Új Ifjúság, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1973-10-02 / 40. szám
TOROK ELEMÉR VERSEI: KIRÄLYHELMEC Ülsz békésen a hegyoldalban ahol a tárt ajtajú pincék előtt halott őseid késő unokát koccintgatnak ölelésnyire vagy csak tőlem s mégis .messze így eresztem naponta feléd fény kötélen szemem vágtató ménjeit Eehér galambok szállnak Fekete csokrokban állnak a fák az éjszaka szemében pihen a szép anyaföld megbékélt hű állataival pihenjetek ti is ártatlan nővéreim s ti is fáradt fivéreim fehér galambok szállnak álmotok arrnymagjaivaL Csillagok alatl Iszonyú űrben csillagok alatt fehér derekkel kopogtat az ősz a szél megrázza a fákat aranyeső hull friss avarral almozott istálló a határ kövér ködnyájak kérődznek benne Folyóparton Őrzik a folyót partjai' vizén ringó ladik benne az öreg halász ki tudja miről álmodozik fejemet tenyerembe hajtom — így öregszem meg én is e folyóparton ŐSZ VAN Oda a, nyár s álmaink vetése. Ősz van, szél sziszeg, ablakot páráz a hideg. Takarj be hűségeddel, s én megnyugszom. Az itt közölt verseket Török Elemérnek a Virágzó kövek című közelmúltban megjelent kötetéből vettük. árdai mér régen várta a füttyD szót, mert az a legújabb, hogy kislánya felfütyül érte. Vissza kellene fütyülni, gondolja, de nem fütyül vissza, csak kopog az ablaküvegen, s elhatározza, hogy majd legközelebb... Mikor lesz az a legközelebb? Egyre ritkábban találkoznak. A kislány délig Iskolában van, délután meg ő nem ér fá. Késő estig bent ül a szerkesztőségben, maradnak tehát a vasárnapok. Az esős, lucskos vasárnapok, amikor a kislány nem mehet sem korcsolyázni, sem kirándulni. Reggel kinéz az ablakon, s amint meglátja a testes, barnulő felhőket, tudja már, ma számíthat a kislányára, akinek a képe lassanként csatakos időhöz, nyúlós ködhöz társul. A kislány benn terem a szobában, és Dárdainak az az érzése, mintha egy labdával megcélozták volna, amit ügyesen el kell kapni. De mindig elkésik egy fél mozdulattal. S- ez a fél mozdulat egész idő alatt hiányzik neki. Készül ezekre,,.a találkozásokra, 4« -ár. mint rajtakapja magát, hogy készuT rájuk, zavar fogja el, amely csakhefri ingerültségbe csap át. Hogy jön ő ehhez?! Az rendben van, hogy cukorkát vásárol, s új-, hói elolvassa a görög mitológiát — a kislány szereti a mogyorós csokoládét mega meséket, — de az már feszélyezi, hogy mindaz, amit mond neki; valahogyan készen áll benne, a Szavai megelőzik' a kislányt, aki még le sem nyomja a kilincset, s ő már hallja a saját szavait, jóval előbb, mint ahogy elhangzanak. Néha kimegy a jégpályára, s a drótháló mögül lesi, mikor tűnik fel a gyerek . piros sapkája. De annyi piros sapka siklik el előtte, hogy egyre türelmetlenebbül topog, egyre jobban fázik, s amikor végre megpillantja a kislányt, meghökken, hogy a sok gyerek között mennyire más, mint o- dahaza... Odahaza többet mutat, állapítja meg azzal a tárgyilagossággal, amely ösz- szeszorítja a torkát. A mosoly szélesebbre húzódik a száján, nehogy a kislány észrevegye a csalódását. Odahaza a négy fal, a megszokott bútorok hízelegnek a kislánynak. A csúszkáló gyerekek csapatában sokkal kisebbnek látszik: kisebbnek, jelentéktelenebbnek. Kerek babaarcából egyetlen vonás sem tör ki, amely magára vonná a figyelmet. A mellette álló kislány követelőző orra már sejtet valamit a viselője karakteréből. Az ő kislányának gomborra van, a szeme meg két világos pötty. Mintha gyerekek rajzolták volna színes ceruzával, ügyetlen ujjakkal köröket huzigálva, pontokat szurkálva, melyekből arc kerekedik. Hirtelen olyan szeretet önti el, amely már-már a fájdalomhoz hasonlít. Szeretné magához szorítani a kislányt, a kabátja alá préselni, de csak a haját simítja ki a homlokából: „megint a szemedbe lóg“, mondja neki. A kislány mindannyiszor megkérdi: — Láttad, hogy tudok futni? — És már fut is el tőle, csúszkálva, s alighogy visszakanyarodik hozzá, már rohan újra, korcsolyájával türelmetlenül kapirgálja a jeget, élével egész kis lyukat ütve