Új Ifjúság, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1973-09-25 / 39. szám

8 új ifjúság------------­Á száznál több útlevél kezelése után a gyenge erőnek örvendő hivatalnok meglehetősen fáradt lehetett {erre következtettem unott mozdulatá­ból, amellyel az útlevelemért nyújt). Nyilván nem sokat teketóriázott volna a pecsételéssel, ha ta­lál a könyvecskémben megfelelően előkészített lapot. De nem talált, hiába forgatta át kétszer is, pergette át fekete ujjai között harmadszor Is valamennyit. A pecsételés — sajnálatomra — el­maradt, helyette mondott valamit a nyeszlett tisztviselő, de abból — még nagyobb sajnálatom­ra — egy szót sem értettem. Mivel sejtettem, hogy a hiányzó kenyai vízum hollétéről érdeklő­dik, egy alázatos „transit passanger“-t nyöszö­rögtem, és állításom igazolására előkotortam a Nairobiból Árusítóba érvényes repülőjegyet. Fi­gyelmesen áttanulmányozta, és már terelt volna a harmadik számú akadály, a vámvizsgálat felé, Terelt volna, ha ebben a pillanatban észre nem veszi az alkaromra akasztott, semmi mással ösz- sze nem téveszthető fegyvertoikot. — Ganl — kiáltotta, és mint akit a kígyó csí­pett meg, kiugrott a fülkéjéből, kikapta kezem­ből a fegyvert, és rendőrt hívott. Szólftására egy lyukas fülű rendőr érkeze«, ennek kezébe nyom­ta a még sok más bajt okozó puskámat, és rám mutatva mondott valami nyomatékosat. Nyilván azt, hogy ne tévesszen szem elől, mert neki vala­mi sürgős teendő miatt el kell sietnie. Egy ideig azt figyeltem, hogyan keringőzik ár­vég nélküli pályáján, majd örömét mustráltam ván maradt poggyászom a körbefutó gumiszalag kíváncsian. A derék férfi beszélgetést kezdeményezett, de mivel szuahéliul nem tanított anyám, egy kuk­kot sem értettem hosszá litániájából. Zavaromban bárgyún mosolyogtam rá, és hogy ne maradjak adósa, magyarul szóltam hozzá. Megkérdeztem, miért lyukas a fülcimpája. Most aztán rajta volt a félszeg vigyorgás sora, és levonva a szüksé- ges következtetéseket, végleg felhagyott a továb­bi fölösleges kérdezgetéssel. V agy húsz perc múlva visszajött a jobb alsó metszőfogát nélkülöző Immigration officer. Intett, hogy kövessük, és bekísért bennün­ket n „Police“ föllratű helyiségbe. Az ott tartózkodó két, makulátlan fehér egyenruhát viselő tlsztféle nem tétlenkedett. A va­dászatra induló német útitársam volt a „páciensük.“ A foghíjas pár szót váltott a fehérruhásokkal, majd átkísért a másik szobába. Ide hozták utánunk a hosszú keringésbe teljesen beleszédült böröndőmet, Fegyvere kicsomagolva az íróasztalon feküdt, kézé- ben dollárköteget lobogtatott, és valamit nagy hév­vel magyarázott. Ügy láttam, neki sem volt teljesen rendben a szénája. és a következő percekben csak ennek a tartalma érdekelte őket. Kiszedtek belőle minden Inget és ga­tyát, de kivetnivalót nem találtak benne. Kézitáská­mat szerencsére nem kérték el, annak vizsgálata ba­lul üthetett volna ki, mert ebbe volt csomagolva a munícióm. Az eredménytelen vizsgálat után a foghíjas egy hosszabb mondókával ejtett ismét kétségbe. — Csak egy szót szeretnék az egészből érteni, és boldog lennék — sóhajtottam. Adósa azért nem maradtam. Miközben gondosan összecsomagoltam idhajlgált re- tyerutyámat, elkezdtem nekik szavalni az Anyám tyúkját. Bambább képű hallgatósága Petőfinek ez ed­dig aligha volt. A megrökönyödött rendöröknek, vám­tiszteknek nyilván elegük lehetett belőlem is meg Petőfiből is, mert a második versszakra már kíván­csiak sem voltak. Lekicsinylőén legyintettek egyet, s mozdulatukba belesűrítették bosszúságukon kívül saj­nálkozásukat Is. Vagyis átestem a rostán. A kenyai hatóságot nem érdekeltem tovább. A lyukas fülű megragadta bőröndömet és puskámat, s elcipelte va­lahová, a csorba pedig