Új Ifjúság, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1973-08-28 / 35. szám
u| ifjúság 9 MILAN LAJŐIAK: Partizánéjszakák A hosszú, hidegben, rettenetben átvirrasztott éjszakákra, amikor emberek haltak, — sok elárult, harcban agyonvert — a feledés láncét dobni nem lehet Nem lehet. A világ mielőtt magzatát megszült, vér folyik, vér csepeg. És a partizán zászlóaljak mentek döbbenetben, fagyban. Megvfni földjüket: le az éhséggel, fasizmussal! Szétzúzni a szolgaság bilincsét kézzel, puszta ököllel. Fényszórók robbantak, ahol eddig sötétség uralkodott el. A hosszú, átvirrasztott éjszakákra, ejtőernyővel toluolból, amikor hulltak az emberek, mégse szakadtak el maguktól — a feledés láncát dobni nem lehet, nem lehet.. A világ mielőtt magzatát megszüli, vér folyik, vér csepeg. Tóth Elemér fordítása MARG1TA FIGULI: Sír, zokog az erdő Fel a hegyoldalra keskeny ösvény vezet. Szél zúg rajta által, súgja: f iam beteg. Tornácom fedelén madár kopog folyton. Sürget, indul fák el, mert beteg vagy nagyon. Elszállott a madár a sötét fenyvesbe. Egy málnabokorra szállt, ereszkedett le. A málnabokrok közt két kis ér csörgedez. Nem víz folyik benne; kiontott véred ez. s Hívatlan puskások életedet vették. Sír, zokog az erdő: ezt gyilkosok tették. Ismerem én őket. Ajkamon az átok. Hogy őket átkozom, szívükbe írjátok. írjátok szívükbe, de acéllal írva, hogy eszükbe jusson anyjuknak a kínja. Hej, az út megszakad, nincsen hová lépned. Fiacskám, meghaltál, s nem volt semmi vétked. Sír, zokog az erdő, amint rá tekint. Siratja anyjával a szép, délceg legényt. Fordította: Fügedi Elek edves gyerekek, ha elérhetném a pici orrocskátokat, mindjárt kitalálnám hogy miért is jöttetek ide. Ha bármikor is gyerekek közé kerültem, legszívesebben mesével vendégeltem meg őket. Nos — mondjátok meg hát, akartok-e ti is mesét hallani tőlem? Mert három is van a tarsolyomban. Nem Piroskáról és a farkasról, nem a boszorkányokról vagy a sárkányokról — az ilyen meséket már réges-rég elfeledtem. Az én meséim egészen mások. Figyeljetek csak: Nemrég megismerkedtem egy aprócska fiúcskával, olyan volt, akár Babszem Jankó, mint a kisujjam, de talán ... valamivel nagyobb. Ez a kisfiú koncentrációs táborban született. Ott volt vele az édesanyja, a nagymamája, és rajtuk kívül sok-sok idegen ember. Az apukája a hegyekben volt. Egy napon az anyukája is eltűnt. Ferkét a nagymamával együtt elvitték messze-mesz- sze egy másik táborba, ahol rengeteg a- gyongyötört ember volt. Ezek az emberek csak a szabadulást várták, azt, hogy mikor ér véget a háború, és közben átkozták ezt a furcsa nevet: Hitler. Egyszer ezt a tábort egy nagyon csúnya betegség látogatta meg, sok ember este lefeküdt és reggel már nem bírt felkelni, kínozta őket a fájdalom, jajveszékeltek, haldokoltak. És ekkor a kis Ferkónak is meghalt a nagymamája. Egyedül maradt a világban. Lasan nőtt, növekedett. Az emberek, akik ismerték, elmentek, és mások jöttek helyettük. Ezek csak azt tudták róla, hogy Ferkónak hívják, és hogy meghalt a nagymamája, mást semmit. Amikor a háború véget ért, a táborba katonák jöttek; nem német katonák, valamilyen másfélék. Kinyitották a kapukat, s az emberek örömükben elsírták magukat, és kiszaladtak a szabadba, haza. Csak a- zok a betegek maradtak ott, akiknek jár- tányi erejük se volt, és velük a kis Fer- kó. ö már réges-rég elfeledte, hogy volt neki édesanyja és édesapja. Hanem a szülei keresték, kutatták, messziről Jött emberektől tudakozódtak: „Nem láttak egy Ilyen meg Ilyen fiúcskát? Másfél éves, és' Ferké- nak hívják?