Új Ifjúság, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1973-06-05 / 23. szám
új ifjúság 9 TÖTH LÁSZLÓ VERSEI: réteg és vonal szárnyai közt végzetét megleli agyagban üreg s az üregből valami még egyszer felemeli (röpke kimondhatatlan Ive szédülése) mérsékelt égöv (APÄM EMLÉKÉNEK) X. Akár ha kő zuhanna, akár ha kép — pupilláidból befelé: hátadat fény veri, kiáltásod ostora csattog. Arcodról esők leperegnek — marad a váz: szavaidról vakolat leomlik. 2. Akár ha csók, akár ha dal volna —: egy nyálas bystrica csüng szád elkékült szegletében ecetfa földből kifordul — gyökereiben lombosodik. Papír rétjén szakadás vezet át —: egy keréknyomba akár az egész világ belefér, légzöutaidon port kavarnak a szekerek. 3. Akár ha tenger, akár ha sár volna —: övig e mérsékelt égövi éjben vak fátyol lebben a szemre, s egy tárgy indul a kéz felé. Egy istened volt és egy asszonyod. Ekeszarv kezedből kiválik. Kiköpött szilvamag így a táj: hévül rügyekkel, levelekkel 4. — kocsmák zajával, hallgatással. (esők -) * — a szemhéjak mögött villámé sapottan kopár fűzfa füstölög megmozdul s az időből kioldódik a táj ivei elbeszélésünk tárgya egy naM gyon egyszerű, drámai fordulatokat csak mértékkel tartalmazó, minden nehézség nélkül soron követhető történet, szükségesnek tartjuk az elején megjegyezni, hogy a címben jelzett két csattanónk két egyformán elcsattanó« pofon értendő, és ahelyett, hogy elnézést kérnénk a kezdeti magyarázkodásért, elkezdjük a történetet például azzal, hogy Dagmar végül Is beleegyezett, egy hangos ahojt kiáltott a barátainak, és felszállt a buszra. Csanáky. azonnal kisajátította, mint valami nehéz munka jól megérdemelt jűtalmát. Azt gondolhatná valaki, hogy Dómbovicsnak és e történet lejegyzőjének — akinek szerepét a továbbiakban csak egy személyes névmással érzékeltetjük majd — nem sok része lehetett a lány meggyőzésében. Az Igazság persze az, hogy mindketten jobban tetszhettek a lánynak, mint Csanáky, de mivel az élet mindennapi velejárójaként meglehetősen közönyösen viselkedtek a döntés lélektanilag fontos pillanatában, ez az érdemük passzív előjellel született, és a továbbiak során egy- • általán megszűnt érdemnek lenni. Úgyhogy, amikor Saimer bácsi a kőbánya sorompójától jelezte, hogy minden oké, és a fenyők között megszorult hőségtől bág^d- tan pihegő két sátor látványa ts ezt bizonyította, Csanáky már nyeregből közölte, hogy olvasott egy istent pásztőrregényt és a zsulájából kipattintgatta Chloét. Természetesen Dagmar mintájára. — Sok szerencsét! — mondta neki. Dom- bovics, meglehetősen többértelmüen, és- a nap további említésre méltó eseményét már csak az esti tábortűz jelentette. A két sátor falára misztikus árnyakat vetettek a szertelenül ágaskodó lángok; pattogott a tűz, meg-megroppant a környező vörösfenyők csavarodott törzse. Dagmar arca kedvesen átszellemült, és szájából gördülékenyen ömlött a szöveg, hogy nincs frankóbb dolog a világon, mint a nyári trampolás, s hogy Pritivínben mindjárt az iskola mellett laknak, csaknem a városka szélén, a buszmegálló közvetlenül a házuk előtt van, Strakonicéig csak húsz perc az út, meg hogy képzeljék csak el, Vosahlík apjáé volt valamikor az összes dél-csehországi malom, egy osztályba jár a fiúval, és nem is látni rajta, hogy a faterja akkora bur- zsoá volt, egészen jó fej, és Csanáky se számítson semmire, mert úgy hozta a véletlen, hogy egy sátorban alszanak. Csaná- Ryn éppenséggel nem látszott száfbltó terve, tény az, hogy a Morcoska gömbölyűre kopott sziklái ifXögül előbukkanó nap másnap reggel mindhármukat talpon találta. Csanáky tojásos- sampont adott Dagmarnak, hogy mossa meg vele a haját, mert nem fénylik eléggé, de a lány. egy ideig ellenkezett, hogy a patak vize rohadtul hideg, inkább menjenek ,el a duzzasztóhoz... Ma nem lesz-fürdés, ma dolgozni fogunk! — mondta határozottan Csanáky, grafitot és papírokat hozotf elő a junior ni elnevezésű vadonatúj sátrából, és