Új Ifjúság, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1973-07-24 / 30. szám
9 f • U| vA LOUISE LÁBÉ: NE VESSETEK MEG Ne vessetek meg érte, asszonyok, hogy szerettem, hogy szívem annyi tüske sebezte föl, hogy fájó kínok üszke parázslóit bennem, s annyi éjt-napot zokogtam át. Ö meg ne szóljatok, hogy elbuktam. Ki erényére büszke, a gyalázat pecsétjét rám ne süsse, mert Ámor lesben áll, vigyázzatok, egy szó elég, s nem lesz mentség se Vulkán tüze, sem Adonis varázsa aztán, ha ö halálos szerelemre gyújtott. Megeshet, hogy bár kisebb a kísértés, forróbban élitek a szenvedélyt, és még nálam is mélyebb örvénybe fúltok. PADL VERLAINE: Sxirálti Endre litográfiája NYÁR LESZ TEHÁT Nyár lesz tehát, tündöklő és meleg: örömöm édes cinkosa, a roppant napfény, a selymek közt még szabadabban kiemeli drága szépségedet; a kék ég, a hullámzó, büszke sátor, alásuhog és csókjaival ér homlokunkra, mely forró lesz s fehér a boldogságtól és várakozástól; s ha jön az este, langyos szél susog, fátylaid játékosan megsuhognak, a baráti mosolyát a csillagoknak együtt nézzük majd, ifjú házasok. GUILLAUME APOLLINAIRE: MADÁR DALOL Madár dalol itt valahol ■* Én azt hiszem hogy a te lelked Virraszt közöttünk ránkhajol S tépett bakáknak énekelget Hallgasd csak oly szelíden búg Nem is tudom hogy melyik ágon Teli dalával minden út Bármerre járok e világon S mit is mondhatnék lélek ez De dallá lett s dalol a fáról S a szívből égi rózsa lesz Mit is mondhatnék e madárról Bakáknak 6 a szerelem Az én szerelmem mint a rózsa Oly szép leány és csak nekem Dalol a kék madár ma róla ,/Éí\ ® t u 0 kék madár oly kék vagy mint Égi szerelmem szíve bá“os Gyöngy éneked kezdd el megint A távol kattogó halálos Gépfegyvereknek is ne félj Talán csak csillag hull sziszegve Az éjre nap jő napra éj Kék szerelem hajlik szívemre RENÉ CHAR: BÚVÓHELY Hadd szökjenek meg a vezetők itt a síkság A határ fagyban áll minden ág ezt mutatja Kanyar bukkan elő tüstént mint füst ahol Tövisként ívelő köszöntés fog lebegni Fakéreg rejti a gyengülés ijedelmét A kútkáva körül fugnak teríteni Es jóindulatú lények jönnek felénk Homlokodon a kéz csillaghídeget érez S nem kísért semmi kés emléke a füven Nem — olt a feledés zaja megrontaná a Vér s hamu erejét mik szövetségre léptek Agyam fejével a szív sivársága ellen Mely csak önlépteíf hallja magát csodálja Árnyéka holtvizében. A vonat éppen elhagyta Genovát — Marseiile felé i- gyekezőben — mindenütt a sziklás part hosszú hajlatai mentén — mintegy vaskígyó kúszott a tenger és a hegyek közt, felkapaszkodva a sárga parti lejtőkre, melyeket az apró hullámok ezüst hálóval szegélyeztek, majd hirtelen eltűnt az alagutak fekete torkában, mint az odújába surranó állat. A vonat utolsó kocsijában egy nagydarab nő, meg egy fiatal ember ült, szemben egymással, szótlanul, olykor egy-egy pillantást vetve egymásra. A nő lehetett úgy huszonöt éves és - az ajtónál ülve, a vidéket nézegette. Erős, piemonti parasztasszony volt, fekete szemű, dagadozó keblű, húsos ábrázatú. A butyrait beraktározta a fapad alá, a térdén kosarat tartott. A férfi húsz év körül volt, sovány, barnára égett képű, mint azok az emberek, akik a nap tüzében túrják a földet. Mellette, egy kendőbe bugyolálva, ott volt az egész vagyona: egy pár cipő, egy ing, egy alsónadrág, egy zubbony. Neki is volt holmija a pad alatt is: az ásója meg a kapája, egy kötéllel összekötve. Munkát keresett valahol Franciaországban. Az emelkedő nap tűzesőt árasztott a partra; május vége felé járt, s gyönyörűséges illatok szállongtak, betódulva a leeresztett ab- lakú fülkébe. A virágba borult narancs- és citromfák a csöndes légbe lehelték cukros parfümjüket, amely olyan édes, erős, hódító tud lenni — és ez az illat egy- bekeyenedett a rózsák sóhajával, mert mindenfelé rózsa nőtt itt, akárcsak máshol a fű — az út mentén, a gazdag kertekben, a kunyhók ajtaja mellett, kint a