Új Ifjúság, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1973-06-26 / 26. szám
• « ’f* ' BORCSÖK LÁSZLÓ: KONCZ ISTVÁN: ÁCS KAROLY: VASÁRNAP ÉJI HANGULAT nnalnm kacsaival tapadd közöny lesz úrrá az érzékeken a csigavonal és az éjszemű szűz a szalonhölgyek és a szánalmas dadngé érvek fullánkos remények ostobaságával játszik egy sirály közöny unalom kacsaival magány kacsaival tapadó közöny lett árrá az érzékeken UTASI MARIA: VIRRASZTÓ Éjjel madarak vijjognak az égen Fekete zenekar fekete éjben Tüzes a kemence ifjakat sütnek Vásárra fiiletlen borjakat visznek Boszorkány áll a kör közepébe Rézorrából elered sárga vére Tékozló a bűn jajgató átka Kemencepatkán az árva mátka Kódorog világ-sorsa a égen Vadlibák húznak el az éjben EGÉRÜT Képzeld helyzetembe magad! Senki sem kényszerít, meg kell mondanod: visszataszít a káprázat, nem hiszel a szavaknak, ezért kerülöd, — előttük lesütöd szemedet — az értelmüket. És a rossz mester cifra blöffje mögé sem bújsz, aki letagadja jelentétet a szónak ... Éber zsoldosok igazságszolgáltatásét s ha lesújt rád, még hős, tolvaj sem vagy, csak egyszerűen megrökönyödött, tájékozatlan. Tájékozatlan ember. Kockával hullik a szó: mindegy, — szép. nyájas, értelmes szó, — önmagában — és a képzelet kitartásodra vár, zagyva számítások ámító csinnadrattáját túlélni. És a muzsikai Kikerülöm a dolgokat, a táj befogadja a társtalan ütemet: — pártos visszavonás — világ, vers ég el, az ót arányt szab magának, csitul a lényeg, homályát bearanyozza a messze felhőkön megülő szem okos magánya. TAVASZI VERS ,\0' ma9>. l«*ed. Megnő a víz. meg visszanő. A szív. az is most vele nő. s vele apad ahogy a vér partnak szalad s mederbe tér. Ez a tavasz: ár s apadás — sohase az, sohase más. Megnő a víz, megnő a szív, de hova visz? de hova hív? Valami visz, valami vár. Tavaszi víz, az már a nyár? GULYÁS [ÖZSEF: MIKOR AZ ÉG Mikor az égbolt gyilkos kristálya fárad, csillapul, mikor a balászok oldozzák megszobrosodott alakjukat s otthagyva a partot, a borosiiveget homokba szúrva, visszatérnek a billegő lámpák s asszonyuk fénykörébe, mikor a kristály elhull, kilépve a véresre tapsolt tenyerek árnyékából, szétjárom tagjaim tömény súlyát, szétjárom keserű ízeit. PODOLSZKIJÓZSEF: Hajad hajad sötétje nem több mtnt puszta szín fekete ha rátaptnt kezem és nincs más hasonlat szemed meg fakó és kopott radnöti lélekhossza kihűlt belőlünk csak gyalogosok és biciklisták a vasgyár felől kik csókunk zavarják mert hisz az álmok ne Is mondjam már nem jutnak el a pihenésig ülünk a porban felettünk meg ajtók csapódnak s jár ki-be a huzat hasunkból húsúnkba hogy nem lesz magzatod és nem lesz már szavam ha testem testedben tested testemben egyszer célba ér hát hogy is szeressünk hajad sötétje nem több mint puszta szín ipísz kutya volt. Pedigré nélküli, G meghatározatlan fajú, személytelenségében szinte leírhatatlan fa lusí kutya. Már akkor is öreg volt, amikor a gyerek megszületett, és ahogy ez nőtt, a kutyán az öregség jelel egyre szembetűnőbbek lettek: csipás szeme örökké nedvesen fénylett, mintha könnyezne, és ha a gyerek szólította, vagy megállt előtte, már a kurta farkát sem csóválgatta, csak remegett minden ízében a gyönyörűségtől, és a szeme a szokottnál is nedvesebb lett. Csúf, vén kutya volt, de a gyerek má sikat nem ismert. Azon az őszön már a szokásait is kezdte elhagyogatní: éjszakánként már nem kísérte ugatva végig a kerítés mentén a danázva hazafelé tartó legényeket, legfeljebb a vackáról vakkantott egyet-kettőt utánuk, a többi, csendesen eltopogó járókelőket pedig még erre sem méltatta. Évek hosszú során át a kutya ugatása s házbeliek nyugodt álmának, az éjszaka megnyugtató neszeinek éppúgy tartozéka lett, mint az öreg ébresztőóra ketyegése a kredeucen. Ha valamelyikük fölriadt álmából, egy ideig hallgatta az ugatást, azután megnyugodva a másik oldalára fordult és legfeljebb annyit mormolt