Új Ifjúság, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1973-08-07 / 32. szám

íaoíid 1 r új ifjúság 1 MBXÖS VÁGTOK Nincs szakmám. Melós vagyok. Kizárólag izommunka... Tedd föl, tedd le, tedd föl, vedd le. Az a dolgunk, hogy leemeljük a vasakat egy kampóról. A kezünkkel dolgo­zunk. Ogy húsz-harminc tonnát mozgatunk meg naponta. Semmi automatika. Csak tedd föl, vedd le... Tudom, hogy ezt nehéz elhinni — két mázsától egészen le egy-két ki­lóig... Az ember nem lehet büszke. Valaha az emberek rá tudtak bökni egy házra, és elmondták, hogy hány' geren­dát raktak fel. Az Illető építette, és büszke volt "rá. Én sehogy se lennék büszke, ha olyan házam lenne, amit vállalkozó húzott fel. Hogyan lehetnék büszke az olyan hídra, amelyen sohasem fogok keresztülmenni, az olyan ajtóra, amelyet sose fogok kinyitni... Pedig... egyszer ra­kodáson dolgoztam. Legalább az a kis örömöm megvolt, hogy megraktam egy teherautót. Legalább láttam, ahogy sorban elindultak a teherautók. Ez persze csak apróság. De az acélgyárban... ne is beszéljünk róla. Azt se tudom, hová kerül, amin dolgozom... Az árvaházből egyenesen a hadseregbe kerültem, ahon­nan 54-ben be a gyárba: fizikai munka egészen a mai na­pig. Csak annyi a különbség, hogy amikor még egymagám voltam, bármikor szedhettem a sátoriamat. Bejártam az egész országot, dolgoztam egy hetet, két hetet. Nem vol­tak ambícióim. Csak! annyit melóztam, hogy meglegyen a zsebpénzem... „.Mégházasodtam, két gyerekem van... Egyszer, még íe- géuykoromban, rámpán dolgoztam. Odajött a művezető, és elkapta a vállamat, szóval vállon ragadott és megta- szajtott. Behúztam neki egyet, leesett a rámpáról. De csak vagy másfél métert, semmi baja nem lett. Csak behúztam neki egyet, persze, lehet, hogy bedagadt tőle a feje. Fölé álltam, és azt mondtam neki: „Ha nem vigyáz, magára ug­rok. Választhat. De hagyjon engem békében. Végzem a dolgom, kerüljön el.“ De hát kit ütöttem volna? Az em­ber nem ütheti meg a General Motorst, a washingtoni vé­neket sem, egy rendszert nem lehet megütni. Nézze (fekete-kék foltokat, égéseket mutat)! Harminc­hét éves vagyok. Túlteszek a legtöbb tizennyolc éves le­gényen. Még verekedésben Is. De a gyerekemből mégis könyvmolyt akarok csinálni. Ogy, ahogy mondom. Azt aka­rom, hogy tudja Idézni Walt Whltmant és hogy ne szé­gyell je. Ha az ember már magán nem tud javítani, legalább az utódját javítsa. Ez a folytonosság. Máskülönben az élet egy fabatkát sem é<r. Akár vissza is bújhatunk a barlang­ba, akár ki se bújjunk belőle. Szerintem az első barlang­lakót, aki megmászta a dombot, hogy megnézze, mi van a túloldalon — nem is kíváncsiság hajtotta. Hanem az, hogy a gyereket valahogy ki tudja hozni a barlangból. Hát ezért akarom én is a college-ba küldeni a srácot. Öszvérnek érzem magam, így tudnám a legpontosabban kifejezni. Egyszer rám szállt a művezetőm: „Mike, te jó munkás vagy, de valahogy rossz a hozzáállásod.