Új Ifjúság, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1973-08-07 / 32. szám
új ifjúság 9 Vlagyimir Vlagyimirovics Majakovszkij (1893—1930) — a forradalom legnagyobb költője. Mái: középiskolás éveiben börtönbüntetést szenvedett az illegális bolsevik mozgalomban kifejtett tevékenységéért. Költői munkássága az orosz futuristák körében indul. A „költóietlen“ témák, a technikai és nagyvárosi valóság költészetbe emelésével, meghökkentő, modern képekben való megragadásával kísérletezik. A kapitalizmust bíráló és a szovjet élet pátoszát megragadó szenvedélyes politikai költészete mellett a szerelmi líra néhány rendkívüli szépségű darabját alkotta meg. Verseivel születésének 80. évfordulójára emlékezünk. S TI TUDNÁTOK-E? Az életet vászonra csaptam: freccsentve színét száz szerdának; egy tál kocsonyán vlgyorgattam zord pofáját az őceánnak. Oj csókerdőt láttam lobogni a bádog hal plkkely-soránl S ti tudnátok-s noktiirnt fájni a vízcsatorna-fuvolán? Tamkö Sirató Károly fordítása ESTE Gyűrötten omolt a fehér a pirosra, dukátok özönnel a zöldbe peregtek, sárgán ragyogott fel a kártya, kiosztva, szúrtos keze közt a sok ablaküvegnek. Mit bánta a tér meg az utca a házak mélykék tunikáit! A lába merő seb volt már, mit a kunkort lángkarikáknak abroncsa fogott, az imént sietöknek. Kúszott a tömeg sebesen kanyarogva, cirmos cicaként, s kapu nyelte be távol; mind vinni akart vatamit haza ott a fénylő kacagás csoda-gombolyagából. \ Ruhák puha mancsa karomra fonódott, s én visszanevettem, amíg hahotázván verték a dobot s riogattak a mórok: a omlokukon kiuirult papagdßzärny. Kálnoky László fordítása KIKÖTÖ Vizek lepedőjén hasaltam, mit Teher fogsor tépdesett. Hajókürt búgott, réz-zsivajban szerelem áradt s élvezet. Öblök bölcsőiben a csónak vas-anyja kebelén szopott. Fiilében a süket hajóknak násfák voltak a horgonyok. Kálnoky László fordítása két-három görbe utcából álló B. A városka mély álmát alussza. Csak egy kutya gyönge, rekedtes, tenorhangü ugatása hallatszik messziről, talán a város széléről. Nemsokára virrad. Rég alszik már a város. Csak a B.-t patikus, Csernomorgyik fiatal felesége virraszt. Lefeküdt már háromszor Is, de makacsul került az álom, nem tudni, miért. Egy szál Ingben ül a nyitott ablakban, nézi az utcát. Fülledtnek érzi a levegőt, u- naíkozik és bosszankodik — olyan bosszús, hogy sírni szeretne, de hogy miért, megint csak nem tudni. Valami csomó fojtogatja a mellét, s minduntalan feltolul a torkába... Mögötte, alig néhány lépésre, a falnak fordulva, édesdeden horkol maga Csernomorgyik. Egy mohó bolha bevette magát a két szemöldöke közé, de 6 nem érzi, még mosolyog Is, mert azt álmodja, hogy az egész város köhög, és nyakra-före vásárolják nála a dán királyról elnevezett cseppeket. Nem ébredne fel most se késszúrás ra, se ágyúszóra, se kedveskedésre... A patika majdnem a városszélen van, a patikusné hát messze ellát a földekre... Nézi, ahogy lassan-lassan sápadni kezd a keleti égalja, aztán vörösre változik, mintha nagy tűzvész volna arra. Egy távoli cserjés mögül váratlanul kibukkan a széles arcú hold. Vörös az ábrázata (általában a hold, ha bokrok közül emelkedik fel, valami okból rettenetesen zavart). Hirtelen léptek kondulnak, sarkantyúk pendülnek meg az éjszaka csendjében. Beszélgetés hangzik fel. , „A tisztek Jönnek a rendőrfőnöktől. Mennek a táborba“ — gondolja a patikusné. Nemsokára feltűnik két fehér tisztizub- bonyos alak: az egyik nagy és kövér, a másik kisebb és karcsúbb... Lomhán baktatnak a kerítések tövében, hangosan beszélgetnek. Amikor a patika elé érnek, lassúbbra fogják a lépést, és bepillantgatnak az ablakokon. — Patikusszagot érzek... — mondja a soványabbik. — Ügy Is van, Itt a patika. Ahá, már emlékszem! jártam itt, a múlt héten, ricinust vettem. Itt van az a soványképű, szamárállkapcsú patikus. Micsoda állkapocs, barátom! Ilyennel verhette agyon Sámson a filiszteusokat. — Ühüm... — mormolja basszushangon a kövér. — Alszik most a méregkeverő. A patikusné is alszik. Csinos patikusné van ám itt, tudja-e, Obtyeszov? — Láttam. Nagyon