földeken is, mindenütt. A rózsák mepnyire itthon érzik magukat ezeken a partokon! Megtöltik a vidéket hódító és könnyű zamatokkal, szinte csemegévé teszik a levegőt, fűszeresebbé a bornál és éppen o- lyan részegítövé. A vonat lassan haladt, mintha készakarva időzött volna el ebben a kertből* ebben az el puhító környezetben. Minden pillanatban megállt, minden kis állomásnál, fehér házak kis csoportjai előtt, aztán újra kezdte csöndes bandukolá- sát, előbb azonban hosszasan fütyült. Senki se szállt be. Mintha az egész világ elbőbiskolt' volna, 's nem tudta volna rászánni magát semmiféle helyzetváltoztatásra ezen a meleg tavaszi reggelen. A nagydarab nő olykorolykor lecsukta a szemét, majd riadtan nyitotta ki újra, ha a kosár arrébb csúszott a térdén, már-már a leesés határán. Az asszony gyors mozdulattal kapta vissza, pár percig kibámult, aztán újra elélmosodott. A homlokán lzzádságcsöppek gyöngyöztek, s pihegve lélegzett, mintha valami li- dérc nyomná. A fiatalember lehajtotta a fejét s mély, paraszti álomba merült. Hirtelen, amint éppen elhagyták az egyik kis állomást, a parasztasszony — úgy látszik — végképp felébredt, mert kinyitotta a kosarát, amelyből egy darab kenyeret, kemény tojást, kis boros fiaskót és szilvát vett elő — szép vörös szilvát —, azzal nekilátott az evésnek. Kisvártatva a férfi is felriadt és nézni kezdte a nőt, megnézett külön minden falatot, amely az asszony térdétől megtette az utat az asszony szájáig. Karbafont kézzel ült a legény, a szeme csak bámult rendületlenül, az aröa be volt esve, a szája össze volt szorítva. Az asszony úgy falatozott, ahogy a kövér, jóétvágyú nők szoktak, minden pillanatban kortylntva a borból, hogy a tojások jobban csússzanak — aztán egy-egy kis pihenőt tartott, ki-kifújta magát. Sorra eltüntetett mindent: kenyeret, tojást, szilvát, bort. Mikor az asszony elkészült az evéssel, a fiú újra lecsukta a szemét. Ekkor a nő, kissé kényelmetlenül érezve magát, kigombolta a pruszlikját. A férfi hirtelen újra kezdte a bá- mészkodást. Az asszony nem sokat töNyolcvan évvel ezelőtt | halt meg Guy de Maupas- . i sant francia író a realista > novellaírás nagy mestere. rödött vele. Tovább nyito- gatta a gombokat, s kebleinek erős nyomása széttolta a szövetet úgy, hogy a ha- sadékon át, a két rész közt feltűnt valamicske az Ing fehér vásznából, meg a nő bőréből. A parasztasszony, mikor már megkönnyebbült, olasz nyelven szólalt meg: — Olyan hőség van, az ember alig tud lélegzetet venni. A fiatalember ugyanazon a nyelven válaszolt, ugyanazzal a kiejtéssel: — Éppen utazásra való idő. — Maga piemonti? — kérdezte a nő. — Astibeli vagyok. — Én meg casalei. Hiszen akkor szomszédoki Beszélgetni kezdtek. Azokat a hosszú, banális dolgokat mondogatták el, amiket a föld népe szüntelenül ismételni szokott, s amik megfelelnek lomha és látókör nélkül való szellemüknek. Neveket soroltak fel, a meghittségük növekedett minden űj személlyel, akikről mind a ketten tudtak. A szavak gyorsan peregtek ajkaikról, zengő o- lasz végződésükkel és muzsikájukkal . Aztán egymás állapotát kérdezték ki. A nőnek férje volt; három gyermekét a nővére gondjaira hagyta, mert ő maga dajkaságba megy egy nagyon jó francia helyre. Mar- seille-be. A férfi munkát keresett. Azt hallotta, hogy odaát kapni bőven, mert sok az építkezés. Aztán elhallgattak. A hőség rettenetes lett, szinte zuhogott a vasúti kocsik tetejére. A vonat mögött porfelhő szállt fel, behatolt a kocsikba; a narancs- meg rózsaillat még erősebbre vált, megsűrüsó- dött, lomhán megdagadt. A két útitárs újra elaludt. Majdnem egyszerre nyitották föl ismét szemüket. A nap a tenger felé hanyatlott már, a nagy kék lepedőt fényzáporral kivilágítva. A levegő hűvösebb lett, könnyebbnek tetszett. A dada lihegett, a prusz- likja, nyitva, arca lágyra ernyedten, tekintete bágyadt fényű. Elgyötört hangon mondta: — Tegnap óta nem szoptattam; most aztán olyan kába vagyok bele, hogy szinte az ájulás környékez. A legény nem felelt, nem tudott mit mondani. A menyecske újra kezdte: — Ha valakinek ennyi teje van, naponta háromszor is szoptatni kell, különben nehezére esik az embernek. Mintha csak valami súly húzná lefelé a szívemet, lélegezni se tudok tőle rendesen, rpég a csontjaimat Is megtöri. Rossz egy dolog, ha valakinek ennyi a teje A férfi Is megszólalt: — Hát persze, rossz le hét. Megkínozhatja az embert. Az asszony csakugyan nagyon betegnek látszott, megviseltnek és ellankadónak. Suttogva mondta: — Ha csak megnyomja is az ember, úgy jön belőle a tej, mint a forrás vize. Érdekes még látni is. Nem is hinné az ember. Casaléban minden szomszéd átjött megnézni. — Csakugyan? — mondta a férfi. — De még mennyire. Szívesen megmutatnám magának is, de nem érnék vele semmit. Evvel úgyse jönne ki annyi tej, amennyi elég volna. És az asszony elhallgatott. A vonat megint megállóhoz érkezett. Az egyik korlát mögött síró kisgyermeket tartott a karján egy álldogáló asszony. Sovány, rongyos teremtés volt. A dajka ránézett. Részvevő hangon mondta: — Milyen könnyen segíthetnék a baján. És a kicsike is segíthetne az én bajomon. Lássa, nem vagyok gazdag, hiszen otthagytam a házunkat, a famíliánkat, az én drága apróságomat is, hogy helybe álljak; de szívesen adnék mégis ót frankot, ha ez a gyerek itt lehetne és tíz percig szoptathatnám. ű Is elcsendesedne, én is rendbe jönnék. Egészen újjászületnék, azt hiszem. Megint elhallgatott Aztán a kezét többször végigsimította a homlokán, a- melyről folyt az izzadság. Felnyögött. — Nem bírom tovább. Ebbe bele kell .halni? És egy öntudatlan mozdulattal kigombolta a ruháját. Előtűnt a jobb keble, hatalmasan dagadva, rajta a barna bimbó. És a szegény asszony nyöszörgött. — Jaj, istenem, jaj, Istenem, ipi lesz velem? A vonat Ismét elindult, folytatva útját a virágok között, amelyek a langyos alkonyatok átható Illatát lé- legzették ki. Olykor egy halászhajó tűnt fel, mintegy álomba merfilten a kék tengeren. mozdulatlan fehér vitorlájával, amely úgy tükröződött a vízben, mintha ott egy másik bárka volna, fejjel lefelé fordítva. A fiatalember zavartan dadogott: — De... asszonyom... hátha én... könnyíthetnék a baján... A nő törődve felelte: — Ó, ha olyan kedves volna. Nagyon jót tenne vele. Nem bírom tovább, nem bírom... A férfi letérdelt az asz- szony előtt; és a nő, feléje hajolva, dajka mozdulattal vitte a legény szájához keble sötétszínű dudorát. A nő érintésétől, mikor emlőjét két kézre fogva nyújtotta oda, egy csöpp te) jelent meg a bimbón. A férfi mohón Itta föl, úgy ragadva ajkai közé a súlyos emlőt, mint valami gyümölcsöt. És szívni kezdte, falánkan és ritmikusan. Két karját átfonta a nő derekán, hogy ezzel a szorítással közelebb hozza magához; s lassú kortyokban dőszölt, a torok olyan mozgásával, amely a kisdedekre emlékeztetett. A menyecske hirtelen megszólalt: — Ebből elég volt, most hadd jöjjön a másik. És a férfi engedelmesen tért át a másik kebelre. Az asszony két kezét rátétté a fiatalember vállára és erőteljesen, boldogan szelte a levegőt, élvezve a virágpárák zamatát, mely elkeveredett a vonatban szétcsapódó légáramlattal. — Milyen jó szag van errefelé — mondta. A férfi nem válaszolt — még mindig ezt a húsból fakadó forrást itta, lecsukva szemét, mintha úgy jobban érezné a jő ízt. A nő azonban szelíden eltolta magától: — Most már elég lesz. Már jól érzem magam. Valósággal a lélek tért visz- sza a testembe. A fiatalember felkelt, ke- zefejével törölve meg a száját. Az asszony, miközben visszarejtette ruhájába a két élő kulacsot, melv meg- duzzasztotta a mellkasát — hálálkodott: — Nagyon nagy szolgálatot tett nekem. Igen szépen köszönöm, uram... És a férfi nemkevésbé hálásan felelte: — Én köszönöm magának, asszonyom... éppen két napja, hogy egy falatot se ettem! Tóth Árpád fordítása