“ Nem tudtak róla. Hogy Is tudhattak volna, amikor az olyan kis tök- magból nagyon sok van a világon. De az apuka és az anyuka nem csüggedtek, továbbra is mindenkitől tudakozódtak. És szerencséjük volt! Egyik nap egy ember azt mondta nekik: „Hát bizony ott, ahol én voltam, volt egy ilyen fiúcskánk, Ferkónak hívták, teljesen egyedül volt, mert a nagymamája is elhalt mellőle, és senki se tudta, hogy a gyerek honnan való“. U- tána is iramodtak, megtalálták, ő volt az! Az ő aranyos Ferkéjük! Neki is véget ért a háború, már nem hallani azt a rettenetes nevet: Hitler. A minap láttam Ferkót náluk, odahaza. Boldog, forog, akár a pityke, és beszélni tanul. Képzeljétek csak el, milyen eszes! Ha az apukája azt kérdi tőle, hogy: „Mondd csak, Ferkó. ki ment el?“, nevet, tapsikol a kezecskéjével: ,’,ít-le ment el!“ — mondja, és megint csak nevet mámorosán, az örömtől Ismétli: „It-le ment el!“ Hitler ment el! És most egy mesét tinektek, nagyobb gyerekeknek. De milyet? .. Nos, hát mondjuk ezt, ni: Volt egyszer egy tanító. Az mindig azt mondta a - gyerekeknek az iskolában, hogy minden nemzetben vannak jó és rossz emberek, és egyik nemzet se jobb a többinél. Egyszer az egyik diák jelentkezett és azt mondta: Az én apukám azt olvasta egy német újságban, hogy a német nép a világ minden népénél előbbre való. Mi, szlávok, úgymond, semmik se vagyunk, és úgy kell szolgálnunk a németeket, mint a nagy lírákat. Peter Jilemnicky: három mese A tanító azt felelte: — Ez nem igaz. Mi pont olyan jó nép vagyunk, mint bármelyik más. Aki pedig felfuvalkodik, könnyen szétpukkan. Még más valamit Is mondott, és azok ellen a németek ellen dolgozott, akik úgy felfuvalkodtak, más népeket meg kínoztak a háború alatt. így aztán a németek azt a tanítót becsukták, sok-sok évre ítélték, és rongyos rabruhába öltöztették. Nagyon nehéz munkát kellett végeznie. Amikor egyszer gránittömböket szállított a röptérre, ahol a többi rab széles utat é- pített a repülőgépeknek, hát látja, hogy fiúk bicikliznek arrafelé. Olyan kis tak- nyos legénykék. Rövid lábak, nagy biciklik nos hát úgy tettek ők Is, ahogy ti szoktatok: a jobb lábat át a váz alatt — és uccu neki! A repülőtér azonban nem volt sima, kövek és rögök Is hányódtak rajta. És egyszer csak az egyik fiúcska, gondolom, nem lehetett több nyolc-kilenc évesnél, megy mint az őrült, a lábával köszörül a váz a- latt, és amikor a tanítónkat kerüli meg, hirtelen puff — egy rög akadt az útjába, és ő kerékpárostul belehemperedett a porba. A tanító látja, hogy a fiú megütötte magát, nehéz lesz felállnia. És mert minden gyereket szeretett, legyen az szlovák, magyar vagy német, odaugrott ehhez á kis német sihederhez és fel akarta segíteni a kerékpár alól. — Megütötted magad? A fiúcska fürkészőn nézett az idegenre. Amikor azonban látta a szegényes rongyokat, amikor a kahátujján és a nadrágon levő sárga szalagokból rájött, hogy rab az Illető, felpattant