Új Ifjúság, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1973-09-18 / 38. szám

- új ifjúság 9 A VÁDLOTT VÁDOL „...Az ember nem válik kisebbé, ha lejét veszik Is...“ (A berlini börtönből írt utolsó levélből) A vihar utáni csend nyo­masztó és nyugtalanító. Ezt érezte Julius Fuöík, amikor a ^Petschek-palo- tában átélt borzalmak után Németországba, a ba atzen i börtönbe hurcolták. Nyár volt — 1943 nyara. Lehet-e egy cellában élet, remény a szabadulásra, ami­kor az ember tudja, hogy a halál vár rá? Július megtalál­ta a reményt. Egymaga volt a cellában, és gombokat készített. Csak a gondolataival társalgóit, meg dúdolgatott. A napi félórás udvari séták alkalmával mindig felheviilt a szíve. Kicsi volt a fogházud­var, mégis mennyire éreztet­te velük, hogy igenis van fi­let, és lesz élet. xxx Gyorsan repült az idő. Rö­videk voltak a napok, hetek. Júniusban hozták ide, és a nyár azóta augusztusba tor­kollt. Gondolataiban otthon járt, a szüleinél, és Prágában. Levelet várt hazulról, hírt szeretettéitől. Ehelyett augusztus 23-án i- dézést kapott Berlinbe, bíró­sági tárgyalásra. Ez volt az érem egyik ol­dala. A másikon furcsa kép formálódott ki. Mér recsegett- ropogott a fasiszta háborús gépezet. Keleten szorult a hu­rok a horogkeresztes rablólo­vagok nyaka körül. Már érez­ték bukásukat. A patkány a veszélyben vinnyog a legjob­ban, s ők is ezt tették. A fa­siszta propaganda telebömböl­te a világot, hogy leszámoltak már a kommunizmussal. No­bel birodalmi ügyészt megbíz­ták, bizonyítsa be a bíróság előtt, hogy Fufiíkék elfogatá- sával Csehországban is meg­szűntek létezni a kommunis­ták, nem akad már ember, a- ki rokonszenvezne a Szovjet­unióval és harcolna érte. Ko­médiát akartak rendezni, nem bírósági tárgyalást. Az előre megszövegezett ítéletbe azt is odaírták, hogy FuSíkot örök i- dőtore meg kell fosztani be­csületétől. A tárgyalás előtti napot a közép-berlini Moabit-fogház- ban töltötte. Ott volt Mirek is, aki Spanyolországban is harcolt, kiállta a francia gyüjtötábor kegyetlenségeit, a gestapósuk mégis megtörték. Megkínozták, és többet mon­dott el a kelleténél. Lidóről, a szerelméről is, aki Fufiík összekötője volt az illegali­tásban. Mégsem menthette meg árulásával az életét. Sőt, a fogságban lépten-nyomon é- rezhette társai megvetését, és ez fájdalmasabb volt minden­nél. Délelőtt, amikor beléptek a fogház felvételi irodájába, szürkekabátos, sportcipős, hosszú fonott hajú, alacsony fiatal lányt láttak maguk e- lőtt. Azonnal felismerték: Li­da Plachá volt. Öt Drezdából hozták Berlinbe a tárgyalás­ra. A fogházszabályzat még azt is tiltotta, hogy az isme­rősök szemmel üdvözöljék egymást. Mégis mint a gyer­mekek, úgy futottak egymás­hoz, és összeölelkeztek. Resz­kettek a felindulástól, renge­teg mondanivalójuk akadt egyszerre, de egy szó sem hagyta el az ajkukat, csak a tekintetük beszélt. A huszon­egy éves Lida most Is eleven, mozgékony volt, pedig ót Is alaposan megviselte a börtön. Csak Mirek maradt szomorú. Kék szeme fátyolos volt. Lí- dához fordult, és így szólt: — A párt előtt majd számat adok tetteimért! Pillanatokig