“ Hát a hozzáál­lásom az, hogy nem rajongok a munkámért. Elvégzem a dolgom, de köziben nem tapsikolok örömömben. Azon a napon fogok rajongani a munkámért, amikor már vár a pszichiáter. Mtt csípjek azon, hogy acéldarabokat lódítok le-föl? Mit tapsikoljak örömömben, amikor fáradt vagyok, és le akarom tenni magam? Az lenne jő, ha minden épü­leten, minden felhőkarcolón lenne egy nagy lemez, ame­lyiken minden kőműves neve, minden villanyszerelő neve rajta lenne. Amikor az Illető arra sétál, odavihetné a fiát, A büszke felhőkarcolók, a New York-i Wall Street ár­nyékában... STUDS TERHEL amerikai publicista interjúja (Dis­sent) egy egyszerű amerikai munkással meggyőzben példázza, mit ér lényegében. a nyugati életforma, s hogy a látszólagos jólét mögött számos megoldatlan társadalmi probléma húzódik meg. Ogy érezzük, hogy az interjú egyes, jellemzőbb részletei közreadásával egy­értelmű képet nyújtunk az amerikai dolgozók életéről, mindennapos gondjaikról, a lelkűket jelőrlö robotról... De adjuk át a szót Mike Fitzgeraldnak, aki emeletes házban él valahol Ciceróban, Chicago peremén. Har­minchét éves, acélgyárban dolgozik. Felesége, Carol al­kalmanként a közeli étteremben pincérgskedik; más­különben otthon van, kislányukra és kisfiúkra ügyel. és azt mondhatná: „Odasüss! A negyvenötödik emeletet én csináltam.“ Vagy: „Én raktam be az aoélgerendákat.“ Picasso rámutathat a festményeire. Én keményebben dol­goztam világéletemben, mint Picasso, és mire mutathatok § rá? Áz író rámutathat a könyvére, az kéne, hogy minden­ki rámutathasson valamire. Az emberek nem ismerik el egymást. Ha azt mondom, hogy egy nő csak háziasszony, azzal lepocskondiázom, így van? így. Az is lepöcskondiázás, ha valakire azt mon- | dóm, hogy csak melós. De van egy különbség: az a melós i elmegy dolgozni, és lehet, hogy szétlapítja a vasdarab. | Átkozottul nehéz a munkám, egyetlen vágyam, hogy haza- | érjek, letegyem magam, lefeküdjek. De muszáj elmondani. Valahogy megfekszi az ember f gyomrát. El kell mondani valakinek, legalább azt, hogy a l „keservéit“ Érti, ugye? (Nevetés). Akár annak a fickó- P nak, aki mellettem ül a buszon. Mert egész nap a gyom- | romban ugrált, és nem tudtam kiadni. Elmondom valaki- | nek a csapszékben. Azt. Ö meg ugyanazt. Lehet, hogy ősz- | szeverekszünk. Sok bunyóba belekeveredtem. Én azért ta- szigálom, amiért ő taszigál engem, tudniillik, mert valaki mást akarnánk taszigálni. Más nem történik, mint kitilta­nak a csapszékből. De a gyárban kirúghatják az embert. Akkor is kirúgtak, amikor lelöktem a művezetőt a rám­páról. De akkor még legény voltam. Most más. 2. HIDEG SÖR AZ ITALOM Ismerek egy pasast, ötvenhét éves. Tudja, mit mondott nekem? „Mike, öreg vagyok, és megállás nélkül fáradt." Ez a pasas nagyon nehéz munkát végez. Olyan munkát, amit húszéveseknek kéne végezniük. Az első, hogy a kar még mozog, de az agy már leállt. Hét óra előtt tíz perccel blokkolok. Köszönök néhány srácnak, akit szeretek. Mókázunk egy kicsit. Valaki jó reggelt köszön, visszaköszönök. Valakinek azt mondom, te csirkefogó: az a barátom. Fölveszem a sisakot meg a biztonsági bakancsot meg a védőszemüveget, odaállok a továbbító mellé. Továbbítón dolgozom. Festés után emeljük le a vasat. És festés előtt rakjuk föl. Körbejár. Rakd föl, vedd le, rakd föl, vedd le... Mindenkinek köszönök, csak a főnökömnek nem. Hétkor kezdünk. Az első fél órában megfájdul a karom. Aztán már nem fáj, csak az utolsó fél órában, műszak végén. Héttől fél négyig dolgozom. Fél nyolckor és háromkor