Új Ifjúság, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1973-07-24 / 30. szám
8 új ■ANTONY GREENBANK Meg vagyok győződve róla, hogy szörnyetegnek fognak tartani. És meg is érdemiem, mert nagyon veszekedős a természetem. Ha pedig a feleségemmel kapok hajba, nemegyszer még a kalapácsot is felkapom. Amikor azonban a padlón heverő roncsra meredtem, meglepően nyugodt voltam. — Szegény Beryl!’— sóhajtottam. Mindig lobbanékony voltain, de ilyen talán még soha, mint most, Valami megroppant, a karok természetellenes helyzetbe (kerültek. A szőnyegen nagy, vörös, ragacsos folt terjeszkedett. Véreztem. Valószínűleg Beryl törte el a - fejemen az üveget. Zsebkendőmet a sebre szorítottam, leültem, cigarettára gyújtottam. Kezem remegett. Egy kis pálinkát töltöttem (ki magamnak. Az alkohol felmelegített belülről. Többé nem éreztem magam undorítónak. — Miért nem ajándékozzuk végre valakinek el ezt az ócskaságot?! — faggattam, kérleltem Berylt számtalanszor —, noha tudtam, hogy a kutyának se kellene. A sarokban álló öreg díványról van szó. Úgy terpeszkedett a szobában, mint egy konok szörnyeteg. Arra az időre emlékeztetett, amikor nyomorban éltünk. — A világ minden kincséért sem! — tiltakozott minden alkalommal Beryl. ' Aztán megigazgatta a dívány párnácskáit, mintha valamennyi ezresekkel lenne kitömve. — Nem élném túl. Ezenkívül sokkal kényelmesebb is, mint a modern ülőalkalmatosságok. Ez az utóbbi beszélgetés egy órával előbb játszódott le. Leültem az ócska díványra, és akkor: reccs! Eltört egy rúgó, átszúrta a bútorszövetet és kilyukasztotta legkedvesebb pantallómat. Éktelen haragra gerjedtem. Elkeseredett harc következett, amely azonban a kalapács miatt szokatlanul rövid volt. Többé nem lesz szóváltás, verekedés. Végre bekövetkezett a régen várt csend. Kivonszoltam a maradványokat az erkélyre, aztán lementem a földszintre. Megnéztem, üres-e az alattunk levő lakás, utána gépkocsimat az erkély alá hajtottam. Kinyitottam a csomagtartó fedelét, és visszamentem a lakásba. Jól bezártam a bejára3- kapcsoltam a motort, elóltot- 1- tam a fényszórókat. Egy fa ár- t- nyékában álltam meg. Kiszáll- « tam, és hozzáfogtam az ásásál hoz. Amikor a gödör már elég í- mély volt, odahúztam a zsá- 5- kot, és a mélybe dobtam. Toms' pán puffant. Nem sokkal ké- 3- sőbb már hazafelé tartottam, a A gépkocsit a garázsban hagy- k tam és felmentem a lakásba. 3- Amikor kinyitottam az ajtót, 1- hátrahököltem. A lakásban valamennyi villany égett... — Mégiscsak igazad volt, Jack. Sokkal szebb a szoba nélküle. De az istenért, hol ástad el? Nézd csak meg, milyen az öltönyöd? Csupa sár, szakadás. — Nem sóikkal szebb, mint a szőnyeg, amelyikre a ragacsos. paradicsompürét öntötted, mielőtt mint az őrült elrohantál volna hazulról — válaszoltam fáradtan, pálinkát töltöttem magamnak, és beleroskadtam a karosszékbe. ti ajtót, és hozzáfogtam kellemetlen munkámhoz. A maradványokat egy nagy zsákba tettem. Kínos munka után végre sikerült a csomagot egy kötél segítségével az erkélyről leengednem. Milliméterről milliméterre haladtam, hogy ne csapjak zajt. Hirtelen éles csengetés rezzentett fel. Meghűlt a vér az ereimben. Talán csak nein hallotta valaki a verekedés zaját? Talán már a rendőrség jött nyomozni? A csengő még egyszer megszólalt. Aztán csend lett. Néhány percbe beletellett, amíg magamhoz tértem rémületemből. Akkor ismét éles zajt hallottam. Ez már sok volt túlfeszített idegeimnek. Mit tegyek most? Hogy menjek le a lépcsőházba? Hátha az illető, aki csengetett, még mindig lent várakozik. Ügy döntöttem, inkább