hallgattak, az­tán Julo megszólalt: — A kommunisták végig helytállnak a harcban! XXX M ásnap korán reggel a „Zöld Antalinak neve­zett rabszállító-autóval, szűk cellákban elkülö- ' nítve, Fufiíkékat a bíróság é- pületébe szállították, s a tár­gyalás kezdetéig a pincében berendezett házifogdába zár­ták. Nyolc óra ntán egyken­ként szólították őket. Julias és Mirek kint a folyosón vá­rakoztak Lidára, de a lány még nem jött. A fegyőr utá­nament. Lida a cella beton­falúnál állt s az apró kusza betűkkel írt feljegyzéseket, u- tolsó üdvözleteket olvasta. A- mikor a fegyőr meglátta őt. meghökölt. — Mit keres maga itt? Az első szenátus nem ítélkezik gyermekek fölött... — Tévedés, uram — lépett hozzája Fufiík. — ö hozzánk tartozik... Látta. még fnlöttR is ítélkeznek. Felvezették őket a tágas. hosszúk ás tár gy a lót e rém be. Milyen ünnepi volt itt min­den! Milyen úri pompa vette őket körül! Hátul padok so­rakoztak. Jobb felől vagy két­száz tiszt és katona ült, a másik oldalon egy asszony terpeszkedett. Ezek voltak a hallgatók. A szemközti falon nagy fekete horogkereszt dí­szelgett, két oldalán sasokkal. A bírák hosszú asztala még üres volt. Fufiíkékat a bal ol­dalon elhelyezett vádlottak padjára ültették. Csakhamar megjelentek az ügyvédek. Elő­ször látták őket. Csak most vették kézbe irataikat. Szem­közt velük NÖbol, a kövérkés, bulldogképü ügyész vetette magát a karosszékbe. A toronyórák kilencet ütöt­tek. Ebben a pillanatban, mintegy parancsszóra, belép­tek a vörös talárba öltözött bírák. Magas rangú tisztek is voltak köztük. A nagy horog- kereszt előtt hangosan, fele­melt ujjal esküdtek. xxx M egkezdődött a tárgyalás. Már az első percben látszott, hogy valóban csak komédiáról van szó. A bíróságnak bizonyíta­nia kellene, de nem tud. A vádirat arról szólt, hogy Ju­lius Fufiík szerette a Szovjet­uniót, a népet, a szabadsá­got... És ez bűn? Az ő sze­mükben igen, hiszen az em­berek legszentebb érzéseit í- gyekeztek eltiporni. — Mondja, miért ment ille­galitásba, amikor tudhatta, hogy úgysem történik bántó- dása? — kérdezte Fűtiktól nyersen Freister tanácselnök. Fűtik elnevette magát, és kérdéssel válaszolt: — Barátaim közül többet a megszállás utáni napon elfog tak. Ök miért nem élnek már? Hisz abban az időben a bi­rodalom ellen még nem tehet­tek semmit! A bírák válasza elmaradt. — Mondja, miért dolgozott a birodalom ellen, amikor a történelem bebizonyította, hogy Cseh- és Morvaország mindig a Nagynémet Biroda­lom része volt? — Uraim — válaszolta né­metül —, hisz maguk is tud­ják, hogy ez hazugság, sze- menszedett hazugság! Úgy ír­ják a történelmet, ahogy ma­guknak erre éppen szükségük van. Üjra csak süket csend kö­vetkezett. Nehéz megemészte­ni az igazságot. — Fufiík vádlott! — hang­zott fel újra az elnök szava. — Beismeri-e a birodalom el­leni cselszövéseit? Hogy fegyveres felkelést és felfor gatást készített elő? Pofiik felemelte a fejét. Ke­ményen, határozottan csattant a hangja: — Beismerem! Mert nem is­merem el hazánkban a maguk kormányát, és nem fogadba tóm el illetékesnek az önök bíróságát. Maguk itt