rajzolni kezdte a lányt, ahogy a haját szárítja a tisztás közepén. — Ügy látszik, komolyan gondolja! — jegyezte meg Dombovics. BERECK JÓZSEF: CSANÁKY BOSSZÚJA. AVAGY HAPPY END KÉT CSATTANÓVAL — Nem mindig — mondtam én, és abban maradtak, mert Csanáky fogta a papírjait és a lányt, elment vele egy zártabb tisztást keresni a fenyőcserjék között. Á nap egyenletesen kúszott föl az ég sima, kék kapaszkodóján. Az idő múlását semmi se siettette, semmi se késleltette. A hatalmas vörösfenyők rokkant méltósággal ágaskodtak a sátrak fölé, aztán úgy déltájban Vlado jött a táborba, se- színűre kapott farmernadrágban, ugyanolyan színűre kopott spanyol gitárral és egy tömött hátizsákkal a hátán; a tollát John Lennon is .megirigyelhette volna. A délután tehát szöveglőssel és azzal telt el, hogy mindnyájan segítkeztek a tábor kiszélesítésében, kifeszítették Vlado napszítta ponyváját, és füttypárbajt vívtak a kőbánya sorompójánál ácsorgó Satmerrel. Csar náky és a lány nem mutatkozott egész nap, az is lehet, hogy lementek a falu kocsmájába halsalátára és kofolára. Dombovics azt sem tartotta kizártnak, hogy Csanáky kapásból bezsortgott, ami persze nagy hülyeség, mert Dagmar kimondottan partiba va- jiOj bula. Amúgy frankó lány, áramvonalas alakkal, meg minden, csakhát nagyon táí- sas... Estére azért megérkeztek, a falu felől, Csanáky hóna alatt egy köteg rajz, kezében lóbálta surranó! a lány, mentolos cukorkát szopogatott és mindjárt azzal kezdte, hogy a kocsmában egy bácsira úgy rájött a köhögés, hogy kirepült szájából a protézis. Egykedvűen csacsogott, megdicsérte Csanáky rajzait, és a világ legtermészetesebb dolgaként fogta fel Vlado jelenlétét a táborban, de este a parázs mellett már őt stírölte kitartóan, és Dombovics beledünnyögte a tűz áldozati füstjébe, hogy Chloénak lőttek, mert megjött Daphnisz, szürinx helyett gitárral, és a farmerje is ideálisan el van kopva. Vlado szemmel láthatóan nem tájolta be magát a lányra, az iparművészeti legkulibb sráca volt, de amúgy szörnyű rendes, kipakolta a magával hozott kaját, aztán csak gitározott és énekelt. Dombo- vicsoak mégis igaza lett, mert amíg a "tábortűz egyre fogyó lángjánál Csanáky a zsuláját rögzítette, az aranyszőke hajú Chloé átdobta a váltót, és cuccával együtt a gitáros Daphnisz sátrában kötött ki. — Drámai fordulati — jegyezte meg Dombovics. — A javától! — mondtam én. — Szívódjunk fel,'níiht a vakbélfrrűtét — javasolta Dómbovics, mert az elkövetkező percekben — Komolyan — mondtam én. — Ti komolyan ezért jártok ide minden nyáron? — kérdezte Dagmar. —Ezért is — mondta Dombovics. — És lányok nem jönnek veletek? — érdeklődött tóvább Dagmar. — Lányokat a duzzasztónál fogunk — .Jegyezte meg. Csanáky két légies vonal .megrajzolása közben. — Ogv csináljuk, ahogy veted — mondta Dombovics. — És mindig sikerül? — kérdezte a lány. a drámai fordulat kicsúcsosodása volt várható. Egy Ideig még hallgatóztak a ponyván keresztül; semmi zajos eseményre nem került sor. Ügy látszik, Csanáky némán beletörődött a megváltozott helyzetbe, Vladót meg a hiúsága akadályozta meg abban, hogy kidobja a lányt. Az éjszaka tehát békésen elmúlt,. másnap reggel az őrhelyére baktató Saimer hahózására előmásztak a sátraikból, és mindenki úgy tett, mintha nem történt volna az égvilágon semmi. Ez persze Csa- nákynak sikerült a legkevésbé, lelombozta a fordulat, ha jobban megfigyelte valaki, úgy nézett ki, mint egy hordó kovászos u- borka a reggeli lődörgés közben. Talán a legjobb követ gurította le a bányából, állati hófehér zsulát, de lerúgta a talpazatról, ahová az előző este állította, és fölment. Saimer után a kőbánya sorompójához. A délelőtti nap sugarai éles szögben zuhogtak a bánya fölszaggatott falai közé, és az öreg békésen falatozott kis bódéja e- lőtt. — Alig, hogy fölérek, máris ennem, kell! — szólalt meg nagy sokára. — Ez a kapaszkodó kifárasztja az embert. Csanáky nem válaszolt. A bódéhoz támaszkodva