tetszett... Mondja, doktor, vajon csakugyan szereti azt a szamárállkapcsot? Csakugyan? — Nem, biztosan nem szereti — sóhajtja a doktor olyan arccal, mintha sajnálná a patikust. — Most békésen alszik odabenn a mamuska... Képzelje el, Obtyeszov. El- nyűjtőzott a melegben... a szájacskája félig nyitva... a kis lába lelóg az ágyról... Az a fatuskó patikus nem Is sejti, milyen kincs van a birtokában. Annyi neki ez az asszony, mint egy karbolosüveg. — Tudja mit, doktor? — torpan meg a tiszt. — Gyerünk be a patikába, vegyünk valamit! Biztosan látjuk majd a patlkus- nét. — Ml • jut eszébe, éjnek Idejénl — És aztán? Hiszen éjszaka Is kötelesek kiszolgálni, jöjjön be, galambocskám! — Hát gyerünk... A függöny mögött rejtőzködő patikusné hallja a csengő rekedt hangját. Férjére pillant, aki továbbra is édesen horkol és mosolyog. Az asszony ruhát kap magára, meztelen lábát papucsba bújtatja, és szalad a patikába. Két árnyat lát az üvegajtó előtt.... Felcsavarja a lámpa kanócát, s az ajtóhoz siet, hogy kinyissa, s már nem unatkozik, nem bosszankodik, sírós kedve is elmúlt, csak a szive kalimpál sebesen. Belép á kövér doktor meg . a karcsú Obtyeszov. Most szemügyre veheti őket. A nagyhasú doktor barna arcú, szakállas, nehézkes mozgású férfi. Legkisebb mozdulatára Is megreccsen, rajta a zubbony, arcát kiveri a verejték. A tiszt rózsás arcú, simára borotvált, kissé nőies és hajlékony, mint az angol korbács. — Mi tetszik? — kérdi tőlük a patikus- né, összefogva keblén a ruhát. — Kérünk.« öööö... tizenöt kopejkáért mentás pasztillát. A patikusné ráérősen leemeli a polcról a dobozt, és kiméri a pasztillát. A vásárlók mereven nézik a hátát; a doktor úgy hunyorog, mint a jóllakott kandúr, de a főhadnagy nagyon komoly. — Első ízben tapasztalom, hogy hölgy szolgál ki patikában — jegyzi meg a doktor. — Nincs ebben semmi különös... — fele— Nincs ebben semmi különös... — felel a patikusné, szeme sarkából Obtyeszov rózsás képére pillantva. — A férjemnek nincs segédje, ezért én segítek neki. — Hm... ügy.... Kedves kis patika ez! Mennyi mindenféle ízé... üveg! Nem fél ennyi méreg közt forgolódni? Brrrt A patikusné lepecsételi a kis csomagot, és átadja a doktornak. Obtyeszov odaadja a tizenöt kopejkát. Egy fél percig néma csend... A két férfi egymásra pillant; egy lépést tesznek az ajtó felé, aztán megint összenéznek. — Kérek szódabikarbónát is tíz kopejkáért! — szólal meg újra a doktor. A patikusné, lusta és bágyadt mozdulattal, megint felnyűi a polcra. — Nem lehet Itt kapni valami... hogyishívjákot... — mormolja az ujjait mozgatva Obtyeszov —, valami olyan Izét, tudja, o- lyan energikus dolgot, valami éltető nedűt... ásványvizet vagy valamit? Van ásványvizük? — Van — feleli a patikusné. — Bravó! Kegyed nem is földi nő, ha- ' nem tündér. Kérünk vagy három üveggel. A patikusné sietve lepecsételi a szódabikarbónát, és eltűnik az ajtó mögött a sötétben. — Akár az érett gyümölcs! — kacsint a doktor. — ilyen édes ananászt a Madeira- szigeten se találni, Obtyeszovl He? Mit gondol? Hanem.« hallja a horkolást? A patikus úrnak szenderegnl méltóztatlk. Egy perc múlva visszatér a patikusné, és öt üveget tesz le a pultra. A pincében járt, ezért piros az arca, és egy kicsit izgatott. — Pssztl... csöndesen 1 — inti Obtyeszov, amikor az egyik üveget kibontva leejti a dugóhúzót. — Ne zörögjön úgy, mert felébreszti a férjéti — És mért baj, ha felébreszteném? — Olyan édesen alszik... kegyedet látja álmában... Egészségére! — Különben is — dunnyogja a doktor, böffentve az ásványvíztől — a férjek olyan unalmas jószágok, hogy legjobban tennék, ha mindig aludnának. Hej, de Jólesne ehhez a vízhez egy kis vörös bori — Még mit nemi; — nevet a patlkus- nó. — Pompásan esne! Kár, hogy a patikákban nem tartanak italokatl Különben... hiszen ádnak el bort is, mint orvosságot. Van vlnum gallicum rubrum?* — Van. — No, lássa! Kérünk azt Is. Ide vele, az ördög vigye ell — Mennyit tetszik? — Quantum satis*’... Először egy-egy unciával töltsön a vízbe, aztán majd meglátjuk... Obtyeszov, he? Először vízzel Isszuk, aztán majd per se...