Új Ifjúság, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1973-09-11 / 37. szám
Foglalkozása: háztartási alkalmazott Életkora: tizenhat év Szlovákiában évente 3000-3300 kilencediket — vagy csak a hetediket-nyolcadikat — végzett fiatal marad a szülei nyakán. Kilencvenöt százalékuk leány. A kilencedik osztály befejezése után a hová kérdésre csaknem mindnyájan egyazon választ adták: háztartás. Ez a szám egy kicsit meglep, de az még jobban és kellemetlenebbül, hogy a semmit sem mozdító és a keveset akaró megelégedett fejek száma évente növekszik. Riportunkban két otthon maradt leány esetével foglalkozunk. A lányok ismerik egymást, egyazon faluból valók. Mindkettőjüknek feltettük a kérdést: Miért választottad ezt a szokatlan „foglalkozást“? Zsuzsi: Színésznő szerettem volna lenni. Már lemondtam róla, de ezt a lemondást senki sem értékeli MÉG NEM LÁTOTT NAPKELTÉT — Zsuzsika, tudod-e hány ó- rakor ke! a nap? — Reggel, azt tudom, nagyon korán. Még sohasem keltem vele egy időben. — És ez nem izgat? Próbáld csak meg egyszer megfigyelni... — Jó, az este majd korán lefekszem, reggel anyuval kelek. Anyu csak mosolyog az egészen, Zsuzsika már nem először ígéri a koránkelést, a reggelikészítést, a baromfietetést. Legtöbbször tíz óra is elmúlik, mire kikászálódik az ágyból. A szülők a szövetkezetben dolgoznak, amely nagyon gazdag lehet, látszik a falun, de Zsuzsiéinál is. Mindenük megvan, sőt valamicskével több is a kelleténél. De hadd beszéljen Zsuzsika! — Hogy mit csinálok egész nap? Míg tartott a szünidő, tele volt barátnőkkel a ház, a fiúk Is néha benéztek, volt osztálytársak. Van gramofonom, magnőm, tranzisztoros rádióm, búrás hajszárítóm vagy tízfajta divatlapot is járatok, és ha naponta csak a felsoroltakat akarom pár percig élvezni, máris van elfoglaltságom. Egyáltalán nem u- natkozom. Neki nem szóltam, hogy semmittevéséről szándékszom írni, 6 meg nem jött rá. Amit mondott, elegendő, hogy az ember következtessen mindennapi elfoglaltságára. Nem szükséges ehhez nagy fantázia. — Van úgy, hogy délelőtt is nézi a tévét. Ezt az anyja mondja, és már nem is lepődöm meg azon, hogy büszkeséggel. így folytatja: — Zsuzsika először színésznő szeretett volna lenni, de később úgy döntött, hogy manökennek megy. És ehhez a foglalkozáshoz szükséges, hogy mindenben tájékozott legyen. Legalább egy kicsit. És kímélnie Is kell magát. Nem dolgozhat úgy, mint a többi lány. Mi lenne a kezével...? Igen, hogyne! Manöken? Hány kilős is vagy, Zsuzsika? — Mindenki csak a kilókkal jön. Az már csak a maradi embereknél számít, nem modern dolog. Csak látná, hogy a Vogue-ban milyen manökenek vannak! Zsuzsika körülbelül 70-75 kilós lehet. Talpraesett válasza hallatán igazán nem tudok hová lenni a zavaromban. A végén úgy döntök, hogy majd csak az utcán nevetek. — Na és tettél már lépése két életcélod felé? Mindketten nagy magyaré- zásba fognak. Megtudom, hogy Zsuzsika már járt a városban, valamilyen varrodában. Mindenki mondta, ott kezdje. Érdeklődött, nincs-e szükségük manökenre Azt válaszolták, varrónőkre van szükségük, nem divatbábukra. Varrónő viszont Zsuzsika nem akart lenni. Nagy hirtelen tollat, papírt fogott, Irt egy bratislavai újságnak, ahonnan három címet is küldtek: itt és itt érdeklődhet. Kettő csehországi volt. Mindháromra írt, és most a nagy várakozás idejét éli. — Tegyen valamit az érdekében, megháláljuk. Valamit csak kell csinálnia!, Látja, színésznő