Új Ifjúság, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1973-10-16 / 42. szám
09 * GÁL SÁNDOR VERSEI: SODRÁS egy nappal több egy nappal kevesebb két sor között átsuhan a szél parthoz ütődik néhány szó FELEMELTÉL EGY NAPON HOGY EGY NAPON ELVESZÍTS távolodnak a hangok s mintha már csak a visszhangot hallanám egy nappal több . egy nappal kevesebb ÜNNEP a fény elnyeli önmagát hullámokra Ütődnek az eső gyűrűs pecsétjei s a mélyből felcsendülő halk korái néhány porszemet lezizzent az Idő csipkés pereméről A szél messze járt a sms*. messze járt emlékezzetek a szél messze járt emlékezzetek kinyújtott karokkal ölelkeznek a fák emlékezzetek a szél messze járt a fennsík rétjei lósörények emlékét lobogtat iák a szél messze járt emlékezzetek V acsorázik a násznép. A kis udvarban az u- borka, a bors és a vanília illata érzik. Patkó aiakú hosszú asztalnál ülnek a vendégek, sátor alatt, száz- húszán . Az első pohárköszantőt az országgyűlési képviselő mondja. Utána az éneklőkanonok emelkedik szólásra. Lila övvel a hasán, kezében pezsgőspohárra] az élet igazi mélységéről, a szenvedésről beszél. Menyasszony és vőlegény annyira figyelnek szavára, hogy leteszik a kést-villát. Ekkor fájdul meg a vőlegény foga. Tudja is^ hogy melyik. Baloldalt van egy zápfoga, mely — különösen időváltozáskor — rakoneá’tlankodni szokott. Már többször is gondolt rá, hogy tömetnl kellene. A fájdalom mégis váratlanul jön — meglepetésszerűen, mint roham —, bele is sápad. Lehajtja fejét. Nyelvét próbálja a fogán tartani, de mindhiába, se lát se hall. A kanonok még mindig a legszebb körmondatokat keríti. A vőlegény felé mosolyog, s a vőlegény is igyekszik visszamosolyogni rá. Bámulja a. vendégeket, kiket egyszerre nem ismer meg, a cifra asztalt, a tortákat a piros és sárga borok közt, a ponyvát, fönn a friss lombokat és a nemzetisztnű zászlócskákat. Vacsora után kiszalad a sátorból az ecetfák közé. Szeretne felbőgnii a csillagos nyári égre, úgy szenved. Mire visszatér, arca krétafehér, homloka verejtékes. Elhatározza, hogy úri hidegséggel uralkodik magán. Leül menyasszonya mellé. Egy árva szót se szól. Aztán odasúgja menyasz- szonyának, megmondja, hogy nem bírja tovább. 3. Mennek a lányszobába, a- *1iová nem hallatszik be a eigánymuzsika s a lakodalmas lárma. Itt minden csupa pillangó és csipke, csupa ibrik és selyemfestés, csupa illat, a- ranypiros táncrend, csiricsáré. Az asztal döcög, az ágy kesíkeny, a dívány szűk, a szék kicsiny. Aki .megmozdul ebben a babaszobában, az biztosain összetör valamit. A bútorok a vidéki költészet őrületét lehelik. Egy bronz házinyúl gyomrában keltöóra ketyeg, a kefék hátán tükrök, az éjjeliszekrényen két síró angyal. Mind a ketten leülnek zavartan. 4. Tulajdonképpen alig ismerik még egymást. Télen találkoztak először, egy bálon, a farsangot áttáncolták, néhányszor e- gyütt mentek társaságba, a lány párszor éjjelizenét, yi- rágot kapott, jegy ajándékul pedig gyémántgyűrűt. Tetszett neki a vőlegénye csíkos selyem gallérvédőj« meg az aranyóra ja. melyet csuklóján viselt, karkötővel. A menyasszony pedig Szép volt, mint egy bábu. Most keble viaszsárga, és füle — mint két rubinláng — lobog a türelmetlen ábrándoktól. 5. Szembenéznek egymással. Először maradnak magukra az esküvő után, és mindjárt szenvedniük kell. Künn gomolyog a tánc. A vőlegény könnyedén összehajtott, friss zsebkendőt tart arcához. Másképpen képzelték mind a ketten. Hiszen ők szívesen szenvednének. Főképp lelki o- kok miatt, mint a regényekben. Kéz a kézben, elhagyott tájon, szomorúfüzek alatt. Erre azonban nem voltak elkészülve. — Fáj? — kérdezi a menyasszony. A vőlegény nem felel, csak a szemét emeli az égre, ezzel jelezve, hogy fájKQSZTOLANY! DEZSŐ dalma lefestéséne minden emberi szó gyarló. — "Annyira? Legyint a két kezével, hogy ne is beszéljen róla. — Nem múlik? — faggat-' ja a menyasszony. A vőlegény egész testével tiltakozik. Egy korty rumot vesz fogára. Az se segít. Csak arc- húsát marja véresre. Mindenekelőtt szeretne kinyújtoz- kodni az aranybársony babaszékien, de az lehetetlen. Behozzák a másik szobából a bőr karosszéket, melyben délutánonként az ipa szokott szundikálni. Abba süpped bele, lihegve a fájdalomtól. Leveszik az asztalterítőt Is, amelyre