Új Ifjúság, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1973-09-25 / 39. szám
SZEMJON BOTVINNYIK: NEM KELLENE Nem kellene gondolnom reád. Autóbusz zúg előttem át, villamos csörömpöl, és a ködben szilánkos jénytőcsa terjedez. Nem regényben élünk itt mi kelten, melyben mindennek jó vége lesz. Lépkedek az ablakragyogásban. Ki hisz második találkozásban? Nem csavargók már a Néva-parton: találkoznunk többé nem szabad. Leningrád körülcsobog morajlón, nyakig elborít az áradat. A lámpák csak bámulják a földet, jelettem a szemajór kihűlt, sziklasúlyú jellegek görögnek, párok, párok, párok mindenütt... Karmoló szelek arcomnak esnek — leszegem. Hideg esi3 szakad... Ügy látszik, az ilyenfajta versnek csattanója lennt nem szokott. BULAT OKUDZHAVA: VERKLISZÖ Bukdácsolón, mint kis hajó viharban, le-föl, hullámhegyen át, völgyön át, udvar mélyéről árva verklidallam küldi felém tömör, nagy bánatát. Ügy elbúsul, hogy szinte könnyezik. De fölrikolt egyszerre: , mit is hallok? Kis félresikló, bicebóca hangok a legtisztább örömöt zengetik. Ujjongjon a dal megzavart fülünkben, ha együgyün Is,v bárdolatlanul, Nincs más igazság élni akar minden, mielőtt az özönvíz rázúdul. Sem ügyeskedés, sem mézes hazugság nem kárpótlás a szeretet helyett. ... Százszor is elsütöttem én a puskát minden golyómból fülemüle lettl JEVGENYIJ VINOKUROV: A PRÓFÉTA Benyitok az előszobába csendben... Itt nem tartanak prófétának engem. Olyan vagyok, mint bárki más. Pedig elém sietnek, várakozva, hárman, szemük rajtam csügg az előszobában — látnok-stigmámat észre sem veszik. Minden mulasztás rögtön megtorolva! (Ma... mintha migrént emlegettek volna...) — Tablettát hoztál? És a rendelés? — Az a kérvény lejárt azóta régen! —/ Cipót nem hoztál? Pedig, ugye, kértem! — Gázszámla rendben? És a posta? És... Én hallgatok. Mit kellene felelnem? Hát — most aratom azt, amit vetettem. A borscs kimerve. Szimatolgatom. Megbocsátottakl Leülök vidáman... Kívül maradt, a kapualj zugában bíborpalástom, batyum és botom. Hát ez a Fekete-tenger! Ilyen hatalmas?! A vize zöld, a hullámok taraján meg fehéren csillog a nap, a strand homokja forró, s az izmos, barnára sült fiák, delfinként — ruganyosán merülnek a vízbe, mint a sűrű olajba. Úgy érzik magukat a tengerben, akár otthon. A távolban elindul egy hullám, nekiszalad a partnak, nő, nő, egyre dagad, habos taréjával már eltakarja a tengert és az eget, úgy tűnik, mindent összezúz, ami az útjába kerül. Fiúk, fussatok el! Mentsétek az életeteket! De a fiúk meg se moccanak: várják a hullámot. A kezüket összekulcsolták a fejük fölött, aztán föl- ngranak és fejjel belevetik magukat a hömpölygő falba. Eltűntek. A hullám már a partot nyaldossa, átcsapott a hatalmas köveken, és erejét veszítve visszahúzódott. De hová lettek a fiúk? Itt, itt vannak, ni! Nevetve és kur- jantgatva úsznak a part felé. — Mit bámulsz? Gyere közénk — hívja a legbarnábbra sült és a legügyesebb közülük. És Natasa nehézkezesen, alig hajló lábbal lépeget a forró köveken. — Milyen a víz? — kérdi. Natasa. Még nem Ismeri a déli vizeket. Nem tudja, hogy milyen csodálatos, bársonyos víz ez. Csak szülőföldjé nek, a távoli északnak a vizeit ismeri. Óvatosan mártogatja bele a lábujjait. — No, milyen? Meleg? — kérdi a napbarnított fiú. A tenger egészen a lába elé sodorta. A lány a magasból néz le rá,/ nagy, mosolygós szeme van. Hirtelen fölpattan és akár a hal eltűnik a hullámokban. Nem látni sehol. A haliám kinyújtott karjában most apró habkupanokat sodor magával, a parthoz csapja őket, és a sós znhany Natasát is elborítja. Hű. de jó! De hová lett az a fiú? A többiek mind ott úszkálnak le-lebukva a víz alá, ő nincs közöttük! Már csaknem ijedten lesi a tengert. — Nataska, ne félj, menj be a vízbe — biztatja az édesanyja. De hová tűnt az a napbarnított fiú? Hiszen már régen fel kellett volna buknia a