jogtala­nul ítélkeznek! Az elnök elvörösödött és így szólt: — Az egész cseh nép akart bennünket, kívánta a protek torátust! — A harmincnyolcas moz­gósítás megmutatta, urak. mi­lyen elszántan készült fel ö- nök ellen a cseh nép! — Mit akar? Megvan a kor­mányuk! — Ki választotta? Nem a nép! önök vásárolták meg! A bírák mozgolódtak. Az el­nök most már kiabált: — Megtiltom, hogy itt be­szédet tartson! Feleljen rövi­den! Beismeri, hogy tetteivel a birodalom ellenségeit, a bolsevista Oroszországot segí­tette? — Igen! Ssegítettem a Szov­jetuniót. segítettem a Vörös Hadsereget! És ez a legszebb, amit életemben, negvven éven keresztül, eddig tettem... — Hallgasson! — üvöltötte közbe a bnlldogkéníí iigvész. Fufiílc harcosan Folytatta: — Több mint két évet él­JULIUS FüClK: lem a Szovjetunióban, és meg szerettem azt az életet. Az ember pedig csak azt szereti meg, amiben örömét leli, ami lehetővé teszi, hogy nőjön. Ott az ember boldogsága épül. Ott a szemem előtt nőtt ki az, a- miért mi harcolunk, amit mi csak elképzelünk. A szemem előtt nőtt ki az osztálynél­küli társadalom. A vérből és húsból való szocializmus... Ö- nök ezt a háborút elvesztet­ték! Önöké a halál, miénk az életi Az elnök vadul rázta a esen- gát: , — Csend! — Elhallgasson! — ordítoz­ták a bírák, az ügyész, meg hátul a katonák. Toporzékol tak valamennyien, lábukkal verték a padlót, de hiába. Pu­fiik nem hallgatott el. Fufiík vádolt. ■* — A Csehszlovák Köztársa­ságban azért voltam kommu­nista. mert nem tudtam és nem akartam megbékülni a kapita­lista renddel. Meg vagyok győ­ződve arról, hogy a háború után új korszak kezdődik! A bírák őrjöngtek, de a bá­beli zűrzavarhoz hasonló zajt is túlharsogta Fufiík hangja: — Önök most felolvassák az ítéletet. Tudom, így hangzik: Halál az embernek!... Az én ítéletem önök fölött már rég elhangzott. Ebben a világ minden becsületes népének vérével ez van írva: Halál a fasizmusra, halál a kapitalis­ta rabszolgaságra! Életet az embernek! Jövőt a kommuniz­musnak! xxx ak délben ért véget ■ 4* a tárgyalás. Fnfiíkot J halálra ítélték. Mi- rekre is ezt szabták ki. Elfogatása után hiába val­lott. Lida megmenekült. Fiatal volt, és szerintük nem tudato­sította tette jelentőségét. Visszafelé megint autóval szállították őket a Moabit-fog- házba. Most már együtt ülhet­tek. Elítélt német elvtársak is voltak köztük. Hallgattak mind. Nem a szomorúság, a közeji halál nyomasztotta lel­kűket. Fufiík már kezdettől fogva felkészült a halálra, de a búcsúra nem gondolt soha. Mindig azt mondotta: „Mi egy­szer még találkozunk!“ Lida, ez a nagy szemű, bá­tor lány, most elcsüggedve nézte Júliust. Neki köszönheti, hogy a harcban igaz emberré acélozódott, hogy a tüzpróbát kiállta. Hogy is mondhatna most Julónak búcsút? Beszél­ni akart hozzá, de nem jött szó az ajkára. Eszébe jutott, hogy tegnap két szelet kenye­ret tett félre neki. Kivette a zsebéből és feléje nyújtotta. Fufiík különös tekintettel né­zett rá, majd elmosolyodott. — Nem gondolod — mon­dotta —, hogy ez már rossz befektetés? — és rögtön vi dáman hozzátette: — Ha visszatérsz, üdvözöld Gusztinál! És