szeretett volna lenni, lemondott róla, pedig úgy fájt a szíve. Ezt senki nem értékeli. — Megpróbálom... Tétován ígérem, de csak a- zért, hogy valamit még mondjak, mielőtt távozom, aztán egy furcsa kapcsolat meglátása folytán még kibökök egy kérdést: — Mit gondolnak, helyes ha egy diák kocsit kap érettségi ajándékul? — Mi is adtunk volna Zsuzsikának, még többet is, de nem akart tovább tanulni. Az apja szerette volna, ha doktornőnek tanul, de hát 6 alig bírta kivárni a kilencedik osztály végét. Nem akartuk kényszeríteni. Ma már a gyerekek döntenek szakmájukról, arról, hogy mit tanulnak. A mondottakból arra következtettem, hogy Zsuzsikának meglehetősen tarka lehet a kilencedikes bizonyítványa. Nem mertem közelebbről érdeklődni. Az anya még egyszer megígérted velem, hogy segítek, aztán távozom. Nem azért látogattam hozzájuk, hogy fel emelt mutatóujjal távozzam. Őszintén megmondom, meglepett a gondolkozásmódjuk, még azé is, akire az utcán mindenki azt mondaná, ez egy vérbe ü mai fiatal. Nem az önkritika hiányzik belőlük, hanem csak egy egyszerű, egészséges néző pont. Legjobban Zsuzsika jövő jét féltem. Időve! talán kitűnő varrónő lehetne belőle míg kitűnő manöken... Szeretném, ha erre ő Is rá- iönne. MÁSFAJTA LEMONDÁS Előre tudom, hogy a másik eset sokban eltér az elsőtől. A járási nemzeti bizottság iskola- ügyi osztályán azt súgták a fülembe: szociális eset. Titokzatos volt ez a súgás, izgultam is miatta Aprócska ház az udvaron csibe, az ólban malac. Rend mindenütt, csak a házacska e- lőtt egy felfordított kerékpár, körülötte rongyok. — Az öcsém tisztította, kérte, ne nyúljak hozzá, ma délután befejezi, A leány, Mónika egy évvel idősebb Zsuzsinál, jól ismerik egymást, nem lepi meg, amikor elmesélem találkozásomat a családdal. — A falu nagy része irigyli jómódúkat. Én ugyan keveset tudok róluk, sehová sem járok, minden hír csak harmadik kézből jut el hozzám. A konyhában réteslllat, az asztalon egy tele tányér a finom csemegéből. —■ Káposztás is van, az ö- csém azt szereti a legjobban, Az édesanyám meg a túrósat. Már nem az első próbálkozásom, nyugodtan megkóstolhatja. Az anya ott fekszik a konyhában, tudom róla, hogy súlyos beteg, már másfél éve az ágyat nyomja. Három évvel ezelőtt a szövetkezetben baleset történt, és Mónika édesapja é- letét vesztette. Azóta a család valahogy nem egész, persze, ha anyja egészséges lenne, a- zért minden menne a maga rendjén. De tavaly téltől bizony csak pár órára kelt ki az ágyból. — Már csak én remélek a felgyógyulásában, hiszen teljesen olyan, mint betegsége e- lőtt, csak éppen nem bír járni. Biztosan nekem lesz igazam. Látok mindent, nem kell, hogy Mónika magyarázzon. E- szem a rétest, amelyet a tizenhét éves lány sütött. A konyhában rend és tisztaság, az éjjeliszekrényen ébresztőóra és vagy ötfajta gyógyszer, a kredencen szakácskönyv, minden egyszerű és szerény. Kimegyünk a verandára, mert Mónika azt mondja, édesanyja csak az előbb aludt el, nem szeretné, ha felébredne, és egy kicsit felvidulunk az első szakácspróbálkozásaink mesélésável. — Mondd hát e! a történeted! — Történetem még nincs, hiszen csak tizenhét múltam. — Próbáld összefoglalni legalább az utolsó két évet. — Nem tudom... Mónika nem volt a legjobb tanuló, de már régebben eldöntötte magában, hogy elvégzi az egészségügyi középiskolát. Édesanyjának is szólt erről. Aztán közbejött a gyász meg a betegség, és döntenie