Új Ifjúság, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1973-06-19 / 25. szám
A z újságiró ott készít interjút a színész- szél, ahol épp sikerül neki: próba szünetében vagy után, kávéházban, a Du- na-parton. Van azonban egy hely, ahová ha belép, sokkal többet megért, mint bárhol máshol. Ez a különös varázzsal bíró hely a színész öltözője. Itt változik át az ember-színész Hamlettá, Rómeóvá, Cyranová. Az egyszerű halandó úgy érzi, ezek a hősök valahol itt rejtőznek, nem kell hozzá felöltenie a színésznek a korabeli kosztümöt, akkor is jelen vannak; nem menekülhetnek, nem engedik őket az emlékek, a színész emlékei. Ezért örültem hát végtelenül Karol Machata ajánlatának és siettem nem elszalasztani azt a nagyszerű alkalmat, hogy öltözőjében beszélgessek el a művésszel. — Eddigi színészi pályafutása alatt elegendő szerepet kapott-e? — Amikor 1949. január 1-én a Hviezdoslav Színházhoz szerződtem, a lehetőségek végtelenségét láttam magam előtt. Darabról darabra gyarapodott érdekes színpadi hőseimnek a népes tábora. Abban az időben bontogatta szárnyait a szlovák filmművészet, aztán jött a televízió, a rádió pedig már rég népszerű volt a hallgatók körében. Tétlenségre tehát nem panaszkodhatom. De én mégis legjobban a színházhoz ragaszkodom. Azért lettem színész, hogy a színpadon játsszam. Sem a televízió, sem a film nem pótolja a színpad nyújtotta közvetlen élményt. A színésztől pár méterre ott ül a közönség, az élő, mindenre reagáló ember — s ez újabb és újabb lehetőségek, rejtett tartalékok forrása. Nyílt szembesítés. Emlékszem olyan előadásokra, amelyeket a közönséggel együtt alkottunk. Soha sem felejtem el a „Windsori víg nők“-et vagy a Le- gyező“-t, mindkettőt több mint százszor adtuk e- 1«. Özönlött a közönség ezekre az előadásokra. Ismertük már azokat a nézőket, akik rászolgáltak volna az érdemes néző titulusra. Sorolhatnám még a film- és rádiőalakításaim... Ügy érzem, épp elég színészi lehetőséget kaptam, és mindegyikért végtelen hálás vagyok. — Nemcsak a színpadon, a rádióban is sokat szerepel, a televíziót azonban mintha mellőzné... — Őszintén szólva nem is nagyon szeretem a tv-vel való együttműködést. Ott jobbára éjszaka forgatnak, és ez emberfeletti megterhelés a színésznek. Csodálom azokat a társaimat, akik vállalják ezt a kimerítő munkát. Hogy miért épp a rádió? Már gyerekkoromban a rádió csodálója SZÍNPAD ÉS MIKROFON BESZÉLGETÉS KAROL MACHATÄVAL voltam. Fülem arra a rejtélyes dobozkára tapasztottam, amelyen keresztül eljutott az élő sző az emberek otthonába. Minden vágyam az volt, hogy rádióbemondó legyek. Gyerekszínészként kezdtem. Kamaszkorban aztán a mutáló hangom miatt búcsút kellett vennem a színészettől, Később diákként Ismét a rádióhoz kerültem... — Miért szereti a rádiót? — Új, ismeretlen művészi lehetőségeket nyit a színész előtt. Megvan az az egyedi varázsa, hogy a színészt a hallgató ihlete formálja meg. A rádióban az egyedüli „eszköz“ a hangom, amely- lyel az emberek szívébe férkőzhetek, amellyel meggyőzhetem őket szavaim őszinteségéről. Nagyszerű a rádióban dolgozni, mert a jól szervezett munka megnyugtat, azt az érzést ébreszti bennem, hogy egy percem sem vész kárba. Végtelenül szeretem a mikrofont. Amikor elé ülök, látom a Hallgatót, a figyelmes, a kritikus, a lelkes, a haragos Hallgatót. Hozzá szólok. — Néhány érdekes filmszerepet is találhatunk a művész leltáréban. Régebbi szerepei közül még frissen él a nézők emlékezetében a „Szent Péter esernyője“ és „Az utolsó boszorkány“. Miképp vélekedik a filmről? — A film a művészi lehetőségek újabb távlatait rejti magában. Kár, hogy a szlovák filmművészet nem mer önmaga fölé emelkedni, mintha valamiféle félelem tartaná gúzsba kötve a merészebb alkotói elképzelések valóra váltásától. Pedig irodalmi vagy a mai életből meríthető téma lenne számtalan, csak... Úgy vélem, kevés a szövegkönyvírőnk. Miért ne készíthetnénk Bra- tislaváről hasonló valamit, mint a Prágai bűnös emberek című sorozat? A szlovák falu elég gazdag fejezet filmművészetünkben, de mellőzzük a múltat és napjaink életét. XXX A művészetről beszélve