Új Ifjúság, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1973-06-12 / 24. szám
2 '* t* U| Övék volt a főváros i FÜRDŐRUHA Azt mondja minap a lányom: — Apu, szükségem lenne egy fürdőruhára. Tudod, itt a nyár, megyünk pionírtáborba, és a tavalyit már kinőttem. — Mi sem egyszerűbb ennél — mondom én neki. — Beszaladunk a Priorba, és veszünk e- gyet. Be is mentünk. Az elárbsíténö nagyon kedves volt és megmutatta, hogy milyen fürdőruháik vannak. Sőt megmondta azt is, hogy a mi kis nagy lányunknak milyen méret felel meg. Meg is felelt volna — színre, fazonra, de volt vele egy kis bibi. Elöl a mellrésznél mindegyikben jókora műanyag kosárkák feszültek. Szóltam az elártisHónőnek: — Kérem, olyat legyen szíves mutatni, amelyekben nincs ilyen kosárka. A lányomnak ugyanis még — hogy is mondjam — nincs mit azokba a kosárkákba tenni... Gyerekeknek való fürdőruhát mutasson __ — Sajnos, más nincs. A méret megfelel, ott, elül pedig majd belenő... — mondta az elárüsí- tónö, és agy picit elpirult. Természetesen nem vettük meg a fürdőruhát még erre a biztatásra sem. Gondoltuk, megnézzük a többi üzletben is. Meg is néztük — hasonló eredménnyel. A lányom egészen elkeseredett. Miben fog ö az idén fürödni? kérdezgette tőlem. Es most én is ezt kérdezném az illetékesektől — miért nem gondol nálunk a kereskedelem és az Ipar tízegynéhány évesekre? Mindnyájan tudjuk, hogy a mai gyerekek sokkal fejlettebbek, mint ezelőtt tizenöt, húsz évvel voltak. Nőnek, mint a kender. Magasak, szépek, erősek, de bizonyos hormonok, csak bizonyos évek után kezdenek működni, s az addig tenyeres-talpas lánykák csBk ezek után a bizonyos évek után kezdenek nőiesedni. Nos, az én lányom még ezeken az éveken innen esik, azokra a kosárkákra még nincs szüksége. Miben fürödjön hát? Es a hozzá hasonlók ezrei, tízezrei miben fü- rödjönek? Tény, hogy az iparnak és a kereskedelemnek is jobb, ha minél drágább dolgokat tud eladni. (Márpedig ezek a kosaras fürdőruhák ugyancsak szép árakkal dicsekedhetnek“.) Gondolom, a- zonhan a fürdőzni akaró tizenévesek előtt ez a szempont nem menti az illetékeseket. Vagy vonuljanak strandra felül semmi fürdőruhában? Ehhez viszont, úgy érzem, még nem elég felnőttek. PARADICSOM Olvasóink közül bizonyára sokan találkoztak mér a ,,kedves“ elárusítóval vagy elárusítőnővel. A napokban én is találkoztam vele. tgy történt, hogy sorba álltam én is paradicsomért. Rám került a sor. Az elárusítónő kedvesen megkérdezte, hogy mit óhajtok. En ugyancsak kedvesen egy kiló paradicsomot kértem. Megkaptam, és átnyújtottam egy ötvenest. Míg a visszajáró pénzt vártam, belenéztem a zacskóba (minő szemtelenség!!, és észrevettem, pontosabban észre mertem venni, hogy a két legfelső paradicsom rothadt. Visszaadtam. A „hölgy“ kicserélte, s mikor illően megköszönve már indultam volna elfelé, megjegyezte, hogy: — Miféle emberek vannak! Tizenhárom koronáért első osztályú árut szeretnének. — Nem első osztályút, csak nem rothadta! — fordultam visz- sza. —■ Ha mindenki így buzerálna bennünket ... — zendített rá a „hölgy“ fortisszimőban. De tovább nem jnthatott. A nagy hangra ugyanis előjött egy idősebb, kékköpenyes elárusttőnő, és megkérdezte, hogy mi történt. Elmondtam. — Kérem, jöjjön velem — mondta nekem, és beinvitált egy szűk helyiségbe. Elkérte a paradicsomot, kiborította az asztalra, megnézte, és a húszszemből még kilencet félretett. Utána behívta a „kedves“ elárusítónőt és megkérte, hogy vizsgálja meg azt a kilenc szem paradicsomot. — Milyen? — kérdezte aztán. A valasz egy vállrándítás volt. — Menjen a raktárba — mondta (mint megtudtam) a vezetőnő —, a héten takarítani fog — tette még hozzá. Aztán tőlem bocsánatot kért, hozott egy „másik“ kilő paradicsomot és utam- ra engedett. Csodálatos! Fantasztikus! — mondhatnánk. Kér, hogy csak az első fele igaz — a rothadt paradicsomokkal. —tő— Prága