vízből! — Mindjárt, anyu... — Natasa le nem veszi a szemét a tengerről. De hiszen már fel kell tűnnie! És még mindig nem látja . . . — Csak bátran, bátran — nevet az édesanyja —, nézd csak, mindenki fürdik. Végre megpillantotta. De milyen messzire van a parttól! Egészen a piros gömbnél. — juj, de meleg ez a víz — kiáltja Natasa, és kirántja a kezét édesanyja kezéből, ám abban a pillanatban, egy hullám a kemény kövekre dönti. — Aú! — És a tenger már húzza is magával ölelő karjaiba. — Jujj! — A lábán pici homokszemcsék bukdácsolnak át. Aztán vége. A hullám elszaladt, csak egy rózsaszín fürdősapkás sápadt kislányt hagyott a nedves köveken. Natasa nevet, és nekifut a tengernek. Úszik. A hullám játszadozik vele, a hátára veszi, aztán engedi, hogy lecsússzék róla, mint valami dombról, majd megint fel és megint le ... — Ne menj be messzire! — kiált utána az édesanyja. Milyen könnyű úszni! A selymes víz kedvesen ringatja egyik hullámról a másikra a felé a piros micsoda felé, ahol az a napbarnított fiú is tartózkodik. És megint eltűnt. Most csak a piros gömb hintázik a vízen. Már itt van egészen a közelben. Natasa már eléri a kezével. De hiszen ez nem futball-labda? Miért tették vajon ide? De már fel is bukkan mellette az ismerős fiú. Az arca egészen vörös, levegő után kapkod és a futball-labdához kötözött hálóba rak valamit. ... Napfényes időben a tűz alig látható lánggal ég. A fiú napszítta deszkadarabkákat rak a tűzre. A tűzön öreg pléhlavór van. Kagyló fő benne. A tűz közelében hever az üres hálótáska. — Minek neked annyi kagyló? — kérdi Natasa. — Szükségem van a pénzre, hogy búvárfelszerelést vehessek — mondja a fiú rekedten. — Eladom őket, ezeket itt tíz kopejkáért — egy szöggel kapargatja ki a kagyló belsejéből a kis testecskét. A kagyló kicsi, nem nagyobb a napozókrém dobozánál. — Ez meg itt — mutat egy másikra —, húsz kopejkába kerül. — Rongydarabkával törölgeti le a kagylóról a zöldes nyálkát. — Ha lenne felszerelésem, nagy kagylót is halászhatnék. Tudod, milyen zúgás van abban? Ügy zúg, akár a tenger, és éjjel-nappal. — Én még olyan kagylót nem is láttam csodálkozik Natasa, és a fülére szorítja a húszknpejkás kagylót. — Ez nem zúg. — Azért, mert túlságosan kicsi — magyarázza neki a fiú. — Ismerek egy helyet a köveknél. csakhogy ott nagyon mély a víz, legalább húsz méter, ott hatalmas kagylókat szedhetnék, de felszerelés nélkül nem merülhetek alá. Magas fiú közeledik feléjük. Ugyanolyan világoskék szeme van, mint a napbarnítottnak. —- Hát neked hiába beszélnek, Kolka! — mondja szigorúan. Kolka hallgat. — Megmondom a mamának ... Kolka gyorsan és ügyesen szedegeti ki a kagylókból a kis te&tecskéket. — Az élők az istennek se akarnak kijönni, de ha megfőzöd őket. szinte maguktól kiugra- nak — magyarázza csendesen Natasának. — Úgyis megmondom a mamának — mondja a fivére, és elmegy. — Miért haragszik? — kérdi Natasa. ■— Fél, hogy megsüketiilök a víztől — mosolyog lenézöeiKKolka. — Hogyhogy, a víztől meg lehet süketülni? — mondja Natasa, és ijedten próbálgatja, jól hall-e. Nincs semmi baj, nagyszerűen hall. ugyanúgy, mint azelőtt annak ellenére is, hogy a vízben volt. Biztosan azért, mert für- dósapkát hord. — Vegyél te is fürdősapkát, akkor a víz nem megy a füledbe. — A víztől csak akkor süketülsz meg — magyarázza türelmesen Kolka —. ha a kagylók nagyon mélyen vannak. A mélység nyomja a fület De csak az süketül meg. akinek gyenge a füle. Nekem meg erős fülem van! Natasa csodálattal néz rá! Még sohasem hallotta, hogy valakinek erős füle lett volna. Az embernek erős kezük, erős lábuk, hátuk, nyakuk van, de olyan emberrel, akinek a füle erős még nem találkozott. És most itt guggol előtte egy ilyen ember, és mintha mi sem történne, a kagylókat olajozza, hogy jobban csillacoljanak, és még csak fel sem vág. — Én is nagyon örülök neki, hogy olyan erős füled van — mosolyog Natasa