Új Ifjúság, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1973-01-16 / 3. szám
HOL VAN PETŐFI A kérdés már régebben motoz bennem. -.Pontosabb körvonalakat akkor kapott, ami-tor a Népművelési Intézet Banská őtiavnioán {Selmecbánya] ünnepséget rendezett születésé aek 150. évfordulója tiszteletére. Erősödött allékor, amikor az új évbe lépvén a szlovák és cseh sajtéban egyre-másra jelentek meg a költőt és munkásságát, megalkuvást soha nem ismerő konoeságát méltató cikkek, irá-sok, emlékezések. Irt -róla a Pravda, a Eud, a Práca, de a többi lap is, hírt adott róla a televízió, rádió egyaránt. A kérdést konkréttá a Szlovákiai írók Szövetségének a közelmúltban megtartott nagyszerű emlékestje tette. Hol van Petőfi? Tényleg! Hol van hát? Pontosabban hová lett? Hova tűnt? Hova tűnt közülünk, csehszlovákiai magyarok közül? Ezek a kérdések vibráltak fel bennem a nagyszabású ünnepségeket látva, a- melybén a szlovák kulturális intézmények részeltették a magyar nép nagy fiát. De ugyanígy ünnepelték a csehek, u- gyanígy ünnepelték Szovjetu- níő-szerte iskolákban, intézményeikben, mindenütt. És ahová a cím kérdőjele mutat; vajon mi, csehszlovákiai magyarok eléggé ünnepeltük-e? „A világ sok országában A portré Kopócs Tibor munkája vannak olyan fiatalok, akik azért tanulnak magyarul, hogy eredetiben olvashassák az ö műveit. Nekünk könnyebb a dolgunk: beleszülettünk abba a nyelvbe, amelyen a világirodalom legjelentősebb magyar nagysága Irt.“ így igaz. CsaK- hogy minden igazság „apróra“ váltva — a szó nemesebb értelmében — ér valamit. Úgy, ha bennünk él. Ha nem azért ünnepeljük, mert most „kell“, vagy mert most „divat“, hanem mert szeretetünk, ragaszkodásunk müveinek Ismeretéből fakad. Vajon így van-e? Illyés Gyula mondja: „Petőfi mindnyájunk rokona. Alig van magyar anyanyelvű ember, a- kinek szívébe nem fészkelte be magát. Csaknem úgy, mintha vérségi közünk volna hozzá." Vajon így van-e? Ha csak a Duna utcai magyar tannyelvű iskola igazgatósága, ifjúsági és pionírszervezete által rendezett Petöfi- emlékestre gondolok, vagy az Oj Szóban megjelent cikkeikre, az Oj Ifjúságban megjelent riportsorozatra s az ugyancsak itt folyó A magad s néped dicsőségére című versenyre (különösen az erre érkező válaszok tömegére), akkor magam is hajlamos vagyok azt hinni, hogy valóban Így van, így i- gaz. Különösen azért, mert a Duna utcai diákok Petőfi-est- jét legszebb emlékeim közé sorolhatom. S azért még, mert rádöbbentett arra, hogy az est minden szereplője — a legkisebbtől a legnagyobbig — értette is, amit mondott. Csakhogy Csehszlovákiában nem ez az egyetlen magyar iskola. Jólesne tudni, hogy a többiben mi történt, a többiben hOigy ünnepelték meg, s hogy készülnek az év során megünnepelni a szabadság lánglelkű költőjét. Jólesne tudni, ho^t' a- mikor a világ Petőfit ünnepel, mit tesz, mire készül a Nyitrai Pedagógiai Fakultás és a Ko- memsky Egyetem magyar tanszéke. Jólesne tudni, mire készülnek az ifjúsági klubok: a prágai Ady Endre Diákkör, a bratislavai József Attila Ifjúsági Klub, az érsekújvári Kassák Klub és a többi is mind- rnind. De nemcsak iskoláink és ifjúsági klubjaink vannak. A csehszlovákiai magyar dolgozóknak van kulturális egyesülete. jólesne tudni, hogy a központ és a járási bizottságok legalább annyira megemlékeznek róla, mint ahogy azt a szlovák kulturális szervek és intézmények tették. jólesne látni, hallani, tudni, hogy nem feledkeztünk meg róla mi sem. Ha -legalább lélekben elzarándokolnánk a háBhoz, ahol született, ath-oil a naplóban többek között fflyiein bejegyzés is bl'vas- luató: „...Mi a Vörös Hadsereg tisztjei, megnéztük ezt a helyet, a házat. Magyar lró, Petőfi Sándor! Mélyen érezzük, értjük és látjuk az ő munkáját a magyar nép részére. Mi Oroszországban elmeséljük az ő munkáját és művészetét. Magyar nép! Ne felejtsd költődet, Petőfi Sándort! 1945. V. 14. Szamuljev kapitány.