatja: — Arra törekszünk, hogy belenőjenek a gyerekek a gyermektársadalomba, hogy megtalálják helyüket az embereik között. Szeretnénk, ha nem szorulnának ki a többi gyerek közül, és ha megtalálnák a maguk helyét az életben.

— Sokan attől féltettek bennünket, hogy az állami gondozásban levő gyerekeket fogjuk előnyben részesíteni. Mások ismét attől tartottak, hogy elvesszük tőlük azt, amit nekik szánt a társadalom. Ettől nem kell bennünket félteni. Nálunk minden gyerek egyforma elbírálásban részesül. Nem teszünk köztük különbséget, és már szervezésileg Is arra törekszünk, hogy mind az árva, félárva, vagy elhagyottak, mind a szomszédos községek gyereekei együtt szerepeljenek, sajátjuknak tekintsék az iskolát és az egész gyermekvárost.

— Elég sok még a gondunk — kapcsolódik be a beszélgetésbe a gyermekváros igazgatója, Stefan Rehák. — A gyerekek közlékenyek, túlságosan Is közlékenyek, mindenki előtt kitárulkoznak, az emberek pedig hihetetlenül kíváncsiak. Meg kell tanulni a gyerekeknek, hogy nem szabad nekik mindent elmondani magúikról. Nem szabad kiteregetni árvaságuk minden szégyenét, mert nem egyformák az emberek. Sokan először csak kíváncsiskodnak, de aztán dobra verik, kibeszélik a gyerekek múltját. Nekünk mindenképpen el kell érni, hogy senki ne nézhesse le, ne alázhassa meg ezeket a gyerekeket. Meg kell tanulni a gyerekeknek az új körA palló pontosan egyensúlyoz

nyezetben "élni. Eddig zártabb, a társadalomtól és az emberektől élik ü lön ültebb közegben éltek,

nemcsak az életükre, hanem a titkaikra is vigyáztak az intézetek vezetői, nevelői, de most már maguknak is meg kell tanulniok vigyázni magukra. Fel kell őket vérteznünk, rá Ítéli ébresztenünk ő- ket az új valóságra és arra, hogy mostaná.tól ők is olyan gyerekek, mint a többiek.

— A gyerekek nem állítottak bennünket és nem is állítanak megoldatlan kérdések elé —, kapcsolódik be a beszélgetésbe ismét Viktor Chovanec —, mert jólne- velteik, szófogadók, tisztelettudók. A tanítói karunknak, amely e- gyébként szakmai és emberi ösz- szetételben olyan, mint bármely más Iskolának a tanítói kara, az a véleménye, hogy ezek a gyerekek semmiben sem maradnak el a többi .gyerektől, és ezért a családi közösségeken belül Is gyorsan kialakulnak és megszilárdulnak az együttélés szabályai, elmélyülnek a meleg emberi kapcsolatok.

— Például nem törekedtünk arra, nem állítottunk fel olyan szabályt, hogy a gyerekek nevelőszü- leiket, apjuknak, anyjuknak nevezzék. Ezek olyan fogalmak, a- melyekkel nem lehet játszani. De a gyerekek így is, különösen az apróbbak, valahogy maguktól e- zeket a megszólításokat használják. Szinte hihetetlen, mennyi ragaszkodás van ezekben a gyerekekben. Néha magunk sem hiszünk a szemünknek, a fülünknek, amikor látjuk, halljuk, hogy alig pár nap után az ölükbe bújnak, titokban megsimogatják a karjukat, apjuknak, anyjuknak szólítgatják.

A gyerekek közben befejezték a játékot, s leülnek, hogy megírják a házifeladatot, majd pedig szaladnak, hogy ki-ki behozza saját asztalát, mert megérkezett az újabb bütorszáillítmány. Míg tart a nyüzsgés, föl-le járkálás, én Is ott lábatlankodom közöttük. Az e- gyik nagyfiú igazítani akar valamit az új bútoron és odajön a ház asszonyához:

— Néni, adjon nekem fogót.

— Néni, kérek fogót.

— jó, mindjárt hozom — féjez! be az Idősebb a párbeszédet' de nem mehet még a szerszámért, mert az egyik kisebbik fiú, aki most jött haza a délutáni szakköri foglalkozásról, még sürgősebb kérdéssel fordul hozzá:

— Anyuka, nem kaptam levelet?

— Nem tudom, majd meg kell néznünk — válaszolja.

És ez most már így megy. A ház bejáratánál legalább húsz pár lábbeli, papucs, cipő, tornacipő vegyesen, aszerint, hogy az új lakók közül idehaza tartózkodtk- e vagy elment a lábbeli tulajdonosa.

Ugyanez a kép a társalgó közös asztalánál is. Számtalan füzet, könyv, a fiúk és a lányok épp a leckéiket írták, amikor jött a gondnok és hívta őket, hogy hordják haza az asztalokat. — Igen, haza, mert moetanától végérvényesen van otthonuk. Itt lesznek, amíg elvégzik az Iskolát, amíg szakiskolába, kollégiumba nem kerülnek. S Ide járnak majd haza onnan is és a katonaságtól is. Egészen addig, amíg családot nem alapítanak. És még azután ts: feleségük lesz, gyerekük, s jönnek, mint mások látogatóba, szüleikhez. A nagyobbaknál talán még nem sikerült kialakítani! az együvétartozás érzését, de az apróbbaknál már egészen bizonyosan, hiszen azok már most is apának, anyának szólítják a nevelőszülőiket, megsímo- gatják a karjukat, odahújnaik hozzájuk. És így van ez jól. Mert e- zek a csodálatosan szép háziak, ezek a szobák, ezek a szülők — nevelők jelentik számukra a végső révet, amely egyenesbe hozta az életüket és nekik Is ségít megtalálni helyüket a társadalomban. A palló most már pontosan egyensúlyoz...

Németh István

Az iskola étterme

KELL-E A BÉKÉÉRT HARCOLNI?

A kérdés, nem tagadom, elég furcsán hangzik. Hogy miért választottam mégis e eszmefuttatás címéül, arra nyilván ráeszmélnek. Bevezetőnek hadd mondjak el egy történetet, mert tulajdonképpen ennek a hatására fogalmazódott meg bennem így a cfm, és talán az Írás egész mondanivalója.

Két középiskolás vagy ipari tanuló fiú társaságában hazafelé döcögtem Komáromból a csallóközi vicinálison. Egyikük leszálláshuz készülődött. „Aztán mit csinálsz szombat és vasárnap?“ — kérdezte társa. „Ugyan mit csinálhatnék egy unalmas faluban?“ — legyintett a másik. „Végighallgatom a család szövegelését, elolvasok valami jó könyvet, és e- gyéb szórakozás híján majd a békéért is harcolok egy kicsit“ — kiáltotta vissza a kocsi lépcsőjén állva.

Az ntóbbi, szerintük alkalmasint szellemesnek vélt mondáson mindketten jót nevettek. Engem megdöbbentett a hangnem, a sületlen élcelődés, a közömbös magatartás az emberiség legfontosabb problémájával szemben. Csupán az vígasztalt, hogy ma már vicctéma Is lehet az, ami néhány évtizeddel ezelőtt még az emberiség leghőbb vágya volt. ami a világ egyes részeiben meg ma is csak álom.

Ezek a fiatalemberek minden bizonnyal csak filmből, televízióból, esetleg tankönyvekből ismerik Hitlert. Lidicét. Sztálingrádot. Duklát és Oswieclmet. Talán elfelejtették, hogy alig több. mint egy negyedszázada véres háború söpört végig földgolyónkon Ezek a fiataiembe rek békében születtek, nem ismerik az éhezést, nem nyomurftja életüket a fasizmus, nem tépi el őket szüleiktől a báború.

