Új Ifjúság, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1973-08-14 / 33. szám
új ifjúság 3 udtaim, hogy veszekedés lesz a vége. T Egy egészen kicsi, mert hát én is jelen voltara, de éppem elég ahhoz, hogy következtetni tudjak az előzőkre. Az anya győzött, hát ottmaradt velem a szép szobában, ahol a heverön a leány még az előbb Hemi.ngwayt olvasta. Kevés idő állt rendelkezésemre, „fegyvereim“ összegyűjtésére, mert tulajdonképpen én is támadásra készültem. Ezt abban a pillanatban határoztam el, amikor a lány már mindenről lemondva elrohant, de még pontot tett az erős hangé dialógus végére. — A becsületem az megmarad, egészen biztosan, hiszen az a te kezedben van. De én már nem hiszek neked, senkinek sem hiszek, és boldogtalan vagyok. Az vagyok, mert nincs egy szabad percem sem, amelyet nem veletek töltenék. Untattok, és nem tudok miről beszélgetni veletek. — Most hová rohansz?- Világgá. Lenn a pincében az apa a szenet takarította. A lány szó nélkül lapátot fogott és mellé állt. — Jöttem segíteni. Ez volt az a pillanat, amikor eldőlt, hogy támadok-e vagy visszavonulok. lány 16 éves, másodikos gimnazista, szüleinek egyetlen gyeimeA ke. Levelét már egy hónapja a táskámban hordom. Benne arról panaszkodik, hogy édesanyja nem engedte el a szomszéd faluba lakodalomba, mert attól fél, hogy korán elveszti a becsületét. Másképp Irta, ügy, ahogy azt faluhelyen mondják: a szüzességét. Egészen biztos, hogy először Irta le ezt a szót, és hogy még egyszer sem mondta ki hangosan. A levélből 'kis dühös teremtés beszélt hozzám, és... dühített. De egy kicsit érdekelt Is. — Ismeri jól azt a Karcsit; akiről itt az előbb szó volt? — Hát persze, jár hozzánk elég gyakran. Tudom, hogy jövőre érettségizik és hogy kitűnő tanuló. Sokszor segíti a lányomat a tanulásban, aki sose volt jó számtanból és a „fiús“ tantárgyakból, a fizikából meg az ábrázoló mértanból. — Mondta a fiúnak, hogy ne járjon ide? — Dehogy mondtam, miért, talán kelleit volna? Láttam, hogy nem tesznek semmi rosszat... — Most, amikor szünet van, mit szoktak csinálni, ha a fiú beállít, mert jár Ide továbbra is, ugye? — Hát persze, hiszen csak pár házzal odébb laknak. Nekem segítenek a kertben, tévét néznek, meg fürödni járnak. De este hétre mindig megjönnek. — Még nem történt meg, hogy későbbre maradtak volna? — De. Egyszer bementek a városba, valamilyen magyarországi beat-zenekar koncertezett. Mondtam lé, ha ez még egyszer megtörténik, kitépem a haját. Nincs elég zenekar a tévében?! Otthon is nézheti. Van, az igaz, hogy van. De a tévénézés inkább azt juttatja az ember eszébe, hogy egyedül van, és nem az ellenkezőjét. ár jó ideje ott voltam, amikor a M lány megkérdezte, na most már mehet-e moziba a hatos filmre. Valószínűleg a puszta jelenlétem kihasználásáról volt szó. Megtudtam, hogy csak akkor mehet, ha az apja is vele tart. Ö, mármint az anya nem akar menni, mert a fllmnézéstöl fáj a szeme. — De anyu, van kivel mennem, átszaladok Gabiékhoz... — Még csak az hiányozna, nem sülne le a bőr a képedről!? — Miért? — Még kérded, nem mégy sehová, vagy hívd az apádat. Felszisszentem, mintha csak a tévéjátékok kardos anyósát láttam volna magam előtt. Ám szükség