Új Ifjúság, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1973-05-29 / 22. szám

új ifjúság 9

VOJTECH MIHÁLIK:

KURUCHALÁL

Repülj szelíd, hegyen-völgyön, találd meg a szeretőm.

Hát ha mire a hold feljön halva fekszik a zöld mezőn?

Súgd meg neki, három napja

étlen-szomjan keresem.

Hát ha már halál ringatja lova mellett csendesen?

Tudom, él még, szép szemével kémleli a nagy eget.

Hát ha máma estébédre szemét madár eszi meg?

De gonosz vagy... Mondd, mit láttál? A bánatom ne nevesd!

Kardot láttam, holló szárnyét, gyűrűt s füvet, vérverest...

PAVOt HOROV:

MÁJUSI ESŐ

Asszonysírás.

Leomló hajzuhatag.

A májusi éjszakában a park kinyújtja értük a kezét.

Gessteayaták ezer gyertyája ég almafákrél porhó szitál mégis sötét van sznroksötét.

Asszonyaira«.

Leomló hajzuhatag.

A fák tunikája áléi sörényük illata száll suhogtatja őket a májusi zápor.

Megbokrosodott villamoscsorda kolompja

pang

vártaira gyilkosságok fányas kásáin.

Asszonystris.

Suhog, suhog s zápor.

A park kötésig lágy vizében gázol és remeg édes szédületében.

És nők hajadonfőtt és nevetés szivárog a zokogásba nevetés a sötétség fátyla áléi párok nevetése a park ernyő-gasztenyeféi alatt ízzé nevetés

bódult nevstés — lapka a lámpa fölött Da miárt, 6, da miért sírtak a nők?

MILAN RUFUS:

A SZERELEMRŐL

Fogynak a napok. A merengő repülés nyila hullni vágyna. Fészekké fonódik az évek során a ráncok könnyű szála.

S az arcokat elfelejtettük, s a nevek is kikoptak lassan. Csak 6 marad itt, egymagában. Csak 6, az örök-változatlan

gyújtja meg a szavak kanócát, gyúrja bennünk a félénk rímet, s rejtett parazsa füstölög még, s melenget füstölögve minket.

ANDREJ PLAVKA:

Konok agyagod megízleltem. Zendülf fel újra, régi énék.

A férfi kongó poharába öntsd az Ősi keserűséget.

Szerelem, szememet ne fogd le.

Szállj el — ne súlyosítsd a szárnyam Hogy Igazságos legyek végre, és igazságos szemmel lássam,

MELANKÓLIA

A véghetet len róna hív a meszseség a messzeség nem hallom harangok neszét megittasodott bódult álom visszhangja hív a láthatáron

mint közeleg emberhez ember, mint keresztezi vágy a vágyat, s a tömeg a büszkék fajából a végzet ellen hogyan lázad.

Egy nap

a magot megszentelte a vágy tömjénes illata a végtelen nagy rónaságon kinőtt a fa

— Nézzétek csak, Martin is hozza a kardját! — kiáltott fel Palkó, amint észrevette Martint a kanyarban.

Ahogy hozzájuk lépett, mindjárt nézegetni kezdték a fakardját.

—• Mikor faragtad? — kérdezte Peter.

— Még tegnap este — felelte Martin, és örült, sőt mosolygott Is, amikor a kard mindenkinek tetszett.

— jó fogása van — mondta Milan, miután kipróbálta.

— Egy picit azonban nehezebb az enyémnél — tette még hozzá, mintha nem akarná túlbecsülni.

Miután jól megbámulták a kardot, letelepedtek a fáskamra mellé. Milánt és Martint a többiek mindenféle előzetes megbeszélés nélkül parancsnokoknak tekintették. Lehet, hogy éppen azért, mert nekik volt kardjuk.

— Várunk, amíg az alvéglek füttyentenek — mondta Milan —, és utána megkezdjük.

— A csúzlikból is lőni fogunk? — kérdezte Martin.

— No és? — csodálkozott el Milan. — Ml másnak készítettük volna őket különben?

— És ők is lőni fognak? — kérdezte valahogy ijedten és gyorsan Palkó.

— Hát az csak természetes — felelte hanyagul Milan de célozni legfeljebb csak a lábakra szabad. Akit eltalálsz, elkiáltod a nevét, és az kiéli a Játékból. De senkinek se szabad csalnia...

— És ml történik akkor, ha... — kezdte újra Palkó, de nem fejezte be. Döbbenten nézett körül, és lehajtotta a fejét. Ogy tűnt, hogy már a gondolatért is szégyellte magát.