olykor a magánélet titkaiba is belestünk. Beszéltünk a művész fiairól, mert Karol Machatának két nagy fia van. Nap nap után szembesítheti saját nézeteit fiai generációs felfogásával. Érdekli minden, ami a fiatalokat körülveszi. Tudatosítja, hogy az ifjú nemzedék már más kor szülötte, összehasonlíthatatlanul tágabb előtte a tér, mint egykor volt. A tudományos, kulturális és sportinformációk ál- landé ostromában élnek. Amikor a fiaira gondol, az egész fiatal nemzedékre — a nézőkre is gondol. És ez szüntelen munkára serkenti, fiatalos, erőt önt belé. örül az életnek. A KOZINCEV-PORTRÉ Aki most hunyt el, de filmjeiben tovább él Kozincev jelentős rendező: a filmművészet, a filmtörténelem nagy egyénisége, klasszikusa. Attól kezdve, hogy 1922-beri Leriln- g rád ban, péíyújo elején megalapította a filmművészek űjat kereső, avantgardista csoportját, mindig is híve volt az újnak, a megújulásnak. S hogy miként értelmezte ö ezt és benne saját feladatát? Gondolom, érdemes meghallgatnunk, mit mond erről ő maga. Személyesen 1964-ben ismerkedtem meg Kozincevvel, a velencei nemzetközi filmfesztiválon. A világhírű szovjet rendező, aki akkor új filmjét, a Hamletet mutatta be, az érdeklődés középpontjában állt. A nemzetközi kíváncsiság arra vonatkozott, hogy Kozinoev egyáltalán tud-e újat mondani Laurence Olivier, a nagy angol művész Hamlet-filmjéhez képest, amely korábban itt már díjat kapott, és felülmúlhatatlan- nak látszó világsikert aratott. Kozincevet ez nem nagyon izgatta. — Az én Hamlet-ftlíhem előzménye nem Laurence ’Olivier — mondta. — Hanem? — kérdeztem. — Makszim. Makszim? A jókedvű, egyszerű, hétköznapi ember? Hozzáfűződik Kozincev újító törekvései megvalósulásának korai nagy sikere. Három filmje szól Makszimról, az 1935-39 között készült trilógia: Makszim Ifjúsága, És felkel a nap, Viborgl városrész. — Makszim megmutat valamit — folytatja. — Története újat mondott a hősökről, hősiességről. Ezt nem én találtam ki. Emlékiratokban a sorok között és személyes beszélgetéseimben a visszaidézett gondolatok mélyét találtam. A forradalmár hősökről annyit, hogy hősiességüket elsősorban nem a mártíromság jellemezte, hanem a tennivalók reális megítélése, s rendkívül bátor, markáns véghezvitele. Ezért követhetők. A harmadik rész bemutatója után a moziközönség levelekkel bombázta a leningrádi filmstúdiót, hogy folytassuk a trilógiát. — Mit szólt e követeléshez? — Válaszoltam rá, például a Ham let-fílmmel Is. Shakespeare hőset persze másfélék. De nem annyira, mint korábban vélték. Az igazi hős nemcsak egyszerűség dolgában maradhat meg embernek. A képlet, tudjuk a történelemből, ennél bonyolultabb. Hamlet sem egyszerű ember, döntései sem a Makszim-típusú egyszerűség példái. Ám az egyik nem annyira bonyolult, és a másik nem annyira egyszerű, hogy ne volna közös vonásuk. Hamlet olyan hős, akt az emberség dolgában őrzi meg és fejezi ki emberi mivoltát. S kt mondhatná, hogy Makszimból hiányzik az emberség? Összeköti őket tehát a humanizmus, amit az Igazi hősiesség lényegének gondolok. Grlgorlj Kozincev művében Ham let megújul, él, korunkhoz szól. Hallgatnunk kell rá. Velencében a nemzetközi zsűri különdíjjal jutalmazta a szovjet Hamlet-fil- met. Odahaza Lenin-díjat kapott érte SIMON Gy. Ferenc AMENTES A koSicei (kassai) Magyar Tannyelvű Gépészeti és Elektrotechnikai Ipariskola, magyarán az ipari, gyakran szerepelt különböző események kapcsán az Új Ifjúságban. Ez az írásunk az „Amentes“ nevű együtteséről szól, de lehet, hogy ezt az amatőr együttest úgy mutatjuk be az olvasónak, hogy egyúttal búcsúztatjuk is! Amikor a zenekar tagjait hallgattam, egy kicsit elszorult a szívem. Sajnálnám, ha valóban szétesne a társaság... „Mi tulajdonképpen a véletlennek köszönhetjük, hogy összeálltunk, s ez a véletlen elég későn, harmadikos korunkban indított el a zenélés útján. Külön külön persze mindegyikünk foglalkozott zenével, de így együtt csak harmadikban kezdtünk szerepelni Sokáig a névadás is gondot jelentett. Olvastuk egy magyarországi lapban, hogy van egy lány, aki nevet ad az új zenekaroknak. írtünk neki, és ő