Új Ifjúság, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1973-08-21 / 34. szám
I SIMKÖ TIBOR KÉT VERSE: MAHAGÓNI Mahagónit zakatol a fekete vonat, mahagónit fütyül a rigó, mahagóniszínű lesz a kefelevonat, mahagóni, hali-halihó! Nyúl csapáját szimatoló kutya dereka: ide-oda hajlik a dalom; fából vas, vagy vasból fa? — eh, fut a karika, hipp-hopp-kedvem csoda hatalom. Haj őserdőd őrzi minden gondolatomat, bennük itt-ott kétely fúrta lyuk ... Nicsak, nem is rigó: „Vigyázz!“-t fütyül a vonat, mielőtt az alagútba jut. KIBONTOTT kibontott hajad fölbontott leveleid közbttl egy tenger hány hánykődik hánytat kimondott szavam fölmondott szövegeim de bent valami tesped kimondhatatlanul és fölbonthatatlanul SZITÁSI FERENC KÉT VERSE: KÖTŐDÉSEK A tenger felrepült medre az ég —; az idő te rakódik a fákra. új ifjúság 9 Nehéz harangok a lombok, itt egy faluban, egy udvarnyt tüdőben, hol csak a homlok a táj. Kioldom a folyók zsákjait — : arcom fészek. Tüske nő a szél bokra alatt itt egy faluban, egy ajtónyi térben, hol az ablakokat üveggel növi be a homok. Sodródom évszakok nélkül, mint a kövek, szabadon egy kalásznyl határban. DÉLUTÁNI LÁTOMÁS Hamn alatt Európa, füstölgő csontok pattognak, a növényeken véres szirmok felbomlanak mészre, sóra. Ami virít, már az sem él. Üregeinket benövi a gomba, könnyként folyik a folyókba a sikoltó szél. Elmozdul a kép. Látom, hogy a nyár madarakat lenget —: széthullok számtalan tolira, árnyékom pici tengert hagy a fák törzsén. olcvannyolcan voltak. Nyolcvanhármat a- gyonlőttek. Öt cigány maradt életben: a zenekar. A hegedűs, a nagybőgős, a klarinétos, a trombitás meg a dobos. A zenekar a kivégzés alatt deszkákból összeácsolt dobogón állt. Játszottak. Mögöttük fiatal gestapós álldogált. A kottafüzetébe jegyezte, mit játszanak a cigányok. Gondosan jegyez- getett. Ugyanazt a dalt többször is eljátszatta velük. Ellenőrizte a kottát. Bólintott. A cigányok másik dalba kezdtek. A kivégzés zökkenő nélkül folyt le. Egy öregember kivételével, aki meg akart szökni, s bemászott az út alatti vízlevezető csőbe, senki sem sírt, senki sem kiabált. Miután egy szurony elhallgattatta az öregembert is, a cigányok abbahagyták a játékot. Már nem volt kinek játszani. Leülték a dobogóra. A gestapós, aki a dalokat jegyezte, cigarettával kínálta őket. Maga is rágyújtott, s ráült a felfordított dobra. Közben összeszedték a halottakat, szétvetett kezüknél, lábuknál fogva az előre kiásott gödörhöz vonszolták. s behajították őket. A gödörbe oltott meszet szórtak, a mészre egy réteg szürke homokot, a homokra pedig terpentint öntöttek. Elegyengették a földet, betakarták gyeptéglákkal, jól megtaposták, majd megöntözték. Epizód A gestapósok leterítették köpenyüket, s ráültek. Elővették a kenyereszsákból a kolbászt és a konzervet, kihúzták a dugót a francia rummal teli kulacsból, és evéshez láttak. Mi, kispász- torok, mögöttük ültünk a füvön. Néhányan közülünk is enni kezdtek. Én vadsóskát rágcsáltam. Vasízű volt. Először a gestapósok álltak fel. Mint legfiatalabbat, engem hívtak, hogy összeszedjem a réten szétszórt papírdarabokat, kolbászhéjat és kenyérmaradékot. Fölemeltették az egyik gyeptéglát, és