leguggolt az öreg mellé. — Aztán már kibírom, de Ilyenkor ennem kell — folytatta az öreg. — Hát miért nem mennek fürödni? Ma igazán jó nap van. Ilyenkor legjobb fürödni. Csak szóljanak, én majd vigyázok a sátrakra! — Lehet, hogy a többiek elmennek — válaszolta kedvetlenül Csanáky. Az öreg szabályos kis kockákra szeletelte a kenyeret, egy-egy darabka kolbászt tett minden adagra, s úgy tette a foghíjas szájába. — Harminchét fillérért ekkora kolbászt lehetett kapni Pestenl — mutatta a karján, s nevetett. — Már azt sem tudom, hogy hányban... Akkor voltam ott utoljára. biek pedig elmentek a duzzasztóhoz fürödni. A kikölcsönzött gumimatracokon lebegve aztán néhány dolgot tisztáztak: — Mi önérzetes fiúk vagyunk, nem szeretjük az ilyen váratlan Izéket...! mondta Dombovics. — Milyen izéket! — kapta föl a fejét Dagmar. — A Vlado csak ürügy volt. Egyszerűen, nem szeretem, ha kisajátítanak! — Csanáky csak a Chloét akarja... — mondtam bizonytalanul én, de Dagmar dühösen a vízre csapott, és megbillent vele a matrac. Elmerült. — Én tudom igazán, hogy mit akar, meg a Vlado is! — prüszkölt és dühöngött, miután visszamászott a matracra. — Az az érzésem, hogy ti nem értitek az egészet, mert itt mindnyájatoknak egy- gyel több vanl — kiabálta a homlokára mutatva. — Méghogy művészek?! Az értelmiségieket hülyeséggel át lehet rázni, de tt mindenre másképp reagáltok! Holnap visszajönnek a többiek, és megyek velükl Fütyülök rátokl Szép volt Dagmar úgy fölhergelődve. Héra sem lehetett csinosabb és dühösebb, a- mikor Aphrodité elnyerte előle Érísz almáját. Dombovics meg Is mondta neki, mire ő azt válaszolta, hogy mégsem tévedett, Itt mindenki hülye, és este a parázs mellett azzal rekesztették be a vitát, hogy némi átcsoportosítás után Dagmar egyedül fog aludni Csanáky Junior Ifi nevet viselő, vadonatúj sátrában. Szemmel láthatólag feloldódott a feszültség, felszabadultabban pattogott a tűz, és a Morcoska alatt késő éjszakáig visszhangzott Vlado éneke és a gitár pengése. Ilyen e- lőzmények után illúziótrontőbban nem is verhette volna föl őket a reggel. Nyugalmáról és mérhetetlen közönyéről közismert Dombovics minden ízében reszketve szaladgált a sátrak között. — Ilyen balhém Ilyen balhém — Ismételgette elszörnyedve. — Mi van, mi történt? — kérdeztem én. A bicskát szorongató keze fönnakadt a levegőben, erősen gondolkozott, homlokát ráncolta,. — Valaki... kt-kinyírta... Dagmart — nyögte ki Dombovics —, e-ekkora... vá-vá- gás van a ... a torkán...l a táborban közben Vlado előszedte vésőit és nekiesett az egyik kőnek; a töb— Te megörültéit — Hol van? — Ott fekszik a sátorban.. — Ne hülyéskedj 1 — l-isten bizony! — Hol van Csanáky? — Nem tudorai — Eltűnt? — Ez őrületl — Rendőrt kell hívni a faluból — röpködtek ellenőrizhetetlenül a szavak, és Vlado eszeveszetten elrohant a falu irányába. Bénult mozdulatlanságuk csak akkor engedett föl, amikor a rendőrségi kocsi föltűnt a kőbányához vezető úton. A kövér őrmester kék blúzát átütötte a verejték, a' mikorra a sátrakhoz ért; Vlado alig bírt ]é- pést tartani vele. Szótlanul, csak a tekintetével érdeklődött a tett színhelye felől, aztán óvatos léptekkel Csanáky sátrához ment, lassan széthúzta a bejáratát: Dagmar törökülésben ült a sátorban, zsebkendőjével nyakát töyülgette. — Dobré jitrol — mondta az anyanyelvén, szinte énekelve, s közben elnézést kérőén mosolygott. — Vladko, kérlek, melegíthetnél Jegy kis vizet, vége a kriminek! Nem akar lemenni nyakamról a Csanáky festékei! Még mielőtt a közeli fenyőeserjésben felhangzott volna Csanáky féktelen nevetése, ’ Dombovics óvatosan hátrált néhány lépést, így a helyzetről tiszta képet nyert őrmester minden előkészület nélkül Vladót vágta pofon. Mivel a történet nem beavatott szereplőinek Is elég volt egy pillanat ahhoz, hogy mindent tisztán lássanak, nincs értelme a további magyarázkodásnak. Ja, és a másik ''pofon?! Az Is elcsattant. E történet lejegyzője tanúsíthatja.