az útlevelemet villantotta meg utoljára a szemem előtt, mielőtt átkísért volna az átutazók várótermébe. Poggyászom jó helyre került, mert egy okkersár­ga ruhájú, párducbör szegélyű sapkás fekete szép­ség elhozta a feladási elismervényt. Útlevelem és puskám hollétéről azonban nem közölt semmit. A vadonatúj váróteremben alig lézengett egypár utas. Annál több volt a személyzet. Port töröltek, levegőben az új épületekre jellemző olajfestékből származó terpentlnillat terjengett. A vámmentes á- rukkal nem régen terhelt polcok roskadoztak a ter­hük alatt. Alig fogyott még el valami a nagy kész- mlnt a szemközti falon hivalkodó réztábla hirdeti szuahéli és angol nyelven, a „Nagy öreg“, Mzee Jo- mo Keny-atta köztársasági elnök pontosan egy hét­tel ezelőtt, november 10-án adta át ezt a modern légikikötőt a forgalomnak. Ami igaz, az ifeaz! Van mivel dicsekedni! Ilyen .airportja, amely a leghatalmasabb Jet Jumbo gépeket Is fogadni tudja, Prágának sincsen. Az sem mellé­kes dolog, hogy milyen rövid idő alatt építették. Még a tanzán szomszédot Is megelőzték az avatással jó két héttel, pedig ők Is röpke másfél esztendő a- latt készültek el az őket a nagyvilág vérkeringé­sébe bekapcsoló Kilimandzsáró légikikötő építésével, utam következő állomásával. Szükségük Is van Kelet-Afriika lfjű államainak á hatalmas légiforgalmi gócokra. A világ érdeklődése Kelet-Afrlka Iránt, elsősorban páratlan állatvilága 1- ránt egyre inkább nő. Az utasok többsége még a kö­zelmúltban Is hajőn kereste fel ezeket az államo­kat, de mlőta az Izraeli agresszió következtében a Szuezl-osatnrna lezárult, befellegzett a hajőtársasá- goknak. Mert kinek van manapság Európában Ideje arra, hogy a Jőreraénység fokát körülhajézva érje el ütlcélját, amikor repülőn ugyanezt az utat egy nap alatt megteheti! Ami az egyiknek rossz, az a másiknak jő. A légitársaságok vezetői csak a kezü­A Meru (4563 méter) két dörzsölhették, amikor megtudták, hogy a csator­na hosszú Időre lezárult. Így járult hozzá a küzel-kelett háború a kelet-af­rikai légiforgalom soha nem tapasztalt fellendülésé­hez, s az ehhez szükséges berendezések megépítésé­hez. Nairobinak olvasmányaimból megismert éghajlatá­ban nem csalódtam. A hőmérséklet haza! meleg má­jusnak megfelelő, az égen viszont sűrű fellegek go­molyognak. Alattuk néhány kifeszített szárnyú bar­nakánya vitorlázik csak, villás farkuk alig észreve­hető mozdulataival kormányozva röptűket. Ezek a madarak Afrika állatvilágának első képviselői, ame­lyeket megfigyelhettem. Sokáig szórakozom látásuk­kal, és közben arra gondolok, hogy nem Is olyan sokára még sok más és érdekesebb vaddal lesz mó­dom közeli Ismeretséget kötni. Többórás álmos várakozásomból rezesbanda patto­gó Indulója réz fel. A nyitott ablakhoz ugróm, és tűzpiros kabátba, sötétkék- nadrágba bújtatott, <;olo- bus-majom prémmel ékesített süvegü zenekar és dísz- század felvonulásában gyönyörködhetek. A zenekar élén hordóhasű, farát ringató karmester lépked nagy hegyesen. Ujjal között karmesteri botját for­gatja ügyesen, néha felhajítva a levegőbe, hogy az­tán elkapva folytathassa mutatványait. De egyik bű­vészkedése nem sikerül, az ékes bot csörögve hull a betonra. A bámészkodók derülnek, a kárvallptt pedig felkapja botját és hóna alá csapja. Tovább nem tornázik vele, csak derekát rlszálja még kacsázóbb módon. A zenekar teljesítményén a vezénylés hiányát nem veszem észre, változatlanul hangosan recsegte­tik trombitájukat. Az egység felvonulása számomra kifejezetten ne­vetséges ugrabugrálásnak tűnő parádézással ér vé­get, majd az egész kompánia mozdulatlan vlgyázzba merevedik. Más táj, más szokás. Nálunk megmosolyognák, Itt megújráznák a hadfiak elismerést kiváltó produkció­ját. Félórás