volt erre a hirtelen jött jelenetre, mert már előtte megtárgyaltuk a „lagzirkérdést“, én éppen azt magyaráztam a lánynak, menyire igaza van édesanyjának, amikor azt hajtogatja, hogy először fejezze be az Iskolát, aztán gondoljon a szerelemre. Az egész azzal kezdődött hogy valaki az ablak alatt elfütyölte a „Fel torreádor“ refrénjét. Csak annyit mondtam, hogy hívja be a fiút. Jó ideig tartott, míg a lány visszajött — egyedül, azzal, hogy a fiú nem jön, mert nincs mire panaszkodnia. edves Olga, a következő sorok nemcsak neked, hanem a többi tizenhat évesnek is íródnak. Végezetül mégiscsak elmentél Gabivel a moziba, és azt hiszem, ez volt életed első nyert csatája. Bízom benne, hogy nem akarod majd behozni azt, amit eddig „mulasztottál“, és lesz miről beszélgetned szüléiddel is. Olyan jellemű lányt ismertem meg benned, aki nem tartja számon győzelmeit, de az a nap számodra is mindenképp emlékezetes lesz. Történetét írd meg, és ha sikerül, szívesen közöljük. Jól tetted, hogy feljöttél a pincéből és harcoltál. így volt ez rendjén. Talán tudod, hogy nem mindig csak a becsület forog kockán. A fiatalkorúak szabad ideje az elmúlt évek legtöbbet vitatott kérdései közé tartozik. Ismered az okokat is: bűn- cselekmények számának mértéktelen növekedése, pesszimista hangulat, érdektelenség, ami nem egy esetben öngyilkossághoz vezet. Szüleid, pontosabban édesanyád is erre gondol, amikor aggódik miattad. Nem feleslegesen. Abban a korban vagy, amelyre a fentebb leírtak kétszeresen vonatkoznak. Kérlek, ne hivatkozz úgy, mint aznap délután, hogy ismerőseid közül még senki sem veszített semmit azzal, hogy fiúval ment moziba — sőt rosszabb helyekre is — meg hasonlókkal. Hiszen olvasod az újságot, nézed a tévét. Úgyszólván naponta történnek csúnya események, amelyek téged se hagyhatnak hidegen. Tudom, hogy nem azért mentél örömmel a filmre, hogy csalódást okozz szüleidnek, hanem éppen ellenkezőleg: hogy meggyőzd őket Igazadról. Arról, hogy egy tizenhat éves lánynak is szüksége van egy kevéske önállóságra, egy-ikét óra szabadságra, felügyelet nélküli szabadságra, mert másképp elveszik az életben, állandóan csak támaszt fog keresni, sőt még azt sem, mert támasz nélkül egy lépést sem tesz. A támasz azonban nemcsak a szülő lehet, hanem egy rossz úton járó barát, kétes hírű társaság és még sok minden más. znap talán rájöttél arra is, hogy mielőtt kérsz, adnod kell. VitáA tokban hiányoltam a megértést. A te oldaladról persze. Ne légy dühös és ismételten próbálkozz, bizonyíts, és semmiképp sem engedd, hogy egy egyszerű moztlátogatást édesanyád kétértelműen magyarázzon. Ne adj okot a vitákra. Tapasztalhattad, hogy édesanyád konzervatív nézetei ellenére sem akar rosszat neked. Meghallgat, csák- hát olyan, mint a legtöbb lányos anya. Félt, és ezt nem veheted rossznéven tőle. Ezt az érzést még te nem ismerheted, de ápolgasd, dédelgesd magadban. Nem irigylem a helyzeted, egyszerűen bízom benned. Tudod, hogy Hemingway Is mondta, az embert tönkre lehet tenni, de legyőzni soha. ZÁCSEK ERZSÉBET ADD, HOGY MUNKÁM FÖNNMARADJON Dr. Wurster Andor: Nem tudom azt mondani, hogy elmegyek. Dr. Wurster Andorral még egyetemista karunkból ismerjük