Új Ifjúság, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1973-07-17 / 29. szám
ft Irka -firka Vendéglátás A múlt vasárnap vendégeim voltak. Hozzátehet- ném még azt is, hogy nagyon kedves vendégeim. S mint ilyeneknek, egy kicsit meg akartam mutatni a város szépségein túl azokat a szép és hangulatos helyeket is, ahol az ember éhét, szomját olthatja. Ezért aztán a családi tanácsban úgy határoztunk, hogy a vasárnapi ebédet az egyik ilyen mutatás helyen, a Nagy Ferenceseknél költjük el. Szépen el is sétáltunk oda. Am mekkora volt a meglepetésem, amikor kedves, udvarias pincérek helyett egy rideg kis tábla fogadott az ajtóra függesztve: ZÄRVA! Már éppen káromkodni akartam amikor észrevettem, hogy van még oda más is írva, éspedig ez: „Szeretettel kiszolgáljuk Ö- nöket a Bástya nevű és a Fegyverhordozóhoz címzett borozóinkban!" — Ez azért nagyon rendes dolog tőlük — mondtam megenyhülve vendégeimnek. — Ezek a borozók itt vannak pár lépésre, menjünk hát oda. A vendégek engedelmesen követtek. Es most jön a java. A Fegyverhordozóhoz címzett fogadó is zárva volt. Ekkor már kezdtem rosszat sejteni, de még hátra volt a másik, a Bástya nevű. Oda is elmentünk hát. Természetesen ez is zárva volt. Eléggé kínos helyzetbe kerültem. Hiszen a kedves Invitáló táblát a vendégek is olvasták. Nem adtam azonban fel a reményt! , — Gyerekek! - mondtam -, menjünk el a Tokaj borozóba. Nincs ugyan olyan szép, mint ezek, de jól főznek. és kitűnő a boruk. — Menjünk! — mondták engedelmesen. Elindultunk! Útközben egyre Inkább tudatosodott bennem, hogy vendéglátó- iparunk vezetői bizonyára fogadalmat tettek, hogy ők is bekapcsolódnak az „E- gészségesebb nemzedékért" nevű új mozgalomba, s a testmozgást elősegítendő jól megjáratják a gyanútlanokat. Vasárnap! A Tokaj is zárva volt! Vasárnap! Vasárnap tehát négy borozót kerestünk fel, és mind a négyet zárva találtuk. T)e vajon miért vasárnap zárják be a borozókat? Azóta is töröm a fejemet, és nem tudok rájönni. Nem tudok rájönni arra sem, hogy ha már egyszer zárva tartanak, miért bolondítják a „kedves vendéget" a többi borozó elé, amikor tudván tudják, hogy ott se remélhet enyhét az éhező és szomjúho- zó. Szóval azóta is töröm a fejemet, de nem tudok válaszolni salát kérdéseimbe. Mert mondjuk, ha a hét öt munkanapján lennének csukva a borozók ajtajai, azt megérteném. Tudnám, hogy a munkanapok arra valók, hogy dolgozzanak az emberek — ne a kocsmákat, borozókat s más hasonló helyeket látogassák. Mondom, azt megérteném. De a vasárnapi zárást mire véljem? Erős bennem a gyanú, hogy az „Egészségesebb nemzedékért“ nevű mozgalom (népiesebb nevén „tégy íit!“/ mellett a vendéglátóiparban indult egy másik, egy titkos mozgalom is (az legalábbis, hogy munkanapokon minden borozó nyitva tart kivilágos-kivirrad- tig, erre vall) „Igyál többet, dolgozz kevesebben“ címen. Márpedig én azt mondom, hogy népgazdaságunknak mégiscsak abból tenne több haszna, ha az emberek vasárnaponként. szombatonként látogatnák a borozókat, hétfőtől péntekig pedig folgoznának... Jól gazdálkodunk gyermekeink pénzével A rendelet 1973. január elsejével lépett életbe; tulajdonképpen csak módosította az addig érvényes 1966/117-es számú törvényt. Ez kimondja, hogy azt az összeget, amelyet a szülők családi pótlék néven ismernek, valóban a gyerekek javára fordítsák. Ez a pénz a gyerekeké. Igen ám, de mi van azokban a családokban, ahol a családi pótlékból pár óra alatt felruházkodik az egész család, aztán egész hónapban még tejre, kenyérre sem futja a gyerekeknek. De a ruhájuk bársony, mamájuk meg a legújabb divat