Új Ifjúság, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1973-01-16 / 3. szám
új ifjúság 9 DÉNES György versei: Kergeti a föld az árnyát, pillanatot pillanat. Fejed alatt kövek Megfér benned a világ elevenen, megfér holtan, fémes csillagok bukdácsolnak ablakodban, betekint a barackfa ága, barackfaág bontja haját s kíván nyugalmas já éjszakát. f Végtelenből végtelenbe viszi hátán bátyáját: bolygóit és csillagait, az egész galaktikát. Viszi, ami nincs, a semmit, viszi azt is, ami van, önmagát pusztítja szüli ez a parttalan folyan. Fejed alatt kövek, kövek, karmos gyökér, de már könnyű álom emel, holdas az At, fehér, s az úton át anyád holt karja integet... Füvek csicsigatják az eltévedt fiút. Látod, rohan is meg áll is. s időtlen, mert végtelen, cipeli a Mindenséget örökké s reménytelen. t Menedék Végtelenből végtelenbe Látod, merre fut az idő? Merre száll az égi nap? Meg ne alázz, lombos harag, nehéz a szívem, bujtass a vadonba, pár könnyet ejtsek mostoha boromba, s a békesség karoljon hallgatag. Védj meg szelíd cserfa ága füvek, füvek, virrasszatok, hüs illatok, vigyázzatok; gondviselés eltévedt bogárra. Kihuny a szív A vérben lassan összeáll a sötétség iszapja. Egy vak denevér föl-le száll s a szívre csap riadva. V Kihuny a szív, mér alig ég, az éjbe vesz a fárosz, elfolyhat milliárdnyi év, de fényt már nem sugároz. Valahonnan valahová Valahonnan elgyávult napok kérge alól kökörcsinek szive melegéből valahonnan békanyálas kövek közűi öngyilkos cetek mázsányi szemétből kibuggyan a kéretlen szomorúság Valahová visszatekint a félszemü igazzág valahová visszatalál a megsebzett igézet valahová valahová elgyalogol a bénák rozsdás álma- / i • ■ * Sziráki Endre litográfiája Téli rajz Nagy vattás hű, havas ablaktalan világ. Zümmög a csönd — ostorozza beteg, bolond fiát, ki ott gubbaszt a lét htdeg köasztalnál a tétován mozdúl... megindul tántorogva. Megy a szálló élet után. yüzsgő tömeg a kirándulővillaN mos megállójánál. Akár a vörösréz, fénylik a sok barna piros arc meg kar. Vasárnap. Az alkony! napfényben is rezeg még a hőség az aszfalt fölött. A meleg jökor reggel tisztára söpörte a várost, most térnek haza a kirándulók. Zöttyen egyet és megáll a villamos, fékcsikorgás hasít át a levegőn. A kocsi belsejébe igyekszem, megállók egy nyi- . iöj • ■■ tott ablaknál — talán itt lesz egy kis légáramlat. A kalauz derékig kilóg az ajtón, figyeli a pótkocsit, bal keze a csengőn. A járdaszigeten egyszer csak felbukkan egy tántorgó férfi. Evez a kocsi felé: — Nyugi, nyugi... várjatokl — kiabál. Az utasok feléje fordulnak; elmosolyodik mindenki. Még a kalauz is mosolyog, lenyúl, megragadja a lemaradt utast a hóna alatt és felhúzza a lépcsőn. A férfi egy pillanatra a kalauz vál Iára hajtja borzas, hirtelenszőke fejét, mint aki nagy sokára révbe ér. — Rohanni... csak rohanni... hukk ... vár otthon a mamus, mi? — azzal nyájasan veregeti a kalauzt. Az érti a tréfát. — Mért, téged talán nem?! — mondja. — Ideje is már. — Az ám — bőlint rá a hirtelenszőke. Mutatóujját ingatja a kalauz orra előtt. Vörösbabos inget visel, nyitva a gallérja, nyakkendőjének csomója valahol a mellén himbálózik. A zsebéből 1 kikandikáló virág szomorúan bólogat minden mozdulatára. Világos nyári kabátján egy mikiegér spirálrugó-farka lengedez. — Itt kapaszkodjék! — mutat a kalauz egy nikkel-fogózóra. — Ugyan, api... még állok ... hukk ... a lábamon — rázza fejét a hirtelenszőke, s. az ajtó felé dülöngél. Átbotla- kozik a peronon. Az utasok oldalba bökik egymást, és mosolyogva helyet szorítanak. Látom, amit a férfi nagy nehezen az elülső peronajtónak támaszkodik. — Ide figyel... hukk ... Ide figyeljetek, gyerekek — harsog befelé a kocsiba. Észrevette már, hogy mindenki rábámul. — Kérem a jegyeket! — A kalauz megáll a hirtelenszőke előtt. — A magáét Is. A hirtelenszőke magához húzza az a- lacsonyahb kalauzt a táskájánál fogva. — Még hogy a . .. hukk . . . viteldíjat ... tőlem? — Igen. Kérem a viteldíjat. — En azt hit... hittem, hogy mostanság ... hukk... nápközösség vagyunk — oldalra imbolyog, megkocogtat egy feliratot az ablaküvegen: „Berliniek! A Berlini Közlekedési Társaság a tiétek!* — Elvégre ... minálunk most... hukk .... német szocializmus van ... Magam is, mint mindenki mást a kocsiban, eddig meglehetősen élveztem a jelenetet. De az utolsó mondat letörölte arcunkról a mosolyt. Csend lett. Félve pillantunk körül. Megállapítom: egyetlen náci uniformist sem látni a kocsiban! A hirtelenszőke most kinyújtja nehéz, eres kezét: — Tisztelet a kérges tenyérnek ... bükk... tiszteletből talán elvisz a villamos?!... Hukk... ezt halljuk, ezt olvassuk ... hukk ... de a boltban semmit nem kapsz értei Mi? — Na-naaa! — szó! rá a kalauz. Ide./iá . . --i . \T T r gese« nyltogatja-csukogatja a táskáját. A helyzet egyre kínosabb, a kalauz a pillantások kereszttüzében áll. — Na és a kereset — folytatja zavartalanul a hirtelenszőke, és a kalauz mellére bök. — A levonások ... hukk ... munkafront ___ adó ... légvédelmi alap ... hukk ... még elmondani is sok ... eredj, kérd előbb mástól a viteldíjat. Zavartan, Ijedten vonogatja vállát a kalauz sarkon fordul és otthagyja a hirtelenszőkét. Egyszerre mintha megsűrűsödnék a kocsiban a levegő. Akár valami óriás harang alatt, úgy forog a kerék, úgy himbálózik bent a csengő. Vészterhes csend. Csak ne legyen semmi baji — fohászkodom. Mereven nézem a férfit. Tévednék? Nem. Imbolyogva, de villámsebesen furakszik át a tömegen. Most lehajol az előtte ülő asszonyhoz, az ijedten hátradől, idegesen babrálja a kalapját. — Tudja, a szakik mindig mondják ... hukk... hogy inkább a levonást fizessék ki és tart... hukk ... tartsák meg a bérünket... hukk... jé is volna, mi? Az asszony komoly kifejezést erőltet az arcára, merőn bámul ki az ablakon. Mereven, akár a bábuk, ülnek az utasok. Csak nem válaszolni, nem keveredni gyanúba — ezt mondja valamennyi arc. — ... aztán most még hét márka öt- venet ts levonnak... hukk... a Hitler Mein Kampf-jára ... még hogy ... hukk ... még hogy olvassam el. Élesen kanyarodik a villamos. A hirtelenszőke áttántorog a másik oldalra, egy fiatal lány mellé. Megbocsásson, kisasszony... muszáj leszáll nőm ... Végigegyensúlyoz a kocsin, matat a zsebében, mikor hátul újra megállítja a kalauz, aztán fizet. Utána nézek. Még vagy hatan leszállnak. Azon nyomban elszélednek, csak a hirtelen szőke támogatja a megállótáblát. Hét nyolc métert se tehetünk meg a villa mossál, hát látom: emberünk sarkon fordul, s nyílegyenesen átvág az úttesten. Sokatmondóén ptllant rám a kalauz. Mire leszállók, majdnem kiürült a kocsi. — Mik vannak... — mondom óvatosan a kalauznak. Az nyomban érti. — Mindjárt gondoltam, hisz nem is volt alkoholszagal — mondja, de az arca mozdulatlan. Majd hozzáteszi: — Ez talán új módszeri Borbás Mária fordítása V