— Akartál valamit? — kérdezte tőle Peter. !

— Nem, semmit, igazán semmit — dadogta Palkó, és elhallgatott.

A fiúk kezdtek türelmetlenkedni. Össze-összenéztek, aztán kérdőn tekintettek Milánra. Ogy nézett ki a dolog, hogy bizonyára rosszul egyezett meg az alvégiekkel, és meglehet, hogy csak holnap kellett volna velük találkozni. Milan azonban nem nyugtalankodott, időnként halkan fü- työrészgetett is. Nagyon is biztos volt benne, hogy mindannak, amit vár, meg kell történnie. A fiúk közül eddig senki se tiltakozott, senki se akart a többiek előtt pánikkeltőnek mutatkozni.

— Lehet, hogy megfeledkeztek rólunk — mondta hirtelen Martin. Mindnyájan feléje fordították a fejüket. Néhány szempárban csak meglepetés tükröződött, a többiben azonban valamiféle döbbenet látszott.

— Nem kell félned — vágott a szavába halkan Milan —, még bőven van időnk. Bizonyára valamilyen előkészületeket végeznek, meg akarnak bennünket lepni.

— Nekünk is ki kellene sütnünk valamit — mondta Janó.

— Ez nem rossz ötlet — mondta Milan —, van valami javaslatod?

— Pontosan nem is tudom — dadogta Janó, és a hangja hirtelen elvékonyodott. A nyála cigányútra szaladt, köhögni kezdett.

— Azt javaslom, hogy alakítsunk két csapatot — kezdte Milan. — Az egyik a felső, a másik meg az alsó úton megy majd. Gondoljátok, hogy így jobb lesz?

— Talán jobb lesz — mondta Juro —, legalább nem tudnak bennünket bekeríteni. Ha meg egy csomóban megyünk, könnyebben el is találnak bennünket.

— Hát akkor jó — folytatta Milan tovább, és nagyon komoly képet vágott. — A felső úton megy majd Martin, Peter és Janó. Az alsón pedig én, Juro és Palkó. Egyetér- tetek?

— Ez végül is mindegy — mondta Martin, és meglepődve állapította meg, hogy tulajdonképpen az egész dolog: nagyon is izgatja. — Minden csoportnak — folytatta

— szét kellene húzódnia. Egy menjen egészen elöl, mint járőr. Minden katonaságnak van ugyanis valamiféle járőre. Ezt tudjátok. Ha lelövik a járőrt, legalább leleplezik magukat.

— Én leszek a felderítő — mondta csaknem kiabálva Palkó.

— Én is — mondta Janó a másik csoportból.

— Jó — hagyta rájuk Milan.

Ojra leültek. A fiúkon látszott, hogy mér nyugodtaöbak. Halkan, de izgatottan beszélgettek.

A távolból váratlanul átható fütty hallatszott. És utána mindjárt a második, majd a harmadik. A fiúk elhallgattak, sőt egy pillanatig senki még C9ak meg se moccant, de az is lehet, hogy nem is lélegzett. Amikor a füttysző elhalt a fejük felett, Milan felkelt a földről, és határozottan azt mondta:

— Felderítők, előre!

Palkó és Janó lassan felálltak, egy kissé megütközve végigmérték a fiúkat, aztán elindultak. Palkó az alsó, Janó pedig a felső úton. Néhány lépés után mindketten előhúzták csúzlijukat. A kavicsokat a bal kezükben szorongatták. Amikor eltűntek a legközelebbi csűrök mögött, a többiek Is felálltak a fáskamránál.

— Talán indulhatnánk Is — mondta Peter, és még lehajolt, hogy teleszedje a markát apró kaviccsal. Az egészet a bal zsebébe szórta.

Néhány lépés után Martin és Peter elváltak.