De vajon telteszik-e időnként maguknak a kérdést, kinek és minek köszönhetjük azt, hogy több mint egy negyedévszázada békében nyugalomban dolgozhatunk, tanulhatunk?

Mert ezt a kérdést szüntelenül fel kell ten ni magunknak. Még nagyon sokan élnek kő zöttünk. akik a saját bőrükön tapasztalták a háború borzalmait. Túlságosan sokan élnek, akik még ma is siratnak valakit, akit az értelmetlen háború ragadott el közülünk. Élnek még a földünkön, akik hatalmuk megőrzése érdekében szívesen kirobbantanának háborút. A világ egyes részeiben sikerül is nekik időről-időre kiélezni a helyzetet. Kisebb-nagyobb konfliktusokat robbantanak ki. Hogy még veszélyesebb kalandba bocsátkozzanak, attől

csak a béketábor egységes, hatalmas erőt képviselő frontja riasztja vissza őkel. Itt van a Szovjetunió, amely a hadierejével is szavatolja a békét.

Mert a béke nem egy, az emberektől független nyugalmi állapot. Legalábbis még ma nem az. A béke szüntelen harc. Az adott karban az osztályokra osztott világ harca. A békéimre egyben osztályharc is.

Sajnos, ezt ma sokan elfelejtik. A fiatalember úgy beszél arről, hogy jövőre az egyetemen folytatja a tanulmányait, mintha csak azt mondaná, hogy esik az eső. Számba sem veszi, hogy voltak időszakok, amikor a fiatalok szintén ilyen terveket szőttek, aztán a toll helyett kénytelenek voltak puskát ragadni. Vannak országok, amelyekben még ma is ez az osztályrésze az egyszerű emberek fiainak.

A szomszéd olaszországi élményeit meséli, aztán csak úgy odaveti, hogy jövőre Skandináviába készül. Ezt úgy mondja, mintha a vi lág legtermészetesebb dolga lenne. Még csak figyelembe sem veszi, hogy közbejöhet valami.

Rendszerünk szilárd, az ország gyors ütemben fejlődik: ez az emberek biztonságérzetének az alapja, és a béke. Csak erről ritkábban beszélünk, mert nem kell érte havi részletet fizetni, nem mérik kilőra.

Érdemes lenne ezektől az emberektől megkérdezni, mit tettek annak érdekében, hogy a béke fennmaradjon. Lehet, hogy azt válaszolnák: ahboz túlságosan szürke kisemberek. A külföldet járt szomszéd talán még azt is hozzátenné, hogy nincs semmi baj, mert Nyugaton is békát akarnak az egyszerű emberek, a kétkezi munkások.Hát igen, ez fgy Igaz. a kisemberek sohasem akartak háborút. A háborút mindig a hatalmasságok robbantották ki, a kisemberek csak veszftettek rajta. A tőkés országok dől gozöi sem akarnak háborút, és ezt időnként nvomatékosan kormányuk tudtára adják. Ez is közrejátszik abban, hogy a legszélsőségesebb rendszer urai is százszor meggondolják, semhogy háborús konfliktust robbantsanak ki.

Nálunk viszont az alkotó munka az. ami a béke feltétele. Béke nincs egyéni felelősség

nélkül. Kinek-kinek a maga posztján fáradságot nem kímélve és éberen kell dolgoznia. Ez napjaink békebarca. Ezzel teremtjük meg egy szilárd állam alapjait. S egy állam erejét és nemzetközi tekintélyét mindenkor gazdasági szilárdsága határozza meg. Nem véletlen, hogy a gazdaságilag rohamosan fejlődő Szovjetuniót a legnagyobb tőkés hatalmak még az ő vitatható értelmezésükben is legyőzhetetlen katonai hatalomnak tekintik, holott a Szovjetunió a történelem folyamán sohasem folyamodott hatalmi célokból fegyverhez, és sohasem kérkedik hadi erejével, mint a tőkés nagyhatalmak. A hatalmas ország fejlett ipara, kimeríthetetlen nyersanyagforrásai, lakosságának páratlan mnnkaszorgalma az. ami gondolkodásra készteti a tőkés országok vezető köreinek legelvetemültebb háborús héjáit is.