merevség után megelevenedik a zenekar, újra teli tüdővel fújja a rezet. A vörössel bevont pó­diumra pedig dr. Julius Nyerere, Tanzánia elnöke kí­séretében Jomo Kenyatta, Kenya államelnöke érkezik. Tiszteletükre szól a nagy parádé, a csinnadratta, míg a tanzán vendég ellép a feszes díszszézad előtt. Mfg tart az államfőnek kijáró pompa, szorgalma­san fényképezek. Persze csak loppal, ablakzugból, mások háta mögül, mert a kivonult karhatalmiaknak egyáltalán nem tetszik a tevékenységem. Gépem első elcsettlntésekor csak mutatóujjukat emelték ttltóan a levegőbe, a következőnél azonban már fémkupakos bunkósbotjukkal Is hadonásztak az orrom előtt. Véget ért a hivatalos búcsú és únneplés, Ismét csendes az Ebmasakt. Se gép, se légy nem züm­mög .a tágas röptéren. Csak türelmetlenségem mél­tatlankodik, persze halkan, a hosszúra nyúló késés miatt. Végre kiírják járatunk számát egy táblára, és fedélzeti jegyünket felmutatva kisétálhatunk a beto­non veszteglő közepes nagyságú gépmadárhoz. Az ajtónálló, kedvesen csicsergő légikisasszonyhoz fordulok, és útlevelemet kereső kíváncsiságomat e- gyetlen, kérdő hangsúllyal kimondott szóba sűrítem: — Passport? Es magamra mutatok. Egyáltalán nem lakonikusan, sőt nagyon Is bőbe- szédüen válaszol, de a „repülőgép“ tárgynéven kívül semmi mást nem értek. Ezzel Is megelégszem, mert buja fantáziával azt hámozom ki belőle, hogy majd a repülőgépben kapom vissza az útlevelet. Dehogy kaptam! Sem benne, sem mellette. Pedig mér kényelmes helyet foglaltam, kézi poggyászomat minden Iratommal és értékemmel a csomagtartóba helyeztem. Perceken belül elindulunk, és az útlevél seholl Nélküle pedig az arushaí fogadtatás a nairo­bit ts felülmúlná, az nem vitás. Nincs mire várni. Lefutok a géphez támasztott lép­csőn, és teketória nélkül megszólítom a mellette áll­dogáló nemtudomkicsodát. Magyarázatomat, kérdése­met most sikerül, megtoldani a „Csehszlovákia" or­szágnévvel, miután bővített mondatom Így fest: „Cze­choslovak passport“. Mutogatásom Is bővül, mert ma­gam után a repülőtér hivatalos helyiségei felé mu­togatok. Elsőre meghökkenve néz rám a derék fe­kete, de a második Ismétlésre megérti, miről van sző. Int, hogy kövessem, és rohanunk vissza a foga­dócsarnokba. Itt a helyzet változatlan. Most is nyolc-tíz rendőr meg hivatalnok lebzsel dologtalanul. Fekete jótevőm rögtön nekik áll, csak úgy kelepei a nyelve. Egy másfél méternyi zsinórral ékesített szemüveges hiva­talnok emelkedik lustán a kényelmes zsűllyéböl, s mintha azt kérdezné: kt vette el az útlevelet. Habozás nélkül válaszoltam: „Immigration officer“, a többit pedig kellően megmagyaráztam. Kltátott szá­jam alsó fogsorára böktem, majd tagadólag meglen­gettem az oda mutató ujjamat. Szavamra mondom, megértette. Helyeslőleg bólin­tott, aztán faképnél hagyott. A jótevőm Is. De öt legalább láttam a repülőhöz visszakanyarodni. Izgalmas percek következtek, ott álltam egy szál nadrágban, minden holmim az Indulásra kész gépma­dárban. Rágtam az ajkam, szívtam a fogam, talán még cifrákat Is mondtam, de csak addig, amíg Ismét mellettem nem termett fekete őrangyalom. Négy végtagjával hadonászva magyarázta, hogy sikerült néhány perccel a gép Indulását elhalasztania. Pár pillanattal később megjött útlevelestül a csorba út­levélkezelő, de most sem adta kezembe az okmányt. Loholt vele, ml pedig utána, a várakozó gép felé. Futás közben még egy kérdést mertem megkockáz­tatni: — My gun? — hol van a fegyverem? Ezzel némileg lefékeztem mindhármunk futását, de a csorba, azonnal ismét rákapcsolt. A repülőgéphez érve kinyitotta a csomagteret, és az első, ami a szemembe ötlött, a sarokba állított puskátokéin volt. Boldog felismeréssel mutattam rá, és nem kisebb