elküldte a listát, de nem találtunk megfelelő nevet. Az „Amentes“ jelentését talán most sem tudja mindenki. Latin szó ez, őrülteket jelent. A zenének vagyunk afféle őrültjei. Eleinte különböző iskolai rendezvényeken, teákon zenéltünk, később egyre több meghívás érkezett másunnan is. Legnagyobb sikerünket az idei táncdalfesztiválon, az ipari „kisfesz- tiválján“ arattuk, ott két saját számunknak is nagy sikere volt. A bevételt Vietnam megsegítésére ajánlottuk. Stílusunk valahol az Illés- és a Bergendi- együttes között kereshető, de minden vágyunk, hogy saját arculatunk és saját számaink legyenek. Erre törekszünk. Búcsúhangversenyünket csnpa saját számból szeretnénk összeállítani.“ Ez a búcsúzás nem hagy nyugodni. Hová készültök érettségi után? „Úgy döntöttünk, hogy valamennyien továbbtanulunk, és lehetőség szerint Kassán a Műszaki Főiskolán. Reméljük, a felvételi vizsgán sikerrel helyt- állunk, és akkor ismét együtt leszünk.“ Hadd tegyem még hozzá azt is, amit Nyárfás Károly tanártól hallottam: ,,A zenekar tagjai (Szabó Kálmán, Hajdú Pál, Illés Géza, Berecz László, Ténai János és László Lajos) valamennyien jó diákok, tanulmányi átlaguk kettő egész körül mozog! A SZISZ- szervezet támogatását élvezi a zenekar, hisz korszerű elektromos felszerelés nélkül aligha tudna színvonalasan muzsikálni.“ Azt hiszem, az Amentes tagjai titokban arra gonkor nem erősítették meg, így hát itt, az újság nyil vánossága előtt fűzöm hozzá: kár lenne értük, kár lenne, ha búcsúznának. Most, amikor valóban össze szoktak, amikor saját számaikat játszhatják, most, amikor sajátos stílusuk is kialakul lassan-lassan most hagynák abba? A búcsú annál is fájóbb lenne, hogy az utánpótlás, a másik iparista zenekar nemrég alakult — bár szép jövő áll előtte, hiszen az elsős fiúk alakították —, most még nemigen éri el az előd színvona lát. A kis írás zárómondata tehát ez lehetne: Ne búcsúzz, Amentes! (b. gy.) Nyárfás Károly felvételei E sorozatban a hazai magyar amatőr tánczenekarokat és beat-együtte- seket mutatjuk be. Kérünk benneteket, legyetek segítségünkre! írjátok az ifjúsági vagy üzemi klubotokban, munkavagy lakhelyeteken működő együttesekről! A bemutatás legyen rövid, tárgyilagos! írásotokhoz mellékeljétek az együttes kifogástalan fekete-fehér fényképet! tQRmIx — Fel a kezekkell — reccsent a felszólítás, Sean Connerynek, alias fa mes Bondnak, a volt gáncs nélküli 007-es számú ügynöknek valóban fel kellett emelnie a kezét. A londoni repülőtér alkalmazottja szólította fel, hogy alaposan megmotozhassa, nincsen-e nála fegt/■ ver. Persze nem volt nála, mert James Bond Is csak a filmben visel fegyvert. Viszont a hírhedt ügynök nem hagyhatta annyiban' a kis incidenst. — Amikor felszólított, hogy emeljem fel a kezem és motozni kezdett — magyarázta a népszerű szí nész —, alig tudtam mü• gam visszatartani, hogy ne alkalmazzak egy híres és hatásos James Bond-t dzsu- dófogást... Nem hiába vbi- tam hát filmben fames Bond... Megkérdezték Brigitte Bardot-t, híve-e a nőmozga lomnak: — •' 'f? — Az egész világ tudja, hogy szabad nö vagyok: talán túlságosan Is szabad. Csakhogy én mindenekelőtt nő vagyok, s mint ilyen, sohasem lehetek egyenlő a férfiakkal. Szerencsétlen az a nö, akt nem akar az lenni, akt valójában. Annyi szent, hogy 5 mindig eredeti volt... Amikor Jack Warner volt a Warner Bros filmvállalat igazgatója, az a szabály járta, hogy az irodájába senki emberfia nem tehette a lábát, ha a főnök déluiá ni álmát aludta. Egy papon a tilos időben benytr tott hozzá Bette Davies, és kiabálni kezdett, hogy a forgatókönyv nem felel meg neki. Warner nyugodtan felemelte a telefon- kagylót, s így szólt titkárnőjéhez. — lidérc kínoz álmomban, föffön, ébresszen föl! Erre a dühös színésznő is elnevette magát, és a forgatókönyv körüli vita egy csapásra lezárult. Jeanne Moreau francia színésznő a kollégái közül legjobban Orson Wellest dicséri. A többi között, ezt mondta róla: — Húsz éve ismerem, s nyugodtan állíthatom, hogy csodálatos ember. Amikor megismertem, harminchárom éves volt, s olyan szép és elegáns, hogy nem mertem beleszeretni.