főpályaudvara hangos és vidám. A komor, kormos csarnokot átfestették a vörös pionírnyakkendók. Lengnek a zászlók. A katonazenekar fújja a friss talpalávalót, és amikor befut a vonat, az ablakban ugyanolyan vidám és mosolygós arcok, mint itt a peronon. Talán egy kicsit gyűrötteb- bekl Nem is csodál A legtöbbje korán kelt, meglehet, le sem feküdt, hogy eleget tehessen a prágai pionírok meghívásának, és birtokba vegye az ország fővárosát. A találkozó neve és a feliratok Is így mondják: „Prága a pioníroké“: Június első, második és harmadik napján a gyerekek birtokukba is veszik a fővárost. Elsőnek a nyugat-szlovákiai kerület száztagú küldöttsége érkezett meg, majd a keletszlovákiai kerület pionírjai Jöttek. Valamivel nyolc után pedig már a közép-szlovákiai úttörők vonata is berobogott. A mozdony rakoncátlanul ráfüty- tyentett a várakozókra, csikorogtak a kerekek, s amikor megállt a szerelvény, felharsant az érkezők ajkán a tréfás „Úttörők vonata“ című üdvözlő dal. Mint ahogy utólag kiderült, saját szerzemény, az úton, külön erre az alkalomra költötték, és most élvezik, határtalan lelkesedéssel éneklik. Am a vendéglátók sem maradnak adósak, 5 nagy-nagy tapssal fogadják a kedves köszöntőt. Aztán igyekeznie kell az embernek, hogy akár egyet Is megszólaltasson; a rövid bemutatkozás után máris Indulnak — ki-ki új ismerősével Prága valamelyik bérházába, mert ők nemcsak a főváros, hanem egy-egy család vendégel Is. A legtöbbjük most jár először a fővárosban. Kíváncsiak Prága nevezetességeire, középületeire, meg a sok és szép beszélgetésre, műsorra, vetélkedőre, amelyekkel a vendéglátó Prága hüszonötezer pionírja és számtalan művésze, ifjúsági vezetője várja a tizenegy kerület ezerszáz úttörőjét. A Július Fuöík Kultúra és Pihenés Parkban a színházi előadások és esztrádműsorok mellett például beszállhatnak a halászversenybe, megnézhetik, hogyan kell bánni a ku- tyusokkal, vagy akár lovagolhatnak is egyet. Ugyanilyen gazdag és szép műsor várja a pionírokat a Július Fuőík nevét viselő központi ifjúsági házban, meg az egyes iskolákban, pionírcsapatok ünnepi gyűlésein is. Fel« sorolni is sok lenne mindazt, amivel a vendéglátók várjá* őket. A találkozó célja az, mondja Josef Hájek, a prágai ifjú« sági szervezet városi bizottságának a titkára, hogy elmélyítsük az ország gyermekeinek, elsősorban pionírjainak a fővároshoz fűződő kapcsolatát, viszonyát. A XIV. pártkongresszus , merész és szép távlatot tűzött a főváros elé. Szeretnénk, ha a gyerekek is tudatosítanák mindezt, és szere- tetőkkel, odaadásukkal később maguk is hozzájárulnának a főváros szépítéséhez. Megismertetjük velük a főváros forradalmi hagyományait, megNEMES SZÁNDÉKKAL Hodek Mária VOLTAK DIÁKÉVEK, — amikor a Nitrai Pedagógiai Fakultás magyar tagozatának hallgatói sokrétű, termékeny alkotótevékenységük révén rendszeresen hallattak magukról. Nem véletlen, hogy szű- kebb köztudatunkban mindmáig él egy régvolt „nitrai csoport“, amely az 1960-65 közti években dívő, dicséretes diákélet lendkerekének számított. Tagjai aztán kinőtték a főiskolát, megürült padjaikat újabb és ú- jabb évjáratok foglalták el, akik már nem tudták folytatni azt, amit elődjeik elkezdtek. Nem véletlen hát az sem, hogy azóta sokszor tekintettünk féltő aggodalommal a nitrai diákok alkotó életformája felé. Már úgy látszott, elkerülhetetlen lesz a számonkérés, amikor... MEGHÍVÓ ÉRKEZETT a fakultás magyar tagozatának évzáró matinéjára. Több mint kétórás műsort adtak a diákok, melyért méltón illeti őket elismerés. Szavalők, előadók, énekesek váltották egymást az aula színpadán, fellépett az iskola énekkara, az 0] Főrum Irodalmi Színpad pedig a nemrég alakult néprajzi csoporttal közösen mutatta be azt, amiről a nitrai főiskolások kapcsán mindenekelőtt ÉRDEMES SZÜLNI. Az előséves magyar szakosok kezdeményezéséből a tanév elején, tavaly