“ Csodálatos mondatok. A Kortárs Petőíi-emlékszá- máina-k egyik írója így vall: „Nagyapám házában falon füg gött a képe. Ha kérdeztem felöle, egy szóba fogtak mesét, életet, haragot és vágyakozást: Petőfi. Valő életéről, verseiből foszlányokat ismertek csupán. Inkább érezték, mint tudták, hogy volt és van. Abban a házban mégis Petőfi volt az irodalom, a tudomány, a vers, a ritmus, s nagy ritkán az éneklés is.“ Most, amikor verseihez már mindenki hozzájuthat, amikor könyvek sokasága íródott róla. munkásságáról, soha meg nem alkuvó emberségéről, mi is n y ug o d-ta n ün n epeibe tn én k. Mert Petőfi nemcsak a magyar, hanem az egyetemes világkultúra része is. Minden nép ö- rütne, ha ilyen költőt mondhatna magáénak. Ahogy a fentebbi idézet is mutatja, valami kor tudatlanul is Petőfi jelentett mindent. Most tudva és ismerve igazi arcát, most mit jelent? Höl van Petőfi? Flgyei- lünk-e rá? S jó! figyelünk-e? jól tanuljuk és tanítjuk-e Iskoláinkban? Hisszük-e, hogy korszerű, hogy kortársunk mind verseiben, mind eszméiben? A néppel tűzön vizen át! — kiáltotta Petőfi. Érjük el, hogy a nép is, mi mindannyian így loboghassunk Petőfiért. Jó lett volna és mindenképpen hasznos, ha az Irodalmi Szemlénknek is, eszébe jut, hogy megváltássá a csehszlovákiai magyar írókat Petőfiről. Jó lett volna és jó lenne, ha kulturális egyesületünk könyvvel tisztelgett volna a népért lobogó költő emléke előtt. Mert újra csak Illyés Gyulát kell idéznem: „...a népeket békítő szóértésbe mi régóta Petőfit delegáltuk. Ű változatlanul a mi legilletékesebb tolmácsunk. Nemcsak a magyarság jövőjében hitt ugyanis, hanem éppoly lángolóan, vére hullása ig hitt minden nép ügyében is. Alig 27 évesen a segesvári csatatéren nem egy árva nép. nem egy levert nemzet, hanem az egész emberiség kiválasztott fiaként halt mártírhalált...“ Így igaz. Ünnepeljük hát! TÖTH EJLEMÉR z idős Hudec néni Stupaván egy reggel arra ébredt, hogy nincs mit bekapcsolnia, mert eltűnt a tranzisztoros rádiója. A házi leltárnál aztán többek között megállapította, hogy nemcsak a rádiója, hanem megboldogult férje fekete nadrágja, sapkája és egy pár bakancsa is eltűnt. És persze a spajzban is üresebb lett egy-két polc. Hajnalban a stupavai sarki tejcsarnok előtti ládákat valaki megdézsmálta: eltűnt három darab vaj és húsz kifli. Az üzletvezetőnő nem tudta mire vélni a dolgot. Úgyszólván tíz perccel azután, hagy hallatta a tejeskocsi zörgését, ott állt az üzlet előtt. De tíz perc nagy idő, és sokkal értékesebb holmiknak is lába kelhet. Másnap vagy két nappal ezután Kasalánénak elloptak egy pulykáját. Az ólból, fényes nappal, míg a család dolgozott. Kétszázötven koronára becsülték. Tűzött a nap, s a kukoricát kapáló asszonyok, férfiak legszívesebben egy szál ingüket is levetették volna, jó, hogy nem tették így. mert meglehet, alsóneműben kellett volna hazabiciklizni- ök. Ugyanis, amíg ők kapál tak, levetett holmijaik között idegen kéz turkált. Megdézsmálta a tízóraijukat és elvette a levetett kötények zsebeinek tartalmát. Szerencsére csak koronákról volt szó, de ha több lett volna, többet visz. Fialáéknak valaki a padlásról elcsente a sátrukat. Dubecék házából eltűnt 250 korona készpénz, szalonna, kolbász, szalámi, ezer korona értékű élelmiszer, szvetter, zokni, ingek. A tolvaj a nyitott ajtón ment be, amíg a család tagjai az udvaron és a kertben fog lalatoskodtak. Ez után az eset után az tán vége szakadt a titokzatos tolvaj titokzatosságának, habár a lopássorozat kisebb- -nagyobb mértékben még folytatódott. Dubecéknél túlságosan otthonos volt a tolvaj, ráadásul levelet kaptak a Veiké Leváre-i javítóintézetből, amelyben az intézet igazgatója értesítette őket, hogy fiuk megszökött és ha hazalátogat, azonnal hívják a rendőrséget. A sors irónája, hogy a rendőrség még a levél megérkezése előtt, a tolvajlások révén rájött a fiú szökésére, így nem csoda, hogy el- : fogásáról úgyszólván levél fordultával értesítették a Veiké Leváre-i javítóintézetet. Marián 1956. március 