ne legyetek szo­morúak, mint az özvegyek, hi­szen tudjátok, miért történik mindez! Ha megéritek a sza­badságot, élvezzétek!... De s- lég a szóból, énekelj nekünk! Lidának eszébe jutott a kö­zelmúlt, amikor nővérének la­kásán, ahol Fufiík hosszú i- deig rejtőzködött, oly sokat é- nekeltek együtt. Most egyszer­re felcsillant a szeme, és Ju­lo kedvenc dalába kezdett: Rongyosak vagyunk ma s éhesek, elindulunk és jelt adunk, holnap zúgják óceánok diadalmas új dalunk... Majd Lida új dalba kezdett. Most már Julo is énekelt. Te­le szívvel, lélekkel és szenve­déllyel. Drága föld, szülőhazámnak földje... S könnyes lett valamennyi­ük szeme. — Milyen boldogok is lesz­nek azok — szólalt meg hal­kan Fufiík —, akik megérik, amiért harcoltunk.. Berlin utcáin dübörgött ve­lük az autó. Sütött a nap... Egyszer ide is kitűzik majd a vörös lobogót! Eljön, biztosan eljön az a nap!... És mélyen, szívből jövőn csengett fel aj­kukról az újabb dal: Föl, föl. t! rabjai a Földnek... Ezt már a német elvtársak is velük énekelték. Fufiík dallal ment a halál elébe. Érezte, tndta, hogy az elvetett mag egyszer kikel. — Tudjuk, hogy miért ha­lunk meg. Nem hiábavaló a halálunk. Jót hoz... S amikor a Moabit-fogház- ban végül mégiscsak sor ke­rült a búcsúra. Fufiík megö­lelte, megcsókolta Lidát: — Lida. tarts ki! Üdvözöld az elvtársakat! xxx Július Fufiík az élet szép­ségéért esett el. Hűségesen és mindig a jövőért, a szebb jö­vőért küzdött. Örökké élni fognak bennünk szavai: „EMBEREK. SZERETTELEK BENNETEKET... LEGYETEK ÉBEREK!“ Petrőci Bálint RIPORT AZ AKASZTÓFA TÖVÉBŐL HALDOKLÁS Ha nem ragyog többé néked csillag és napsugár ... Két férfi, leeresztett kezét összekulosolva, egy­más mögött lépked körbe-körbe egy fehér krip­tában, és vontatott, egymástól elütő hangon tem­plomi gyászénekeket kántál: ... emeld magasba lelkedet, a menny rád várva vár.... Valaki meghalt. Vajon kicsoda?? Próbálom meg­fordítani a fejem. Hátha meglátom a megboldo­gultat a ravatalon, fejénél két gyertya, mint két felemelt mutatóujj. ... nincs éjjel ott, nincsen setét, csillagfény ömlik szerteszét... Sikerült kinyitni a szemem. Senkit sem látok. Csak mi vagyunk itt — ők ketten, meg én. Raj­tunk kívül senki. De hát akkor kinek énekel­nek? — ... örök fényesség Int feléd, rád Jézus maga vér ___ Temetés. Égésien biztosan temetés. De kit te­metnek? KI van Itt? Csak ők ketten — meg én. Talán az én temetésem ez? Emberek, idehallgas- satok, hiszen ez képtelenség! Hiszen é,n nem va­gyok halott! Elek! Hiszen láthatjátok, nézek rá­tok, és beszélek hozzátok. Hagyjátok abba a bú­csúztatást. Ne temessetek el! Aki már végleg elköszön, s nem zárje öt határ ... Nem hallják. Süketek? Vagy én nem beszélek elég hangosan? Vagy tán csakugyan halott va­gyok, s ők nem hallhatják a hangtalan hangot? Lehet az, hogy itt fekszem a hasamon, s végig­nézem a saját temetésemet? Nevetséges! .. . annak a szeme odafönn dicső mennyekbe jár ... Próbálok visszaemlékezni. Valaki nagy üggyel- bajjal felemelt, felöltöztetett, aztán hordágyra tettek, szeges talpú csizmák csattogtak a folyo­són, aztán ... Ez