há­lával ráztam meg Ismeretlen jótevőm kezét. A foghíjas útlevélkezelőre is hálával gondolok a mai napig, amiért nem pótoltatta idejében a foghiá­nyát. Ha nincs a csorbája, fogalmam sincs, hogyan jutottam volna Ismét útlevelem birtokába. Más Is­mertetőiéiről — még ha beszéltem volna Is a szua­hélit —, nem tudtam volna róla hitelesebb leírást adni, azon egyszerű oknál fogva, hogy számomra az első napokban úgy hasonlított egymásra minden né­ger, mint tojásra a tojás. Nairobitól a vadonatúj Kilimandzsáró röptér csak egy ugrásra esik. Mindössze háromnegyed órát utaz­tunk, a fel- és leszállást Is beleszámítva. Érkeztem- kor a Mosh! és Árusba között feleúton épült repülő­tér már üzemelt, de még nem volt hivatalosan meg­nyitva. Az ünnepélyre csak pár nappal később ke­rült sor, nagy pompa és külsőségek közepette. A rideg betonpályák hatalmas darabot kanyarítot- tak kt a környező füves szavannából, amely hajda­nában kiváló oroszlános terület volt. Valahol a mai repülőtér táján játszódott le a nagy vadász, Kltten- berger Kálmán közismert oroszlános kalandja, amely ha nem is az életébe, bal keze egyik ujjába került. Innen szállították gyalogszerrel hűséges feketéi a megtépett természetbúvárt a moshl kórházba. Napo­kig meneteltek azon az úton, amelyet a mai gép­kocsik alig egy óra alatt futnak be. Oroszlánnak, sajnos, már híre sincs. Helyüket az ugyanolyan harapós tisztviselők foglalták e], akik a nairobi kollégákat is felülmúló buzgalommal dobál­tak ki mindent a bőröndömből. Fegyveremet, lősze­remet ezek is elszedték, de nyugtát adtak róla, a- melynek felmutatása és a megfelelő Illeték lepenge- tése után kiválthattam az arushal rendőrségen. Kissé rosszulesett, hogy senki sem várt, de ez nem volt nagy baj. Legalább kapóra jöttem az arushal taxisoknak. Es félóra kocsizás után megvillant autónk fényké­véjében a fehérbetűs felirat: Mount Meru Game véjében a fehér betűs felirat: Mount Meru Game Nagy. Megérkeztem! Almom valóra vált! (Következik: Elefánt a terítéken) ■ „Aki nyáron 1» fázik“: örülünk újabb jelentkezé­sének. Amint Bratislavába jön, jó lenne, ha felkeresné szerkesztőségünket. Néhány szót a versekről: A Reggel elműt egy picit túlmagya­rázza. Túlságosan sokszor emlegeti benne a „reggelt“, s Így a zárósorok „leütése“: / Egy kisgyermek álmában / napot csókol az égre / erőtlenné válik. Hasonló a helyzet a Cigányok clművel is. Az Egyetlen ütem, a Sza­kadék és a Tévelygő napo­kon elműek viszont közöl­hetők. Lapunk valamelyik közeli számában természe­tesen fel is használjuk őket. ■ „Harmat“: Verseit el­olvasva úgy érezzük, hogy még tanulnia kell. Tanács­ként engedje meg, hogy Majakovszkijt Idézzük: 1. A költészet termelés. Rendkívül nehéz, rendkívül bonyolult termelés, de még­iscsak az. 2. A költői munka megta­nulása nem bizonyos meg­szabott, meghatározott típu- sű költői művek elkészíté­sének tanulmányozása, ha­nem mindenféle költői mun­ka módszereinek, termelési eljárásainak tanulmányozá­sa. Ez segít hozzá bennün­ket ahhoz, hogy újat ad­junk. 3. Üjszerűség, az anyag és a műfogás újszerűsége nélkül egyetlenegy költői mű sem képzelhető el. ■ „Nyár '73“: Továbbra is csak azt tudjuk mondani, hogy írásai érdekesek, jók. örülnénk, ha legközelebbi jelentkezésekor mellékelne néhány soros életrajzot és egy fényképet Is, hogy ol­vasóinknak bemutathassuk a Fiatalok oldalán. ■ „Izsa ‘73“: Versei egy­előre még túl sziruposak, semmitmondóak. Néhány példa: / Olvasni tudni a nő szívében, / meglátni a fényt csillogó szemében, / számol­ni feltörő sóhajait, mely aj­kából szakad fel olykor t stb., vagy egy másik: / Előt­ted van a világ — / mond­ják sokan. / De mind hazud­nak, / mert én csak az / ürességet, a semmit, / és a sötétet