szerint öltözködik. A példa még nagyon „enyhe, szép,“ mert nem ritka az olyan családfenntartó, aki a kocsma forgalmát gyarapítja gyerekei pénzével. Mi legyen az Ilyen felelőtlen szülőkkel, hiszen a gyerekek még nem tudnak perelni, jussot követelni. Az új törvény a helyt nemzeti bizottságokat nevezte ki a rendelet betartásának ellenőrzésére. — Hálátlan feladat — kezdtem hosszú beszélgetésünket Tóth Jánossal, a Galántai Jnb dolgozójával. — Hálátlan, mert a nemzeti bizottságok még csak köszönetét sem kapnak ezért a terven felüli munkáért. Mégis minden nemzeti bizottság érzi a felelősséget a falu vagy a város gyerekeiért, és szívesen végzi ezt a munkát. Volt az már úgy, hogy az utcán kéregető kisgyerekkel találkoztunk. Mindenkit megdöbbentett a kép, megbotránkoztatott vagy meghatott, sokan szót váltottak a gyerekkel, de ez volt minden. Esetleg írták az újságba, hogy micsoda szégyen. Sokszor azonban mi, újságírók, akiknek szinte naponta van dolgunk hasonló esetekkel, nem tudtuk, hová forduljunk az üggyel, kit okoljunk, kit értesítsünk, hogy egy családból négy-öt gyerek Is kéregét — szüleiknek féldecire. — Most már nyilvánvaló, hogy ezekkel a panaszokkal a nemzeti bizottsághoz kell fordulni. Dj munkaerőt ugyan nem kaptunk a családi pótlék igazságos és helyes felhasználásának ellenőrzésére, de nemcsak ez nehezítette az új törvény alkalmazását. Faluhelyen az emberek ismerik egymás dolgát, még az is nagyon gyorsan kiderül, ki mit vásárolt az üzletben, és mekkora pénzzel fizetett. Bármi történjék U, az vagy a rokonnal, vagy a szomszéddal, vagy a jó ismerőssel történik. Hát vnp& aztán mondja meg valaki a komájának, hogy ezentúl pedig nem ö, hanem a nemzeti bizottság kezeli a gyerekei pénzét. Próbáljon bíráskodni! A kertje megtelik döglött macskákkal és egyetlen gyümölcsfáján sem érik be a gyümölcs, erről már az érintett gondoskodik. A legtöbbször így szokott lenni. Falun nehéz bíráskodni, mégis lehetetlen igazat adni az iszákos szülőknek, hogy helyesen cselekednek, amikor a családi pótlékot a kocsmába hprd- iák. Gyerekeik csak aznap érzik az állam gondoskodását, a- mikor a családfő megkapja a pénzüket. Aznap van öt-hat kiló narancs is, szalámi, ki menynyit akar, Jut belőle az árokpartra Is, az pedig már szinte mellékes, hogy a gyerekek- ugyanazt isszák amit a szülők: pálinkát vagy bort. Eddig csak általánosságban beszélgettünk a nemzeti bizottságok munkájáról. SzeretTóth János, a Galántai Jnb dolgozója LÁTOGATÓBAN „KÖMlVESÉKNÉL“ Elkezdődik az építkezés. Pár ember és még több gép felvonul. Találó szó: felvonul. Állítom, hogy lassabban, mint mi május elsején. Alapozáskor ott lézeng néhány ember a gödörben, a beavatatian azt hihetné, régészek, olyan óvatosan emelgetik a lapátot. ' De ez van. Csodák csodája, a ház mégis felépül, és időben. Ha kész az alap, úgyszólván e- gyik napról a másikra. A bratíslavai építkezést vállalatok az 1973-as év első felének lakásépítési tervét 100,6 százalékra teljesítették. Kihull az ablak vagy nem? Vizsgálgatoin az ablakrámát, amely még fél órával ezelőtt a padlón feküdt. Most már a helyén van; de tudom, hogy csak tréfálkoznak. Bátran kikönyökölhetek rajta, és jó is, mert arra gondolok, hogy ebből az ablakból én Integetek először. És elsőnek lenni jó. — Nem mindig. Meglehet, hogy pár év múlva ez az ablak rámástul a járdára zuhan... — Ez? De akkor az épület is, azt pedig ti építettétek. Ülünk a főváros legújabb lakónegyedének, a Rovnícének kellős közepén egy félig kész lakóház harmadik emeletén. Nekem egy habarcsos- vödör meg egy darab újságpapír jutott. Akikkel