A huszadik század ellentmondásukkal terhes kor. Hol ámulattal, büszkén, hol rettegve beszélünk a tudomány és a technika legújabb felfedezéseiről. Mindenki előtt ismeretes, hogy egy új világháborús összecsapás súlyos kockázattal járna. Mégis vannak olyan veszett monopolista körük, amelyek nem riadnak vissza attól, hogy egy újabb minden eddiginél borzalmasabb világégésbe sodorják az emberiségei csakhogy megakadályozhassák a szocializmus világméretű térhódítását. Csapán az tartja vissza őket. hogy a béketábnr, a szocialista tábor gazdasági erejét figyelembe véve. eleve vereséggel kellene számolniok.

tőzanabbul, vagy inkább rafffnáltabban értékelik a két rendszer erőviszonyait, más módszert választanak. Semlegesség, liberalizmus, békés átalakulás, népi kapitalizmus — ilyen és ehhez basoniő mézesmázos szavakkal fogalmazzák meg új taktikáinkat. Hogy mit értenek a hangzatos és megtévesztő jelszavak alatt? A semlegesség valújában elszakadást jelentene, „hidat“, amely átvezetné a szocialista országokat az imperializmus táborába. A liberalizmus sem veszélytelenebb, mert célja, a szocialista demokrácia átváltoztatása polgári demokráciává. Példáért nem kell messzire mennünk, elég há megemlítjük az 1968-as csehszlovákiai eseményeket, amikor majdnem valóra váltatták fondorlatos terveiket.

A békás átalakulás jelszava mögött a halálra Ítélt tőkés társadalom reknnstrnkciőja Tejük. Ezek a nézetek, ha burkolt formában is. de erőteljes támadást jelentenek a béka ellen. Fellépni ellenük minden becsületes, jószándékú ember kötelessége a maga szükebb és tá- gabb közössége érdekében egyaránt. Ezeknek az agysejteket mérgező nézeteknek káros hatása ellen is harcolni kell mindnyájunknak, hogy egy pillanatnyi nyngta se legyen az ideológiai dfverzlónak.

Mi azonban nemcsak azért védelmezzük a békét, mert egy újabb háború minden megelőzőnél pnsztítúbb lenne. Mi eleve elvetjük a hódító háborúkat. OsztályszempontbúI, mert minden háború osztályjeilegtí.

Minden téren támogatjuk a gyarmati sorban sínylődő népek felszabadító háborúját, de a békés egymás mellett élés hívei vagyunk. A történelem igazolta Lenin korszakalkotó tételét. hogy a különböző társadalmi rendszerek is békésen élhetnek egymás mellett. Ennek a szellemében szorgalmazta a Szovjetunió a szovjet-amerikai csúcstalálkozót. Az 1972 májusában aláirt szerződések intézményesítették a különböző társadalmi rendszerek békás egymás mellett élésének elvéi. Brezsnyev elvtárs amerikai útja után pedig még a nyugati lapok is azt írták, hogy lakhatúhbá vált a Föld.

A Szovjetunió hékenffenzívája elvi politika, a szocializmus győzelméért folyó harc stratégiája. amely egyre ójabb bizonyítékokat nyújt a világ nemzeteinek arról, hogy a szocializmus és a béke szervesen összefüggő, elválaszthatatlan fogalmakat jelentenek. A békés egymás mellett élés lenini elve elsősorban azt feltételezi, hogy elutasítják a háborút, mint az államok közti vitás kérdések megoldásé nak eszközét.

Egyértelműen a gazdasági versengés hívei vagyunk. A szocializmus képes arra. bogy békés versenyben legyőzze a kapitalizmust. E- zérl kell törekednünk arra, hogy minden téren bebizonyítsuk a szociaiizmns fölényét mindenekelőtt túlszárnyaljnk a legfejlettebb tőkés államokat a termelésben.