magában: — Valakit kísér a Csipisz — azután aludt tovább. Mert ha baj volt — erről valóságos legenda kelt —, akkor a Csipisz másképp ugatott. Egyszer egy éjszaka az istállóban az egyik ló valahogy felakasztotta magát a saját kötőfékére, és hiába vergődött, kapálődzott, egyre jobban belegabalyodott a hurokba. Csipisz, mintha csak tudta volna, hogy valami szörnyű történik ott a zárt istállőaj- tő mögött, addig ugatott, vonított és szűkült, amíg apa ki nem ment, és el nem vágta a kötőféket. A gyerek hallotta a történtet és azt szűrte le belőle, hogy Csipisz, ha nem is a legszebb, de kétségtelenül a legokosabb kut^a a világon. És most egyre ritkábban ugatott. Éjszakánként szokatlan, nyugtalanító csend lett úrrá a ház fölött. — Oda kellene már adni a sintérnek — mondta apa egy napon az ebédnél, de nyomban meg is bánta, mert a gyerek belesápadt, strógörcsöt kapott, és hiába ecsetelték előtte a gyepmesteri intézményt mint' a kiérdemesült, nyugdíjas kutyák paradicsomát. csak akkor nyugodott meg valameny- • nyíre, amikor megígérték neki, hogy a Csipisz marad. Senki sem tudta, hogy csavargásaiban a gyerek már eljutott a falu végére, látta az elhagyott, magányos házat, a ketreces kocsit a bogánccsal benőtt udvaron, a ház végében a két szokatlanul karcsú, a téglagyár kéményéhez hasonló magányosan me- redező ecetfát, és hogy egy idősebb gyerek megmondta neki: az ott a sintér háza, és mögötte a kutyatemető. Nem egészen értette a faluban undorral emlegetett ház, a ketreces kocsi és a temető közötti összefüggést, de itt derengett fel benne életében először az oktalan, értelmetlen kegyetlenség rémületes fogalma, és mivel éppolyan ájultan tehetetlennek és védtelennek érezte magát ebben a pillanatban, mint minden áldozat a kés színe előtt, ezzel megtette az első lépést az emberré válás utján. A ház a karcsú ecetfákkal ennek jelképeként vésődött belé, és későbbi csatan golásaiban hideglelős félelemmel kerülte ezt a helyet. De erről odahaza nem tudott senki. Csipisz ügyét többé nem emlegették a házban. Később, egy délután, anya elment a már hetek óta ágyban fekvő nagyanyát meglátogatni, és magával hívta a gyereket. Szívesen ment vele. Az elhagyott nagy ház ban, a górékban, fészerekben, a törött ke rekű kocsik és rozsdás szerszámok között akkorát lehetett játszani, mint sehol másutt. Amíg anya odabent mosdatta és öltöztette az öregasszonyt, az udvaron ő volt az úr. Észre sem vette, mikor telt el a délután. Mire hazamentek, már sötétedett, és Csipisz nem döcögött elébe. Hiába hívta, nem volt sehol. — Elment — mondta apa —, volt itt egv ember és elcsalta magával... A gyerek csodálkozott a váratlan hűtlen ségen, szeretett volna még kérdezni, de apának váratlanul dolga akadt kint a jószágok körül, ő pedig halálosan fáradt volt a játéktól, le-lecsukódott a szeme és így nem kérdezett semmit. Szó nélkül hagyta, hogy az anyja megmosdassa és ágyba dugja. ésöbb még néhányszor akart valaK mit kérdezni Csipiszről, de apa sohasem ért rá válaszolni. Egyszer ugyan mondta, hogy ígértek neki egy jó kutyát, de a gyerek még közvetlenül szeretett, és ezért nem értette, mi köze a másik kutyának Cslpíszhez, és hogyan vonatkozhat ez a vá lasz a Csipisz elmenetelére. Azután izgalmas, élményekkel teli kora őszi napok jöttek, szüret, kukoricatörés, az első pákaszivar és az érte járó verés, és a gyerek — úgy látszott — végleg elfelejtette a kutyát. De a kora ősz aranyos, izgalmas napjai elmúltak. A fák megkopaszodtak, az eső beszorította a házba a gyerekeket, akik a hirtelen összeszűkült térben nem tudtak magukkal mit kezdeni, és tágra nyílt szemmel bámulták a felnőtteket, amint zsákkal a tejükön, ki-kilendülnek a sustorgö, hideg ismeretlenné vált világba. Esténként jólesett már a fűtött konyha és utána az ágy melege, így valahogy volt ez most is: A gyerek nyitott szemmel feküdt az ágyában és fülelt. Odakünn suhogott a szél, és az eső sirregve mosta az ablakot, elnyomva az éjszaka minden más neszét. Még anyáék lélegzését sem lehetett hallani. Mintha rajta kívül senki sem lenne a szobában. Nem mért moccanni. Ilyenkor éjjel, ha felébredt, mindig úgy érezte, hogy a körit w ■■ már. >r~v Saffer Pál: Nem lehet aludni, amíg látod az ecetfákat vonalakkal együtt az arányok is elvesztek, és minden könnyelmű mozdulat ismeretlen veszélyt rejt magában. Különös dolgok történtek vele ilyenkor: a kisagy rácsa, ha tapogatta, nem akart véget érni, a fal hideg felületét nem ott találta, ahol várta, és a takaró ráncai néha valóságos hínárrá dagadtak, amelyből nem lehetett szabadulni. Ebből a verítékes állapotból csak egyetlen menekvés adódott: a Csipisz ugatása. Az megnyugtatóan bizonyította, hogy a sötétség ellenére Is helyén van a megszokott valóság, csak fel kell egészen ébredni. De az ugatás most nem hallatszott. A gyerek egyszeriben kimondhatatlanul vágyódni kezdett a kutyája után, és a vágyódással szinte egyenlő erejű volt a büntu aattai vegyes sajnálkozás, amikor eszébe jutott, hogy hiába kívánja, a Csipisz elment. És mint aki még valamit jóvátehet, azonnal meg akarta tudni, hogy hol a kutyája. félelemtől és izgalomtól verítéA kezve felállt az ágyban. Tálán azért, mert kint a szél a fák ágait suhogtatta, ő is fákat látott a sötétben, két magas, pőznaszerű ecetfát egy rozoga ház mögött, és ettől meghatározatlan aggodalma félelmetes sejtészé érett. — Anyai — nyakkant fel hangosan, aztán rémülten hallgatta, hogy a hangja megboly- gatott-e valami ismeretlent a sötétben. A nagy ágyban felhorkant apa: — Ki az? — Apukám! — mondta a gyerek, és' kinyújtotta a kezét, mintha elérhetné a szomszéd ágyat. Amott suhogni kezdett az ágynemű. Apa felült: — Miért nem aiszol? — Odamennek hozzátok — szipogta gyerek. — Nem lehet. Te nagy fiú vagy Aludj szépen. ' ; , i A gyerek megijedt, hogy vége a beszélgetésnek: — Apukám, hol van most a Csipisz? A másik ágyban egy pillanatra csend lett. A gyerek várt: — Valahová behúzódott. Fedél alá. Okos kutya az, nem kell félteni — mondta apa és megveregette a párnáját, jelezve, hogy folytatni akarja az alvást. — És nem fázik? — Miért fázna? — Esik az eső. — Mondom, hogy száraz helyen van. — És vacsorázott? — Persze hogy vacsorázott. Valami jő emberek befogadták, és adtak neki vacsorát. A gyerek kezdte megnyugodni, kezdte hinni, hogy nem történt semmi szörnyű, és még lehet minden a régi. Ezért megkérdezte: — És mikor jön haza? Amott megint csend lett. Azután apa bosszúsan morogta: — Nem jön haza. Minek jönne haza, ha jó neki ott, ahol van? Hagyj már békében azzal a kutyával. Aludj. Még fölébreszted anyádat. A gyerek elnémult és lassan visszabújt a takaró alá. Ö tudta, hogy Csipisz hazajönne, ha jöhetne! És ha nem jöhet, ahhoz egészen bizonyosan valami köze van az esőnek, az éjszakának és annak a két kémény alakú ecetfának! Szeretett volna hangosan sírni, de nem mert. Arról kezdett képzelődni, hogy kimegy-és megkeresi Csipiszt az éjszakában. De akárhogy is próbálgatta, a keresés mindig az ecetfák felé vitte, és ettől hideg borzadály szorította el a torkát Ezért inkább azt próbálta elképzelni, hogy milyen lehet az, amikor a jó emberek valakit befogadnak. Elképzelte a házat, a kutyaólat és előtte a csorba tányért, és ettől megnyugodott. Meg akarta kérdezni apát, hogy látja-e a sötétben ő is az ecetfákat, de ekkor újra látta őket, megijedt és Inkább azt kérdezte félhangon: — Ugye, apa, jő emberek befogadták? Apa mélyeket szuszogott az ágyában és nem felelt. Anya sem ébredt fel. ég egyszer elmondta, valamivel M hangosabban. Később már lehetett sírni Is. Mert olyan szomorú volt az, hogy a Csipiszt a jó emberek befogadták. De azért mégis mondta magában, hogy befogadták, mert amíg mondta, nem látta az ecetfákat. És csak így lehetett lassan az álom meleg sötétjébe merülni, és bántatlanul hajózni a reggel világosságáig. i.