fáj­dul meg a karom. Csak azért Imádkozom, hogy sose fá­suljak el, mert nagyon is jó, hogy fél nyolckor és három­kor majd elpusztulok. (Nevetés). Tudniillik, olyankor tu­dom, hogy elkezdtem, meg hogy már nem tart soká. Nem akarok elfásulni. Pedig furcsa, közben még gondolkozni sincs kedvem. Valakinek ezt is csinálnia kell. Ha a srácom eljut « college-ba, azt fogom megértetni vele, hogy amikor azt mondom: ezt is csinálnia kell valakinek, ezzel nem akarok mást, mint egy kis tiszteletet. Hogy értse meg: az apja is a „valakik“ közül való. Valahogy így vagyok (eltűnődik), igen, valahogy így a feketékkel... Tudja, furcsa. Mindig a gazdag fehérek azok', akik a faj­gyűlöletről sápítoznak, mert nekik nem kell tartaniuk a következményektől. Mindig ezt hallja az ember: üsd a Ku-Klux-Klant... üsd a Jengyeit. De hozzám ne érj, mert engem John Lindsay hercegnek hívnak, és a Lake Shore Drive-on lakom. Oda ne gyertek. Hogy az istenbe utálnám azt a négert, aki mellettem izzad? Mikor beüt a sztrájk, ő is viszi a táblát, én Is... Mikor egy diák szájából azt hallom, hogy „el vagyok nyomva“, nem hiszek a fülemnek. Tudja, mit szeretnék csinálni egy évig? Ogy élni, mint a diákok. Csak egyetlen évig. Remek tenne. De mennyijei Munka után legtöbbször betérek a csapszékbe. Hideg sör az italom. Minden teketória nélkül. Erről meg arról a fickóról van sző, aki a minap a sárga földig leitta ma­gát. Vagy lefeküdt ezzel meg azzal. Sztrájk idején meg a szakszervezetről van szó. (...) ‘ Amikor hazaérek, vitatkozom egy kicsit a feleségem­mel. Természetes dolog. Bekapcsolom a tv-t, feldühödök a híreken. De nem is igen nézem a-híreket, inkább Jackie Gleasont szeretem. Mindent inkább, mint végignézni a tíz­órás híreket. Nem akarok dühös állapotban leíeküdni. Még vasárnaponként elviselem a délután háromórás híreket, amikor ki vagyok pihenve, a kezemben egy hideg sör, és nincs mögöttem egy napi munka. (Folytatjuk) ...ez is az amerikai életformához tartozik. A rend vagy inkább á hatalom védelmezői egy tüntetőt ütle­gelnek Washingtonban Ojszerű jelző és adattáro­ló berendezést szerkesztet­tek az NSZK-bm. Segítsé­gével lehetővé válik az agy áramlökéseinek orvosmate- matikai ábrázolása, értéke­lése. Á kis számológéprend­szer méri az agy elektro­mos aktivitását, elraktároz­za, összehasonlítja egymás­sal az adatokat, s ezáltal új távlatokat nyit a diag­nosztika és a kutatás szá­mára. MAXITOJÁS Korunk nem ismer lehe­tetlent! Ismét megdőlt egy világcsúcs, és a világcsúcs tartú sem szakadt bele. Ez annál is nagyobb dolog, mert a csúcs a maga ne­mében egyedülálló: Norvé­giában, egy kis faluban, mit nevezzünk az egyszerűség és jó kimnnrihatősága ked­véért, röviden csak Sku- desneshavnnak. egy tyúk- anyó maxitojást puttyantott a kosárba. Mondják, bogy a tojások átlagsúlya 60 gramm. A korábbi világre­kordot 1B5 grammal egy holland tojú tartotta. Az új világcsúcs, a akudesneshav- ni, viszont 182 gramm. Bár tyúk tnjta. egy kisebb strucc Is megirigyelhetné... ZJvTA-G YÍR 1). IIE\G Eft-OGRA 1 Mágneses palackok Robiin ti fás iirlkiil ♦ Mrs Irr séges napi lkrllr Az emberiség egyik nagy prob­lémájáról, . az snergiahordozókről szólva megírtuk: ha a Nap bel­sejében lezajló termonukleáris folyamatok egyikét, a H-He cik­lust a Földön utánozhatnánk, ez e megszelídített fúziós jelenség örökre megoldhatná az emberi­ség energiagondját. Ennek aktu­alitását az adja, hogy a szovjet Kurcsatov Kutatóintézet Alfa ne­vű kísérleti termonukleáris reak­tora új, jelentős kísérleti ered­ményt ért el. SZÄZM1LLIÄRD ATMOSZFÉRA Említettük, hogy urénlumbom- ba és a korábbi kísérletekből származó atomreaktor mint új e- nergiaforrás Igen drága, s az em­beriség energiaszükségletét leg­feljebb 1-5 ezer évig fedezné. A másik megoldás a hidrogénbomba megszelídítése. A „vad" megol­dást már ismerjük: a hidrogén- bomba (közönséges víz, nehéz víz, deutérium és lithium keveré­ke stb.) akkor explodál, ha gyu­tacsként atombombát robbanta­nak fel. A különbőz* vízféléket, keverékeket egyesítő tartály Kö­zepében ez atombomba robbaná­sa kényszeríti a dentérinmtnágo- kat héliummá. Lehetséges e gyilkos folyama­tot úgy szabályozni egy földi be­rendezésben, mint a Nap belse­jében? Honnan vegyük az 50 mii liő fokot atombomba nélkül, és hogyan állítsunk elő szfázmtlUárd atmoszférát, ami a Nap centru­mának egyik legfontosabb jel­lemzője? Hogyan robbantsunk robbantás nélkül? Szovjet fiziku­sok már 1950-ben azt javasolták: a termonukleáris „szellemet“ mágneses palackba kell zárni. Ezután alkották meg az angol Zeta, az amerikai stellarator és a szovjet Ogra nevű berendezé­seket. Az angol Zeta gyűrű ala­kú, a szovjet Ogra henger for­májú, a Stellarator alakja nyol­cas alakú volt. Lényegében mind­egyikben palack alakú tér volt, amelyeknek azonban mindkét vé­gén nyakuk volt, de mindkét nyí­lást mágneses tér, azaz „dugó“ zárta el. MELEGEDŐ PI.AZMASZÁL A hiányzó nyomást ügyes kon­strukciós megoldásokkal pótol­ták, de maradt a fő probléma: hogyan Juttassák a gázkeveréket (elektronok és atommagok keve­rékét, azaz plazmát) a berende­zésbe. Egy gyorsító berendezés szolgál erre. A mágneses térbe zárt plazmaszál rendkívül erősen félmelegszik, de a berendezés ía la hideg marad Bár a plazmabelövés sikerült egyetlen mesterséges nap sem indult meg, a folyamat nem vált ön­fenntartóvá. Kiderült, hogy a leg nehezebb vízatbmmagöt (trícíum), vagy két deutértummag fúziója­kor keletkezett 500 imlllér fokos hőmérséklet egyáltalán nem a mágneses palacknak, hanem a plazmának árt. Ha a vákuumba belövellt plazma a falat éri: „meghal“, mert lehűl, és visz- szaszerzi elektronját; semleges a- tom keletkezik, ez pedig már nem képes „meggyulladni“. bűvös határ Hol van hát a hiba? Például nem elég sűrű a plazma, vagy a palack belsejében nem elég ritka a vákuum. Vagy talán még ne­hezebb a mágneses tér stabilizá­lása. Mindenesetbe e három fel­tétel teljesülése létrehozhatná a mesterséges napfelkeltét. Az 1955-57 után épített új ter­monukleáris berendezések: az an­gol Sceptre, a szovjet Alfa és Tokárnak stb. A legutóbbi közlé­sek szerint az Alfa-berendezés 0,05 másodpercig mér működött, és a bűvös határ közelébe került, amely 1 másodpercnek tekinthe­tő. Ha ezt elérik, megvalósulhat az álom: a szabályozott fúziós folyamat megindul. S mert nyers­anyag, azaz yvíz van elég, örök időkig elegendő energiaforrásunk lehetne. Gauser Károly nWöÉtCJúáiitiiri 1 ik'Vii !

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents