Új Ifjúság, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1973-01-23 / 4. szám
vasúti pénztár előtt sorakozunk. A Egy kedves, tizenéves lány áll «- lőttam a sorban. Tudom, Editnek hívják. Öltözete szemmel láthatóan szegényesebb, nem olyan, mint nagyon sok tizenévesé, kiktől ő nemcsak ebben, gondokban is különbözik. Editnek sejtelme sincs róla, hogy én őt ismerem, sőt, hogy tudom titkolt gondjait. Azt is tudom, hogy most hazafelé utazik, s hogy a megérkezésben most sem lesz nagy öröme. Tudom róla, hogy itt a vámosban jár iskolába, hogy nagyon szorgalmasan tanul, hogy öt testvére várja odahaza. Mind az öt nála fiatalabb. Kati a barátom, s Edit Kati tanítványa. Kati az egyetlen ember, akihez ez a lány őszinte bizalommal fordul, az egyetlen ember, akinek panaszkodni mer. , Kati sokat beszélt róla, s közösen is törtük már a fejünket azon, hogyan lehetne Editen segíteni, mit lehetne tenni azért, hogy boldogabb legyen. Edit még engem sosem látott, de én már láttam őt Katival... Most rákerült a sor, kéri a jegyet, fizeti, s az ötvenesből tizenhat koronát kap vissza a pénztárostól. Én következem. Találkozásunk véletlen, mint az is, hogy egy vonatra váltottunk jegyet. De nem véletlen az, hogy u- gyanabba a fülkébe ülök, amelyikbe ő. Edittel szemben ülök s látszólag újságot olvasok, de valójában azon töröm a fejemet, ml lenne a legalkalmasabb módja, hogy megszólítsam, s arról beszélhessek vele, ami engem érdekel — gondjairól. Tudom, hogy az a télikabát, amely ott mögötte lóg, Katié, a tanárnőjéé volt, karácsonyra kapta tőle. Tudom, hogy apja valahol Csehországban él, óvek óta nem látta gyerekeit Családját elhagyta, s a felesége azóta máesal él, s abban az együttélési formában rengeteg a kivetnivaló. Edit a gyermekvédelmi törvény és az illetékes gyámhatóság közbenjárásával elkerült hazulról, kiszabadulhatott a nem éppen kulturált légkörű kétszobás, kisvárosi panelházból, ahol rajta kívül még heten laknak: anyja, négy édes és egy fél- testvére, no meg az anyja rokkant élettárea, aki Editet akkor ;ütl meg, ha éppen jónak látja. Edit egyik nagy problémája megoldódott: tanulhat, és ő tanul. De még így sincs minden a rendjén, mert ő a tanítónőjén, Katiin kívül egyetlen embernek sem hajlandó beszélni arról, ami van. A gyámhatóság emberének sem mondja el a körülményeit, hogy a gyerektartásból az anyja még a kéthavonta egyszeri vonatjegy árát sem adja meg neki, mert abból e pénzből futja egy liter olcsó pálinkára, no meg nem is örvend senki, ha Edit hazamegy. Edit nem mondja el, hogy apja nem válaszolt a levelére, s ezért többször nem is ír neki. Hogy ha hazamegy, kinézik, sőt meg is verik. Hogy csak a testvérei miatt megy haza, meg azért, hogy a diákotthonban meg ne tudják, hogy tulajdoniképpen nincs is hova hazamennie, s az az emeletes ágy az igazi otthona. Pedig ha hivatalos, Illetékes EDIT a szomorú szemű Foto: Kurucz Ottó helyen is elpanaszolná, majdnem ftgy élhetne, mint szobatársai? Igen, de boldogabb len- ne-e ezáltal? Hiszen nyilvánvaló, hogy a családi otthon melegére vágyik, hogy szereti a testvéreit — s azt havi kétszázötven koronán vagy sokszor annyin sem lehet megvásárolni, ami Editnek annyira hiányzik. Persze, az a havi kétszázötven is nagyon jól jönne. Beledobog a szíve, amikor arra gondol, hogy mennyit meg tudna ő abból takarítani. Többször mehetne moziba. Az jó lenne, nagyon Jó, mert moziba szeret járni. Csak olyan rövidek a filmek, és ö ott olyan gyorsan elpityeredik. Mert a tanulással nem tudja elütni az időt, hiszen jó a felfogása, köny- nyen tanul. Sokat is olvas, de mindig nem lehet. A szobán zajosak a lányok, sokat hülyéskednek, zavarják. De azért igyekszik úgy viselkedni, hogy semmit ne vegyenek észre, hogy olyan legyen, mint ők. Ehhez sokat kell hazudnia, s a lányok kérdéseire kénytelen valótlan válaszokat adni. És ez úgy megnehezíti az életét. De szentül hiszi, hogy nem kapják rajta. Kati megígérte neki, hogy szerez valamilyen munkát, így kereshet majd egy kis pénzt, amely elég lesz ahhoz, hogy úgy élhessen, mint a szobatársai. Hogy legalább a külsőségeken, az öltözködésén ne vegyék észre azt, amiben tőlük különbözik. Az nagyon boldoggá teszi, hogy Kati megköveteli tőle: ha ketten vannak, tegeződjenek. Azt mondja, az az ismerőse egy újságíró, az biztosan tud majd segíteni. De kérte Katit, hogy ha csak lehet, ne mondjon el neki semmit, csak annyit, hogy van egy diáklánya, aki délutánonként néhány órára szívesen vállalna munkát. o o o Megy a vonat. Már L-ben vagyunk. Sikerült a lánnyal szóba elegyedni. Beszélgetünk. Taktikusan sikerül arra terelnem a szót, amiről hallani' akarok. A családjáról kérdezem. Azt mondja, haitan vannak testvérek, anyja üzletben dolgozik, apja gépkocsi- vezető. Kérdem, milyen gyakran Jár haza, mit csinál otthon, hol vannak igazibb barátai, otthon vagy itt a városban, az iskolában, az intri- ben? Azt móndja, kéthetente járt haza, de most csak havonta, mert odahaza építkeznek, nagy a felfordulás. Hogy itt a városban, az Intelben, az iskolapadban is sok a barátnője. Remekül megvannak, hangversenyre is járnak, nemcsak moziba. Hogy Csajkovszkijt nagyon szereti. Hogy odahaza a kisvárosban azért mégiscsak jobban érzi magát, ott igazibbak, régebbiek a barátnők, hiszen első elemitől a- zok. Hogy ha a szülei felépítik a házat, vesznek autőt Is, és se az anyjának, se az apjának nem lesz kifogása az ellen, hogy ő is megtanuljon vezetni. Hogy az új házban neki külön szobája lesz... Közben a vonat megérkezik, s Edit kiszállni készül. Nyújtja a kezét, bemutatkozik. Az igazi nevét mondja: Edit vagyok. Zavarbaejtő pillanat. Dadogva, én is mondom a nevemet, majdnem az igazit: Tóth Ferenc vagyok. KESZELI FERENC Az első számú színhely a mozivászon. Szélesvászon. A pergő kép színes. Rajta a hős bamba, unott pofája. Állkapcsa mozog. Mozog, meri rág. Rágógumit rág az istenadta. Az öregapám tehene jut az eszembe. Sajnálom, szegényes tapasztalataim alapján nem futja nemesebb képtársításra. De nem, nem ítélkezem hősünk kérődzése fölött. Ö egy hős, öleinek ez a dolga. Negatív hős, aki míg saját állkapcsát kérődzésre használja, addig másokét ököllel veri szét. Negatív hős, akiről a fűm semmi jót nem akar elmondani. A második számú színhely egy tejcsarnok, de nem a mozivásznon látható telcsamok, hanem egy e- redeti, egy olyan, amely már kint van az életben, kint az utcán — szóval bemehetsz, odaállhatsz a pult előtti sorba, és kérhetsz... például tejet. Bemegyek, odaállok, várok a soromra, mely végül is rám kerül, és kérem a tejet. A lujzaszerű tejeslány adja a tejet. Csak úgy odavágja a pultra. Teheti — zacskóstef. Nem törik, csupán toccsan egy nagyot. A tej a zacskóban marad, de a vér kezd tolulni az agyam felé. Az ok nem csupán a toccsanás, hanem az is, hogy a felenet közben a tefeslány állandóan, elvetemülten kérődzik, rág. Rágógumit rág. és megszólal közben, mert tudni szenetné, mit parancsolok még a zacskósáé jen kívül. Aszongya: Mást?! Mondom, kenyeret. Azt is odacsapja, s közben beszédbe elegyedünk. Emi- gyen: Én: Köpje ki! Ö: Hm, odanézzenek, a szentytt, még hogy köpjem ki! Én: Köpje! ö: Az mire jó? En: Hogy szövegelhessünk egymással. Olyasformán, ahogy az a pult két oldalán megszokott. Engedelmével — konzervatív vagyok. ö: Meg más is... Én: No hallja, micsoda még?! S a jelenetbe ekkor belép a harmadik szereplő is. A főnök. A tejcsarnoké. ö már nem tejeslány. Tejesasszony. A szakmának régi ismerője. Kvarglik, túrók gyakorlott forgalmazója, kinek véleménye emígyen hangzott: „Maga csak ne tanítson minket árusítani. Mi nagyon jól tudjuk, hogy mi a rend a pult két oldalán. „Zsuvacskázlk?“ Na és aztán? Nem maga fogja rágni utána. Még hogy vele így ne beszéljek. Hát mit vegyen a szájába, ha méltóságoddal beszél? Talán drágakövet vagy idegcsillapítót...?“ Nem tudom, mit mondhatott a továbbiakban Túrőné méltósága, mert éltem a tejcsarnokajtó másik lehetőségével is — kimentem rajta. Rég volt, s azóta megedződtem, hiszen számos rágógumiügyön estem túl — mondhatom, megszoktam, hogy ha velem beszélnek, hát nyugodtan rághatnak közben az emberek. Az emberszabású emberek. XXX Tegnap kiállításon voltam. Egy fiatal képzőművész /elállításának megnyitóján, ami a hasonló eseményektől csupán egyetlen dologban különbözött. Különben minden a szükséges ünnepi volt. A képek vártak a falon, az emberek ott álltak sorban, ünneplőben, s a terem közepén a megnyitó mondta a szöveget. A művészről beszélt, a müvek eredetiségéről, a stílus sa- fátosságairól, a színek legtudalo- sabb használatáról és szerepéről, a fiatal alkotó formokészségéről, s arról az ígéretes, nagy művészi perspektíváról, amely előtte áll. A művész pedig szerényen, d- gyékon csüngő, összekulcsolt kézzel, magasra emelt, a mennyezeten pásztázó tekintettel állt a reflektorok fényében, a megnyitó szöveg hullámzásában, a tiszteletére megjelentek előtt. Olt állt és rágott. Rágógumit rágott. Előtte egy virtuóz operatőr térdepelt, kinek kezében tévékamera 'zümmögött. A jelenet az esti tévéhíradóban is megismétlődött. A kameraI vé- gigpásztdzott a képeken, aztán az ünneplő közönségen, majd a megnyitó mükritlkust mutatta egy pillanatig, s végig békaperspektívából filmezve, hosszú percekig maga a művész volt látható, aki tudvalévőén rágott. Bizony rágógumit. Akárcsak a fßmlhös, a tefeslány és majdnem úgy, mint az iUiegapám boldogult tehene. —31— Hányinger- új ifjúság 3 NEHÉZ Azt mondják, csak addi§ nehéz, ameddig az asszony kihordja gyermekét, rendbe jön utána mindjárt, meg ts szépül, s a bőre kisimul. Azt mondják, csak addig nehéz, míg járni nem tud a gyermek, s megeheti a spenótot ts, nem kell ott virrasz- tanl mellette, tűnődni, miért sír, mi baja, mert ameddig kicsiny és tehetetlen, átok az ember élete. Azt mondják, csak addig nehéz, míg iskolába nem megy a gyermek, ott gondját viselik, nem kell örökké vigyázni rá, nehogy elüsse valami, vagy beleessék a kútba. Azt mondják, csak addig nehéz, míg elvégzi az iskolát a gyermek, ha önálló lesz, nem kell idegeskedni, jaj, mi válik belőle. Es azt is mondják, csak addig nehéz az embernek, amíg családot nem alapít, és azt ts, hogy ha már család van, akkor még nehezebb, s ha már család nincs, akkor egyedül van, min az ujjam s úgy kibírhatatlan. Valaki azt mondta, addig nehéz, amíg élünk, míg beáll a halál. Egy bájos költőnk így mondta, míg be- állunk halottnak. Szóval nehéz az élet, et most már teljesen bizonyos, mindent tudunk róla, pontosan el tudjuk sorolni, mikor, miért nehéz. De mihez kezdjen az ebzer, ha már belecsöppent? Álljunk be repülő csészealjnak és libegjünk erré-arra a kontinensek fölött apró tüzeket lobogtatva? Mert a repülő csészealjnak könnyű. Oda röppen, ahová éppen kedve tartja, mindenki öt figyelt, róla beszél a világ, titkát senki se tudja. Vagy neki is nehéz, csak nekünk nincs tudomásunk róla? Mindenesetre, inkább elhisszük, hogy neki könnyebb, mert nem rólunk van szó. Mert másnak minden könnyebb. Én azt hiszem, az élet csak addig nehéj, míg arra gondolunk, hogy másnak könnyű... PALLÓ Egy patak kiszáradt, s a palló repedéseiben kedvére nő a csalán, a gomba. Egy csapat fürdözö gyermek ha- jigálja a rozzant karfát, elkerülik azért a madarak is. Szerettem volna átmenni rajta, hogy visszaadjam az önbizalmát, hogy maradjon meg áradás idejére is, mikor alatta zuhog a víz, és hömpölyögnek a reves csutakokkal megrakott árkok. Nem tehettem, mert féltem, kiröhögnek, már nem vagyok gyermek, hogy ts képzelem, pallón járni, mikor mellette száraz út vezet át a patak medrén... Mentem hát én ts a többiek után, kik még nem é- rezték, mekkora szomorúság feszülni fölöslegesen, állni a sorsszabta helyen haszontalanul. Mentem a többiek után, s éreztem nagyon, ilyen hiába feszülő pallö lesz az ember idegszála is, ha egyedül marad. ELEKES FERENC