beléje. — Muszáj futni, mert megfázom! — Hát fuss! — Várj meg! — kiáltja, és ő megint ott áll a pálya szélén, a magányos apák sutaságával, szemével a piros foltot követve, amely eliramlik, belemosódik a színek zsivajgó hullámaiba. Most itt a kislány szobájában. Ki kell használni ezt a néhány órát, amíg az övé. Mindent el akar mondani, s nem tudja, hol kezdje, el. A meséknek is helyet kell adni, a kislány ragaszkodik a mesékhez meg az uzsonnához, amikor aranyszélű csészékkel terít, s '• a keresztöltéses abrosszal, amit tőle kapott karácsonyra. A mesékbe olykor belecsempész valamit az életéből, de. a kislány nem veszi észre. Palotai Palotai Boris, kislány I ________] Dárdai adni akar a kislánynak, egyszerit akar. adni Aabos; kávét és (titkokat, társasjátékot és' vallomást, zsebpénzt és álmokat, de hát mindez nem fér bele néhány órába. Vigyázni kell, okosan bánni az idővel, úgy beosztani, hogy minden percnek. íze,. fénye legyen, amelyre mindketten emlékeznek majd. Képzeletében ez a délután már mint a műit jelentkezik. Látja az íróasztallámpa fényköréberi könyökölni a kislányt, amint félig nyitott szájjal lesi a szót a szájáról, néha kidugja a nyelvét, mintha a szavait nyalogatná. S aztán a délután emléke már egy vad- gesztenyesorba repül, a kislány nagylányként sétál egy fiúval, kisportolt, karcsú nagylány, s az emlék mozgékonyán, hosz- szúra nyúlva követi, akár az árnyék. „Apa mesélt... jaj 1“ A „jaj“ magasra szökken, az ötujjú levelek közt lebeg. „Ügy beszélt velem, mint egy felnőttel. Ismertem a csillagok pályáját és a brüsszeli világkiállítást, a görög isteneket és a jéggyári mun-, kásból lett szerkesztőt, az elektronikus a:gyat és Jumbót, az elefántot. S egy napon — kilencéves lehettem — apa felolvasott a regényéből. Nem sokat értettem belőle, és mégis folyton gondolni kellett rá. Számtan óra alatt és szünetben, amikor lezúdultunk az udvarra. És ha anyu rám szólt: egyenesen üljl És éjjel is, igen, éjjel, félálomban... És megsúgtam a szomszédomnak meg a naposnak és annak, akit legjobban szerettem az osztályban, és annak, akire haragudtam. Nem bírtam magamban tartani. Egész történetet találtam ki apáról, egy külön regényt...“ Dárdai agyában és idegeiben mindez valóság volt már, a fiút Is látta, sovány, 16- gázó járású, szemüveges fiatalember, furcsa módon őrá hasonlít. — Apu... — A kislány oldalra hajtja a fejét. — Pakolsz nekem indiánért? Kettőt! Csaik kéttőt! Nekem nem kell. — Gyorsan kijavítja magát: — Én nem kérek. — És szemöldökét felfelé húzva, titokzatos arccal: — Meg se kérded, hogy kinek viszem? — Bizonyára anyunak. — És? A másikat? — Katinak. — Ne-em. Nem Katinak! Úgyse találod ki! A kislány a fejét rázza, puha hajából kicsúszik a szalag. — Hoztam neked valamit. — Nekem? — Dárdai ölébe ereszti a kéziratosomét, melyet már percek óta szorongat. Olyan részt választott ki — egyszerű mondatfűzés, minden világos, köny- nyen érthető —, a kislány megérzi belőle a magányosságát, amit az együtt töltött, eső áztatta vasárnapok se tudnak áttörni. — Rám költöd a spórolt pénzedet? — Nem pénzért vettem, kaptam! — A kislány a táskájába nyúl, kihúz, belőle valamit, a háta mögé dugja. — Csak mutatni hoztam. Megmutatom és elteszem. Akarod, hogy megmutassam? — Persze, hogy akarom. — Be fogom réimáztatnt. Egy forint húsz hiányzik a rámáhoe. Egy átszálló meg egy vonal árai Legfeljebb gyalog megyek Katihoz. — Tessék. Itt a forint húsz. A kislány' kemény kis csókot koppint a homlokára, majd széles mozdulattal kezébe nyom egy fényképet. A fénykép egy férfit ábrázol, erős szálú, makacs haja mint sapka ül a fején. Dárdai bólint. — Khm... — Szeméhez emeli a képet, de az arc összefolyik, nem lát mást, csupán a makacs, sötét hajtömeget. — Neked is tetszik? — kérdi a kislány. Dárdai úgy fogja a fényképet, hogy hüvelykujja befedi a férfi állát, száját. Megint csak annyit mond: khm... — Feri bácsinak hívják. Ö hozott ide motorbiciklin. — Csak meg ne fázz. — Mióta anyu férjhez ment... — Hányra kell otthon lenned? — kérdi Dárdai gyorsan, s tekintete újból a fényképre siklik, onnan meg a kislány kipirult arcára. — Látod, milyen sűrű haja van? írtó sűrűi Már . két fésű beletörött! — nevet a kislány, s világos pöttyszeme ujjong és dicsekszik. Életben még sokkal szebb! Ilyen magasl — A levegőbe dobja a karját, és a könyvszekrény legfelső polcára mutat. — Nagyszerű... — Dárdai arcára szorítja a tenyerét, mintha attól félne, hogy a mosoly leesik róla, darabokra törik. A szíve táján üresség támad, minden dobbanás visszhangot ver benne. — Miért tartod nyitva a szádat? — szól a kislányra. — Az előbb is, mikor meséltem, nyitott szájjal hallgattál és most is... — Azt a lelkes, önfeledt mosolyt nyilván a rossz lélegzetvétel varázsolja az arcára, gondolja, és két térde közé állítja a kislányt, hogy jobban szemügyre vegye. — Nincs neked garatmandulád? Holnap orvoshoz viszlek. — Add vissza a fényképet! — Örülök, hogy megbarátkoztál azzal a Feri bácsival — mondja, s kissé félrefordítja a fejét, mintha egyik fülével valami alig hallható hangra figyelne. A kislány szőke szemöldöke alatt két rózsaszínű vonal gyullad ki, a fülcimpája Is kivörösödik. — Fényképen nem látszik, hogy milyen erős. Meg hogy milyen^. — Elakad. — Milyen? — faggatja Dárdai A kislány hallgat. Dárdai arra gondol, hogy minél inkább ritkulnak a szavak, annál jobban sűrűsödik az igazság. — Nem tudod megmondani? A kislány felhúzza a vállát, az arca tüzel. —■ No... Nem tudsz beszélni? Zavart kis nevetés kattan. — Azt se tudod, hogy mi a foglalkozása? — Gyárban dolgozik. Bicikliműhelyben. Bicikliket csinál. — Ennek örülsz ügy? — kérdi rejtett nehezteléssel s kis szünet után: — És én? Én mivel foglalkozom? — Újságot írsz. — Ez az egész?... Újságot ír. Mindösz- sze ennyit tud róla? Elereszti a kislányt. — Úgy' hív engem, hogy Bruml — szólal meg a kislány és csiklandósan nevet. — Mert olyan mackó vagyok. — Nem vagy mackó. Ebben a korban... — De mackó vagyok. Egv vastag mackó. Dárdai önmagának sem merte eddig bevallani, hogy a kislány kövér. Igenis, kövér. — Stramm vagy — mondja elhárítóan. — Tornászni fogsz, úszni... — Hívj te is Bruminak — szakítja félbe a kislány, égő arcát az arcához nyomva. — Neked szép, komoly neved van. Anna. A regényemben is szerepel egy Anna. Rólad neveztem el., — Apui Dárdai szíve megdobban. Most az következik: milyen az az Anna? S újra övé a kislány... — Apu... Tudsz te kézen járni? — Mi?... Mit?.,. — Kézen járni, ö tud! — Két karját a levegőbe lendíti, előre csapja. — így csinál, meg így... — Öriásil — mondja Dárdai és nagyot, szárazai nyel. Ide-oda tologatja az Íróasztalán levő tárgyakat, leveszi a szemüvegét, gépiesen dörzsölgeti az üveget. — Szerdán a kezén jött le a második emeletrőll Képzeld! — kacag a kislány, és szemében kigyúl az a lángocska, melyet e- gész délután hiába keresett. — Mindenki kijött a lépcsőházba, és őt nézte. Donner bácsi azt mondta: ez igent ez már igen! Ez aztán a vidám fickó! Ez érti! Anyu meg vitte utána a sapkáját meg az aktatáskáját, és folyton szidta: jaj, te... te bolond!... Ilyen egy bolond! — A kislány önkéntelenül utánozza az anyja hangját, ezt a morgásból, tiltakozásból, boldogságból szőtt hangot, amely egyszerre mély és magas. — Haza kell menned. Becsomagolom a süteményt. — Nincs még késő. Hétig maradhatok. Tapsoltak is neki, mondtam már? Az iskolában is elmeséltem. Úgy Irigyeltek, hogy ilyen jópofa... izé... izém van... Feri bácsim — mondta a kislány, és ráemelte elragadtatott, tiszta arcát, nyakába ugrott, hevesen megölelte. — Egyszer megmutatom a gyerekeknek! Beviszem tornaórára. Ili néni megengedte! Dárdai a fiókba lökte a kéziratát. A szemüvege a földre esett, s ahogy utána hajolt, vaksfn tapogatózva a szőnyeg ara- beszkjein, a vér a fejébe tólult. a dobhártyáját feszítette. „Kézen járni“. Nevetséges! Sokáig érezte még a zúgást a fejében. Okvetlenül kivéteti a kislány garatmanduláját, határozta el. Az ablakhoz állt, és füttyentett.