23- -án született, tehát tavaly május 5-e és 17-e között, amikor naponta két-háromszor is paragrafust sértett, alig múlt tizenhat éves. Munkás, munkaviszony nélkül. így áll a vádiratban. Más gyerek az ö korában moziba jár, úszik, labdázik, átéli első szerelmét, tanul. A máson többséget értek, mert 16 éves hősünk esete, sajnos, nem egyedülálló, sőt utóbbi időbér, már a nála jóval fiatalabb bűnözők sem keltenek feltűnést. A bírósági tárgyaláson sokáig tartott, míg az ügyész jeloivasta a vádiratot. Be leszédült a fejevi a sok pa ragrafusba. Igaz. pénzben nem sokat tett. ki a kár, de minden nagymenő kicsisé gekkel kezdi. A tizenhat megkárosított személy a kártérítés helyett szívesebben jelképelte volna az an qyaiarcü gyereket, akinek talán még senki sem mondta, fiatalember. Az ismerőseit szomszédait, saját szüleit lopta meg. Mit érdemel az ilyen bű nős? Pofonokat vagy nevelőin tézetet? És egyáltalán nagyabb e az ő bűnössége a körülötte élőkénél? Szülei, barátja, szomszédai, az iskola bűnösségénél? Számtalan helyen válaszolhatnánk ezekre a kérdésekre, és számtalan helyen átsuhanhatnak jelettük anélkül, hogy arcuk a rettenetes ■könnyelműségen kívül mást is visszatükrözne. De egyáltalán nem min degy, mit tükröz visza. Kérdőjeleket használtam, bizonyos értelemben pozitív kérdőjeleket, de nem szeretném, ha kérdéseimet valaki szélsőségesnek, egyoldalúnak nézné. Valaki, aki azt állítja, hogy a mai fiatalok rosz- szak, rosszabbak, mint a ré giek. — Bizony, alighogy világ ra jönnek, üvöltenek és az öklüket rázzák. Sokkal erősebben és követelődzőében, mint annak idején szüleik, így van, de mit csináljunkt — mondják. Az utóbbi vélemény, a legyintés, kényelmesebb megoldás a felelősségkutatásnál, keresésnél, a felelősségrevo- násnál. Minden kérdőiéi megválaszolásánál. Ne dőljünk be és ne hagy jón bennünket hidegen az a statisztika, amely minden érzés nélkül kiabál és figyelmeztet: egyre csökken a bíróság előtt állók átlagos életkora és növekszik a fiatalkorú bűnözök száma. Valljuk be, mindnyájunknak van ehhez valami köze. —z— KÉRDŐJELEK Nebéz volt a Dunajská Streda-i (Dunaszerdahely) járás pionírjainak újévi találkozóján olyan pillanatot I találni, amikor Fekete Imre, a SZISZ járási bizottsága pionírtanácsának titkára nem lett volna elfoglalva. A pionírok és a vezetőik szép ünnepi találkozóján elérhe tetten volt. De nem is csoda! Egyszer konferált, máskor meg vetélkedőit vezetett, de egyébként is akadt bőven tennivalója, mert a tizenkilenc pionírcsapat képviselőinek. akik összegyűllek Orechová Pólón (Dióspatony) í kultúrotthon;:ban. kellett enni, üdítő italt is felszolgáltak, s természetesen a szórakozásukról is gondoskod ni kellett. De ügyesen csinálják! No de végül nemcsak Fekete Imre, hanem a szervező bizottság többi tagjai is nagyot szusszantottak, és most már elmondhatják, hogy bizony ez a találkozó jól si került, megérte a sok fáradságot. A pionírok jól szóra koztak, tanultak is, az ügyesebbek pedig legalább egy tábla vagy rudacska csokoládéval hagyhatták el a köz ség csodálatos művelődési otthonát. A pionírok és vezetőik figyelmesen hallgatták a műsort, érdekesen és sok mindent kérdeztek a jelenlevő járási vezetőktől a járás gazdasági és kulturális fejA műsorban fellelitek az egyes pionírcsapatok legügyesebb képviselői is, a többiek pedig a vetélkedőben leleskedtek lódéséről. Arról is tanúbizonyságot adtak, hogy ismerik és szeretik szőkébb hazájukat, saját községeiket, illetve a járást, amelyben élnek. Ha nem így lenne, akkor nem ismernék a járás földrajzi, gazdasági, társadalmi és kulturális adatait, illetve eredményeit. A pionírok újévi találkozója a februári győzelem 25. évfordulója jegyében zajlott, s így akár az ünnepségsorozat bevezetőjének is tekinthetjük. Gratulálunk. Mi sem bántuk meg, hogy elfogadtuk a meghívást és „betolakodtunk" a pionírok közé. — n — A legkisebbek is nagy figyelemmel kísérték a műsort HANGULATOS TALÁLKOZÓ