egymást. Ifjú hévve) tett fogadkozása elevenen él az emlékezetemben. Valahogy így hangzott: — Nem, nem maradok itt a fövárusban! Itt aligha lenne belőlem egyhamar igazi sebész. Sok a nagyágyú, nagy a tülekedés. Én pedig sebész szeretnék lenni... Elmegyek egy kis vidéki kórházba — talán Zselízre —, és amikor már jelenteni fogok valamit, akkor majd visszajövök:.. Nos, azóta több mint öt év telt el. Wurster Andor orvostanhallgatóból doktor Wurster Andor lett. Itthagyta szülőfaluját, s leköltözött Zselízre, vidékre. Én azóta is arra gondolok, vajon teljesült-e az elképzelése, elégedett-e? Mert hogyan boldogul eg/ tehetséges, törekvő, álmokat dédelgető fiatal orvos, ha olyan becsületesen gondolja és teszi, mint ahogy azt Wurster Andor tette? Vajon nem legyint-e, ha megkeresem, nem égett-e ki belőle az a nagy-nagy akarás, szorgalom? — Mindenképpen nagyon jól döntöttem — mondja mindjárt beszélgetésünk kezdetén —, amikor ide kértem az elhelyezésemet. Nagyszerű a kollektíva. Megértők az orvostársaim és szakmai szempontból is szerencsém volt, mert kiváló főnököt kaptam. Enged dolgozni, nemcsak enge />t, hanem a kollégáimat is, arra ösztönöz bennünket, hogy új módszereket vezessünk he gyakorlatunkba. Módfe- felett képzett orvos, és minket is arra vezet, hogy képezzük magunkat, figyeljük a szakma fejlődését. Szigorú, rendszerető és igazságos. Lehet tőle tanulni. Néhány hónappal ezelőtt már jártam Zselízen. akkor is beszélgettünk. Épp szak vizsga után volt. Kicsit fáradtan. de annál nyugatabban mondta: — Hosszú heteken, hónapokon keresztül tanultam, de megérte: első próbálkozásra sikerült a szakvizsga. Úgy mondta ezt, mintha kivétel történt volna az é- letéhen. Nem, egyáltalán nem volt kivétel. Egyetemista korában is így tett mindig: hosszú heteken, hó napokon keresztül látni sem lehetett, aztán amikor ismét találkoztunk, már nagyon nyugodt, kiegyensúlyozott volt, mert minden vizsgája a tarsolyában volt. A kiváló diákok közé tartozott. Ezért is volt annyira emlékezetes és meglepő a döntése. Más az ő helyében bizonyára a fővárosban marad. Hogy ő miért nem maradt, megvallom, ezt akkor egészen nem is értettem, hiszen nemcsak szakmai fejlődése szempontjából láttam itt nagyobb lehetőségeket, hanem tudtam, hogy a barátai is itt vannak. Hogy mást ne mondjak, itt járt gimnáziumba és még egyetemista korában is sokszor találkozott a régi osztálytársakkal. Mégis, amikor kezébe kapta a diplomát, nyugodt szívvel ment a vidéki kisvárosba, hogy hivatásának és a betegeinek szentelje magát. — Jó — folytatja az előbbi gondolatot —, hogy amikor már elcsüggedne az ember, amikor már kicsit lazítana, érzi a főnökének a tekintetét, ösztönzését. Tekintélyt parancsoló egyénisége csak erősíti az ember akaratát. És az is jó, hogy eleget operálok, noha a mi körzetünk kicsi és kevés a beteg. A sebész csak úgy sebész, ha naponta, hetente operálhat, ha nemcsak a szívet meg a tüdőt hallgatja, hanem ha megőrizheti kézügyességét. A főnök mindig igazságosan elosztja a műtéteket, jó szakorvos. Mi fiatalok, az ó keze alatt szereztük meg a képesítést, az ő keze alatt váltunk szakorvossá. Megkockáztatom azt a kérdést, hogy él-e még benne az egykori terv: visszajön-e a fővárosba. Ű egy kicsit messzebbről kezdi: — Valahogy úgy alakult az életem, hogy már tízéves karomtól mindenki körülöttem, a szüleim, fivéreim, nővéreim úgy tudták, hogy orvos leszek, és magam is határozottan ezt vallottam, mert ilyen a természetem. Különben úgy tapasztalom. hogy ez a határozottság a szakmában, szőkébb munkakörömben a sebészetben is igen jó tulajdonság. Tulajdonképpen ennek köszönhetem, hogy sebészorvos lettem, hiszen altól a pillanattól, hogy felvettek az egyetemre, már tudtam, hogy mindenképpen sebészorvos leszek. Határozott vagyok, a fenti kérdésre mégsem tudok még most biztos választ adni. Az igaz, hngy a mi kórházunk a szokottnál is kisebb, hogy nálunk sohasem lesz igazán sok operáció, és mivel csak húszán vagyunk a kórházban, sokat szolgálunk — most például már a har- minckettedik órát húzom egyfolytában —, éjszakázunk, de mégsem mondom, nem tudom azt mondani, hogy elmegyek. Mint említettem, jó a kollektíva, nagyjából minden úgy lett. ahogyan elképzeltem, a városban is jól érzem maga mat, lakásom van, családom, megértő feleségem, teljesen a hivatásomnak szentelhetem magam. Miért mennék hát el? — Természetesen a kórház műszaki felszereltsége nem olyan, nem is lehet o- lyan, mint egy központi kórházé, de mi arra törekszünk, hogy minden lehetséges jó és új dolgot bevezessünk. Ez nemcsak a mi érdekünk, hanem a betegeké is. Hiszen mennél gypr sabh, határozottabb és rö- videbb a sebészeti beavatkozás, annál kevesebb a szövődmény, annál kevesebb veszéllyel jár ez a beteg részére. Régen fiatalabb betegek voltak a kórházban. Ma általános jelenség, hogy hatvan-hetven évesek a betegeink, és persze olykor az is megesik, hogy nyolcvan éven felüli beteg is a műtőasztalra kerül. Ez azt jelenti, hogy a sebész mun kájának még határozottabb- nak, még hatásosabbnak és gyorsabbnak kell lennie. Hogy a legegyszerűbben és legelviselhetöbben menjen végbe a műtét és hogy gyógyulás kövesse — mondja még, belőlem meg elpárolgott a kétely, mert látom, hogy doktor Wurster Andor helyesen döntött, jó helyen van. Ű ezt így fogalmazza meg: — Fontos, hogy az orvos becsületet szerezzen magának a betegek szemében és bízzanak benne, jól é rezzék magukat az osztályon, a kórházban, és lássák, törődünk velük: minden szükségest megteszünk értük, és ha olykor nem sikerül visszaadni egészen egy-egy ember egészségét akkor se érezzék magukat becsapottnak, akkor se ha ragadjanak ránk epvszeríi en. hogy hagyjon is maga után valamit az orvos... Hát igen, most már dereng. Valami ilyesmikről is szoktunk 'annakidején beszélgetni. De hát az orvos munkája miképpen maradhat fönn? — mondom ki hangosan a gondolatomat, ám őt nem lepi meg a kérdésem: — Ügy, mint ahogy az a jack London munkaasztala fölé írt mottóban volt — mondja és idézi a mottót: „Újra kezdem én a munkám, add uram, hogy meg ne unnám, és ha egyszer meg kell halnom, add. hogy munkám fennmaradjon.“ Majd magyarázatképpen hnzzáfúzi még. hogy ha ö- römét leli a munkájában, bele tud feledkezni, ez már elég, mert ez egyben azt is jelenti, hogy fönn is marad — mégha csak képletesen egy-egy ember életében, mosolyában, köszönésében... Németh István A kis kórház...