a földről, a szeméből lobogott a gyűlölet, és a tanítónak egyenesen az arcába kiáltotta: — Hagyj békét! ... Te ... Még egyszer végigmérte megvető tekintettel, aztán fogta a biciklijét, és a többiek után futott. Másnap a rabok a betonkeverőnél dolgoztak. őriást gép volt, és hatalmas zajt csapott. Amikor a gépész megnyomta az indítókart, a nagy vaskosár, teli kavtcs- csal és cementtel, felemelkedett a magasba, és ott aztán fejtetőre állt. A kavics és a cement beleszóródott a dobba, a- melybe egy kevés vizet Is engedtek. A dob szakadatlanul forgott, s benne a kavics, a cement és a víz betonná' keverődött. A beton aztán a dobból egyenesen az aláhelyje- zett talicskákba ömlött. Mondom — az e- gész éktelen zajjal járt. Hirtelen, mintha a föld alól kerültek volna elő, néhány kisfiú állt a keverőgép előtt. Oroszok voltak, akiknek százezreit hurcolták el a németek vagy a szüleikkel, vagy a szüléik nélkül, Németországba. Nem iskolába, hanem rabszolgamunkára. A fiúk othagyták deszkával rakott kis kocsijaikat állni a síneken, egy Ideig figyelték a betonkeverőt, aztán elmentek. Csak egy kis nyolcéves fiúcska maradt ott és nagy csodálkozással figyelte a dübörgő gépet. A tanító odament hozzá: — Hogy hívnak, fiacskám? — Mítyának. — Láttál már ilyen gépeket? Nálatok odahaza? — Még nem láttam. Nálunk a faluban nincsenek ilyenek. Szépen felel, de a szemét egy pillanatra se venné le a gépről. Gyönyörű kék szeme, kis fitos orra és sápadt arcocskája van. — Olvasni és írni tudsz-e? Jártál már Iskolába? Megrántja a vállát, megrázza a fejét. Iskolába nem járt. — És szívesen járnál? — Ö, de mennyire! — Ilyen gépet Is szívesen irányítanál? — Bizony, szívesen! A tanító szeretettel nézett a szerencsétlen gyerekre, akit kiszakítottak a szülőfalujából, messze idegenbe hurcoltak és Iskola helyett nehéz munkára fogtak, se ruhát, se cipőt nem adtak rá, éheztették. Egy pillanatra magához ölelte a fiúcskát, aztán barátságosan vállon veregette, és azt mondta neki: — Ne félj, Mítya. A háború után haza térsz, iskolába jársz majd és tanulni fogsz. Ha jől tanulsz, akár gépész is lehetsz! — A fiúcska levette a tekintetét a gépről, örvendező, ragyogó szemével a rongyos emberre pillantott, s az arcocskája boldog mosolytól ragyogott föl. — És most már eredj, Mítya, a barátaid már rég elmentek. Mítya szökkent egyet, akár a kisglda.és a többiek után futott. Az az érzésem, hogy már be kellene fejeznem. De Igyekeznem kell kielégíteni a legnagyobbakat és a legbátrabbakat Is. Ez azonban egészen rövid mese lesz. Hallgassátok csak: Tőlünk távol, a hegyekben, ott, ahol a Fekete-Garam folyik, van egy falu, Feke- tebalog a neve. Körös-körül hatalmas erdőségek húzódnak — szebb erdőket nem találtok talán sehol a világon. Amikor a Vörös Hadsereg győzelmesen haladt előre, a németeket beszorította e- gészen ezekbe a hegyekbe. A környező falvakban és városokban mindenütt német helyőrségek voltak, csak Feketebalogra nem jutottak el. A lakosság egyszerűen elhatározta, hogy nem engedi be őket a faluba. Attól tartottak, hogy a németek az egész falut felgyújtják büntetésből, amiért ott partizánokat és szlovák felkelő katonákat bújtattak. De a németek mégiscsak meg akarták tudni, hogy mi történik