— Te majd utánam jössz, és hátulról fedezel — mondta Martin. Csűrtől csűrig, fáskamrátö), fáskamráig futott. Az, hogy kimenjen az útra, eszébe se jutott. A legjobban annak örült volna, ha egyáltalán nincs Is út, amely csábítaná és bármikor elárulhatná. Sohasem tűnt neki any- nyira fölöslegesnek, mint éppen most. De nemcsak az út, most minden más jelentőséget kapott, mint a valóságban. Most mindenre csak úgy nézett maga körül, abból a szempontból, hogy segít-e elrejtőznie vagy sem. [anőt nem látta maga előtt. Lehet, hogy nagyon előre ment, vagy megszökött, gondolta. De a léghamarább valahol megbújt és most ott várakozik. Martin állandóan figyelt maga körül, de a legtöbbször hátra píllantgatott, hogy követi-e Peter. Ha hosszabb Időre meglapult, észrevette, amint a szűk kis utcácskán vagy öt csűrrel mögötte szalad. Ojra előrevetette magát, de mintegy valamilyen belső hangra egy-egy pillanatra mindig megállt és hallgatózott. Különösen azt figyelte, hogy nem mozog-e valaki tőle jobbra vagy balra. A csúzliját még elő se vette a zsebéből. Arra még van Idő, gondolta. így csak a kardja maradt, amelyet a jobb kezében szorongatott. A kard nagy volt, és most hátráltatta. Már sajnálta, hogy egyáltalán készítette, de el már nem dobhatta. Valahogy biztonságosabban érezte magát vele, ha igyekezett Is magát megnyugtatni, hogy Itt semmi komoly dologról nincs sző. Félelmet nem érzett, mégis izgatott volt, és tulajdonképpen azt sem tudta, miért.

Hirtelen megtorpant. Vagy két csűrrel előtte valami megmozdult. Egész testében megdermedt. Egy hátat látott, de a következő pillanatban az Is eltűnt. Az ott előtte bizonyára lefeküdt a földre. Mégjobban összehúzta magát és lassan haladt előre. Végül lehasalt, és kúszni kezdett. Maga is meglepődött, hogy milyen csendesen halad előre. Egy kis idő múlva, alig tíz méternyire, újra megpillantotta maga előtt a hátat. Megkönnyebbült, megismerte Janót.

— Janó, hallasz? —• suttogta.

Janó felemelte a fejét, és jelezte, hogy jöjjön oda hozzá. Az arcában volt valami, amit eddig sűha nem látott benne. De lehet, hogy csak neki tűnt úgy, aztán arra gondolt, hogy Janó bizonyára fél. Még óvatosabban kezdett kúszni, a kardot maga mellett húzta.

— Te vagy az! Majdnem megijesztettél.

— PssztI — suttogta Janó, és az ujjával a szájára mutatott. — Ott, a mögött a kerítés mögött, a kertben van valaki — hajolt oda Martin füléhez.

— Láttál valakit?

— Valaki ott mozog.

Feküdtek egymás mellett, és nézték a kerítést. A kerítés mögött apró bokrocskák voltak, és a bokrokon túl kezdődött a kert. A kerítéstől szabad térség választotta el őket, egy kis rét.

— Gyere — mondta Martin —, odamegyünk együtt.

— Magam megyek, be kell őket kerítenünk.

Mindjárt kúszni is kezdett balra, és a csúzliját mindenre készen a fogai közt tartotta. Egy kis idő múlva Martin már nem látta. A kerítéshez nem futhat oda, meglátnák, és könnyen el Is találhatnák. Egy kissé vissza kell kúsznia, és utána eljutni a kerítéshez legközelebb eső csűrökhöz. Félúton járhatott, amikor tisztán hallotta a kiáltást:

— Janó, halott vagy, láttalaki

Ogy tűnt neki, hogy az egész közvetlenül a háta mögött történt. Nos, hát Janónak már vége, gondolta, legalább nyugta van. Most már nyugodtan felállhat, és figyelheti, hogy mi történik körülötte. Ojra kúszni kezdett, izgatottsága elérte a tetőfokát. Ojra kiáltások hangzottak, most azonban már az alsó útról. Innen nem tudta megállapítani, hogy ki kit tett ártalmatlanná. A kiáltások megismétlődtek, és utánuk bizonytalan ujjongás következett. Valamelyik fél örült. Most valahogy mindenen kívül

érezte magát, s ez szinte kellemetlenül hatott rá. Kúszott még egy darabon, aztán kiiesett a csűr mögül. Alig pár méter választotta el a kerítéstől. A kiáltozás és a beszélgetés az alsó úton még mindig folyt. Hallgatózott, hogy megkülönböztesse, miről is van szó, és csaknem megteled- kezett a saját helyzetéről. Ekkor a kertben valami megmozdult, és megjelent egy fiúnak az alakja. Gyorsan előhúzta a csúzliját, és beletett egy kisebb kavicsot. Megismerte Slavót. Bizonyára övéi segítségére igyekszik, gondolta. Slavo egészen közel ment a kerítéshez. Szüntelenül nézegetett maga köré. Aztán széthúzta a kerítésen a léceket, és a nagy lyukon át kibújt csaknem Martin elé.

— Látlak, Slavo — kiáltott fel Martin, és lőtt. A kő a lábát érte. Slavo megijedt, a támadás váratlanul érte. Lehajolt, és megfogta a helyet, ahol Martin eltalálta. Bizonyára fájt neki. Martinnak még nem volt ideje a csúzlijába újabb követ helyezni, amikor a nyílásban már megjelent Daho. Egyszerre kiáltottak egymásra, de Daüónak a kezében sem volt csúzli, hanem fakard. Álltak egymással szemben, és nézték egymást.

— Vívni fogunk — mondta Dafio, és felemelte a kardját. Martin követte a példáját. Egy lépést előre léptek, és elkezdtek vívni. Slavo leült, és most már nyugodtan nézte őket. Az egymást keresztező fakardok tompa hangot adtak. Minden erejükkel azon voltak, hogy megérintsék egymást. Martin érezte, mint kezd Izzadni az erőlködéstől a tenyere. Aztán hirtelen megtörtént. Hevesen ki akarta Dafio kezéből ütni a kardot, hogy megérinthesse. Daho azonban megfeszítette a karját, és így Martin kardja lecsúszott, és hegyével Daho homlokába szűrt a szemöldök felett.

Mindketten elernyedtek. Értetlenül bámultak egymásva, mintha nem tudnák, hogy mi történt. Slavo felkelt a földről, kiköpte szájából a fűszálat, és felkiáltott. Daftőnak a homlokán szivárogni kezdett a vér.

— Ne haragudj, ezt nem akartam — mondta Martin, amikor magához tért. Eldobta a kardját, és Dafiőhöz lépett. Látta, hogy remeg a Daiio szája széle. Neki is sír- hatnéka volt.

— Nyertél —■ préselte ki Dafio a fogai között, és a hangján harag és fájdalom érződött egyszerre. Ha nem lettek volna a fiúk, bizonyára el is sírta volna magát.

— Bekötözöm — mondta Martin, és előhúzta a zsebkendőjét. Daho leült, és még mindig a kezében szorongatta a kardját. Aztán hirtelen ránézett és eldobta.

— Egy kevéssel lejjebb, és kiszúrod a szemét — mondta Slavo. Ezekre a szavakra és ahogy a kiszúrt szemet elképzelte, Martinnak végigfutott a hátán a hideg. Nem engedte azonban, hogy észre vegyék rajta. Háromrét hajtotta a zsebkendőt, és megnézte közelebbről a sebet. Nem volt nagy, a kard hegye csak mintegy centiméternyí hoaz- szúságban szakította íel a bőrt. A vér azonban szivárgott belőle, és összekente Dafio szemöldökét is. Nem volt valami szép látvány. Martin átvetette a zsebkendőt Daiio feje körül, és a két végét hátul összekötötte. Csak most nyugodott meg egy kissé.

— Gyertek, lemegyünk az alsó útra — mondta kettejüknek. Mindjárt, ahogy elindult, sző nélkül követték. A kardokat azonban magukkal vitték. Az alsó útról hangzó kiáltozás és beszéd egyre erősödött. Mégis mindhárman valahogy leverten ballagtak. Senki se örült közülük.

— Győztünk, győztünk, hurráé — kiabált feléjük Milan, amikor észrevette őket.

— Levágtad mindkettőjüket? — kérdezte meg Martint, amint közelebb értek, Martin rábólintott.

— Hurráé, győztünk — ismételte meg Palkó és juro is örömében.

— Mi az, te nem örülsz? — kérdezte Milan.

— De igen, örülök — mondta Martin. A valóságban a- zonban egy cseppet sem örült, sőt egy kicsit még furcsállotta is, hogy Peter, Janó, Milan, Palkó és Juro nevetnek. Állandóan Dafio sebét látta maga előtt,

— Legközelebb újra megismételhetjük — mondta Milan gőgösen az alvégieknek. A győzelem hőssé tette. Szinte nem is tudatosította.

— Velem ne számoljatok — mondta Martin.

— Megbolondultál, hiszen kettőt levágtál közülükl

— Nem, így már nem akarok Játszani — mondta Martin, és Daftóra nézett, aki szomorúan tapogatta a homlokát.

— Ez megbolondult, fiúk — kiabálta Milan. Martinhoz ugrott és hevesen megragadta a gallérját. — Győztünk, nem érted, nem örülsz neki?

— Hagyj békét — mondta Martin, és kiszabadította magát Milan kezei közül. Egy lépést hátrált, és végignézett a fiúkon. Aztán hirtelen megfordult, és valahogy furcsán hajlottan elindult a felső és az alsó út kereszteződése felé.

TÓTH ELEMÉR fordítása