minden. Többet nem tudok. Többre már nem emlékszem. ... örök fényesség int feléd ... De hiszen ez képtelenség! Én élek! Valami tompa fájdalmat érzek, és szomjas vagyok. A halottak csak nem szomjasak! örlásl erőfeszítés­sel megpróbálom felemelni a kezemet, s valami Idegen, természetellenes hang szakad ki belő­lem: — Vizet! Végre! A két férfi abbahagyja a körbenjárást. Fölém hajolnak, egyikük felemeli a fejem és vizeskancsót tart a számhoz. — Enned Is kell ám valamit, testvér. Két álló napja folyton csak iszol ... Mit beszél ez az ember? Két napja? De hát mi­lyen nap van ma? Hétfő. Pénteken fogtak el. Milyen nehéz a fi • jem! És hogy hősit a víz. Aludni! Hagyjatok alud­ni! Vízcseppek gyűrűznek a forrás sima tükrén. Ez a forrás valahol a réten van, a hegyekben, Igen, a rokla-nyi erdészlaknál . . . apró szemű, tár­ás eső kopácsolja az erdő tűlevelű fenyőit... Mi­lyen jő aludni. . . aludni.. . Kedden este ébredek fel újra. Kutya áll a fe­jem lelett. Farkaskutya. Szép, okos szeme kutat­va mér végig, s azt kérdi: — Hol laktál? Nem, ezt mégsem kérdezheti a kutya. A hang másé. Igen, még valaki van Itt, látom magas szárú csizmáit, egy másik pár csizmát Is látok és egy katonanadrágot, de többet már nem lá­tok. Ha megpróbálom felemelni a fejem, forog velem a világ, ej, bánom is én, hagyjatok alud- ni . .. Szerda. A stratózsoltárt kornylkáló két férfi ott ül az asztalnál, és cseréptálből eszik. Már meg tudom különböztetni őket egymástól. Az egyik fiatal, a másik idősebb, s ahogy látom, egy cseppet sem hasonlítanak szerzetesekre. A kripta sem kripta többé, csak egyszerű börtönzárka, a padló desz­kái összefutnak ahogy távolodnak a szememtől és ott a legvégén nehéz, sötét ajtó . . . A zárban kulcs csikordul. A két ember feliig rlk, és vigyázzállásba merevedik. Két SS-egyen ruhás férfi lép be, s megparancsolja, hogy azon­nal öltöztessenek fel. Sohasem hittem volna, hogy ennyi fájdalommal jár egy-egy nadrágszár', egy egy ruhaujj felhúzásai Hordágyra tesznek, le úsznék a lépcsőn, szöges talpú csizmák csattog­nak a hosszú folyosón ... Ez hát ugyanaz az út amelyet egyszer már megjártam, s ahonnan esz­méletlenül vittek vissza a zárkámba. Hová vezet? Micsoda pokolba? A pankrácl Pollzel-GefSngnls sötétes. komor felvételi irodája. Letesznek a földre, jóindulatú, darabos cseh hang fordítja a német hang dühö sen felcsattanő kérdését: — Ismered ezt az asszonyt? Kezemre támasztom államat. A hordágy előtt fiatal, széles arcú nő áll. Bátran kihúzza ma gát, fejét felveti, nem dacosan,' de büszke mél tósággal. Csak szemét fordítja egy kissé lefe'é csak épp annyira, hogy lásson, s tekintetével k» szöntsön. — Nem Ismerem. Igen, egyetlenegyszer láttam csak, talán egy pillanatra, azon a vad éjszaikán a Petschek-pá lotában. Most látom másodszor. Harmadszor már. fájdalom, nem láthatom, s fgy nem szoríthatom meg kezét azért a büszke méltóságért, mellyel sorsát viselte. Arnoét Lorenz felesége volt. Az 1942. évi statárium első napjaiban végezték ki. — De ezt a másikat Itt biztosan Ismered. Anieke Jirásková! Az Istenért. AnlCka, hogy ke­rül maga Ide? Én