beszélgetek, két fiatal kőműves: Martin Tono és Istvanyec László. Kikötötték, hogy egy cigaretta erejéig hajlandók Interjút adni. Többre nem futja az idejükből. — Mindig ilyen vidámak/ — Micsoda kérdés?! Látott már komoly kőművest? A malter jön, a gyerekek egészségesek, a Slovan a múlt héten győzött, mát mi kell még? Koncertezünk. A fütyörészés csak akkor marad abba, ha a „lentiek“ elkezdik a maguk hangulatkeltését. A „lentiek“ a szerelők, az ő csicsergésük titkos jeladás: jön a főnök vagy még nála is rosz- szabb. Milyen emberek a főváros építői? Ők ketten tizenegy éve a Pozemné stavby kőművesei. Lakóházakat építenek. Panelházakat, eddig a legmagasabb tizenegy emeletes volt, ez itt, a ZT 5-ös épület mindössze négyemeletes. Téglából építik, a bratíslavaíak új nevet is adtak neki: öröklakás, az ember egész életén át, örökké nyögi az árát. Tono Chorvátsky Grob-í, László Érsekújvár mellől származik, azonban már három éve megnősült, és itt Bratislavában lakik. — A szakmában már öregek vagyunk. Köny- nyebb panelokkal dolgozni, de itt a tégla mellett mutatkozik meg, ki igazi mestere a házépítésnek. László harmincegy éves, a haja hosszú, mint a legtöbb fiatalnak. — Tudja mi az, hogy „kantovka“? Az a fal, a- mely csak tégla szélességű. Olyat építek a legszívesebben. A tégla és a malter is gyorsan fogy, a fal meg egyre nő. Elmondják, hogy a panelrendszert nem tekintik a hagyományos kőművesmunka megfúrásának, ellenkezőleg, segítségnek. De azért nem árt, ha néha a gyakorlatban is kipróbálják a tégia súlyát, a fándli nyelét. Lógnak? Kérdem, hol vannak a többiek, hiszen brigád juk tizenegy tagú. Ebédelnek, mondják. Kicsit sokáig tart. Már vagy fél órája itt vagyok. — Miért nem mondja ki: lógnak. Ugye, erre gondolt. Hát ide figyeljen, a brigádból csak mi ketten vagyunk helybeliek, akik naponta hazajárnak. A többiek csak péntek estétől vasárnap estig vannak otthon. Ma péntek van, az ajándékvásárlás napja. De maga ezt úgysem érti... László azt mondja, hogy a munkák nehezét, azt a legutolsót is, Szlovákia déli járásainak munkásai végzik. Megéri nekik pénzben, hogy távol vannak otthonról. Havonta 2500 koronát is kereshetnek, ennyi pénzért falujukban sokat kellene dolgozniuk. — Itt keveset dolgoznak? — Azt a pénzt megérdemlik. Persze, vannak köztük italosok. Két évvel ezelőtt brigádunk egyik tagja leszédült az állványról. Előtte megívott vagy másfél liter bort. Tanultunk az esetéből, de ha mégis valaki félrelép, azt a többiek KÉT ÉS FÉL HÓNAPIG IS ELTART AZ ARATÁS Julin« negyediké van, beért a gabona, elindulok hát, hogy megnézzem, kik fqgták elsőkként az aratásnak. Meglep, hogy alig kerülök ki a városbál, máris látni arató-cséplő gépet a földeken. Mégsem állok meg az első fecskénél. Ám rosszul teszem, mert mint ahogy később kiderül, az aratás valóban még csak most kezdődik. Az autó kerekei már vagy százötven kilométert leszaladtak, de újabb aratókkal sehol sem találkozunk. Végre Chotín (Hetény) után megpillantok néhány gépet a földek közepén. Nekivágok az Srpatariónak, hogy néhány szét váltsak a kombájnosokkal. Négyen-öten vannak. A csoport feje: Gál Elek kflmbájnos, ötven körüli férfi. Így a fiatalok között? — kérdem. — Igen, közöttük, de csak közöttük, mert az lenne jóf ha én is olyan fiatal lehetnék, mint ők... A többiek. Major Miklós, Mokos János, Pintér Ernő, Szalai Lajos ugyanis fiatalok. A termésre fordítjuk a szót: — Jó közepes — mondják kórusban. — A tavalyi azonban mindenképpen jobb volt. Szalmára is, szemre is! Gál Elek az idén már csak idehaza arat. A vándorlást meghagyja a fiataloknak! Tachov