Kolka fülét vizsgáltatva. Apró. egy kicsit elálló füle van. Egészen közönséges fülek, és mégsem olvanok. mint másokéi, ezek erősek! ... A fiúk teljesen belefeledkeznek a játékba. Aláinerülnek, aztán meg kiemedkednek a hullámokból, és várják a következőt, majd meg a víz alatt fogdossák egymást vakon. — Gyere közénk! — Anyu, mehetek én is játszani? Az édesanya a napernyő alatt üldögél, tegnap megégette a hátát, most aztán bújik a sugarak elől. — Ki az, aki játszani hívott? — Kolka! — Ha ismered, akkor elmehetsz vele játszani — Már jövök — kiáltja Natasa és szembe fut egy nagy zöld hullámmal, s a fiúkat utá nozva felemeli a kezét és fejest ugrik bele A hullám olyan csendesen hömpölyög át fe lette, hogy Natasa szinte észre sem veszi. — Ó, hát akkor nem Is kell félnem a hullámok tói, elegendő, ha belevetem magam — és fel fedezésétől megrészegülve egy újabb hullámba ugrik, de megint csak nem érzi, ahogy az áthömpölyög fölötte. |aj, de jó lenne kinyitni a szememet a vízben, hogy megnézzem, mi van a víz alatt. Natasa kinyitja a szemét. Előtte napfénytől átitatott zöld tömeg mozog, lent a mélyben apró kavicsok villognak, a hullámok és a sugarak mozgatják őket. És itt, ni, elsuhant egy pici halacska. Hirtelen fölülről sötét árnyék közeledik. Mi lehet az? Gyorsan föl, a levegőre! Az árnyék megragadja Natasa lábát, kiáltana, de körülötte mindenütt víz van, Gyorsan, gyorsan föl a levegőre! — Jujj! —- Végre ott ragyog Natasa feje fölött a nap és a magas égbolt. A közelében meg ott nevet Kolka. — Te fogtad meg a lábamat? — Már nem haragszik, hiszen az egész olyan vicces! — És én már azt hittem, hogy . . . — Cápa volt — mondja komolyan Kolka —, rávetettem magam egy szál késsel és elmenekült. — Igazán? — Dehogy, nem látod, hogy tréfálok, Itt nincsenek cápák. — Huncutkodva elmosolyodik: — Van valamim a számodra, gyere, ússzunk ki a partra. A parton egy kagylót mutat neki. Olyan lapos, akár egy tányér. A belső gyöngyház része rózsaszínben játszik. — Hallgasd meg, hogy zúg. Natasa két kézzel szorítja a kagylót a füléhez. Valahonnan messziről szűnni nem akaró morajlás indul. Egyre erősödik, a végén már úgy zúg, akár a telefonoszlop, majd elhalkul, s már csak a partról visszahúzódó hullámok csobogásának tűnik. Natasa a szél lengedezését is meg tudja különböztetni, amely egybefolyt az emberi hangokkal, suhognak a vitorlavásznak és csikorognak a telefonpóznák, valaki segítségért kiált, valaki boldogon kacag, a múlt és a jelen találkozott és búcsúzott egymástól. Miért van a kagylónak ilyen hangja? Natasa újra hallgatózott. Még soha nem volt ilyen elgondolkodóan kedves az arca. még soha nem volt ennyire mély a tekintete: benne úszik a kék ég, a zöld hullámok, a ragyogó napsütés, a szája egy picit kinyílik, s az ajkán mosoly játszadozik . . . — Nos, milyennek találod? — Gyönyörű! — Nagyot sóhajt. — Még soha életemben nem hallottam hasonlót. Ez biztosan a mesebeli kagyló. — Megtarthatod — mondja Kolka csak úgy mellékesen. — Igazán nekem adod? — Persze hogy neked adom! Már van felszerelésem, most már annyit foghatok, ameny- nyit csak akarok. — Megvetted a felszerelést? Ö. hát ez nagyszerű! Igazán megtarthatom ezt a gyönyörű kagylót? — Igen. De már mennem kell — mondja Kolka hirtelen, és futni kezd a part mentén. — Szóval Kolka temiattad merülgetett alá a szikláknál — riasztja fel Natasát gondolataiból Kolka fivérének a hangja. Szigorúan néz hol a Natasa szemébe, hol meg a kezében tartott kagylóra. — Csoda, hogy a mafla meg nem fulladt! Még a füléből is dőlt a vér. — Vér? — Soha többé ne kérd arra, hogy kagylót halásszon neked — mondja parancsolón Kolka bátyja. — De hiszen én nem kértem soha semmire, magától adta nekem ezt a kagylót. És azt mondta, hogy már van felszerelése. — Natasa a már távozó fiú után fut. — Nincs neki semmiféle felszerelése, azt csak úgy mondta. — Én nem