Új Ifjúság, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1973-10-02 / 40. szám
Közelről hallatszó ág-recsegés oldja fel átmeneti kétségeinket, bizonytalanságunkat. Közelben az elefánt. Azonnal halkan kattan Mando öngyújtója, és felénk libegő lángnyelvecskéje kedvező fuvallatról tanúskodik. Kamao a sor végére lép, ö már elvégezte feladatát. A többi, aminek jönnie kell, most már a fehér vadászok dolga. Kettesben, mint görnyedt hátú ragadozók, lopakodunk előre. Egy keresztbe zuhant fatörzs alatt préseljük éppen át magunkat, amikor alig harminc lépésre előttünk, alacsony bokorral benőtt keskeny nyiladék közepén, feltűnik az elefánt ráncosbőrü, gránitszürke feneke. Hatalmas egy állat. Nagyobb, mint képzelni mertem. Valóságos húshegy. Vitorlányi füleit előre-hátra legyezgetve párologtatja fölösleges testmelegét. Szegénynek nincsenek Izzadságmirígyei, s míg a kutya, melytől a természet szintén megvonta az izzadás luxusát, nyelvét kiöltve lihegi el, amire nincs szüksége. addig az elefánt két négyzetméternyi fülfelületével segít magén a rekkenő hőségben. Fülmozgása állandó, még álmában sem hagyja aljba. Klappo- gása, amint fülvitorláit nyakához verdesi, hozzánk hallatszik. Gyomra korgó hangját viszont nem hal lotn, lehet, hogy csak izgalmamban, mert ugyancsak koroghat: egész bokrokat gyömöszöl kétujjú ormányával a szájába. Egyelőre a háta mögött lapulunk, de csak lötyögő farának ráncaiban gyönyörködhetünk. Pedig az a- gyara jobban érdekelne, de azt nem mutatja. Végtelennek tűnő percekig nem. S amíg rá nem szánja magát a mutogatásra, teljes tétlenségre és tehetetlenségre vagyok kárhoztatva. Saját erőmből nem segíthetek magamon. Kénytelen vagyok kivárni az alkalmas pillanatot, amikor a bika bemutatja az agyarát. •Ez kisvártatva bekövetkezik. Kissé oldalt fordítja fölemelt fejét, és így a bokrok fölé villanhatnak hosszú sárgásfehér, agyarai. Ojonc vagyok az agyarak megítélésében, véleményem nem perdöntő, de ettől eltekintve nekem határozottan tetszenek az agyarak. Nyilván Mandőnak is, mert ökölbe szorított kezét rázva jelzi: jó trófea! — A fejét célozdl Célzóm, céloznám, már zsibbadnak a karjaim, o- Lyan régen tartom vállnál a nehéz puskát, de lövésre nem nyílik alkalom. Néba-néha oldalt mozdítja hatalmas kobakját, de mindig csak egy pillanatra, akkor sem teljesen oldalra, sosem tudom rendesen célba venni a fülelyukját. Egy ilyen közelről leadott rossz lövés, amely nem döntené fel azonnal az elefántot, könnyen számunkra lenne végzetes. Tudatában vagyok ennek, és ezért jól meg kell fontolnom, mitévő legyek. Szinte hihetetlen, hogy ebben az őrlési koponyában alig valamivel több, mint egy marék agyvelő rejtőzködik. Körülötte csupa lemezes, likacsos csont. Ha nem találnám el az egyvelőt, és ebbe lőnék, szinte cirógatásnak is vehetné golyóbisomat. Vagy durva, felháborító gorombaságnak, amit lerohanás- sal illik megtorolni. Akkor aztán szaladhatunk, csak azt nem tudom, merre. A futás aligha jelentene, menekülést. Még tUI élénken él ezen a vidéken a német Blumen thal emléke. Alig három éve. hogy szegény szintén futott, de az őt üldöző elefánttehén gyorsabb volt. Utolérte, földre döntötte, s mellébe mártotta mindkét agyarát. Csak annyi megértést tanúsított áldozata iránt a felbőszült állt, hogy nem taposta péppé. Ami mindenesetre szép gesztus egy állattól, de a tényen egyáltalán nem változtatott.' Végre a bika megkönyörül rajtam, de kétségekbe ts taszít. Ügy sem bírtam volna már soká. Két-há rom fürge lépéssel — mindegyik menekülésnek is beillik — eltűnik a bozótban. Hát ez meg mi volt? Bambán nézünk egymásra, és az öngyújtótól várunk választ. Szelünk kitartóan jó, tehát nagyobb baj nem lehet. Nem szerezhetett rólunk, az életére törőkről tudomást az elefánt. Utána osonunk. Ahol a lombozat elnyelte, megállunk. Tovább már nem mehetünk, esetleg még rossz szél irányába kerülhetünk. Jól is tettük, hogy idejében lefékeztünk, mert ott áll előttünk az óriás, csürkapunyi oldalát mutogatva. A tejét nem láthatjuk. Azt sűrű bezöt takarja, amelynek túloldaláról tépi az ízletes hajtásokat. Na, még egypár lépéssel közelebbi Az eredmény ugyanaz: most sem látom a fejét. Közelebb mér nem mehetek, az s2inte egyenlő lenne az ■ öngyilkossággal. Mit csináljak? Tanácstalanságomban kedvem volna megvakarni a fejem. Mandóra nézek. Éppen le s fel szaladgál kiálló ádámcsutkája, amint izgatottságát nyeldesi. — Szíven lövöm — lehelem fülébe. Beleegyezően bólint. *■{.,. -i. f,; Kamao, a nyomozó és fegyverhordozó Tíz méterről csapódik hangos dörrenéstől követve a nehéz lövedék az óriás oldalába. Nekilódul, de akkor megkapja a második golyót Is. „ Mellettünk rohan el, szinte a lábunkra tapos, de ekkor már aligha lehet tiszta a tudata. Még vagy harminc métert szalad, aztán törve-tiporva, hangos zajjaj eldől. A környezetbe nem Illő dörrenések után néma a csend. Az elefánt felől sem érkezik semmi hang. Még hörgés sem. Csak a gereza majmok kezdenek bele megszakadt énekük újabb strófájába a Makao gerincén. Pittyegni, fütyülni kezdenek a madarak, zsákmányszerzésre Indul egy ölyv. Az élet megy tovább. Immár a halott elefánt nélkül, amelyet Mando két kurta szóval patentéi el: — Ist tot! — Halott! Gyászolni kellene, de eszem ágában sincs. Tótágast áll bennem az öröm. Elefántot lőttem! Az állatok legnagyobbikát, minden vadász titokban dédelgetett vágyálmát! Itt hever előttünk alig pár lépésnyire, csak még nem látunk belőle semmit. Ezen pedig könnyű segíteni. Csak oda kell menni, bár még nem volna szabad. Félredobjuk az ővatosságot. nem akarunk Kamao szemében goj-goj-ok — ahogyan a négerek a bátortalan, gyáva gyengéket nevezik — lenni. Lövésre kész puskákkal törünk magunknak utat a mozdulatlanul és hangtalanul fekvő bikához. Jobb oldalán fekszik, már nincs benne élet. Kamao Is előkerül valahonnan hátulról, velünk együtt örül. és még bátrabb, mint mi vagyunk. Határtalan örömében nagyot csap tenyerével az elefánt farára, aztán fölmászik az oldalára, végigmegy rajta egészen a fejéig, és a szemét piszkálva pró- bália benne az élet utolsó szikráját. Még szikrázik. Szaruhártyája érintését az elefántunk szemhunyással nyugtázza. Ez veit az, amire Kamao már nem számított! Annál nagyobb lett ijedtsége. Akkorát ugrott a tüskés kellős közepébe, hogy ha mérik, belesápad az irigységtől Beamon fantasztikusnak kikáltott távolugró világcsúcsa is. Mi is megijedtünk, az ilyesmi könnyen ragályos. Mégsem ugrottunk, hanem lőttünk: egyszerre robbant mindkettőnk puskájából az agyat tépő kegyelemdöfés. (Folytatjuk) Sí lerkeszi •* tő üzen — W • Hétvégi Annamária: Ha ideje engedi keresse fel szerkesztőségünket, természetesen csak akkor, ha még szüksége van tanácsunkra. • „RS-52-30“: Versei nyersek, nehézkesek, költőiette- nek, gondolatilag szürkék. Ha jől emlékszünk a múltkor tanulásra bíztattuk — nos, eddig nem sokat fogadott meg belőle. A versel a- lapján úgy érezzük, hogy valahol a múlt században él. (Verselnek patetikus hangja legalább Is erre vall!) Olvasson sokat — lehetőleg mai költőket! • „Sírni, sírni...“ Hát bizony. .. Sok szép magyar nótát ismerünk magunk is. Többek között azt is, amely így kezdődik: „Piros rózsák beszélgetnek...“ Hogy ön a pirosat fehérre! cseréli fel, attől a „vers“ még nem lesz eredeti, nem lesz más. Kiváncsiak lennénk rá, melyik az az iskola, ahol ezt tanulta. Ha így akar az életben is boldogulni, akkor csak szánhatjuk... • „Mosoly“: Írásában, sajnos, nagyon sok a szirup. A legpontosabb választ De- !aeroix-va! tudjuk megadni: „A szerelmesek nem zokognak egymás karjaiban, nem költenek véget nem érő himnuszokat, és ritkán foglalkoznak tájleírással. A valóban édes érák gyorsan el röppennek, azokat nem szokás így elpazarolni. Tanuljon. olvassdn sokat! • „Hapci!