alatta ásat- ták el a szemetet. A gestapósok a zenészek felé indultak. A fiatal ges- tapős is felállt. A cigányok ülve maradtak. A tiszt mondott valamit a fiatal gesta- pósnak. Az szalutált, és a zenészekhez lépett. A cigányok felálltak. Hangszerüket a kezükben tartották. A gestapós felemelte a a kezét. A cigányok a menyTadeus Novak: Epizód asszony-búcsúztatóba kezdtek. A gestapós a közeli égerfaliget felé indult. Intett a kezével. A cigányok követték. Mentükben is a menyasszony-búcsúztatót játszották. A hegedűs hangján, a bőgő búgásán át ollóval levágott hajfonatok hullottak a báránybőrből készült dobra, a réten izzó napra. Fekete varkocsok, amelyek a nap aranyától, az égerfaliget zöldjétől hamvaszöldbe hajlottak. Egyre sűrűbben, a liget előtt már záporként hullottak. Mintha a környék minden lányát itt pártáznák a réten, az égerfák alatt. Oly temérdek sok volt a hajfonat, hogy kosarat lehetett volna fonni belőlük, harangkötelet vagy gyeplőt a lakodalmi lószerszámhoz, s az erős gyeplőszáron vezetni a lakodalomra a dereseket, a makrancos pejlovakat, a föld felett suhanó méneket. Vagy kötelet sodorni belőlük, kikötni az almafák közé, s ott hintáznék rajtuk pirkadattól késő éjszakáig. Már nem sok választotta el őket a ligettől. De nem is liget volt az, hanem ifjú menyecske, csokorra kötött főkötőben, nem is liget, hanem mozsárban borsot törő, szőrszitán kukoricalisztet szitáló, lisztgombócot főző, napraforgóolajban lepényt sütő, vénséges vén cigányasszony. A gestapós és a zenészek a ligethez értek. A cigányok szakadatlanul a menyasszony-búcsúztatót húzták. Már a liget előtt álltak. A liget árnyékában. Háttal nekünk. Az arcukat nem láttuk, s neon láttuk a tarkójukat sem. Alig pity- mallott még. A liget árnyéka levelekre szakadt. Tarkójuk sötét volt. Nem világított. Összeolvadt az árnyékkal. Csak a hegedűs feje fölött bukkant ki néha a fehér lőszőrvonó, s a nagybőgő balján villant meg néha az ugyancsak fehér, de nagyobbacska vonó, csak a dobos szétvetett kezében vöröslöttek a posítóba varrt faverők. A klarinét, a trombita, s velük együtt a klarinétos és a trombitás az árnyékba veszett, összeolvadtak a ligettel. A gestapós előlépett. A fény és árnyék határán odament a zenészekhez. Ruháján csillogtak a gombok, fénylett arcának megvilágított fele, s kezében szikrákat szórt a pisztoly. Belépett az árnyékba. A doboshoz lépett. Felemelte a kezét. A koponya mélyén visszhangzó kattanást hallottam. Láttam, a- mint a gestapós hátralép. Csak azután tűntek el a vörös dobverők a dobos mindkét oldaláról. Ö maga hátradőlt, majd térdében meghajtott lábára zuhant. Feje a fénybe hullott. Hasán ott csillogott a. dob fehér bőre. Először azt hittem, hogy a zenekar abbahagyta a játékot. De csak a dob vörös dobverői némultak el. A cigányok tovább játszottak. Akkor a gestapós a klarinétoshoz ment. Felemelte a kezét, hátraugrott, s szinte egy időben lőtt a trombitásra is. Mindketten hátra- hanyatlottáR. Csak most, hogy a fénybe hullottak, pillantottam meg fejüket. De nem láttam meztelen lábukat. Hogy miért, nem tudom, de úgy éreztem, a két meztéllábos a sötétben lakodalomba ballag. így é- reztem, bár világosan láttam a fejüket s a mellettük heverő klarinétot és trombitát. Tán a hegedül és a bőgő távolról felénk szálló, gyenge hangja tette. Mert a két cigány tovább játszott. Arccal a liget felé fordulva, vagy talán nem is a liget, hanem a levágott fo- natú menyecske, a főkötős, bő szoknyájú cígányasszony felé fordulva — szakadatlanul játszottak. Epizód S még akkor is játszottak, amikor arccal a nap felé fordulva feküdtek, s testükön ott hevert a sovány hegedű és a kövér nagybőgő. És játszottak, míg temették őket az égerfaliget mellett, játszottak, amikor a fiatal gestapós leterített köpenyére ülve olvasgatni kezdte a lakodalmas énekeket. És akkor is játszottak még, amikor már eltemették őket, homokkal és oltott mésszel befedték őket, s fejfául a sírba szúrták a nagybőgőt. A fiatal gestapósnak valami nem stimmelt a kottafüzetében, mert a sírba szúrt nagybőgőhöz lépett, s a báránybőrből sodort húrokon pengetni kezdte a menyasszony-búcsúztatót. Fejér Irén fordítása Az éjszakai szolgálatos végigsiimított terágott körmű ujjhegyével egy sima lapon, sajnálkozva vonogatta vállát: — Ez az egyetlen lehetőség — szólt. — 1- lyen kései órában sehol nem találna egyágyas szobát. Természetesen jogában áll más szállodában is próbálkozni, de már most megmondhatom önnek, hogy amennyiben eredménytelenül térne vissza, mi nem bizalmatlanságból, természetesen, hiszen van szabad ágy e szobában — amely nem tudom miért nem felel meg önnek —, bizonyára talál majd egy fáradt testet. — Jó — mondta Schwamm —, kiveszem az ágyat. De. megérti talán, tudni szeretném, kivel osztom meg a szobát, nem bizalmatlanságból, természetesen, hiszen nincs mitől félnem. Partnerem — mert csaknem partnernek nevezhetjük azt az embert, akivel egy éjszakát eltöltünk — itt van? — Fent van és alszik. — Alszik — ismételte Schwamm. Mikor megpillantotta a nevezett számot, akaratlanul lelassította lépéseit, és visszatartotta lélegzetét abban a reményben, hogy meghallja, ha az idegen zajt okoz. Lehajolt a kulcslyukhoz. A szobában sötét volt. Ebben a pillanatban valakinek a lépéseit hallotta; cselekednie kellett. , Vagy tovább megy természetesen, és úgy tesz, mintha eltévedt volna, vagy belép a szobába, ahová szabályosan irányították, és amelynek egyik ágyában egy ember alszik. Schwamm lenyomta a kilincset. Visszacsukta az ajtót, és sima kezével a kapcsolót tapogatta. De hirtelen abbahagyta, mellette — ebből arra következtetett, hogy ott ágynak kell lennie — valaki így szólt stöét, de erélyes hangon: — Állj! Arra kérném, ne gyújtson villanyt. Kedvemet teljesítené, ha a szoba sötétben maradna. — Várt rám? — kérdezte Schwamm megszeppenve, — Vigyázzon, mert megbotlik a mankómban, a bőröndöm körülbelül a szoba közepén van, legyen óvatos, nehogy átessen rajta. Biztosabb, ha az ágyhoz vezénylem. A fal mellett menjen három lépést előre, forduljon balra, s ha még hármat lép, eléri az ágyat. Schwamm az idegenre hallgatott, az ágyhoz ért, levetkőzött, és a takaró alá bújt. A másik lélegzetvételét hallgatta, és arra vigyázott, nehogy előbb aludjon el. — Különben — szólt egy idő múlva —, a nevem Schwamm. — Igen — mondta a másik. — Igen. — Kongresszusra jött? — Nem. És ön? — Nem. — Üzleti ügyben? — Nem. Ezt nem mondhatnám. — Megvan a furcsa okom — mindenkinek megvan —, hogy a városba utaztam. A közeli állomáson egy mozdony tolatott. — öngyilkos akar lenni a városban? — kérdezte a másik. — Nem — mondta Schwamm —, úgy nézek ki? — Nem tudom, hogy néz ki — szólt az idegen. — Sötét van. Schwamm aggódó örömmel magyarázta: — Isten őrizz!... Van egy fiam... űr (az 1- degen megmondta a nevét), egy kis szeszélyes fiam, miatta utaztam ide. — A kórházban van? — Hogyhogy? Egészséges, kissé sápadt, az igaz, egyébként nagyon egészséges. Megmondom, miért vagyok itt, itt önnel, ebben a szobában. Mint mondtam, a fiammal függ ösz- sze. Szerfelett érzékeny, mimózalelkű gyerek, — Tehát mégiscsak a kórházban van. — Nem — kiáltotta Schwamm —, mondom, hogy egészséges, minden tekintetben. De a kis suhancnak rögeszméje van, ez kínozza. — Miért nem lesz öngyilkos? — kérdezte az idegen. — De kérem szépen, egy éretlen gyerek, mint ő, olyan fiatalon... Miért mondja ezt? Nem, kérem, a fiamat a következők kínozzák: reggel, amikor iskolába megy — különben mindig egyedül —, egy sorompó előtt áll meg és megvárja, amíg elrobog a korai vonat. Megáll ott a kisfiú, és Int hevesen, boldogan és kétségbeesetten. — Igen, és? — Elmegy a» iskolába — folytatta Schwarm —, s amikor hazaér, feldúlt, mintha kifosztották volna, és néha üvölt is. Nem képes iskolai feladatait elkészíteni, nem szeret játszani és beszélni se; ez már hónapok óta így megy minden áldott nap. A fiam tönkremegy bele. — Mi ösztönzi ilyen viselkedésre? — Nézze, ez különös. A fiú int, és szomorúan veszi tudomásul, az utazók közül senki sem int vissza. Ezt annyira szívére veszi, hogy ml, a feleségem és én, egyre jobban félünk, — És ön, Schwamm úr, szeretné, ha a fia traumája felszívódna önben. Holnap a korai vonatra ül és integetni fog a kicsinek? — Igen — mondta Schwamm —, integetni fogok. — Engem — szólt az idegen — nem érdekelnek a gyerekek. Gyűlölöm őket, mert lia jól meggondolom, miattuk veszítettem el a feleségemet. A szülésbe halt bele. — Sajnálom — mondta Schwamm, és könyökére támaszkodott. Kellemes melegség öntötte el testét, és szeretett volna végre elaludni. A másik megkérdezte: — És Kurssbach felé utazik, nemde? — Kurssbach felé. — És önnek semmi kételye a szándékát Illetően? Azaz nem szégyellj, hogy becsapja a fiát? Mert tudja meg, amit ön tervez, tisztára csalás, rászedés. Schwamm ingerülten felelte: . — Hogy engedheti meg magának, kérem, hogy mondhat Ilyet? Ledőlt, fejére húzta a takarót, egy ideig így maradt, aztán elaludt. Amikor másnap reggel felébredt, ijedten vette észre, hogy egyedül maradt a szobában. Az órára pillantott: a reggeli vonat öt perc múlva indul, ki van zárva, hogy még elérje, i Délután — nem engedhette meg magának, I hogy még egy éjszakát a városban töltsön — | leverten és csalódottan érkezett haza. Fia nyitott ajtót, boldogan, magánkívül. Ne kirontott, ujjaival a combjába kapaszkodott és kiabált: — Valaki intett, valaki egés2 hosszan integetett. — Mankóval? — kérdezte Schwamm. — Igen, egy bottal. És zsebkendőjét is a botra kötözte, és sokáig tartotta ki az ablakon, amíg el nem tűnt a szemem elől. Bob Ferenc fordítása