ki nem ejtettem a maga ne­vét, semmi dolgunk egymással, nem ismerem ma­gát, érti, nem ismerem! — Nem Ismerem. — Legyen eszed, ember! — Hiábavaló ez, jula — mondja Aniüka, s csak — Nem ismerem. zsebkendőt nyomorgatő ujjainak aprő, szinte ész­revétlen rándulása árulja el felindulását —, hiá­bavaló. Rád vallottak. — Kicsoda? “ — Hallgassatok! — vág valaki Aniüka válasza elé, s durván félrelöki, mikor hozzám hajol s ke­zet nyújt nekem. — Anlökal A további kérdéseket már nem hallom. És mint­ha nem Is velem történne, mintha csak valahon­nan messziről, fájdalom nélkül nézném, érzem, hogy két SS-katona visszavisz a zárkába, dur­ván Ide-oda dobálják a hordágyat, s röhögve kérdik, nem szeretnék-e Inkább a nyakamon him­bálózni. Csütörtök. Már kezdek magamhoz térni. Egyik fogoly- társamnak, a fiatalabbiknak Karel a neve, a má­sikat, az Idősebbet „apádnak szólítják. Sokat me­sélnek magukról, de minden összekuszálódik a fe­jemben. Valami bányáról van szó, gyerekek ül­nek az Iskolapadokban, hangzúgást hallok, a- llghanem tűz ütött kt valahol. Azt mondják, min­dennap jár hozzám az orvos és az SS-felcser, azt mondják, nem is vagyok olyan rossz bőrben, s azt mondják, hamarosan talpra állok. Ezt „apa“ mondja, és Karlik olyan hévvel helyesel neki, hogy még ebben az állapotban is érzem, kegyes csalás, amit elkövetnek. Derék cimborák! Sajná­lom, hogy nem hihetek nekik. Délután. A zárka ajtaja kinyílik, s nesztelenül, óvato­san besurran a kutya. Megáll a fejem felett, és ismét kutatva méreget. És Itt van megint a két pár magas szárú csizma Is — most már tudom: az egyik pár a kutya gazdájáé, a pankrácl fog­ház Igazgatójáé, a másik a Gestapo kommunista­ellenes osztályának főnökéé, aki éjszakai kihall­gatásomon elnökölt — azután van itt még egy civil nadrág Is. Tekintetem felfelé siklik a nad­rágon. Igen, ezt az embert Ismerem. Ez az a hosz- szú, sovány rendörblztos, aki a rajtaütőosztagot vezette elfogatásom éjszakáján. Leül egy székre, s megkezdi a kihallgatást: — A játszmát elvesztetted, mentsd meg lega­lább az irhádat: beszélj! Cigarettával kínál. Nem kell. Nem. tudnám el­szívni. — Mennyi Ideig laktál Baxáéknál? Baxáéknál? Ezt is tudják? KI árulta el? — No látod, mi mindent tudunk. Beszélj! Ha mindent tudtok, minek beszéljek? Nemhtá- ba éltem az életemet — a befejezést sem ron­tom el. — Hát nem érted? Vége! Mindent elvesztette­tek? — Csak én veszítettem. — Ts még hiszel a kommunizmus győzelmé­ben? — Természetesen. — ö még hisz — kérdi a főnök németül, s a hosszú biztos fordítja —, ő még hisz Oroszor­szág győzelmében? — Természetesen. Nem végződhet másképp. Már fáradt vagyok. Minden erőmet megfeszítet­tem, hogy résen legyek, most aztán öntudatom gyorsan elfolyik, mint vér a mély sebből. Még érzem, hogy kezet adnak — talán a halál jegyét látják a homlokomon. Igen, egyes országokban az a szokás, hogy a hóhér megcsókolja az elítéltet, mielőtt végre­hajtja az ítéletét. Este. Két férfi, leeresztett kezét összekulcsolva, egy­más mögött lépked, körbe-körbe, és egymástól el­ütő, vontatott hangon kántálja: Ha nem ragyog többé néked csillag és