aratólányok, búzavirágok vannak hímezve, s a csupasz asztalra ráteszik a rumot és poharat. Fejét a bőr karosszék támláján nyugtatja, bandzsít a lámpára, zsibong a bal arca, lüktet és viszket gyulladt ínye. Néha pár pillanatra mintha alábbhagyna. Ez azonban csak a fájdalom kacérkodása, kihívás a játékra, készülődés újabb támadásra, mert az a- lattomos szünet után teljes erővel zendül fel a fájás, cifrán és kacskaringósan te- kerőzik, éles, mint a fütty, hegyes, mint a sikoly. Holeőko Viktor illutrtráciúja 6. A menyasszony Izgatottan fut ki a szobából. Háziruhát kap magára, könyökig felgyűrközík, s a hosszú, sötét folyosó végén sokáig csorgatja a vízcsapot. Hideg vizet visz be, két nádszéket állít a bőr karosszék elé, e- zekre helyezi a mosdótálat és a kék mázas kancsót. A vőlegény öblögeti a fogát. Eleinte szája elé tartja a kezét. Később már nem is tartja oda. ti Vízbe márt egy fél törülközőt, azzal köti át fejét. Semmit sem ér. A fájdalom nem teketóriázik többé. Trillázni kezd fogában, szaporán és tömören, mint a villamoscsengő, mikor két drótja összeér, sajog a beteg ideg, csörömpöl a villamos fájdalom, állandóan. Nincs többé maradása, összekuporodik és talpra szökken, le-föl jár a szobában, mogorván, mindig a fal mellett. A menyasszony követi. Kezét hitvesi jósággal kezére teszi. Ezt a vőlegény kikért magának, így nem tud szenvedni, tovább megy, és mint tébolyult házizsar- nok folytatja sétáját, egyedül fájdalmával. 7. Erre a menyasszony sértődötten leül a díványra, szárítja könnyeit, első köny- nyeit. De a vőlegény is sír. Potyognak a könnyei a fájdalomtól. Fél négy felé e- szébe jut, meg kellene próbálni a meleget. Sót roele- gíttet a konyhában, ahol már a hajnali fánkot xsütik a vendégeknek. A menyasszony tűt, cérnát, ollót hoz. Varrja a lámpa ala« a kis zsákocskát, melybe a meleg sót teszik. Elharapja a cérnát, öltöget, mint az asszonyok, akik pólyát varrnak. 8. A leányszoba üvegajtaja egész éjjel egyenletesen világít le az udvarra, csöndes, rózsaszínű fénnyel. Gyakran föl-fölnéztek a mulatók. Az anyák bámulják a puha ködben mozgó árnyék- alakokat, s az örökre elmúlt fiatalságukat idézik, a boldogságra gondolnak meg- hatottan, s öreg szemük héja nedves. A két násznagy kövéren, zömökén ül egymással szemben. Nehéz 1- vók, kemény magyarok, el- ázottan hallgatnak. 1849-ről beszélgetnek, arról, hogy áruló-e Görgey vagy sem. Aztán az ajtóra mosolyognak mindnyájain, hogy * fiatalság bolondság. 9. öt órakor a leányszobában Is dereng. Hamuszín fény surran az öreg családi bőr karszékre, mely csodálkozva és szégyenkezve áll itten, a mosdótálra, a bádogkancsóra s a vizes törülközőre, mely a szoba közepén hever. Vászonrongyok az asztalon, a feldöntött fogcsöppek mellett egy gyűszű. Annyira megváltozott a szoba, hogy szinte rá se ismer reggel, de minden rendetlenség ellenére is úgy veszi, hogy Így kényelmesebb. Mikor a nap a júliusi lombok közt fölbukkan, már indulnak a fogorvoshoz fogat húzatní. Kilépnek a vad veröfénybe. A menyasszony arca kék. A vőlegény arca zöld, s bal szeme bedagadt, oly pirinyő, mint egy sündisznóé. Meg se csókolták egymást, de már házastársak, öreg férj és öreg feleség, pár óra alatt. Cipelik magukkal a - kis sózsákot Is, melynek hasznos, gyógyítóhatását fölismerték, ez kíséri őket első útjukra, mint valami, mely a szenvedések éjszakáján született meg. Nincsenek többé egyedül. Vidéki bérkocsi várakozik reájuk, két beteg gebével. Árrá szállnak fel, rang szerint. 10. Előbb a férfi, aki szenved összetörve s elhasználtam a kenyérkereső, az úr. Utána pedig az asszony, a szolgálólány, a cseléd. VARGA ERZSÉBET CARMINA PROFANA I. itt hagytál ronggyá tépett vitorlákkal törött evezőkkel magányom lakatlan szigetén előttem tenger mögöttem tenger felettem végtelen üres ég mégsem kérem a szelek urát tépje ronggyá a vitorlád törje össze az eveződ mert nélkülem indult el hajód messzi tengerekre II. gyere kedves visszavárlak mezőn vetek neked ágyat madárfüttyel betakarlak betakarlak elringatlak csókolok szemedre álmot csillagra tarka virágot szemed csillag szád oázis hajad sötét éjszaka: ó boríts be sötétséggel — s ne virradjon meg soha gyere vissza gyere kedves szeress, ahogy én szeretlek adj ajkamra könnyű csőkot s pihenj meg a szivemen