meg Píerov környékén dolgozott az elmúlt években. — Mindenünk megvolt, törődtek ve lünk, még a gondolatunkat is lesték, de azért mégiscsak otthon a legjobb. A fiatalok már nem arattak kaszával. Ű igen, ő még aratott... Hozzáteszi még, hogy a kaszához bizony keltett az erő. S amíg lgv beszélgetünk, megjön Lu- nza Zoltán brigádvezető. Tőle a szövetkezet dolgairól érdeklődöm: — Ha ilyen száraz tavaszunk van — mondja —, akkor nálunk egy kicsit mindig gyengébb a termés. Homokos a határunk, öntözés nélkül nem nagyon boldogulunk. Tavaly harminchat mázsa átlagtermésünk volt. Az idén gyengébb lesz. Három arató-cséplő gépük van. Háromszáz hektár bűzét, kétszázhúsz hektár árpát kell betakarítaniuk. Az ötvenes évek elején, amikor megalakult a szövetkezet, tizenhat — tizennyolc mázsát takarítottak be hektáronként, ma a harminchat mázsa Is csak átlagtermés... — Mifelénk azt tartják — teszi hozzá Lucza Zoltán magyarázatképpen , hogy a Csallóközben, ha csak nem felejtenek el vetni, mindenképpen jó a termés. Válunk, még ha néha kétszer vetünk is, bizonytalan termést várhatunk. A homok teszi... Az egyik fiatalember bőr oldaltáskát visel a vállán. Olyat, mint az erdészek és a kalauzok hordanak. Mnsi értem meg, hogy miért is a kis kupaktanács. Szemanik András, e táskás fiatalember a Járási Mezőgazdasági Igazgatóság alkalmazottja. itt most instruktor! minőségben van jelen. Hetény, Szentpéter, Djgyalla. Marcalháza és Radvány aratását, gabonájának a betakarítását ellenőrzi, figyeli. 0 tájékoztatja a járást a munka lefolyásáról, a gondokról, és természetesen ő adja át, közvetíti az első tapasztalatokat is az egyes községek araiéi között. Ma elsősorban a gabona nedvesség tartalma és a kereset az, ami érdekli a hetényieket meg a többieket is. Tizenhét-tizennyolc százalékos az árpa nedvességtartalma, talán még nem is szabadna aratni, de majd segítenek a szárítógépek. A kereset? A redványiak. akik egy nappal korábban kezdték, százhetven korona negyven fillért kerestek az első nap. És mennyi lesz a hetényiek mai keresete? Lukesék: „Két és fél hönap is eltelik, amíg befejezhetjük az aratást.“ Ezt már nincs időnk megvárni. Este fél nyolcig-nyolcig hajtanak majd. £s különben is, a legnagyobb gondjuk a gépek, mert egy kicsit már öregek. Még szerencse, hogy évről évre jobbak. Gál Elektől megtudom, miért: — Azok javítják, akik aratnak rajtuk! — Reméljük, a gépek valóban jobbak, mint tavaly voltak — mondom búcsúzóul, és indulok tovább. A Calovo (Nagymegyer) előtti sorompó le van zárva, hosszú sorban állnak előtte a járművek, de mi nem sorakozunk be mögéjük, mert végre megint lítnnk nébány gépet ■ földeken, lekanyarodunk hozzájuk. Nagy porfelhő kíséri őket a barnás búzatáblán. Ezek már az újabb, nagyobb teijesftményü német gépek. Amikor odaérek az első géphez, és megszólítom az idősebb segítőt — Václav LukeSt —, az meg hfvja a fiát, hogy gyere már, mert én nem értem ennek az embernek a szavát. Csehországból, Kralovice n PIzné községből vannak. Václav Lukes fia, az ifjabb Václav Lukéi fői ismeri a környéket, sokszor járt már erre... Szorgalmasak. Két napja érkeztek, s harmadmagukkaf már learattak vagy száz hektár repcét, most pedig ezt a jellegzetesen porző, barna kalászé korai olasz búzafajtát vágják. A tarlő majd a térdemig ér. de nem csodálkozom rajta, és nem is bosszant, hogy a szalmából ennyit a földön hagynak, hisz az utóbbi években annvi volt már a szalmánk, hogy nem tudtunk vele mit kezdeni. Nem rnssz megoldás, ha az a- ratás után rögtön visszaforgatják az e- rös, szinte vesszőszerű tarlót a földbe. —tó—