Feketebalogon. Kiküldtek hát oda egy járőrt. A balogiak a- zonban elfogták és elhajtották őket a partizánokhoz a hegyekbe. A németek fur- csállották, hogy a járőr nem tért vissza — kiküldtek hát egy másikat ts. És a balogiak megint ugyanúgy tettek: a járőrt megtámadták, elfogták és átadták a partizánoknak, hadd játszadozzanak el a németjeivel. Mintegy kilenc kilométerre Baloghoz, Garamberzencén nagyon sok német volt. Azok mindjárt gyanították, hogy a balogl járőrök körül valami’ nincs rendben. Felállítottak hát egy egész felderítő osztagot, tíz embert, és őket küldték ki Balog legszélső telepére, a Bolt negyedbe, hogy fürkésszék ki a helyzetet. A németek behatoltak a településre. Az egyik - ház előtt mit sem sejtő felkelő ka- ^ tona állt őrségen. Á németek az ellenkező oldalról jöttek, elfogták őt, és azonnal rendelkezni kezdtek a községben. Az em!|sre- ket félelem kerítette hatalmába. Ám az egyik házikóból hirtelen kiszaladt egy kis, alig nyolcéves fiúcska. Az ablakból látta, hogy a németek elfogták az őrt, otthon nem szólt, nem kérdezett semmit, csak* kiszaladt a házból, átsurrant a házak közötti résen, és futás a völgybe! A völgyben van egy Medve nevű település, tele* partizánnal, és felkelő katonás^ gal. Értesíteni kell őket a történtekről. Annak az évnek január 21-én történt ez, mindent belepett a hő, s a fagy szinte csípett. A kis jani nehezen futott, az ösvény is rossz volt. De ő csak szaladt, nem, nem szaladt, repült, repült, akár a madár, de mint a sebzett madár, amely hol a földre zuhan, hol megint fölemelkedik és szökken egyet. . Ekkor lövéseket hall. Jankó, gyorsan további És Jani fut kimeredt szemmel, teljesen kifulladva, a lábacskáit már nem érzi. Odaér vajon? Végre! Végre megpillantja Medve szélső házait. De addig már nem bír elszaladni. Meg kel! pihennie. Szerencsére a partizánok, akik a házban tartózkodtak és őrséget tartottak az ablaknál, megpillantották a kisfiút. Egyikük kiment a ház elé: — Mi a baj, fiúcska? — Németek vannak a Bolt negyedben! — szakadt ki Janibői egy szuszra. Ez volt minden, amit mondott. Több ereje már nem maradt sem arra, hogy többet mondjon, sem arra, hogy továbbmenjen. De nem Is kellett. Abban a pillanatban felbolydultak a településen a partizánok, a katonaság és a felfegyverkezett falusiak. Medvéről a Bolt negyedbe tódultak, a németeket oldalba kapták, néhányukat agyonlőtték, a többit meg elfogták. És bár Jani ebben a csatában nem vett részt, nem lövöldözött és nem verekedett, mégis úgy viselte magát, akár a legnagyobb hősök. Megérdemli, hogy emlékezzenek rá. Ha véletlenül Feketebalogra vinne az utatok, érdeklődjetek felőle. Most nyolcéves, Ján G-iertlinek hívják, és a Bolt negyedből való. A meséimnek Immár a végére értem. Hogy mit akartam velük nektek mondani? Nem mást, csak ennyit; Leg vetek boldogok és vidámak, akár az a kis Ferkó. aki örül annak, hogy Hitler már nincs többé! Ne legyetek olyan beképzeltek és szemtelenek, mint az a német siheder; legyetek kedvesek és úgy sóvárogjátok a tudást, akár az a kis orosz Mítya! Legyetek mindig merészek és bátrak, mint Ján GSertli. Védjétek az igazságot és a törvényt, harcoljatok a hazugság és az igazságtalanság ellen! Akkor lesztek jő emberek. Tóth Elemér fordítása