“ Írásai még nyersek, csak annyit árulónak el írójukról, hogy kellő szorgalommal esetleg írhat A kocsiba ellenőr szállt — Ellenőrzés, kérem a jegyeket! Ellenőrzés ... Köszönöm. ,. Kérem a jegyeket!... Köszönöm... Kérem a jegyeket! ,.. Köszönöm ... Kérem a jegyeket!.,. Hát ez meg mi? — Jegy. — Miféle jegy? — A Szpartak—Dinamó meccsre szóló jegy. — Es miért adja ezt nekem? — De hiszen jegyet akart, vagy nem? — Persze, hogy akartam, de nem ilyet.-— Nekem pedig másmilyen nincsen. — Szóval akkor ön jegy nélkül utazik? — Es az amit a kezében szorongat az micsoda? — Ez, jegy, de futball-mér- kőzésre szól. És én a villamosra szóló jegyet akartam, menetjegyet. ,-t- Csak nem azt akarja álltSSÖSkAJ be. KURLANDSZKIJ-HAJT: Villamoson tant, hogy két jegyemnek kell lenni? — Nem. Egy jegyének kell ■lennie: villamosra szóló menetjegyének. — Csakhogy a villamosjegy- gyei nem. engednek be a lab- darűgó-mérközésre. . — Mi köze ennek a két dolognak egymáshoz? Még egyszer kérdem, hol a jegye? ■— Ml az, megőrült? Jegyet kért — odaadtam magának a Jegyet. Mit akar még tőlem? — Csakhogy ezzel a jeggyel nem utazhat villamoson! — Mi az, hogy nem utazhatok? Nézze meg! Sehol sincs rajta feltüntetve, hogy nem u- tazhatok vele... — Ez csak világos, nem? — Mi világos? Ha egyszer nem szabad vele utazni, akkor fel kellene valahol tüntetni rajta. Teszem azt, itt a kocsiban világosan ki van ima: „Dohányozni tilos!" Es amint látja nem is dohányzom. — Kérem, uram, ha Jelszáll a villamosba, akkor villamos- jegyet kell váltania. Mondja, ha autóbuszra . szállna, váltana jegyet? — Jézusom, két jegyemnek is kell lennie? Az autóbuszra is meg a villamosra ts? — Természetesen, ha autóbusszal utazna, nem kellene jegyet váltania a villamosra. — De hisz én nem is váltottam! — Csakhogy ön most villamossal utazik. — Ez igaz. Arra a meccsre megyek ugyanis. — Mi köze van ennek a futballhoz? — Nagyon sok. Maga azt hiszi, hogy ha nem lenne az a mérkőzés, akkor is kimennék a stadionba? — Nem, azt nem hiszem. — Es akkor nálam lenne a mérkőzésre szóló jegy? — Nem... — Es akkor is vennem kellene villamosjegyet? — ... Nem... — Hát akkor meg mit akar tőlem az isién szerelmére? — Csakhogy maga megy! — Hova megyek? — A mérkőzésre. — De hiszen van rá jegyem. Van, vagy nincs? — Igen... van jegye.,. — mondta az ellenőr megtörtén. — Hát akkor meg, mit akadékoskodik velem?-— En? En aztán nem aka- déskoskodom. — De vitatkozik?! — En? En aztán nem vitatkozom. .. Az ellenőr mintegy révületben visszadata a jegyet és tovább nyomult a kocsiban. — Menet jegy-ellenőrzés, kérem a... Mit adott maga nekem? — a kérdés most már egy másik utasnak szólt. — Jegyet. — Miféle jegyet! — Villamosjegyet. — Es d meccsre van fegye? — Miféle meccsre már megint? — A Szpartak-Dinamo meccsre. — Neem... Nincsen.., , — Nincsen?! Szóval nincsen! Akkor büntetést fizet! Majd én megmutatom magánakt —tő— fordítása majd elfogadhatót. Keveset markol bennük, s így természetesen keveset is fog. Alakjai élettelen, természetellenes figurák. Érdemes lesz talán önnek is idéznünk Gorkij egyik vallomását az elbeszélésről: „Az elbeszéléstől megköveteljük a cselekmény helyének pontos ábrázolását, a szereplők életszerűségét, a nyelvezet pontosságát és színességét; az elbeszélést úgy kell megírni, hogy az olvasó mindazt lássa, amit a szerző elbeszél.