Új Ifjúság, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1973-09-25 / 39. szám

8 új ifjúság------------Á száznál több útlevél kezelése után a gyenge erőnek örvendő hivatalnok meglehetősen fáradt lehetett {erre következtettem unott mozdulatából, amellyel az útlevelemért nyújt). Nyilván nem sokat teketóriázott volna a pecsételéssel, ha talál a könyvecskémben megfelelően előkészített lapot. De nem talált, hiába forgatta át kétszer is, pergette át fekete ujjai között harmadszor Is valamennyit. A pecsételés — sajnálatomra — elmaradt, helyette mondott valamit a nyeszlett tisztviselő, de abból — még nagyobb sajnálatomra — egy szót sem értettem. Mivel sejtettem, hogy a hiányzó kenyai vízum hollétéről érdeklődik, egy alázatos „transit passanger“-t nyöszörögtem, és állításom igazolására előkotortam a Nairobiból Árusítóba érvényes repülőjegyet. Figyelmesen áttanulmányozta, és már terelt volna a harmadik számú akadály, a vámvizsgálat felé, Terelt volna, ha ebben a pillanatban észre nem veszi az alkaromra akasztott, semmi mással ösz- sze nem téveszthető fegyvertoikot.

— Ganl — kiáltotta, és mint akit a kígyó csípett meg, kiugrott a fülkéjéből, kikapta kezemből a fegyvert, és rendőrt hívott. Szólftására egy lyukas fülű rendőr érkeze«, ennek kezébe nyomta a még sok más bajt okozó puskámat, és rám mutatva mondott valami nyomatékosat. Nyilván azt, hogy ne tévesszen szem elől, mert neki valami sürgős teendő miatt el kell sietnie.

Egy ideig azt figyeltem, hogyan keringőzik árvég nélküli pályáján, majd örömét mustráltam ván maradt poggyászom a körbefutó gumiszalag kíváncsian.

A derék férfi beszélgetést kezdeményezett, de mivel szuahéliul nem tanított anyám, egy kukkot sem értettem hosszá litániájából. Zavaromban bárgyún mosolyogtam rá, és hogy ne maradjak adósa, magyarul szóltam hozzá. Megkérdeztem, miért lyukas a fülcimpája. Most aztán rajta volt a félszeg vigyorgás sora, és levonva a szüksé- ges következtetéseket, végleg felhagyott a további fölösleges kérdezgetéssel.

V

agy húsz perc múlva visszajött a jobb alsó metszőfogát nélkülöző Immigration officer. Intett, hogy kövessük, és bekísért bennünket n „Police“ föllratű helyiségbe.

Az ott tartózkodó két, makulátlan fehér egyenruhát viselő tlsztféle nem tétlenkedett. A vadászatra induló német útitársam volt a „páciensük.“ A foghíjas pár szót váltott a fehérruhásokkal, majd átkísért a másik szobába. Ide hozták utánunk a hosszú keringésbe teljesen beleszédült böröndőmet, Fegyvere kicsomagolva az íróasztalon feküdt, kézé- ben dollárköteget lobogtatott, és valamit nagy hévvel magyarázott. Ügy láttam, neki sem volt teljesen rendben a szénája.

és a következő percekben csak ennek a tartalma érdekelte őket. Kiszedtek belőle minden Inget és gatyát, de kivetnivalót nem találtak benne. Kézitáskámat szerencsére nem kérték el, annak vizsgálata balul üthetett volna ki, mert ebbe volt csomagolva a munícióm.

Az eredménytelen vizsgálat után a foghíjas egy hosszabb mondókával ejtett ismét kétségbe. — Csak egy szót szeretnék az egészből érteni, és boldog lennék — sóhajtottam. Adósa azért nem maradtam. Miközben gondosan összecsomagoltam idhajlgált re- tyerutyámat, elkezdtem nekik szavalni az Anyám tyúkját. Bambább képű hallgatósága Petőfinek ez eddig aligha volt. A megrökönyödött rendöröknek, vámtiszteknek nyilván elegük lehetett belőlem is meg Petőfiből is, mert a második versszakra már kíváncsiak sem voltak. Lekicsinylőén legyintettek egyet, s mozdulatukba belesűrítették bosszúságukon kívül sajnálkozásukat Is. Vagyis átestem a rostán. A kenyai hatóságot nem érdekeltem tovább. A lyukas fülű megragadta bőröndömet és puskámat, s elcipelte valahová, a csorba pedig az útlevelemet villantotta meg utoljára a szemem előtt, mielőtt átkísért volna az átutazók várótermébe.