tudtam. Vegye vissza a kagylót és adja oda Kolkának. — Ha ő maga adta neked, akkor tartsd meg. — De hiszen azt mondta . .. — Tudod mit? Kolka nem hallgat senkire se. Szólj neki te, hogy többé ne merüljön le olyan mélyre, mert megsüketül. ■ A háziasszony táviratot ad át nekik. Az áll benne, hogy az expedíció korábban befejezte a munkáját, és az édesapja már úton van hazafelé. Édesanyja sietve csomagol. — Natasa, miért állsz? Hozd a fogketéket meg a szappant! — Mindent nagyon szépen köszönünk, a viszontlátásra — búcsúzik édesanyja a háziasszonytól. — Hát nem sokáig maradtak, jöjjenek el máskor is! — Köszönjük, nagyon köszönjük — mondogatja az édesanyja már az előszobában. Kilépnek az utcára Édesanyja cipeli a bőröndöt, Natasának batyu van a hátán. Szembe velük teherautók zúgnak el. Valahol csacsi iázik. Elhaladnak egy hődé előtt, ahol az édesanyja Natasának barackot, szilvát és szőlőt vásárolgatott. És már itt is van az állomás. Berobog a vonat. Az ablak mögött elsuhannak a házacskák, az ismerős utcák. Feldübörög a híd, alig egy órája Natasa ínég alatta haladt et a tengerről visszatérőben; a vonat végigfut a strand mellett, ahol Natasa a kagylót baligatta. Aztán minden ismerős a messzeségbe vész. A tenger etsötétetíett. A szél felerősödött, és a hullámok egyre mélyebben harapnak a partszegélybe. Vadkacsák húznak el mellettük, és elbújnak a látóhatár mögött. A tenger már egészen fekete, a szél a fenekéről hatalmas hullámokat korbácsol fel. erre már semmi sem olyan szép, mint Gantiadiban. Ott maradt minden messze, messze . .. — Enni is elfelejtettünk. De nem baj, nemsokára meglátjuk a papát — csókolgatja az édesanyja Natasát. — Igen — mondja Natasa szöfogadúan. de meg van döbbenve: mi történt vele. miért nem örül? A csomagból előhúzza a kagylót. Nehéz és hideg. — Anyu, mi az a Gantiadi? — De hiszen att voltunk) — Én úgy értem, hogy mit jelent. — Tudom is én . . Jú, hugy elértük a vonatat. Holnapután már a pápánál leszünk. Gantiadi, mit is jelenthet ez a szú. töri a fejét Natasa és közben a kagylót nézi, mintha áttét kérdezné. Az agyában úgy ker- getnznek a gondolatok, mint a hullámok a a tengeren. Szávai felszerelése nincs, mégis te mert merülni abba a hatalmas mélységbe. Kihalászta a legnagyobb kagylót és nekem adta, de miért? Nem talál rá magyarázatot. Nem érti. A szive elszorul — sajnálja a bátor, napbarnított Kolkát, aztán a szíve hirtelen gyorsabban kezd verni; büszke Knlkára: a legnagyobb kagylót halászta ki. Aztán a szív újra megáll — miért adta azt a kagylót pont őneki? A vonat rohan, és egyre messzebb és mesz- szebb viszi Natasát Gantiaditói, ahol ügyes fiúk ugrálnak a hullámokba, a tenger mélyén pedig hatalmas kagylók hevernek. Mindkét kezével szorítja a kagylót a füléhez, eleinte csend van — a vonat zakatolása minden más hangot elnyom —, aztán a távolból felhangzik a tenger zúgása. Az ö tengere ez, hatalmas nagy, a vize zöld, a hullámuk taraján napsugár ragyog, és a strand homokja fórrá. Miről mesél még a kagyló? Mélységekről, ahová soha nem jut el a napsugár, meg a csillogó kavicsuk és hélyag- moszatok között kergetőző halakról. A hólyag- moszat sűrű, akár az őserdő, el is lehetne tévedni benne — egy parányi halacska máiéi is tévedt, belegabalyodott, fickándozik, jobbra-balra kapkodja buta kis fejét... — Gyere közénk! — kiáltja a legbarnább és legügyesebb fiú. Natasa az ablak felé fordulva ül, de nem néz ki, a szeme csukva, a kagyló hangját hallgatja. A hullámok üres zúgással közelednek a mélyből, a zúgás egyre erősödik, már szinte ijesztő, majd meg távolodik, és a tenger gondtalanul paskolja a partot. Natasa hallja a szélnek az emberi hangokkal egybefolyó süvítését, a telefonpéznák rensc gését, a vitorlák dalát, a segítségért kiáltó hangot, a boldog kacagást, a pillánál találkozását és búcsúját. De miért van a kagylónak ilyen hangja? —tő— fordítása