kellett, hová a kilencedik osztályból. — Keresztmamám ugyan mondta, jelentkezzem csak nyugodtan iskolába, segítenek majd pénzzel, meg az édesanyámat is ápolják. De nem tartott sokáig, míg döntöttem, hogy inkább otthon maradok. Még talán egy-két évig. A doktor bácsi mondta, hogy édesanyám kritikus időszakban van, és remélem, hogy később ez majd az én javamra dől el. És az öcsém is felnő ez alatt az idő alatt. Aztán majd dolgozni 'megyek, és távúton fogok tanulni. Legalább lesz valamilyen gyakorlatom, hiszen már csaknem két éve ápolom az é- desanyámat. A két leány esete nem véletlenül került egymás mellé. Ami elolvasásuk után eszünkbe jut, az a kommentár. Benne bizonyára sokszor előfordul majd a különbség szó. Különbség lemondás és lemondás között, kéz és kéz között... Államunk csak a gyerekek tizenötödik életéve betöltéséig teszi kötelezővé az iskolalátogatást. Zsuzsika esete önkéntelenül is azt bizonyítja, hogy vannak kirívó kivételek, amelyek bizonyítják, hogy a kilenc év kötelező iskolaidő még nem elég ahhoz, hogy minden gyerek elsajátítsa az önálló gondolkodást, hogy megtanuljon látni, nemcsak nézni... vagy bámulni. Ez persze nem mindig az iskola hibája. aÖESHK\ ÜHZSäHSir Mónika: Még egy-két évig otthon maradok, addig az édesanyám is meggyógyul és az öcsém is felnő... A TITKOS FEGYVEREK TÖRTÉNETE 1944. június 16-án éjfél előtt egy hatalmas zajjal és majdnem hétszáz kilométeres óránkénti sebességgel száguldó, különleges kis repülőgépféle készülék hatolt be London légiterébe. A város felett hirtelen elnémult a szerkezet motorja, és a gép zuhanni kezdett. Néhány másodperc múlva robbanás rázta meg London utcáit. Az elkövetkező huszonnégy óra alatt már több mint száz ilyen „repülő bomba" pusztította London utcáit, házait, gyárait. Két nappal később Goebbels propagandacsövei hírül adták a világnak: eljött az ideje, amikor bevetették a Hitler által annyit ígérgetett fegyverek „első kiadását“. Az új fegyver a propagandisztikus V—1 elnevezést kapta, ami a német Vergeltungswaffe, megtorló fegyver rövidítése. Bár az angol légelhárítás gyorsan talált némi védekezési lehetőséget az új fegyver ellen, így sok a La Manche csatorna vizébe zuhant, nehéz hetek jöttek London lakosságára. A V—1-ek százai rombol ták az állandóan légiriadóban levő várost. A bombázás augusztus végéig tartott. Amikor az angol-amerikai inváziós hadsereg előrenyomult Fran ciaországban és Belgiumban, London a V—1-ek lő- távolságán kívül került. Az utolsó V—1 szepteniben 1-én robbant. London lakossága fellélegzett. Szeptember 8-án este ismét hatalmas robbanás rázta meg London Chiswick negyedét. Előzőleg nem lehetett hallani a V—1-ek heteken át jól ismert, jellegzetes zúgását. A légelhárítás radarjai sem jeleztek semmilyen idegen tárgyat London légiterében. A lakosság között elterjedt a hír, hogy egy gázvezeték robbant fel. Az angol hatóságok nem cáfolták ezt a hírt. Csak a hírszerző szolgálat volt tisztában a robbanás eredetével: a németek bevetették a következő titkos fegyverüket — a V—2-t. xxx 1939. szeptember 17-én Hitler, a német kisebbség örömmámorától kísérve, bevonult Danzigba, a mai Gdanskba. A lengyel hadsereg haláltusában vonag- lott a Wehrmacht csapásai alatt, miközben az angol és francia „szövetségesei“ a Maginot erodvonal mögött lábhoz tett fegyverrel a „La dröle de guer re“-t a furcsa háborút „űzték“. Ez abból állt, hogy nem tettek semmit, „páholyból“ nézték végig lengyel szövetségesük katasztrófáját. Hitler szeptember 19-én egyik megszokott propagandabeszédét mondja el Danzigban. A beszédet az összes német rádió közvetíti. A kétórás, bombasztikus frázisokkal teletűzdelt beszédből egy mondatra figyel fel az angol hírszerző szolgálat: „Rövid időn belül eljöhet az a pillanat, amikor olyan fegyverek állnak rendelkezésünkre, amelyeknek mi magunk nem lehetünk áldozatai.