Poggyászom jó helyre került, mert egy okkersárga ruhájú, párducbör szegélyű sapkás fekete szépség elhozta a feladási elismervényt. Útlevelem és puskám hollétéről azonban nem közölt semmit.

A vadonatúj váróteremben alig lézengett egypár utas. Annál több volt a személyzet. Port töröltek, levegőben az új épületekre jellemző olajfestékből származó terpentlnillat terjengett. A vámmentes á- rukkal nem régen terhelt polcok roskadoztak a terhük alatt. Alig fogyott még el valami a nagy kész- mlnt a szemközti falon hivalkodó réztábla hirdeti szuahéli és angol nyelven, a „Nagy öreg“, Mzee Jo- mo Keny-atta köztársasági elnök pontosan egy héttel ezelőtt, november 10-án adta át ezt a modern légikikötőt a forgalomnak.

Ami igaz, az ifeaz! Van mivel dicsekedni! Ilyen .airportja, amely a leghatalmasabb Jet Jumbo gépeket Is fogadni tudja, Prágának sincsen. Az sem mellékes dolog, hogy milyen rövid idő alatt építették. Még a tanzán szomszédot Is megelőzték az avatással jó két héttel, pedig ők Is röpke másfél esztendő a- latt készültek el az őket a nagyvilág vérkeringésébe bekapcsoló Kilimandzsáró légikikötő építésével, utam következő állomásával.

Szükségük Is van Kelet-Afriika lfjű államainak á hatalmas légiforgalmi gócokra. A világ érdeklődése Kelet-Afrlka Iránt, elsősorban páratlan állatvilága 1- ránt egyre inkább nő. Az utasok többsége még a közelmúltban Is hajőn kereste fel ezeket az államokat, de mlőta az Izraeli agresszió következtében a Szuezl-osatnrna lezárult, befellegzett a hajőtársasá- goknak. Mert kinek van manapság Európában Ideje arra, hogy a Jőreraénység fokát körülhajézva érje el ütlcélját, amikor repülőn ugyanezt az utat egy nap alatt megteheti! Ami az egyiknek rossz, az a másiknak jő. A légitársaságok vezetői csak a kezüA Meru (4563 méter)

két dörzsölhették, amikor megtudták, hogy a csatorna hosszú Időre lezárult.

Így járult hozzá a küzel-kelett háború a kelet-afrikai légiforgalom soha nem tapasztalt fellendüléséhez, s az ehhez szükséges berendezések megépítéséhez.

Nairobinak olvasmányaimból megismert éghajlatában nem csalódtam. A hőmérséklet haza! meleg májusnak megfelelő, az égen viszont sűrű fellegek gomolyognak. Alattuk néhány kifeszített szárnyú barnakánya vitorlázik csak, villás farkuk alig észrevehető mozdulataival kormányozva röptűket. Ezek a madarak Afrika állatvilágának első képviselői, amelyeket megfigyelhettem. Sokáig szórakozom látásukkal, és közben arra gondolok, hogy nem Is olyan sokára még sok más és érdekesebb vaddal lesz módom közeli Ismeretséget kötni.

Többórás álmos várakozásomból rezesbanda pattogó Indulója réz fel. A nyitott ablakhoz ugróm, és tűzpiros kabátba, sötétkék- nadrágba bújtatott, <;olo- bus-majom prémmel ékesített süvegü zenekar és dísz- század felvonulásában gyönyörködhetek. A zenekar élén hordóhasű, farát ringató karmester lépked nagy hegyesen. Ujjal között karmesteri botját forgatja ügyesen, néha felhajítva a levegőbe, hogy aztán elkapva folytathassa mutatványait. De egyik bűvészkedése nem sikerül, az ékes bot csörögve hull a betonra. A bámészkodók derülnek, a kárvallptt pedig felkapja botját és hóna alá csapja. Tovább nem tornázik vele, csak derekát rlszálja még kacsázóbb módon. A zenekar teljesítményén a vezénylés hiányát nem veszem észre, változatlanul hangosan recsegtetik trombitájukat.

Az egység felvonulása számomra kifejezetten nevetséges ugrabugrálásnak tűnő parádézással ér véget, majd az egész kompánia mozdulatlan vlgyázzba merevedik.

Más táj, más szokás. Nálunk megmosolyognák, Itt megújráznák a hadfiak elismerést kiváltó produkcióját.

Félórás merevség után megelevenedik a zenekar, újra teli tüdővel fújja a rezet. A vörössel bevont pódiumra pedig dr. Julius Nyerere, Tanzánia elnöke kíséretében Jomo Kenyatta, Kenya államelnöke érkezik.

Tiszteletükre szól a nagy parádé, a csinnadratta, míg a tanzán vendég ellép a feszes díszszézad előtt.

Mfg tart az államfőnek kijáró pompa, szorgalmasan fényképezek. Persze csak loppal, ablakzugból, mások háta mögül, mert a kivonult karhatalmiaknak egyáltalán nem tetszik a tevékenységem. Gépem első elcsettlntésekor csak mutatóujjukat emelték ttltóan a levegőbe, a következőnél azonban már fémkupakos bunkósbotjukkal Is hadonásztak az orrom előtt.

Véget ért a hivatalos búcsú és únneplés, Ismét csendes az Ebmasakt. Se gép, se légy nem zümmög .a tágas röptéren. Csak türelmetlenségem méltatlankodik, persze halkan, a hosszúra nyúló késés miatt. Végre kiírják járatunk számát egy táblára, és fedélzeti jegyünket felmutatva kisétálhatunk a betonon veszteglő közepes nagyságú gépmadárhoz.

Az ajtónálló, kedvesen csicsergő légikisasszonyhoz fordulok, és útlevelemet kereső kíváncsiságomat e- gyetlen, kérdő hangsúllyal kimondott szóba sűrítem:

— Passport?

Es magamra mutatok.

Egyáltalán nem lakonikusan, sőt nagyon Is bőbe- szédüen válaszol, de a „repülőgép“ tárgynéven kívül semmi mást nem értek. Ezzel Is megelégszem, mert buja fantáziával azt hámozom ki belőle, hogy majd a repülőgépben kapom vissza az útlevelet.

Dehogy kaptam! Sem benne, sem mellette. Pedig mér kényelmes helyet foglaltam, kézi poggyászomat minden Iratommal és értékemmel a csomagtartóba helyeztem. Perceken belül elindulunk, és az útlevél seholl Nélküle pedig az arushaí fogadtatás a nairobit ts felülmúlná, az nem vitás.

Nincs mire várni. Lefutok a géphez támasztott lépcsőn, és teketória nélkül megszólítom a mellette álldogáló nemtudomkicsodát. Magyarázatomat, kérdésemet most sikerül, megtoldani a „Csehszlovákia" országnévvel, miután bővített mondatom Így fest: „Czechoslovak passport“. Mutogatásom Is bővül, mert magam után a repülőtér hivatalos helyiségei felé mutogatok. Elsőre meghökkenve néz rám a derék fekete, de a második Ismétlésre megérti, miről van sző. Int, hogy kövessem, és rohanunk vissza a fogadócsarnokba.

Itt a helyzet változatlan. Most is nyolc-tíz rendőr meg hivatalnok lebzsel dologtalanul. Fekete jótevőm rögtön nekik áll, csak úgy kelepei a nyelve. Egy másfél méternyi zsinórral ékesített szemüveges hivatalnok emelkedik lustán a kényelmes zsűllyéböl, s mintha azt kérdezné: kt vette el az útlevelet.

Habozás nélkül válaszoltam: „Immigration officer“, a többit pedig kellően megmagyaráztam. Kltátott szájam alsó fogsorára böktem, majd tagadólag meglengettem az oda mutató ujjamat.

Szavamra mondom, megértette. Helyeslőleg bólintott, aztán faképnél hagyott. A jótevőm Is. De öt legalább láttam a repülőhöz visszakanyarodni.

Izgalmas percek következtek, ott álltam egy szál nadrágban, minden holmim az Indulásra kész gépmadárban. Rágtam az ajkam, szívtam a fogam, talán még cifrákat Is mondtam, de csak addig, amíg Ismét mellettem nem termett fekete őrangyalom. Négy végtagjával hadonászva magyarázta, hogy sikerült néhány perccel a gép Indulását elhalasztania. Pár pillanattal később megjött útlevelestül a csorba útlevélkezelő, de most sem adta kezembe az okmányt. Loholt vele, ml pedig utána, a várakozó gép felé. Futás közben még egy kérdést mertem megkockáztatni:

— My gun? — hol van a fegyverem?

Ezzel némileg lefékeztem mindhármunk futását, de a csorba, azonnal ismét rákapcsolt. A repülőgéphez érve kinyitotta a csomagteret, és az első, ami a szemembe ötlött, a sarokba állított puskátokéin volt. Boldog felismeréssel mutattam rá, és nem kisebb hálával ráztam meg Ismeretlen jótevőm kezét.

A foghíjas útlevélkezelőre is hálával gondolok a mai napig, amiért nem pótoltatta idejében a foghiányát. Ha nincs a csorbája, fogalmam sincs, hogyan jutottam volna Ismét útlevelem birtokába. Más Ismertetőiéiről — még ha beszéltem volna Is a szuahélit —, nem tudtam volna róla hitelesebb leírást adni, azon egyszerű oknál fogva, hogy számomra az első napokban úgy hasonlított egymásra minden néger, mint tojásra a tojás.

Nairobitól a vadonatúj Kilimandzsáró röptér csak egy ugrásra esik. Mindössze háromnegyed órát utaztunk, a fel- és leszállást Is beleszámítva. Érkeztem- kor a Mosh! és Árusba között feleúton épült repülőtér már üzemelt, de még nem volt hivatalosan megnyitva. Az ünnepélyre csak pár nappal később került sor, nagy pompa és külsőségek közepette.

A rideg betonpályák hatalmas darabot kanyarítot- tak kt a környező füves szavannából, amely hajdanában kiváló oroszlános terület volt. Valahol a mai repülőtér táján játszódott le a nagy vadász, Kltten- berger Kálmán közismert oroszlános kalandja, amely ha nem is az életébe, bal keze egyik ujjába került. Innen szállították gyalogszerrel hűséges feketéi a megtépett természetbúvárt a moshl kórházba. Napokig meneteltek azon az úton, amelyet a mai gépkocsik alig egy óra alatt futnak be.

Oroszlánnak, sajnos, már híre sincs. Helyüket az ugyanolyan harapós tisztviselők foglalták e], akik a nairobi kollégákat is felülmúló buzgalommal dobáltak ki mindent a bőröndömből. Fegyveremet, lőszeremet ezek is elszedték, de nyugtát adtak róla, a- melynek felmutatása és a megfelelő Illeték lepenge- tése után kiválthattam az arushal rendőrségen.

Kissé rosszulesett, hogy senki sem várt, de ez nem volt nagy baj. Legalább kapóra jöttem az arushal taxisoknak.

Es félóra kocsizás után megvillant autónk fénykévéjében a fehérbetűs felirat: Mount Meru Game véjében a fehér betűs felirat: Mount Meru Game Nagy.

Megérkeztem!

Almom valóra vált!

(Következik: Elefánt a terítéken)

■ „Aki nyáron 1» fázik“:

örülünk újabb jelentkezésének. Amint Bratislavába jön, jó lenne, ha felkeresné szerkesztőségünket. Néhány szót a versekről: A Reggel elműt egy picit túlmagyarázza. Túlságosan sokszor emlegeti benne a „reggelt“, s Így a zárósorok „leütése“:

/ Egy kisgyermek álmában / napot csókol az égre / erőtlenné válik. Hasonló a helyzet a Cigányok clművel is. Az Egyetlen ütem, a Szakadék és a Tévelygő napokon elműek viszont közölhetők. Lapunk valamelyik közeli számában természetesen fel is használjuk őket.

■ „Harmat“: Verseit elolvasva úgy érezzük, hogy még tanulnia kell. Tanácsként engedje meg, hogy Majakovszkijt Idézzük:

1. A költészet termelés. Rendkívül nehéz, rendkívül bonyolult termelés, de mégiscsak az.

2. A költői munka megtanulása nem bizonyos megszabott, meghatározott típu- sű költői művek elkészítésének tanulmányozása, hanem mindenféle költői munka módszereinek, termelési eljárásainak tanulmányozása. Ez segít hozzá bennünket ahhoz, hogy újat adjunk.

3. Üjszerűség, az anyag és a műfogás újszerűsége nélkül egyetlenegy költői mű sem képzelhető el.

■ „Nyár '73“: Továbbra is csak azt tudjuk mondani, hogy írásai érdekesek, jók. örülnénk, ha legközelebbi jelentkezésekor mellékelne néhány soros életrajzot és egy fényképet Is, hogy olvasóinknak bemutathassuk a Fiatalok oldalán.

■ „Izsa ‘73“: Versei egyelőre még túl sziruposak, semmitmondóak. Néhány példa: / Olvasni tudni a nő szívében, / meglátni a fényt csillogó szemében, / számolni feltörő sóhajait, mely ajkából szakad fel olykor t stb., vagy egy másik: / Előtted van a világ — / mondják sokan. / De mind hazudnak, / mert én csak az / ürességet, a semmit, / és a sötétet markalászom. / stb. Tanulnia kell, ha elfogadhatót akar írni.

/

Válaszok a NEM LEHET MINDENKI BOLDOG című levélre Engedd meg, hogy mielőtt tanácsot adnék, vitába szálljak veled. Egyszerűen megállapítod, hogy mindenki nem lehet boldog. fin viszont azt mondom, hogy boldog lehet. Ebből a kijelentésemből arra is következtethetsz, hagy az én életutam rózsákkal van tclehintve, amelyekről vigyáző kezek még a töviseket is leszedték. Hidd el, sokkal több tövis szúrt meg, mint ahány rözsa nyílt az utam mentén. Mégsem érzem magam boldogtalannak. Az az érzésem, hogy egy téves eszme rabja vagy, és én szeretnélek ebből a rabságbúi kiszabadítani. Néhány évvel ezelőtt én Is hasonló helyzetben voltam, nagyon sokat szenvedtem (most már tudom, hogy feleslegesen), amíg sikerült megszabadulnom a sötét gondolatoktél, érzésektől. Ügy vélem, elegendő önkritikával rendelkezel. Vedd hát elő és fordítsd a saját javadra. Bíráld felül minden tettedet, és ha rájössz valamilyen elkövetett hibádra, ne keseregj, hogy „Ilyen

vagyok, mert Ilyenné formált a múltam“, hanem Igyekezz javítani azon, ami rossz benned. Ne ródd fel szüleidnek, hagy rövid pórázra fogtak, s azért lettél olthonülö, inkább próbálj közeledni az emberekhez! Bizonyára vannak olyan munkatársaid, akik nem zárkóznak el előled, ha barátsággal közeledsz feléjük. Ne lökd el durván a kínálkozó alkalmat, ha salában könnyíteni akarsz a sorsodon, mert ba teljesen elzárkózni, senki se segíthet rajtad. Most a nagyközönséghez fordultál tanácsért. Rajtam kívül bizonyára még sokan sietnek a segítségedre, tanácsot adnak és baráti kezüket nyújtják feléd. Csak rajtad múlik, hogy bizalommal fogadod-e a segítőkész emberek tanácsát, akik szomorú helyzetedből akarnak kiszabadítani. Heltai Jenő írja a szabadságról, hogy az „nem ajándék, ingyen azt nem adják, hol áldozat nincs, nincsen szabadság.“ Valahogy így van ez a boldogsággal is. Nem adják ingyen, és csak az tudja igazán nagyra értékelni, lényegét telfogni, aki az ellenkezőjéből Is részesült. Figyelmeztetésül még azt Is el kell mondanom, hogy a boldogságot nehezebb megtartani, mint elérni, de ettől se Ijedj meg! Neked előszűr az önbizalmadat kell visszanyerned. Ne hidd, hogy a múltat nem lehet elfeledni. Lehet, és kell Isi Nem szabad folyton a múlton töprengeni, hátrafelé nézni. Legyen valami célod, amiért harcolsz. Ez a cél legyen reális és elérhető. Mindig tadd, hogy mit miért teszel.

Igaz, a gyakorlatban mindez nem olyan egyszerű, de meg kell próbálnod, s bízzál magadban! Ha az első lépések kissé bizonytalanok és sikertelenek lesznek Is, nem szabad feladnod a harcot, hiszen még fiatal vagy. Ha akad olyan problémád, amelyben segíthetek rajtad, címemet a szerkesztőségtől megadhatod. Fel a fejjel!

Egy barna lány

Elgondolkoztam azon, amit írtál, mert sorsunk csupán egyben azonos: azok közé tartozom, akiknek mindenük meglehetne a boldogsághoz, ami kéne — talán még több is —, mégsem vagyok boldog.

Hidd el, tökéletesen boldog emberek nincsenek! Ha mégis úgy látszik, hogy vannak, akkor ez csupán a külszín. Sokan nevelkednek fel szülék nélkül, s s legtöbbjük az életben mégis megtalálja a helyét. Ezért ne add fel a reményt, elvégre nem tudhatod, hogy mit tartogat számodra a jövő! Ne zárkézz el a világtól, keress magadhoz illő barátokat, mert önmagában az ember nem sokat ért Fiatal vagy, próbálj oEy kis életkedvet önteni magadba, ne lökd el azt az alkalmat, amely boldogságod megalapozója lehet! Ne légy passzív, hiszen az életedről van sző, s ez nem lehBt közömbös számodra! Megértésre van szükséged, amit csak igazi jé barát nyújthat. Vele Ismét megtalálhatod életed értelmét. Légy erős! Sok sikert!

Anna