novemberben az Új Fórum Irodalmi Színpad részeként folklőrcso- port alakult. Céljuk, hogy a Zobor-vidék magyarlakta területén néprajzi kutatást, gyűjtőmunkát végezzenek. Az ötlet az elsőéves Hodek Máriáé volt. Elképzeléseikről, eddigi eredményeikről így nyilatkozott Mária: „Eredetileg egy néprajzi műsort szerettünk volna bemutatni. Innét jutottunk el a gyűjtési szándékhoz és annak megvalósításához. Nem kevés, összesen huszonhárom ember a mozgatója ennek az elhatározásnak. A csoport magyar-szlovák, magyar-angol szakos hallgatókból áll, akiknek, úgy látszik, lelkesedésük több a megszokott fellángolásnál. Elhatározásunkból rövid néhány hónap alatt a legtermészetesebb módon szenvedély lett, méghozzá olyan tokon, hogy eljutottunk a szakirodalom küszöbéig, és beható, szükséges áttanulmányozását ezek után nem csupán feladatnak, hanem élménynek is tekintjük. A nép gazdag művészetének csupán egyik ága a népköltészet, de eszmei mondanivalója, művészi szépsége a legmélyebb. Ennek ellenére is fehér holló az olyan fiatal, aki ismeri az apák-anyák által még énekelt dalokat, a népköltészetet. Tevékenységünkkel ezen is szeretnénk javítani. Reméljük, sikerül. Gyűjtőútjainkon a még ma is élő népszokásokra, népdalokra és nép- balladákra fordítunk elsőrendű figyelmet. Ez a vidék, mint a magyarság nyelvszigete, páratlan mennyiségű és értékű népdalkincset őrzött SZAKEMBEREK NŐNEK KI közülük, akik valóban meg tudják menteni a veszendő kincseket. Elkezdeni már elkezdték. Ami az egészben a többletet jelenti, az az, hogy ezek a fiatalok tanítók, népnevelők lesznek, szétröppennek az országban, és olyan falvakban élnek, dolgoznak majd, ahol nélkülük elvesznének a már különben Is elkallódott, de még .fellelhető néprajzi-népművészeti kincsek. Hodek Mária, Pozsonyi Mária, Pereszlényi Irén, Böszörményi Ildikó, Jankó Gabriella, Fekete Éva, Zakál Ilona, Zsako,vlcs László, Krajnyik I- rén, Mezőlaky Erika, Stefán János, Jacsmenyik Károly, Both Katalin, Szombath Károly, Horváth Géza és Siller Pál — azok, akik leginkább Pereszlényi Irén meg. Az olyan gyűjtők, mint Kodály, Bartók, Vikár László és Vargyas Lajos — nem hiába nevezték KIAPADHATATLAN ARANYBÄNYÄ- NAK. Két faluban, Lédecen és Gímesen — nyolcszor gyűjtöttek eddig fiatalok, s anyagukban a két falu nép- költészetének valahány remeke megtalálható már. Természetesen a jövőben szeretnék végigjárni a környék összes forrását, s első akciójukhoz hasonlóan, az egész anyagot szeretnék bemutatni diáktársaiknak, de nemcsak nekik, hanem a vidék kö' zönségének is. Nemes céljaikhoz hí ven: visszaadni a népnek a népdalt Nem kicsi, de annál szebb felada tot vállaltak. Eddig negyven népbal ládát, százhúsz népdalt gyűjtöttek Az anyagot feldolgozzák, lekottázzák rendszerezik — így hát joggal re mélik, hogy népi kultúránkat méltón tudják támogatni, és néprajzi tudó mányunk gazdagításához is hozzájá rulnak. A látottak és hallottak alapján reális tehát az a megállapítás, hogy olyan Zakál Hona szívügyüknek tekintik ezt az elhatározást, akik a gyűjtésben, előadásban a legtöbbet tették eddig. A tanárok közül Tözsér Árpád segíti szakmailag a fiatalokat, de a fakultás vezetősége is jó szemmel nézi munkájukat. A Pedagógiai Fakultás hallgatóinak 21,6 százaléka magyar, vagyis háromszáz ember. E háromszáz ember 97 százaléka a Szocialista Ifjúsági Szövetség tagja. A szervezeti munkába valamilyen formában szinte Ml AZ AZ ELET? A folyosón tíz-tizenöt lány. Nyugodtan, vidáman tereferélnek. Ha nem Iskolafolyosón lennénk, eszembe sem jutna, hogy érettségiznek — olyan fesztelenek, olyan nyugodtak. Kakas Júlia is nyugodt és derűs. Az ok: szlovák nyelvből és pszichológiából már elmondta, amit tudott, fél lépéssel már túl van az érettségi vizsgán; de minden pillanatban szólíthatják, és akkor már csak a szaktantárgy, a gyermekgyógyászat marad hátra, abból pedig ő mindig Jól állt. — Bratislava ú), nagy kórházába, a kramárei kórházba jártam gyakorlatra. Egy alkalommal odaszőlított magához a főnővér és megkérdezte, nem akarnék-e érettségi után náluk dolgozni. Megbeszéltem a szüleimmel, válaszoltam, és a következő héten megmondom. A szüleimnek tetszett a gondolat, így most már tudom, hogy érettségi után hol fogok dolgozni. Mindig tetszett nekem az á- polönők munkája. Különösen a gyerekápolás, -gondozás! Négyen vagyunk testvérek. Odahaza is szoktam segíteni. A nővéreim is érettségizettek, mér dolgoznak. Az öcsém pedig NItrára jár mezőgazda- sági szakközépiskolába. Ha dolgozom, bekapcsolódom a fiatalok takarékossági mozgalmába, hogy ne kölísem el minden pénzem. Segítek a szüleimnek is, hiszen eddig, főleg a négy év alatt sokat költöttek rám. Legalább részben vissza kell szolgálnom. Szeretek fürödni, röplabdáz- ni és táncolni. Most már erre is lesz elég időm. Amíg tanultam, eleget akartam tenni az iskolai kötelességeimnek, és még odahaza is segíteni a- kartam a szüleimnek, nem mindig futotta az időmből Játékra. Amíg iskolába jártam, reggel ötkor-batkor keltem, és csak késő délután kerültem haza. Most már egészen másképp lesz! Táncolni járok majd. A CSEMADOK magyarbéli helyi szervezetének a tánckarában és énekkarában táncolok és énekelek. Készülünk a zselízi dal- és táncünnepélyre. Idén már nem kell izgulnom, hogy jaj, mikor é- rünk haza, kihívnak-e másnap Kakas Júlia az órán... — tervezget Júlia, de aztán egyet perdül, és már el is tűnik a tanterem ajtajában. Ismét rajta a sor. A többi lányok továbbra beszélgetnek. Elmondják, hogy az osztályban mindenki kedvelte Júliát. Azért Is, mert Jól táncol, meg aztán az ifjúsági szervezet megalakításából is kivette a részét. Most már én Is indulok. Hallom még, hogy valaki a lányok közül az egyik orosz tételt ismételgeti, Mi az élet? — mondogatja a címet. Valóban, mi Is az élet? Az, ami éppen Júlia, a leendő gyermekápolónő előtt áll... A tanító nénivel szeretnék beszélni — mondom a komárnői (komáromi) kórház gyermekosztályának a bejáratánál, amikor kinyílik előttem az ajtó. Az ápolónő sarkon fordul, de egy pillanat múlva már vissza is van, és bemutatja Dián Margit nénit, a kórház kedves, ősz hajú, lassan nyugdíjba készülő tanító nénijét. Elbeszélgettem Rózsa Piroskával, a kórházi iskola igazgatójával is. Ök ketten, meg kollégájuk, Boncsek László tehát egészen szokatlan helyen, a kórházban látják el pedagógiai teendőiket. Margit néni öt éve tanít ebben az iskolában. Rózsa Piroska két éve van itt. A pedagógus munkája szép, felelősségteljes és nehéz, az ő munkájukra azonban ez többszörösen érvényes. — öt éve tanítok itt a kórházban. Az első években többet tanultam, mint a gyerekek. Sokat. Egyszerre kellett vinnem szlovákul Is és magyarul is mind a kilenc osztály összes tantárgyát. Nem volt könnyű. Olykor egyszerre tizennyolc-húsz gyerekem is volt. Arra törekedtem, hogy mindegyikkel foglalkozhassam AHOL tizenöt-húsz percet naponta. Amikor kevesebb volt a gyerek, akkor több időt tudtam szentelni azoknak, akik arra rászorultak. Főleg a számtanra fordítok nagy figyelmet. Ha más tantárgyban elmarad a gyerek, szorgalommal, többlet- munkával be tudja pótolni, a matematikát nem. Amikor bekerül hozzánk a gyerek, néhány napig nem kellene, sőt olykor nem is szabadna őt tanítani; mi rendszerint már • az első vagy második napon megkezdjük a munkát, mert a gyerek maga jelentkezik. Kéri a könyvet, érdeklődik, hogy „járhat-e“ iskolába. Rendszerint, mint más iskolában, nyolc órakor kezdünk. Ha olykor az ember egy kicsit korábban jön be a kórházba, a gyerekek azonnal körülveszik, jelentkeznek, várják már Akik járni tudnak, felkelhetnek az ágyról, azokkal kint a folyosón vagy Itt ebben a kis egyszemélyes „tanáriban“ foglalkozom. A többiekkel teimé- szetesen a kórteremben, az ágynál. I