“ Ne feledje tehát: Látni és láttatni! • „Gondolat“: Sajnos ép- l>en ezt hiányoljuk a leginkább a verseiben. Sekélyes, erőtlen sorok csupán, híjával a költészet bármily jegyének. Tanuljon Inkább! ■ í í% VALASZ SZŰCS ZSUZSANNÁNAK Kicsit fethborodtam a rovatban közölt levelén. Állandó olvasója vagyok az Uj Ifjúságnak, és minden héten figyelmesen elolvasom a rovatban megjelenő leveleket. Nem sorolom magam a művelt emberek közé, habár minden magyarul megjelenő újságnak és hetilapnak az előfizetője vagyok. Ha jól tudom, az Üj Ifjúság a fiatalok lapja. Azt szeretném megkérdezni SzUcs Zsuzsannától, melyik laphoz forduljanak problémáikkal a fiatalok, ha az Új Ifjúsághoz nem fordulhatnak? Vagy talán annyi figyelmet sem érdemelnek, hogy az újság foglalkozzék velük? Miért? Talán csak a harminc- negyven éveseknek lehetnek problémáik? Azt Írja levelében, hogy az egyes problémákra adott „vélemények eltérőek voltak; józanok és tapasztalatot sejtefők. Megfogadták-e azonban ezeket a tanácsokat, és segítettek-e? Eddig egy köszönő sort se olvastunk a kétségbeesettektől, pedig azt kapták, amit vártak, biztatást.“ Bocsásson meg, kedves Szűcs Zsuzsanna, de talán attől a tizenkilenc éves lánytól vár köszönetét, aki a múltkori számban „Nős emberbe vagyok szerelmes“ cím alatt írt lévőiét? Talán azt várja, bogy megírja: visszaadtam a feleségnek a férjét, és köszönöm az újságnak, hogy visszatérhettem rendes é- letmódomhoz. Lebet, hogy így lenne rendjén, de ez aligha várható. Szerintem ez a lány bizonytalan, s ezért kért tanácsot. Ha ezek után is fenntartja a kapcsolatát a nős emberrel, akkor most már tudatosan rohan a vesztébe. Ezt azonban aligha hiszem. Sziics Zsuzsanna szerint „A már befejezett vitatémák sokkal többet nyújtottak, sokkal tanulságosabbak voltak“ Utal itt „Az alkoholizmus és a házasságkötés“ című vitatémára. Lehet, hogy igaza van, de melyik feleség mondott köszönetét a vita megrendezéséért? Egyik sem! Ha Szűcs Zsuzsannának nem tetszik a rovat, kertelés nélkül megírhatta volna, hogy szüntessék meg a rovatot. Minek is foglalkozna a fiatalok problémáival, szerelmi „nyavalygásaival.“ Mindenki oldja meg a problémáját, ahogy tudja. Szeretném azonban a kedves levélírótól megkérdezni, neki talán sohasem volt problémája? Minden nehézség és gond nélkül éli az életét? Bocsásson meg Szöcs Zsuzsanna, de nem tadok vele egyet érteni. A fiataloknak fs vannak problémáik, és foglalkozni kell velük. Ezeket a problémákat a felnőttek sokszor megmosolyogják, mert már rég túljutottak rajtuk, de ekkor se szabad komolytalanul kezelnünk. Levelemben arra is szeretnék kitérni, (miért írnak a fiatalok jeligés, vagy ahogy ön írja, névtelen leveleket. Tudomásom szerint a szerkesztőségbe érkező levejek mindegyikén ott a cím. Ha valamelyik levélíró, olvasó jeligés levelet tr. d* feltünteti a valódi nevét és címét is, ez azt jelenti, bogy valamilyen okból el akarja titkolni a kilétét. Nem azért nem mer szembenézni az olvasókkal, hogy amit ír, azért nem vállalja a felelősséget, hanem mert fél a pletykáktól és a csúfolódóktól. Csupán utalnom kell itt a „Falumban lenéznek“ című levél írójára. Miért kellett volna feltüntetni a nevét? Talán azért, hogy még jobban lenézzék? Életében egyszer tévedett, s mert az apa nem vállalja a következményeket, egyedül kell felnevelnie a gyermekét. Szerintem ebben az esetben inkább az apa szégyellhetne magát. A lány nyngodtan járhat emelt fővel. Tehát a rovatban nemcsak a fiatalok aprő-cseprö problémáiról van szó, hanem komoly gondokról is. Lehet, hogy a rovat tanácsai nyomán sok fiatal visszatért a józan, rendes életbe, de nem írt a lapnak egyetlen köszönő sort sem. Sokan nem tartják fontosnak, hogy mindenért köszönetét mondjanak, de azért hálásak, ha segítik őket az életbBn. Lehet, hogy több olvasó nem ért velem majd egyet, és Sziics Zsuzsannának ad igazat, de ezt majd a Rómeók és Jűliák döntik el, akik hűséges olvasót a rovatnak. Jelige: Egy rőzsaszál szebben mesél-ag"