“ Ez a mondat riadalmat okoz az angol hírszerzők berkeiben. Eddig eszükbe sem jutott, hogy Hitlerék új fegyverek fejlesztésén dolgozhatnának, s ezért nem tettek ellenük semmit ebben az irányban. A legkisebb hír vagy adat sem áll rendelkezésükre. Most azonban megindul a hírszerző szolgálat gépezete. Azonnal riasztják a Németországban levő ügynökhálózatukat. A hírszerző szolgálat központja mellett, különleges műszaki-tudományos csoportot létesítenek. Ennek feladata értékelni a majd beérkező jelentéseket. A csoport vezetésével dr. R. V. Jonnes fizikusprofesszort bízzák meg. Az első hír már október 17-én befut. Nem hitelesített adatai szerint „valamilyen Schmidz profesz- szor“, a Krupp konszern egykori igazgatója 1935- ben vagy 1936-ban az Opel-céggel együttműködve, valahol a Balti-tenger partján, Danzig és Königsberg között, egy kísérleti központot épített, ahol „ráké talövedék“ szerkesztésén fáradoznak. Ez a hír vajmi keveset mond a hírszerzőknek magáról a „titkos fegyverről“, arra viszont jó, hogy bizonyítsa: Hitler kijelentése nem üres fecsegés. Két héttel később. november 4-én, az oslói angol nagykövetség tengerészügyi attaséja egy névtelen levelet kap. A levélíró mint „egy, az angolokkal szimpatizáló német tudós“ írta magát alá. Ez a hír már konkrét adatokat tartalmaz. A levél szerint a Balti-tenger partján levő Peenemünde-ben egy nagy kísérleti intézet működik. Üj fegyvereket szerkesztenek itt. Az egyik egy rakétameghajtású siklórepülő, amelyet hajók ellen akarnak bevetni. Ezt a fegyvert jóval később, 1943 szeptemberében valóban bevetették a németek. Továbbá egy nyolcvan centiméteres rakétalövedékkel kísérleteznek, amelyet a Maginot-vo- nal ellen akarnak felhasználni. A lövedéket rádióval irányítják. Az akkor még nagyon kezdetleges állapotban levő radarkészülékek fejlesztésén is dolgoznak és hnsszú hatósugarú rakétákat szerkesztenek. Ezzel azonban jé időre „kiapad“ az angol hírszerző szolgálat hírforrása. A következő, konkrét és felhasználható hír csak 1942 decemberében érkezik. Nyilván a német elhárító szervek sem tétlenkedtek, xxx Amikor 1939-ben az angolok ráeszmélnek, hogy Hitlerék áj fegyvereket fejleszthetnének ki, Németországban már majdnem egy évtizede folynak a kutatások. 1930-ban, még jóval Hitler hatalomra jntá- sa előtt, a Reichswehr főparancsnoksága egy különleges csoportot azzal a feladatta! bíz meg, hogy próbálja megvizsgálni a rakéták kihasználásának a lehetőségeit. A csoport parancsnoka Walter Dörnberg százados. Dörnberg egy ismert vegyészmérnök fia, így kapcsolatai vannak a német tudományos körökkel. Ezt használja ki, hogy csoportjának megfelelő munkatársakat toborozzon. Egy nagvnn fiatal és ambiciózus fizikust is bevon a munkába, ez pedig különösen érdeklődik a rakétamotorok szerkesztése i- ránt. A fizikus neve: dr. Wernher von Braun, forszé ekkor Dörnberg még álmodni sem merte volna, hogy az amerikai Apollo-holdprogram majdani „atyjával“ lépett kapcsolatba. (Folytatjuk 1 l