a kötélen e- reszkedek le, gondosan ügyelve arra, hogy hozzá ne érjek a borzasztó tárgyhoz. Gyorsan elvágtam a kötelet, és a zsákot a csomagtartóba gyömöszöltem. Mintha minden ellenem esküdött volna, a csomagtartó fedele nem akart lecsukódni. Tudtam, hogy mit kell tennem. Noha, egy cseppet sem tartottam kellemes műveletnek, lábammal kellett a fedelet lenyomnom, és erőszakkal bezárnom. Igyekeztem megnyugtatni magam, hogy most már úgyis mindegy. A szeméttelep a várostól néhány kilométernyire volt. KiHoleíko Viktor illusztrációja Staféta Könyvtárunk szép nagy kosarat kapott a- Idndékba, tele könyvekkel, amelyekkel a kiadó már semmit sem tudott kezdeni, s tizenöt éve feküdtek a raktárban. Tüstént megbeszélést tartottunk, kiválasztottunk öt könyvet, a mesés ajándék többi példányát jegyzőkönybe foglaltuk, s átadtuk a helyi kultúrháznak. A kultúrház vezetősége hálás szívvel fogadta adományunkat. Ezért a fenséges ajándékért — mondta a kultúrház vezetője a kosár ünnepélyes átadása alkalmából —■ kifejezzük őszinte szprete- tünket. Miután elmentünk, a kultürház vezetője kiválasztott a kosárból egy könyvet, amely megítélése szerint igen alkalmasnak látszott az íróasztal egyik rövidebb lábának az alátámasztására, a maradékból jegyzőkönyvet írt, s átadta mint ajándékot a helyt vasutasszervezet könyvtárának. Szívből köszönjük az ajándékot — mondta a vasutasház könyvtárosa. Ezután, anélkül, hogy valamit is kivett volna belőle, jegyzőkönyvet állított ki tartalmából, s a kosarat a közeli gyermekotthonba küldte. — Szívből... — biztosította a gyermekotthon. vezetőnője a könyvtárost, s ahogy az eltűnt szem elöl, a kosarat, természetesen a jegyzőkönyv kiállítása után egy szociális otthonnak továbbította. A veteránok ezen az estén, az átvett ajándék átnézése után, nagy örömben törtek ki, s* a következő napon, természetesen még hajnalban kiállították a jegyzőkönyvet és sürgősen elküldték az elmegyógyintézetbe. Azóta az ügyben nyugalom van.. Bolondok ugyanis nem írnak jegyzőkönyveket. Csak a normálisak. Röviden szólva, nem vagyok „széplélek“. A magasabb művészetek iránt jóformán semmi érzékem sincsen. A Tannháusert vagy a Bűvös vadászt, ahol a dobok mennydörögnek és a harsonák zengenek ha a Beatles vagy a Les Humphries ereszti szabadjára hangját — még szívesen hallgatom. De a zongorahangverseny — méghozzá csak félkézzel játszezen változtatni kell! A művészet egyenlővé tesz az istenekkel! — Ilyen magasra nem is vágyom. — Vasárnap elmegyünk egy zongorahangversenyre. — Nélkülem, drágám, nélkülem! — Világhírű művész zongorázik. Minden újság tele van vele. Chopint játszik. Prelűdöket és etűdöket. — Szóval megtértél? ff« De még mennyire. Félholtra röhögtem magam. Barátaim megdermedtek. — A hangversenyen? Röhögtél? Még mindig ragyogtam az örömtől. — Hát, mert olyan komikus volt — mondtam. io Hanns rűsler: [ j\ Z Ö 8 y Q T H Í 1 8 H ÍJ IÍ 8 Í S 8 Í! (/ va, mert ilyen is létezik, amikor a művész ül a jól hangolt zongora előtt és csak a bal kezével pötyögtet, a jobbal meg a fejebúb- ját vakargatja, vagy a homlokába hulló rakoncátlan tincseket lga- zítgatja, és amikor csak egyetlen hegedű nyöszörög a pódiumon —- ez nem az én ízlésem. Miattam az összes hangversenytermet nagyáruházzá alakíthatnák! Kitty viszont inkább a nemesebb dolgokat kedveli. Neki a művészet sosem lehet eléggé fennkölt. — Művelődnöd kell, Johannes! jegyezte meg nejem. — Pedig azt hiszem, eléggé müveit vagyok! — válaszoltam kissé sértődötten. — Nem elég tág a látóköröd, — Úristen, még ez is! — Emelt helyárak, mégis minden jegy elkelt. Estélyi ruha kötelezői Még így sem érdekel? — Kittykém, könyörgöm, menj egyedül! — Nélküled csak fél élvezet lennel — mondta negédesen. Ezt a mondatot már ismerem. Ha ez egyszer elhangzik, akkor nincs menekvés. Most is így történt. Vasárnap este ott ültem a hangversenyteremben, az első sorban. Barátaim megvártak a kávéházban, hogy beszámoljak élményemről. — No, milyen volt Johannes? Mesélj! — Istenil — Valóban tetszett? — Hogy tetszett-e? Ez nem kifejezés. Fenomenális volt. — Mi volt olyan komikus? — Kittykém pofikája — kurjantottam. — Képzeljétek el, ülünk az első sorban, feleségem aranyszínű brokátban, felékszerezve, új hajszínnel és friss tincsekkel. Szent áhítattal figyelte a művész- bejárőt, amikor kilépett rajta a világhírű zongoraművész. Látnotok kellett volna a feleségemet, amikor ráismert, hogy a világhírű művész, akinek a kedvéért felvette legszebb estélyt ruháját, aki miatt három órát ült a fodrásznál, lábát új topánkába szorította, és aki miatt megfizette a magas helyárat, a fölöttünk lakó bérlő. Feleségem már vagy hatszor kopogott rá a plafonon a partvis nyelével, mert annyira az Idegeire ment az állandó hülye zongorázásával... Fordította: —- sí— 4 „Hová?“: Írásait elolvasva úgy érezzük, hogy ezt mi inkább kérdezhetnénk. Elnagyolt, erőtlen, felszínes írások. Hiányzik belőlük az íz, szín, az e- gyénl látás és láttatás. Hemingway mondja: „... Ha az író világosan ír, mindenki észreveheti, amikor hamisít. Ha ködösít, hogy kitérjen az egyenes gondolat elől (aminek semmi köze nincs ahhoz, amikor a* úgynevezett szintaktikai és grammatikai szabályokat abból a célból sértik meg, hogy olyan eredményeket érjenek el, amilyenekre más módon nem lehet szert tenni), akkor ezt a hamisítást nem lehet olyan könnyen leleplezni, és más t- rók, akiknek szükségük van a ködre ebből a célból, önfenntartási érzékből magasztalni fogják öt. Nem lehet összekeverni a valódi miszticizmust a hazug titokzatossággal. amely semmiféle titkot nem takar, s a ■ melyhez a tehetségtelen í- rő folyamodik, aki Így a- karja leplezni tudatlanságát vagy azt, hogy képte len világosan Írni. A misz- ticizmns magában foglalja a misztikumot, valamilven titok jelenlétét, és a világon sok-sok titok van; de semmiféle titok nincs a tehetség hiányában: a daeá- lyos zsurnalisztika pedig nem válik irodalnmmá. ha egy adag ál-epikai hangot fecskendeznek belé...“ Egyelőre a tanulást ajánlanánk! 4 „Illetlenség“: Először talán néhány sort a leveléből: „Nekem szükségem van arra, hogy hibáimat megmutassák, de arra, hogy letörjenek, nincs. És arra sincs szükségem, besoroljanak az állandó levelezőik közé — túlságosan büszke ember vagyok... A gúnyolódást személves sértésnek tekintem!“ És most nézzük írása néhány sorát: „Az ablak a rajta kicsapódott vízpára könnyeivel siratja féltestvérét, aki biológiai bomlásnak induló, szűzi virágát nyíló testét egy halott pók idővashálóiával olyan sikeresen álcázza, hogy csak a vak férgek találnak rá. az emberek soha." Úgy érezzük, ehhez a két idézethez nem kell külön kommentár. !gy csak annyit jegyzünk meg, hogy szerintünk „az“ sem segítene! Mai számunkban ismét köziünk egy megvitatásra váró, tanácskérő levelet. Úgy gondoljuk, hogy a levélben levő problémák elég gyakoriak és visszhangra találnak. Egyben több levélírónk kérdésére válaszolva közöljük, hogy rovatunkban ezután is helyet biztosítunk minden levélnek, amely fiatalokat érdeklő és érintő kérdéseket tartalmaz. Egyben folyamatosan közöljük e levelekre érkező válaszokat is. Helyesen cselekedtem, hogy hazudtam neki? Régi olvasója vagyok az Új Ifjúságnak, ezért én is magukhoz fordulok tanácsért. Több mint egy évig együtt jártam egy fiúval. Első találkozásunktól fogva nagyon szerettük egymást. A fiú tizenhét éves, én tizenkilenc éves vagyok. Amikor a fiú szülei megtudták, hogy együtt jár velem, nagyon tiltották neki a kapcsolatunkat. Az is előfordult, hogy elzavarták őt otthonról, de ő nem hagyott el. Azt hittem, hogy sohase válunk el. Kilenc hónappal később a- zonban a fiú más városba ment dolgozni, és hetente csak kétszer találkozhattunk. így ment ez öt hónapig. A fiú azonban kezdett furcsán viselkedni velem szemben. Éreztem, hogy van valakije. Ez gyötörte a szívemet. Nagyon szeretett, de zt művelte a távoliét. Vagy talán fiatal volt hozzám? Neki én voltam az első szerelme. Gondoltam, hogy tennem kell valamit, annál Is Inkább, mert szombat és vasárnap se jött hozzám. Csak akkor beszéltünk, ha véletlenül találkoztunk. Gondoltam, hogy e2 nem mehet így tovább, jobb lesz, ha én utasítom el őt. Egyik napon meg is mondtam neki: semmi értelme, hogy együtt járjunk. Azt hazudtam neki, hogy akadt nekem más. Erre ő sírni kezdett, hogy megcsaltam. Lehet, hogy csak tettette az ártatlanságot. Szakítottunk. Ö kikezdett egy másik lánnyal, de én az egyik nap megállítottam és megmondtam- neki az igazat. Elismertem, hogy mindenben én voltam a hibás, mert nagyon szerettem. Ő nem szólt semmit és továbbment. Kérem az Új Ifjúság olvasóit, adjanak tanácsot, mondják el a történtekről a véleményüket. Jelige: Ki könnyen sír, könnyen is felejt Válaszok a HOVÁ JUT NÉHA AZ EMBER című levélre Én is olvastam a levelét az Új Ifjúságban. Mostanában sok a hasonló sorsú fiatalember. Sokan arra hivatkoznak, hogy falun élnek, ezért nincs lehetőségük az Ismerkedésre. Ezzel takargatják rossz szokásaikat, embert hibáikat, amelyek közé kétségtelenül odatartozik a gyakori kocsmázás is. Azt tanácsolom, hogy ezt a rossz szokását addig hagyja abba, amíg nem válik megrögzött alkoholistává. Törődjön többet az otthonával, javítsa meg a házukat, avagy válasszon valamilyen hasznos elfoglaltságot. Meglátja, hogy ezután az édesanyját is jobban megérti majd. Ne gondolja, hogy a házasság mindenre alkalmas gyógyszer. Különben is a részegeskedését egyetlen asz- szony se tűrné. Ezért az édesanyján se csodálkozzék, hogy zúgolódik. Bántja őt, hogy az édesapja nyomdokaiba lép cméáy kain halad. Méníka Kissé íelháborodtam a levelén. Szemére hányja az öreg és megtört édesanyjának, hogy nem érti meg magát? Talán dicsérje, amiért mindig a kocsmában ül? Mondhatom, szép édesanyja lenne, ha ezt tenné. Szegénynek elegendő baja volt a részeges férjével, most meg a fia se jobb. írja, hogy a lányok se kedvelik. Nem csodálkozom. Ha rendes életet élne, bizonyára magára bukkanna valamelyik. De igy? Milyen élete lenne magával? Olyan, mint amilyen az édesanyjának volt a maga apjával. Pokolil Ne panaszkodjék, hogy az apja után csak egy öreg ház maradt. Örüljön neki, hogy olyan is maradt. Fiatal és erős. Javítsa meg, tegye széppé! Több időt töltsön munkával, és az életének rögtön nagyobb értéke lesz. Csaknem vénasszony vagyok már. Húsz évi házasság után a férjem elhagyott egy fiatalabb nőért. Velem maradt a tizenöt éves fiam. Nem volt könnyű az életem, de minden bajon átvergődtem. A sírás és a panaszkodás senkin se segít. Mindenkinek elsősorban önmagában kell bíznia. Maga még annyira fiatal, hogy az egész élet előtte áll. Szedje össze magát! Intsen búcsút a kocsmának! Ezt javasolja minden levélíró, aki a panaszát olvasta. V. A. Komárno V