markalászom. / stb. Tanulnia kell, ha elfogad­hatót akar írni. / Válaszok a NEM LEHET MINDENKI BOLDOG című levélre Engedd meg, hogy mielőtt tanácsot adnék, vitába szálljak veled. Egyszerűen megállapítod, hogy mindenki nem lehet bol­dog. fin viszont azt mondom, hogy boldog lehet. Ebből a ki­jelentésemből arra is következtethetsz, hagy az én életutam rózsákkal van tclehintve, amelyekről vigyáző kezek még a töviseket is leszedték. Hidd el, sokkal több tövis szúrt meg, mint ahány rözsa nyílt az utam mentén. Mégsem érzem magam bol­dogtalannak. Az az érzésem, hogy egy téves eszme rabja vagy, és én szeretnélek ebből a rabságbúi kiszabadítani. Néhány év­vel ezelőtt én Is hasonló helyzetben voltam, nagyon sokat szenvedtem (most már tudom, hogy feleslegesen), amíg sike­rült megszabadulnom a sötét gondolatoktél, érzésektől. Ügy vélem, elegendő önkritikával rendelkezel. Vedd hát elő és for­dítsd a saját javadra. Bíráld felül minden tettedet, és ha rá­jössz valamilyen elkövetett hibádra, ne keseregj, hogy „Ilyen vagyok, mert Ilyenné formált a múltam“, hanem Igyekezz ja­vítani azon, ami rossz benned. Ne ródd fel szüleidnek, hagy rövid pórázra fogtak, s azért lettél olthonülö, inkább próbálj közeledni az emberekhez! Bizonyára vannak olyan munkatár­said, akik nem zárkóznak el előled, ha barátsággal közeledsz feléjük. Ne lökd el durván a kínálkozó alkalmat, ha salában könnyíteni akarsz a sorsodon, mert ba teljesen elzárkózni, sen­ki se segíthet rajtad. Most a nagyközönséghez fordultál ta­nácsért. Rajtam kívül bizonyára még sokan sietnek a segítsé­gedre, tanácsot adnak és baráti kezüket nyújtják feléd. Csak rajtad múlik, hogy bizalommal fogadod-e a segítőkész embe­rek tanácsát, akik szomorú helyzetedből akarnak kiszabadítani. Heltai Jenő írja a szabadságról, hogy az „nem ajándék, in­gyen azt nem adják, hol áldozat nincs, nincsen szabadság.“ Valahogy így van ez a boldogsággal is. Nem adják ingyen, és csak az tudja igazán nagyra értékelni, lényegét telfogni, aki az ellenkezőjéből Is részesült. Figyelmeztetésül még azt Is el kell mondanom, hogy a boldogságot nehezebb megtartani, mint elérni, de ettől se Ijedj meg! Neked előszűr az önbizal­madat kell visszanyerned. Ne hidd, hogy a múltat nem lehet elfeledni. Lehet, és kell Isi Nem szabad folyton a múlton töprengeni, hátrafelé nézni. Legyen valami célod, amiért har­colsz. Ez a cél legyen reális és elérhető. Mindig tadd, hogy mit miért teszel. Igaz, a gyakorlatban mindez nem olyan egyszerű, de meg kell próbálnod, s bízzál magadban! Ha az első lépések kissé bizonytalanok és sikertelenek lesznek Is, nem szabad feladnod a harcot, hiszen még fiatal vagy. Ha akad olyan problémád, amelyben segíthetek rajtad, címemet a szerkesztőségtől meg­adhatod. Fel a fejjel! Egy barna lány Elgondolkoztam azon, amit írtál, mert sorsunk csupán egy­ben azonos: azok közé tartozom, akiknek mindenük meglehet­ne a boldogsághoz, ami kéne — talán még több is —, mégsem vagyok boldog. Hidd el, tökéletesen boldog emberek nincsenek! Ha mégis úgy látszik, hogy vannak, akkor ez csupán a külszín. Sokan nevelkednek fel szülék nélkül, s s legtöbbjük az életben még­is megtalálja a helyét. Ezért ne add fel a reményt, elvégre nem tudhatod, hogy mit tartogat számodra a jövő! Ne zárkézz el a világtól, keress magadhoz illő barátokat, mert önmagá­ban az ember nem sokat ért Fiatal vagy, próbálj oEy kis élet­kedvet önteni magadba, ne lökd el azt az alkalmat, amely boldogságod megalapozója lehet! Ne légy passzív, hiszen az életedről van sző, s ez nem lehBt közömbös számodra! Meg­értésre van szükséged, amit csak igazi jé barát nyújthat. Ve­le Ismét megtalálhatod életed értelmét. Légy erős! Sok sikert! Anna

Next

/
Thumbnails
Contents