napsugár... Emberek, emberek, hagyjátok abba már! Lehet, hogy szép ez az ének, de ma május elsejének előestéje van, az emberek leggyönyörűbb, leg­boldogabb ünnepének előestéje. Próbálok valami vidámat dalolni, de úgy látszik, ez még a si­ratóéneknél Is szomorúbban hangzik, mert Kar- llk elfordul, „apa" meg a szemét törölgett. Oda se neki, nem adom meg magam, tovább dalolok, s lassanként ők Is beledúdolnak. Elégedetten al­szom el. Május elseje. Virradat. Sokáig tartott, míg megérkeztél, halál. És még­is. azt reméltem, csak hosszú évek múlva Ismer­kedünk meg. Azt reméltem, hogy még élhetem a szabad ember életét, hogy még sokat dolgozha­tok és sokat szerethetek, sokat énekelhetek és sokat kószálhatok a nagyvilágban. Hiszen jófor­mán csak most értem emberré, és olyan erős vol­tam. Már nem vagyok erős. Végem van. Szerettem az életet, a szépségért mentem a harcmezőre. Szerettelek benneteket, emberek, bol­dog voltam, ha szeretetemet viszonoztátok, és szenvedtem, ha nem értettétek meg. Akit megbán­tottam, bocsásson meg nekem, akinek örömet sze­reztem, felejtsen el. Gyász ne tapadjon a ne­vemhez. Ez a végrendeletem. Ezt hagyom nektek, édesanyám, édesapám, testvéreim, neked. én Gustlnám. nektek, elvtársaim, mindenkinek, akit szerettem. Ha azt hiszitek, hogy a könyvek el- mállasztják a fájdalom kemény rögeit, ám sír­jatok egy kicsit. De ne sajnáljatok! Az őrömért éltem, az örömért halok meg. Nem Illenék sí­romra a gyász angyala. Május elseje! Ezekben az órákban már talpon voltunk a város peremén, zászlóinkat bontogat­tuk. Ezekben az órákban Moszkva utcáin már felsorakoznak az első osztagok, s indulnak a má­jusi seregszemlére. És most, ezekben az órákban, milliók viviák a végső harcot az ember szabad­ságáért. s ezren meg ezren esnek el ebben a küzdelemben. Én egy vagyok közülük. És egy­nek lenn! ezek közül, egvnek lenni a végső harc -katonái közül — gyönyörül De a haldoklás nem szép. Nem kapok leve­gőt. Fuldoklóm. Gégém sfpol, hürgök. még fel­ébresztem fogolytársalmat. Egy korty víz talán segítene valamit . . Csakhogy a kancsőból már mind kiittam a vizet. Ott a zárka sarkában, hat kis lépésre tőlem, a klnzet csészéjében van víz elég. De lesz-e elég erőm. hogv odáig eljus­sak? Hason fekve csflszok. csöndesen. nagyon csöndesen, mintha a halál egész dicsősége azon múlna, hogv senkit se ébresszek fel. odakúszom a sarokba, és szürcsölöm a vizet. Nem tudom, meddig Ittam, azt sem tudom, menny! Időbe telt. amíg visszavonszoltam ma­gam. Eszméletem megint ftlhagv. Prőbálom kita­pogatni az ütőeremet. Nem megy. Szivem a tor­komba ugrik, aztán hirtelen alázuhan. Vele zu­hanok. Sokáig, sokáig. . Zuhanás közben még hallom Karlik hanglát: — Apa, apa, hallod, már a végét járja, sze­gény. Déltájban bejött az orvos. Mindezt azonban csak Jóval később tudtam meg. Bejött, megvizsgált és megcsóválta a fejét. Az­tán visszament az orvosi szobába, kettészakítot­ta a már előző este nevemre kiállított halott! bizonyítványt, és a szakember elismerésével je­lentette ki: — Erős, mint egy bivaly.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents