Új Ifjúság, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1973-07-17 / 29. szám
BATTA GYÖRGY: Tanulmány cseresznyehajú Rómeóról A Kürt téren asztallábnál alig magasabb, púpos, vörös hajú ember halad. Senki sem ügyel rá. Aki mégis felfedezi, meglepetten kiált fel, mint Kolumbusz: Nézd, rézsörényű pűposl Nini, cseresznyehajú Rómeó! Sofőrök fogai közül zenél: stoplámpafejü! A gyönyörű mellű nők elfordítják fejüket, a húsz mikronnal magasabbak büszkén húzzák ki magukat. Senki sem mosolyog rá. Az a kövér asszony is elgurul mellőle, mint a pénz. Megy a kőgyepen egy hajlott hátú, rézhajú ember Nem mer a sofőrökre nézni. Már senkire sem mer nézni. Pedig az ő csontágain is megtermett a tüdő, a szív, a máj gyümölcse, türkiz szalmaszálakon 6 is levegőt szippant s az abban lelt oxigénnel frissíti vérét.Magasan leng fölötte az ég, nem tud biztató pillantásoktól feltöltődni mint a napelemek, a nők nem hallják szíve haranezfigását, pedig CarmenértI Juditért! meg tudna halni. ■ Egyedül lóg a világban, mint sziplrtyók szájában az utolsó fog, nyeli a szeszt, az egyetlen biztatót, mert Alkohol szikra-kórusa nem zengi, Púpos, cinóber hajú emberben nem rakunk tűzet, mert Alkohol a legjobb barát, az egyetlen haver, segít átformálni a világot, elegendő meghúzni az almafák fogantyúit és visszafelé pörög a föld, elegendő megnyomni a margaréta-gombokat a földből spriccel ki az eső, s asztallábnál alig magasabb, ribizlipíros fickók Játsszák a filmek főszerepeit. Most már érted, miért horgonyoz le a kirakatok előtt, miért köszön oda külön tisztelettel a gines- és rumosüvegeknek? Rőhatnám tovább a sorokat, de jönnek a könnyfelhők, és én nem szeretek sírni. Igen, ez az a kor, amelyben az ember kiröpül fészkéből sárga holdat csipegetni az űrbe, de a meggyszínű, csontkráterekkel teli emberekkel csak a tárgyak tudnak kezet rázníl Lehet, hogy közömbössé és rideggé válók, semmi sem hevít majd, hullhat a hó, szikrázhatnak a kökörcsinek, nem érzek semmi fenségeset. De ha asztallábnál alig magasabb, púpos ember megy végig a terek kőgyepén és ismét olyan közönyös tekintetek lövik körül, mint az imént, felrobbanok talán. Nem a méreg robbanótöltetei vetnek szét! A fájdaloméi! (A vers a Madách Kiadónál lövőre megjelenő „Huszadik világháború" c. kötetből való.) HEINRICH BŰLt: BESZÉLGETÉS A TENGERPARTON A tengerparton szegényesen öltözött ember fekszik egy halászbárkában, és szunyókál. Mellette áll egy elegánsan öltözött turista, és éppen színes filmet fűz a fényképezőgépébe, hogy megörökítse az Idillt képet: a kék eget, a békésen tarafozó, fehér hullámokkal barázdált, zöld tengert, a fekete bárkái, a halász piros sapkáját. Katti Még egy kattanás, és mivel az isten a hármasságot szereti, biztonság kedvéért harmadszor is — katti Az idegen, csat tanó zajra a halász felriad, álmosan feltápászkodik, álmosan cigarettát keres, keres, az udvarias Jóindulattal eltelt turista azonban megelőzi, és maga nyújt feléje egy csomag cigarettát: szemlátomást beszélgetésbe akar elegyedni vele. — Ma gazdag fogás várja, ugye? A halász a fejét rázza. — De azt hallottam, hogy ilyen időben jó a kapás. A halász bólint. — No, és nem fut ki a tengerre? A halász a fejét csóválja. A turista levertnek látszik. — Talán rosszul érzi magát? A halász a taglejtések nyelvéről végül áttér a normális beszédre. — Nagyszerűen érzem magam — mondja. — Soha életemben nem éreztem magam ilyen jól. Feláll és kínyúl- tózik, mintha atlétaszerü testalkatáról szeretne bizonyságot tenni. — Egyszerűen fantasztikusan jól érzem magam. A turista arca egyre szomorúbb lesz, s már nem tudja elfojtani kérdését, amely úgyszólván a szívéből fakad: — De akkor miért nem megy ki a tengerre? — Mert ma reggel már kint jártam. — Es jó fogás volt? — Olyan jó, hogy most már nincs miért még egyszer kimennem. Négy homárt, két tucat makrélát fogtam... — A halász végre teljesen felébred, beszédesebb lesz, és megnyugtatóan veregeti a turista vállát, akinek gondterhes arckifejezését az alaptalan, de megható bánat jelének tartja. — Még holnapra és holnaputánra is futja — jelenti ki, hogy végképp levegye terhet az idegen válláról. — Nem akar rágyújtani az én cigarettámra? — Köszönöm. A cigaretta a szájban, megint kattt A turista fejét csóválva letelepszik a csónak szélére, fényképezőgépét maga mellé teszi — most szüksége van arra, hogy mindkét keze szabad legyen, mert kellő nyomatékot akar adni beszédének. — Nem szeretnék beavatkozni a személyes ügyeibe — kezdi —, csak hát képzelje el, hogy ma másodszor, harmadszor, sőt talán negyedszer is kifut a tengerre, és akkor három, négy, öt, sőt, talán tíz tucat makrélát fogna... Képzelje csak el ezt. A halász bólint. — Ss nemcsak ma, hanem holnap, holnapután is — folytatja a turista —, egyszóval, minden nap, ha szerencsés napnak bizonyul, kétszer, háromszor, sőt talán négyszer is kifutna a tengerre... El tudja képzelni, hogy akkor ml lesz? A halász a fejét rázza. — Legfeljebb egy év múlva motort vásárolhat, két év múlva még egy bárkája lesz, három-négy év múlva pedig bizonyára kis motoroshajőt vásárolhat két csónakkal, és azzal aztán még többet fogna — egy szép napon pedig két motoroshajója lenne, és... — a lelkesedéstől egy pillanatra elakad a turista hangja — kis hütőházat épít, e- setleg füstölőt is, aztán meg konzervgyárat, saját helikopterre tesz szert, hogy a levegőből figyelhesse a halvonulást, és rádión utasíthassa a motoroshajót. Azután engedélyt szerez, halvendéglőt nyit, és saját maga, közvetítők nélkül, exportálja a homárjait egyenesen Párizsba... Es akkor... A lelkesedéstől megint elszorul a turista lélegzete: a fejét rázogatja, szinte megfeledkezik szabadságának örömeiről, lelke mélyén szomorkodik, s úgy nézi a békésen gördülő hullámokat, amelyek között a ki nem fogott hal bukfencezik. — Akkor... — mondja, de az izgalom mindig megbénítja. A halász megveregeti a vállát, mint ahogyan a gyermeket szokás, akinek a torkán akadt valami. — Akkor mi lesz? — kérdezi halkan. — Akkor — mondja halk elragadtatással az idegen —, akkor nyugodtan leülhet ide a partra, szunyókálhat a ve- rőfényben, és nézheti ezt a gyönyörű tengert. — De én most is ezt teszem — válaszol a halász. — Nyugodtan üldögélek a parton és bóbiskolok. Csak a maga kattogtatása zavart meg. A turista töprengve távozik a partról. A munkára gondol, amelyet mindig eszköznek tartott arra, hogy egy szép napon megszerezze magának azt a lehetőséget, hogy többé ne kelljen dolgoznia. Arcán most nyoma stncs az együttérzésnek e szegényesen öltözött halász iránt — csak némi irigység látszik rajta. ZS. NAGY LAJOS VERSEI: ASZÜDAL Ahol ez az aszú termett, csinálni kéne egy vermet, a verembe három termet, a termekbe vedret, ezret, iha], csuhaj! Mind az ezer tele lenne, mindben arany aszú lenne, leányka Is lehetne, hátha belénk szeretne, IhaJ, csuha]! Ahol ez az aszú termett, csinálni kék ezer termet, aranyozott tapétát, kilenclépcsős rakétát, ihaj, csuha,1 Ha elfogyna az a sok bor, felszállnánk a Holdra akkor, hisz a Hold is hordó volna, abból is csak aszú folyna, ihaj, csuhaj! A SÓBÁLVÁNY Hátranéztem és nem mozdulhatok. Lót libegve fut a lányaimmal. Fellángol mögöttem Szodoma. Ok, búcsú nélkül, párává fosztanak. Kiváncsi voltam, most hát várhatok. Síró sóbálvány a sivatagban. Remélhetem hogy Lót még visszatér s fáradt fejét sós kebelemre ejti? Hűtlenséget évezrednyi hűség jóvá tehet? — 0 hált a lányaimmal. — — A Föld színéről, eltűnt Szodoma A sivatagban tán a só is édes...! AZ ÉN KERTEM kutyatej bogáncs csalán terem ebben a kertben néha fölém emelkedik és boldogan lebeg a kőklő csillagok alatt mint valami békés természetű zöld rakéta a rengeteg pitypang rám hullatja píhéít amitől teljesen elszürkülök de ha megunja a lebegést visszaereszkedik a földre és burjánzó jókedvében végigmasírozik a főutcán ilyenkor a villamosok a járdaszélre húzódnak kertem megkínálja ókel lósóskával az autókat és bicikliző lányokat vadszólővel • az osztrák turisták is legelhetnek benne valutáért mire hazatér bennem a jól ápolt kertek benyomását kelt! rám mosolyog vállon vereget s bogáncskórót tűz a gomblyukamba