** ***)’ A doktor meg a tiszt odatelepszik a pulthoz. Leveszik tányérsapkájukat, és. hajtogatni kezdik a vörös bort. — Szó ami szó, silány borocska! Vinum pocséklssimum! Különben a... ööö... kedves társaságában ezt Is nektárnak érezzük. Kegyed elragadó, asszonyom! Csókolom a kacsóját gondolatban. — Én sokért nem adnám, ha nem csak gondolatban tehetnéml — mondta Obtyeszov. — Becsületszavamra! Az életemet ad nám érte! — Ilyet már ne mondjon... — szól rá elkomolyodva, lángba borult arccal Cser nomorgylkné úrnó. — Hanem micsoda kacér teremtés ke gyed! — göcög csöndesen a doktor, és szemöldöke aló! ördögi pillantást vet az asszonyra. — Csak ügy nyllaz a szemével! Plff-paff! Gratulálok: győzött! Behódoltunk! A patikusné nézi kipirult arcukat, hallgatja fecsegésüket, s nemsokára maga Is megélénkül, ö, milyen vidám kedve támadt! Belekapcsolódik a beszélgetésbe, nevetgél kacérkodik; a vevők hosszas könyörgésére még két uncia vörös bort is megiszik. — Gyakrabban is bejöhetnének a város ba, tiszt urak — mondja. — Olyan unal más lttl Majd meghalok unalmamban! — Nem Is csoda! — borzad el a doktor — Ilyen édes ananász... a természet csodája... Itt, az Isten háta mögött! Milyen gyönyörűen fejezte ki Grlbodjedov: „Szarétov- bal Ahol a madár se Járl" Hanem most már mennünk kell... Nagyon örülök, hogy megismerhettem... roppant örülök! Mennyi vei tartozunk? A patikusné a mennyezetre függeszti te kintetét, sokáig mozgatja az ajkát; — Tizenkét rubel negyvennyolc kopejka! — mondja végül. Obtyeszov elővesz a zsebéből egy vastag pénztárcát, sokáig keresgél a bankók között és fizet. — Milyen édesen alszik a férje... szépeket álmodik... — mormolja a búcsúzáskor, megszorítva a patikusné kezét. — Nem szeretem az ilyen butaságokat... — Miért butaságok ezek? Ellenkezőleg... egyáltalán nem butaságok.« Még Shakespeare is megmondta: „Boldog, ki ifjan ifjúkort él...**** — Eressze el a kezemet! A vásárlók végre, hosszas tárgyalások után, megcsókolják a patikusné kezét, és tétovázva, mintha azon gondolkodnának, nem felejtettek-e ott valamit, kilépnek a patikából. Az asszony pedig gyorsan visszafut a hálószobába, és újra leül az ablak mellé. Látja, amint a doktor meg a főhadnagy a patikából kilépve, lomhán ballag vagy húsz lépést. Ott megállnak és hosszasan tanakodnak. De min? Az asszonynak kalimpál a szíve, halántékában lüktet a vér, de hogy mitől, nem tudja maga sem._ Vadul ver a szíve, mintha a két tanakodó férfi az ő sorsáról döntene. öt perc múlva a doktor elbúcsúzik Ob- tyeszovtól és továbbmegy, a tiszt pedig visszafordul. Elhalad a patika előtt egyszer, még egyszer... Hol megáll az ajtó e- lőtt, hol újra tovább Indul... Végül óvatosan meghúzza a csengőt. — Mi az? KI az? — hallja a patikusné hirtelen az ura hangját. — Csengetnek, te meg nem Is hallod? — folytatja szigorúan. — Micsoda hanyagság ez! Felkel, belebújik háziköpenyébe, és félálomban tántorogva, klaffogő papucsban, kimegy a patikába. — Mi... mi tetszik? — kérd! Obtyeszov- tól. — Kérek., kérek tizenöt kopejkáért mentás pasztillát A patikus véget nem érő szuszogások, ásítozások közepette, mentében alva, térdét többször is beleverve a pultba, felnyúl a polcra és leveszi a dobozt.« A patikusné két perc múlva látja, amint Obtyeszov kilép a patikából, s néhány lé pés után leszórja az út porába a mentás pasztillákat. Egy házsarok mögül a doktor Indul feléje.. Találkoznak, s élénk taglejtésekkel belevesznek a hajnali ködbe. — Milyen boldogtalan is vagyok! — só hajtja a patikusné, és haragosan méri végig férjét, akt sietve vetkőzik, hogy újra lefeküdjön. — 0 milyen boldogtalan is vagyok! — ismétli, és váratlanul keserű sírásra fakad. — És nem tudja senki, sen: ki... — Ottfeledtem a pulton tizenöt kopejkát — mormolja a patikus, és klnyújtózik a paplan alatt. — Tedd majd a kasszába, légy szives... És már alszik Is. *) Francia vörös bor **) Korlátlan mennyiségben ***) Magában •***) Puskin Anyeginjének egy sora (Ap- rily Lajos fordítása] Anton Pavlovics Csehov: patikus* I ____né
